jeges-varga

Ha kíváncsi vagy arra, milyen az ember, kérj meg egy gyermeket, hogy rajzoljon egyet neked. Figyeld meg: a kislány vagy a kisfiú először nagy kobakot kerekít, majd a fejből egyenes vonalat húz, amely alul két irányba megtörik. Középen firkant még egy-egy végtagot, egyet jobbra, egyet balra. Kész is van az emberforma.

Darvasi László legújabb mesekönyvének hőse kétdimenziós figura, akinek emberi tulajdonságai vannak. Pálcika a maga egyszerűségében megmutatja, milyenek is vagyunk. A világra rácsodálkozók és szeretetre éhesek. De talán úgy még pontosabb a dolog, ha azt mondom, tiszta, ártatlan állapotunkban egy kicsit mi is pálcikák vagyunk. Később aztán az élet sűrűjében jól megvastagszunk, bemázolódunk. Tulajdonképpen Pálcika ezért is esszenciaember vagy inkább emberesszencia. Sokkal inkább rokon a legkisebbekkel, ne feledjük azonban, mi, felnőttek is kicsiből lettünk nagyok. Azonosuljunk hát nyugodt szívvel a pálcikaságunkkal.

Pálcika tele van kérdéssel, folyton kíváncsiskodik. Naiv, vidám figura, aki gyermeki módon fürkészi a külvilágot. Érdekli, miben hasonlít a többiekhez, és miben különbözik tőlük. Néha persze ő is elszomorodik. Például azon, ha kicsúfolják. A vastag derekú tölgyek, a hatalmas bükkök, a terebélyes platánok lefitymálják és kinevetik. A kövér bécsi virsli, a nagyképű frankfurti virsli, a hiú véres hurka, a piperkőc májas hurka, a gyulai Kolbász Jóska is kiröhögi. Mutogatnak rá, hogy milyen kis satnya szerzet. Akadnak olyanok is, akik egyenesen lehurkapálcikázzák. A humor és az őszinte jellem azonban mindig kisegíti, így sikerül felülkerekednie a rossz érzésein. Mert lehet ő olyan vékonyka, mint a cérna, őt mégsem falják fel, és Fűrész úr is jobban kedveli a vastag fákat meg az alig vékonyabb ágakat. Pálcikát sosem szeli ketté. No, hát akkor kicsoda is heherésszen? Pontosan! Aki utoljára nevet!

De milyen is ez a Pálcika? Vörös a haja, mint a parázs, Cipője egy kopott, bumbi orrú, vastag talpú bakancs. Sárga dagi hátizsák feszül az egyenes vállán, amitől nem látszik se feje, se keze, se lába. Mégsem láthatatlan. Belefér a tatyójába szinten minden. A szükségesnél biztosan több: szendvics, fényképezőgép, elemlámpa, képes újság, mesekönyv, papír zsebkendő, biciklipumpa, fésű és szájkenőcs. Giriguri pálcikabiciklijén oda tekerészik, ahova csak akar.

A gyerekeket roppant módon foglalkoztatja, milyen emberként éldegélni, jónak lenni. Egyáltalán milyen lenni? Miért mondják rájuk sokszor, hogy te most rossz voltál. Ezt ne csináld, azt nem szabad. Próbálják megkülönböztetni a helyest és a helytelent, értelmezik a nagyvilágot. S bár eleinte mindent apu, s még inkább anyu szemével látnak, szép lassan beszüremlenek világnézetükbe más vélemények is. Barátok, távoli ismerősök, az óvó nénik, a tanár bácsik mondanak ezt-azt erről és arról. Később felfedezik azt a vibráló és beszélő fekete dobozt, meg az internetet és a különböző magazinokat, amelyekből információ hadseregek indulnak rohamra, bevenni a gyerekfejeket.

A mesék pontosan azért kellenek, hogy az ifjú palánták megszerezzék mindazt a bölcsességet, tudást, ami az életnek nevezett össztársadalmi szerepjátékban való részvételhez elengedhetetlenül szükséges. Az örömteli szerepléshez, mondhatni a túléléshez, az kell, hogy minden lény tisztában legyen önmagával. Pálcika is azért járja be a világot, azért pálcikázik, mozgolódik végig az egész könyvben, hogy megtalálja saját pálcikaságának lényegét. Mert mi is a lényeg? Hát hogy az ízléseken nehéz kiigazodni. Valakinek a lekváros palacsinta ízlik, másnak meg a kakaós jön be. Valaki a pálcikát szereti, más meg a bunkósbotot. Ami pedig a legfontosabb: „Egyetlen pálcika is lehet hős!” Ahogy te is, én is.

A képi kultúra korában azonban nincs könnyű dolgunk. A vizuális társadalomformáló tényezők folyamatosan próbálják belénk sulykolni, hogy csak akkor érünk valamit, ha hasonlítunk a metroszexuális ideálra. Legyünk tehát húszas-harmincas éveiben járó, tehetős, egyedülálló nők vagy férfiak. Lehetőleg karcsúak és jól öltözöttek. Ö… izé… Trendik. Fogainkat súroljuk hófehérre, ne mattra, hanem fényesre. És torzítsuk természetellenes grimaszba arcunkon a mosolyt. A műanyag világ rendje szerint olykor azért a család is megengedett. Kell ahhoz nagy ház, három gyerek és négy kerék. Az Ikea patyolattisztaság természetesen ez esetben is olyan alapfeltétel, amitől eltekinteni nem lehet.

Az igazság azonban, mint azt jól tudjuk, egészen más. Lehetünk görbe hátúak, sárgafogúak, mélyszegények, süketek vagy mozgássérültek. Normális az is, ha van egy kis szeplő az arcunkon, némi súlyfelesleg a fenekünkön, anyajegy az állunkon. Ha ez a helyzet veled is, ne parázz. Itt van ugyanis Pálcika, aki segít rajtad. Tudniillik a kicsi és törékeny hős szeret pálcikának lenni. Hogy megmutassa neked is a pálcikaság előnyeit, kilencven rövid történetet mesél el neked. Az apró sztorik tulajdonképpen ugyanazt a témát dolgozzák fel. Mindegyik külön életet él, de a sokféle, ötletes variációk kerek egészet is alkotnak. Világkörképet adnak. A kötetet végig olvashatod az elejétől a végéig, de bárhol fel is ütheted.

Hősünk felkutatja a hozzá közel álló pálcikaféléket és a nagyon távoli rokonokat. Találkozik a ropival, a szívószállal, a varázspálcával meg a karmesterpálcával, a marokkóval (nem a tevés országra gondolok), a füstölővel, a fogpiszkálóval, az óramutatóval és sok más fajtabelijével. Sok vicces esetet sorol fel, amely Daru Dénessel, Pocsolya úrral, Gerbera Erzsébettel és Sün vitézzel esik meg. A Szalonna rablókról ne is beszéljünk. Az egy külön kaszt. Főhősünk, miközben keresztül pálcikázik az egész világon, tengernyi komoly gondolatnak is nekiszalad. Olvashatunk a hasonlóságokról és különbözőségekről, és arról, hogy nem a látszaton múlik, ki a jótét lélek és ki a mogorva dudva. A mesék szólnak a szerelemről és a varázslásról (ez különösen tanulságos történet), a rémséges álmokról és a félelmetes lyukakról. A görögözést és a girigurigázást meg csak úgy mellékesen jegyzem meg.

Úgy hiszem, Pálcika komoly segítségére lehet gyereknek és felnőttnek is abban, hogy jóban legyen azzal, aki benne legbelül lakozik. A Jóskával, a Sárával, a Tercsivel, a Fercsivel, a Katával, a Klárával. Sorolhatnám, ahány nevet csak találni lehet a naptárban. Mert az a legfontosabb, hogy okézsoké legyen kint és bent, lent és fent. Én se, te se utálj a tükörbe nézni. Gondolj bele! Egy olyan ország, ahol mindenki tök ugyanolyan, mennyire dög unalom lenne. Nem vagyok én képernyő-ellenes, de ezt nem szajkózzák (n)agyon a televízióban. Bezzeg mennyivel jobb az a könyv, ami ilyen szerethető főhőst és ennyi sok kedves mellékszereplőt ismertet meg veled.

...

A teljes cikk, a Pálcikaönarcképek az olvassbele.com oldalán olvasható.

Néró császár tudomására jut egy ősi prófécia, miszerint akkor jön el a mennyek országa, amikor Róma lángokban áll, Jeruzsálem pedig a földdel válik egyenlővé. Mindez a Főnix évében történik meg (erre még visszatérünk). Az uralkodó szeretné megelőzni, hogy a város a lángok martalékává váljon. Mindent megtesz annak érdekében, hogy megtudja a tűzvész pontos dátumát, és rájöjjön arra, hogy ki akarja Róma vesztét.

Álljunk csak meg egy szóra! Nem azt tanultuk a középiskolában, hogy Rómát az önimádó és őrült Néró gyújtotta fel? A korabeli szóbeszéd szerint éppen ő, a művészi ambícióktól fűtött császár akarta megsemmisíteni, hogy aztán a romok helyén az eddiginél is fényűzőbb palotát és várost építsen, amely csakis az ő dicsőségét hirdeti majd. Egyesek azt is tudni vélték, hogy amikor tűzvész a legvadabbul tombolt, a császár színpadi öltözetben Homérosz költeményeit énekelte Trója pusztulásáról a palota színháztermében.

Mi is ez a Főnix éve? Az, amikor a háromszázhatvanöt napos szoláris (nap-)évből megmaradó többletórák egy teljes évet adnak ki. Az egyiptomiak szerint erre 1460 évenként kerül sor, azaz éppen Néró uralkodásának idején, Krisztus után 64-ben. A császár a filozófus és kémfőnök Seneca egykori tanítványát, a római légiók gall származású hírszerzőjét és orgyilkosát, Sebastos Abdes Panterát bízza meg, hogy kutassa fel a jóslat ismerőit és akadályozza meg a katasztrófa bekövetkezését. A Leopárdnak nevezett kém a siker reményében a lehető legnagyobb kegyben részesül, római polgárjogot nyer és megkapja a császári pecsétgyűrűt is, szinte mindenre jogosító felhatalmazással.

M.C. Scott regényében Néró nem feltétlenül tébolyult despota. Van benne némi emberség, bár kétségtelenül kiszámíthatatlan. Az író nem állítja, hogy birtokában van a korabeli történések egyetlen és kizárólagos igazságának, ám szembefordul a felszínes történelmi tévhitekkel. Mélyen beleásta magát a korba. Érzékelhetően rengeteg forrást használt fel a regény megírása során, a legfontosabbakat a könyv függelékében sorolja fel. A római kém természetesen ennek ellenére nem kordokumentum, nem is tudományos igényű értekezés. M. C. Scott kutatásait a szórakoztatás érdekében használta. Könyve ezért nem több mint valós történelmi szituációba elhelyezett kémhistória, alapos háttérismeretekre felépítve.

A történet szereplőivel – egy rövid jeruzsálemi intrót követően – Krisztus után 63-ban, a Gallia északi partján fekvő kicsiny, de forgalmas kikötőváros, Coriallum kanyargós utcáin találkozunk először. Math, a tízéves utcagyerek arról álmodik, hogy egyszer híres fogathajtó lesz, addig azonban piti tolvajlásból próbál megélni, és alkalmanként a testét árulja a kikötő koszos társaságának. Anyját évekkel ezelőtt elvesztette, apjára pedig neheztel valamiért. Ellenben félistenként tiszteli az athéni Ajaxot, a városi csapat fogathajtóját – aki egyben a munkáltatója is –, és szívesen fogadja a csapatuknál dolgozó, titokzatos egyiptomi gyógyító, Hannah törődését.

Közéjük érkezik meg Seneca hívására a meghasonlott Pantera, aki britanniai szolgálata alatt beleszeretett ottani asszonyba, s szíve Róma ellen fordult. A légiók elleni küzdelemben azonban elvesztette a feleségét és a lányát. Most, hogy visszatért, mindenki arra kéri, hogy mentse meg Rómát a lángoktól. Nemet mond Senecának és visszautasítja a szikárius zelóta, Simon kérését, aki meg akarja akadályozni, hogy Róma haragja Isten új követőire irányuljon. Végül mégis elfogadja Néró felkérését, mert csak így tudja megóvni újonnan megismert pártfogoltját, az ifjú kocsis segédet, akire maga a császár is szemet vetett.

A főbb szereplők mindegyike így vagy úgy, de abban érdekelt, hogy a jelzett tragédia ne következzen be. Hallgatólagos szövetséget kötnek, s a közös cél végett készek behódolni még annak az uralkodónak is, akit egyébként a legnagyobb ellenségüknek tartanak. Furcsa mód mintha valamennyi fontosabb szereplőt az aranyhajú gyermek iránti vonzalmai vezérelnék: a testvéri és baráti szeretet, a fiúszerelem vagy az anyai ösztönök. Csak fokozatosan derül fény arra, miért irányul oly sok figyelem Math-ra.

A kalandregények bevált receptjének megfelelően a szerző hosszan mutatja be az érzelmi kötelékeket. Az ókor erkölcsi normáinak megfelelően nemcsak férfi és nő között szövődő szerelmi szálakat, de a homoszexuális vonzalmakat is a magától értetődőnek mutatja be. Scott művében néha a lányregénybe illőn túlcsordulnak az emóciók, de a gyengébb részek ellentételezéseként hiteles leírást kapunk a társadalmi viszonyokról.

A regény fő vonala – a jóslat utáni nyomozás és a tűzvész megakadályozására tett erőfeszítések története – csak lassan bontakozik ki. Hosszan elidőzünk a lovászok, hajtók, bőrművesek és a lovak mindennapjaiban (a sebész-állatorvosi diplomás írónő egykor főleg lovakat gyógyított). Terjengős és brutálisan naturalista beszámolót kapunk a kocsiversenyekről – óhatatlanul felidéződnek bennünk a Ben Hur hasonló jelenetei. A szerző nagy jelentőséget tulajdonít a szagoknak, illatoknak, színeknek – érezhetővé, átélhető teszi az utcák, piacterek forgatagát. Aprólékosan leírja a különféle státuszú és nációjú szereplők öltözékét, az épületbelsőket és az utcarészleteket. Megismerhetjük a rejtőzködés tudományát, kaphatunk néhány leckét az éber fegyelem és a pontos megfigyelés technikájából is.

...

A teljes cikk, az Ég a város, ég a ház is az olvassbele.com oldalán olvasható.

Fliegauf Bence filmje, a Csak a szél nem vizsgálja, hogy a többségi társadalom és a roma kisebbség között feszülő konfliktusok milyen forrásból táplálkoznak. Nem kutatja a cigányok sérelmére 2008 és 2009 között elkövetett gyilkosságsorozat kiváltó okait. Nem érdekli a gyilkosok kiléte sem. Egy elfojtott társadalmi traumának állít emléket, elsősorban az általa okozott sebekre koncentrál. Nem állít többet, minthogy a civilizált viszonyok között nem létezhet logikus magyarázat az ostoba brutalitásra, amely emberéletek kioltásával jár. Egyszerűen hangzik ugyanis az alapvető parancs: embert ölni nem szabad.

Az alkotók már a főcím előtt erősen hangsúlyozzák, hogy filmjük nem a tiszalöki, a kislétai vagy a tatárszentgyörgyi események nyomozati anyagain alapszik. Munkájukat a valóság csupán inspirálta, ezért a Csak a szél véletlenül sem propagandafilm és nem is politikai nyilatkozat. Fliegauf alkotása nem több puszta fikciónál.

Az alkotók választhatták volna azt a megoldást is, hogy közleményt a játékidő végére helyezik, mivel azonban nem így tettek, már rögtön az elején világossá teszik hőseik elkerülhetetlen tragédiáját. Egyszersmind előre megszabják a befogadó alkotáshoz való viszonyát. Miután tudatosodik a nézőben, hova fut ki a történet, a baljós hangulat végig ott motoszkál a fejében.

Amennyiben eltekintenénk a jelentőségteljes felütéstől, eszünkbe sem jutna aggódni. A film által elmesélt huszonnégy óra elsőre ugyanolyannak tűnik, mint a többi hétköznap. A kora reggeli nap sugarai ébresztik a vadonban található, omladozó ház lakóit. Először a negyvenes-ötvenes éveiben járó anya eszmél fel. Hideg neszkávéba áztatja a cukrozott kenyérdarabkákat, és megeteti az alkoholtól öntudatlan édesapját. Majd megmossa az arcát, felöltözik, és mielőtt útnak indulna dolgozni, figyelmezteti lányát, gondoskodjon arról, hogy aznap az öccse is megérkezzen az iskolába. Később a gyerekek is elvégzik a nap kezdetén megszokott tennivalóikat.

Mari két műszakban melózik, a közterületet és a helyi iskolát takarítja. Az így szerzett jövedelemből arra futja csak, hogy némi ételt tegyen négytagú családja elé. Tartozása is van, mégpedig uzsorakamattal terhelve. Nagylánya, Anna szorgalmasan eljár az iskolába. Minden bizonnyal többre szeretné vinni annál, mint amiben most van. A kiskamasz Rió ezzel szemben szívesebben lődörög a közeli erdőben, mintsem hogy az iskolai padsorokat koptassa. Bunkert épít, mert sosem lehet tudni, szükség lesz-e rá.

Operatőre, Lovasi Zoltán segítségével Fliegauf e három szereplő nyomába ered, felváltva követi őket. A kamera a játékidő nagy részében gyakorlatilag a nyakukba liheg, szinte beköltözik az intim szférájukba. (Talán csak Gus Van Sant Elefántjában láttam ily céltudatosan kísérni a szereplőket) A valóság sűrűjében járunk, az ínség jeleit tapasztaljuk mindenütt. Ebben a közegben a több napos pörkölt is fogyasztható, és jó hidegen is. A mobilt csak stikában lehet feltölteni az iskolában. Fürdésre és hajmosásra csak a közeli tóban van lehetőség. Itt, a peremvidéken minden nap meccs a túlélésért.

Fliegauf mindig is igyekezett a lehető legkevésbé befolyásolni megfigyelése tárgyát. Eddigi munkáira is jellemző volt, hogy szenvtelenül rögzíti, amit érzékel. Bár az alkotók most is megtartják a több lépés távolságot a figuráktól, ahogy figyeljük őket, óhatatlanul is közelebb kerülünk hozzájuk. Legújabb filmjén érződik, hogy szeretné átadni mindazokat a tapasztalatokat, amiket cigánytelepeken járva szerzett meg. A film forgatása érdekében ugyanis bő egy évet szánt arra, hogy ellátogasson az ország válságövezeteibe, megismerni a romákat. A mű hitelessége a mélyszegénység tűpontos és a tárgyilagosan kisrealista ábrázolásában rejlik. A nincstelenség képei magukért beszélnek. Fliegaufnak nincs szüksége arra, hogy manipulálja nézőjét.

A Csak a szél kendőzetlenül mutatja meg a hétköznapi rasszizmus alig észrevehető megnyilvánulásait, de nem túlharsogva. Először csak a távolsági busz fékez le későn, legalább ötven méterre a megállóban várakozó lánytól. Majd a sofőr egész út alatt fixírozza roma utasát a visszapillantó tükörben. Az iskolában nem kis éllel kérdezik meg Annától, hogy nem tud-e valamit a napokban ellopott tárgyakról. A főszereplők magukon érzik a rosszalló tekinteteket, ezért sem bírnak mások szemébe nézni.

Fliegauf egy-egy jelenetben a gyűlölet mellett teret enged a szeretetnek is. Például, amikor a munkafelügyelő használt ruhákat ad Marinak, vagy amikor az ’emós’ diákok Annának egy körömlakkal fizetnek a rendelésre tervezett tetoválásért. Az alkotókat az a vád sem érheti, hogy idealizált képet festenének a cigányságról. Látjuk azt is, hogy roma diákok erőszakoskodnak osztálytársnőjükkel a lányöltőzőben. Akadnak olyanok is, akik alkoholgőzös fejjel legszívesebben nekimennének a kocsma előtt elhaladó járókelőnek, mert az úgy nézett rájuk. Azt sem rejtik véka alá, hogy egyesek nem törvényes úton szerzik jövedelmüket. De a nagyapa sem fest túl jó képet magáról. Nem tud elszakadni a rossz lőrével teli kannától, és nincs egyetlen világos pillanata sem a filmben.

Látjuk cigányban és nem cigányban a gyanakvást, amikor először végigmérik egymást, majd azt, ahogy szemlesütve elfordulnak egymástól. Egy jelenetben azt is megmutatják nekünk, hogy rosszabb esetben az elfojtott indulatokból pillanatok alatt kialakulhat kisebb-nagyobb perpatvar is. Fliegauf azonban csak bemutatja az előítéletek legkülönfélébb megjelenési formáit, anélkül, hogy összefüggésbe hozná az irracionális hiedelmekből születő tudatlanságot az elkövetett gyilkosságokkal. Fliegauf nem ítélkezik, nem magyaráz meg semmit. Nem érvel semmi mellett, nem befolyásolja nézőjét. Legföljebb annyit tesz, hogy rokonszenvet ébreszt a főszereplők iránt. A következtetések levonását viszont meghagyja a közönségnek.

Nagyon ravasz a film dramaturgiája. Az elején leleplezi a végkifejletet, majd mintha mi sem történt volna, hagyja békésen csordogálni az eseményeket. Már-már idillikus, természetközeli állapotot mutat be, ahol az ott élők kilátástalan helyzetük ellenére is szabadnak érezhetik magukat. Persze ez a szabadság nagyon törékeny és rendkívül csalfa.

Fliegauf a játékidő előre haladtával cseppenként adagolja a feszültséget. Megtudjuk, valakik nemrég kiirtották Lakatosékat. Valószínűleg az ő temetésüket láthatjuk a kezdő képkockák egyikén. Később már azt is halljuk, hogy négy vagy öt családdal végeztek a környéken. Nem kímélték sem a nőket, sem a gyerekeket. Érthető hát, ha a félelem berágja magát a környéken élők lelkébe. Ezért figyelmezteti a falubeli férfi Annát, hogy legyen mindig bekapcsolva a mobiltelefonja. Ezért kutakodik az interneten a cigánygyilkosságok után a főszereplő lány. Rió sem véletlenül rendez be magának saját rejtekhelyet az erdőben. A fenyegetettség érzése az egyik oka annak is, hogy az egész család minél hamarabb szeretne a családfőhöz kivándorolni Kanadába.

Szinte tapintható a rettegés, amikor egy lesötétített ablakú, fekete terepjáró lopódzik Rió nyomába az erdei úton. Mi is egyre nyugtalanabbul ficergünk a mozi biztonságot nyújtó székében.

...

A teljes cikk, a "Temetni jöttem, nem dicsérni" az olvassbele.com oldalán olvasható.

Mi jár annak a kuratóriumi tagnak, aki nem támogatja az alternatív társulati performanszt? Nem mérhető rá nagyobb büntetés annál, mint hogy végig kell néznie az egyetlen tollvonással halálra ítélt művészeti produkciót.

Az utoljára érkező „néző”, a rettegett grémium (NKA) tagja, azaz a kilencből az egy. Az első sorok valamelyikében kinéz magának egy szimpatikusnak tűnő helyet, ám miközben tapintatos óvatossággal firtatni igyekszik ülőhelyének jogosságát, emberrablás áldozata lesz. A közönség épp hogy elhelyezkedik a nézőtéren, a színre lopakodó színészek hangos kiáltással rávetik magukat célpontjukra. Tudatosul bennünk: bizony elkezdődött az előadás.

A rablóbanda nekiszegezi a kérdést a hatalom emberének: a pályázatra felterjesztett produkciójuk miért nem kapott egy árva petákot sem az igényelt négymillió forintból? Mert nem tetszett neki, mert szar volt, azért. Az amatőr művészek szerint ez természetesen nem elfogadható indok. Úgy vélik, a könyörtelen hivatalnok meglopta őket. Számoljuk hát meg mennyivel is tartozik nekik? Négymillió osztva kilenccel, az annyi, mint négyszáznegyvennégyezer-négyszáznegyvenöt (persze kerekítve) forint. Ja, hogy van készpénzfelvételi napi limit a férfi bankkártyáján? Lássuk csak: akkor kilenc és fél, azaz tíznapi senyvedés vár rá az alkalmi alkotók fogságban. Persze mindez csak vicc, nem kell ám a színészeknek holmi erőszakkal kikunyerált alamizsna. Jöhet az igazi revans: induljon az előadás! És nézzük meg mi is.

A kerettörténet önmagában azért merész ötlet, mert az alkotók az amúgy roppant aktuális geggel (a független színházi produkciókra mostanában rájár a rúd: csökkentett költségvetési támogatás és a POSzT versenyprogramjába sem kaptak meghívót) egyben meg is méretik magukat. Ha az előadásuk tetszik a közönségnek, akkor valóban igazságtalanul járt el a kuratórium, ha azonban befogadóra nem találnak, jogos döntés született.

A produkciót öt színész játssza, egyikük a kurátor, mint ismert, kényszer-vendégszereplő. Rendhagyót kabarét, varietét adnak elő, tehát táncolva, zenélve, szavalva szórakoztatnak. Ha kell, a díszleteket maguk mozgatják – márpedig kell, mivel nem áll rendelkezésre modern színpadtechnika. Látszatra mind amatőrök, apa, anya és két fiúgyermek családi vállalkozása. És hát az alkalomszerűen beugró szereplő, a szerető sem nevezhető profi színjátszónak. Ám a valóságban igenis tehetséges színészeket látunk, akik azt játsszák, hogy színházat csinálnak. Házilag gyártottat.

Súgnak a másiknak, ha az elfelejti a szöveget, ha nem találja a kellékeket. Ha elsőre nem sikerül nekik egy jelenet, újrakezdeni sem átallanak. Kommentálják, elemzik egymás szereplését: ez most jó volt, ez meg egy kicsit sok. Rászólnak a másikra, ha az nem veszi észre hibáját. Lehetne ez az előadásmód nagyon erőltetett és felettébb kínos is, de bájos az a közvetlenség és egyszerűség, ahogyan ez a folyamatosan önreflektáló burleszk működik. Egyből érthető, hogy a színpadi bénázás, a bakiparádé csupán mímelt, önbeteljesítő karikatúra.

Csákányi Eszter parádés a bús-vidám Szabóné Hajagos Bettina szerepében. Nőimitátort (!) játszik, aki hűen a szerepéhez, meggyőzően tud sírni, nevetni, csábítani. Ha szükséges, hisztizik, beléd köt, sőt: pszichopatává válik. Gyereket szül és gondoz. Ételt ad férjének, elviseli mindazt, amit egy átlagos háziasszonynak tűrnie kell. Vágyaiban azonban az újrakezdés igénye bujkál. Legyen, mondjuk, X faktor, de elég neki az is, ha talál magának egy unalmas férfit, aki békén hagyja, ám néha az ágyba viszi. Teljesen mindegy. Csak kapjon még egy esélyt.

Ha Bettina a nőiséget szimulálja, a nyeszlett erőművész, Zoroaszter Leó a tipizált családfő. Iszik, mint a kefekötő, gyepálja a feleségét. Ha kell, erőszakkal szerez érvényt házastársi jogainak. A Felhőfi Kiss László által formált figura azonban leginkább az egyes életképek közötti üresjáratokban kierőszakolt szerepléseivel tűnik ki. Hiába ég a fiai feje, az önkívületi állapotában szavaló, túlzottan szerénynek mutatkozó fűzfapoéta elcseszett kínrímeiből születő költeményeken jókat derül a közönség (Fúrni szoktam néha hobbiból, Vasárnap szoktam lemosni). Erre mondjuk: annyira szar, hogy szinte már jó.

Az egyik fiú, Szemenyei János tehetsége a hangképzés. Az előadás jelentős részében a színpad szélén kezeli az előadás zenei aláfestését. Hol szintetizátora segítségével, hol pedig énekhangjával kreálja az effektet. Ez utóbbiba belefér az operabasszus és a kiszámíthatatlan artikulációjú gügyögés is. A másik fiú, Katona László igazi színpadi ezermester. Az este során játszik narrátort, komikust, fűszoknyás négert, fontoskodó orvost, a hatóság lekezelő napszámosát és buzgó gitáros-énekest. De legelőször is nagyhangú konferanszié, a botcsinálta társulat szócsöve, aki hol áradozik, hol meg sokat fáradozik. Túlzott komolysággal magyarázza bele a néző hasába a legnagyobb hülyeségeket is. Játéka végig a szellemesség és a bóvli határán egyensúlyoz, de a határvonalat sosem lép át.

Hegyi Norbert játssza az ellenszenves kurátort, de legemlékezetesebb alakítását a kissé kimért Buflakár Béla bőrébe bújva nyújtja. Cigarettázva, ráérősen és körülményesen elmondott magánszáma, az önnön unalmasságát és jelentéktelenségét alátámasztó nagy ívű beszéd igazán szellemes, és az előadás egyik legjobb pillanatai közé tartozik. De feldíszített karácsonyfaként is vicces, és kivívja az egész közönség tetszését, amikor a Bettinával összehozott randiján, leküzdve merevségét váratlanul táncra perdül.

A színpad elnyűtt szövetdarabbal körülfüggönyözött paravántér, amelyet mindössze egy összeeszkábált asztal és néhány, darabjaira hulló szék egészít ki. A jelmezeket talán egy ócskás kínálatából válogatták össze. A hülye is láthatja, hogy alacsony költségvetésű az ügy. Az ötletszínházhoz járul az elektronikus gitár és a szintetizátor által életre hívott egyszerű dallamvilág, mely kíséri, magyarázza, támogatja az egyes jelenteket. A látvány tényleg hitvány, a show azért – ha elsőre fura is – valahogyan működik.

Az előadás cselekménye nagyon esetleges, töredékekből, jelentek sorozatából áll össze. A csalódott művészi indulatból született kerettörténet jórészt csak gegként működik. Bár a végén újra találkozunk a hivatalnokkal, nincs teljesen végigjátszva az, miért is áll be végül a tapsrendbe, miért is fakad dalra a színészekkel. Meggyőzték a látottak? Merjünk nagyot álmodni.

A közpénzekből nem finanszírozott produkció maga a középszerűség krónikája. A játszók szerint az egyhangú mindennapok csak akkor válhatnak élhetővé, ha cirkuszi mutatványt csinálunk belőlük. Ennek érdekében elhangzik jó néhány előre beígért, szakállas poén, üres párbeszéd, banális fordulat. Tasnádi István a cirkusz sikere érdekében emlékezetes figurákat teremt, akiknek szánalmas életét meghökkentő, nevetséges, abszurd pillanatfelvételekben meséli el.

...

A teljes cikk, a Nem nyert az olvassbele.com oldalán olvasható.

Kezdjük az alapoknál, a kályhától. Tisztázzuk végre: most akkor van isten vagy nincsisten? – teszi fel a legfontosabb kérdést Vámos Miklós első „nagyregénye”, a Zenga zének hatéves főhőse. Öcsi természetesen ezenkívül ezer és ezer téma után érdeklődik. Anya meg apa azonban sosem magyaráz el rendesen semmit. Mélyen hallgatnak előtte a fontos dolgokról. Ha kinyitják a szájukat, akkor összevissza beszélnek, mindent csak félig mondanak el, vagy pedig suttognak és pusmognak, hogy véletlenül se hallja meg őket. Öcsi nem érti, miért nem mondják meg neki a zigazságot. Ne csodálkozzunk hát, ha úgy érzi, hogy „esse fog kiderülni sose”. Pedig ő csakisa tiszta igazat akarja tudni.

Apja „belügyes” volt (egyszerű rendőr, nem ávós), mígnem a Rajk-per idején elbocsátották állásából. Később marós lett, most sztahanovista élmunkás. Anyja hangyaszorgalommal próbál traktoralkatrészeket beszerezni, rajta áll vagy bukik ugyanis az egész magyar mezőgazdaság, de sosincs elég belőlük (mármint az alkatrészből). Van egy szorgos úttörő nővére is, akinek ő biztosan csak kolonc a nyakán. Nagy házuk van Pesten, ahol velük élnek még a nagyszülők és kelemama meg kelepapa, akik a látszat kedvéért elváltak egymástól, mert a férfi kisiparos, és a feleségére íratta minden vagyonát, nehogy elvegyék tőle. És ne feledkezzünk meg Mancikáról meg a zIlonkáról, az állandóan váltakozó cselédekről sem. Hozzájuk tartoznak.

Édesanyja a nagymama unszolására beíratja hittanra, holott az apjának nem tetszik az, hogy a gyereket a hitelvekre akarják okítani. Sőt. Ő még csak nem is hisz a mindenható létezésében. És azt se feledjük, hogy a történet jelenidejében (ötvenöt-ötvenhatban) a templomba járásért nem osztanak piros pontot, mi több, beszélni sem okos dolog az istenről. Az viszont nem világos Öcsi előtt, hogy ki előtt kell titkolózni minderről, s miért.

A „szent asszony”, a zAngelika nővér mégis megismerteti vele a főigazságokat, a parancsolatokat meg a szentségeket. Megtanulja tőle azt is, hogyan kell szavalni az üdvözlégyet, a hiszekegyet meg a miatyánkot. Később azonban az iskolában, a zatesista szakkörön a diri tudományosan bebizonyítja, hogy isten nem létezhet, az ugyanis nem logikus. Merthogy most materializmus van. Tudjátok, hát amikor szarunk az istenre. Kinek lehet egyáltalán itt bármit is elhinni? Hogyan nőjön fel így egy gyerek? Ez bizony kőkeményen sztrágl for lájf.

A felnőttek folyton leállítják Öcsit: Ez nem a te dolgod. Majd megérted. Ráérazmég. Ezért mindig ő az, aki nem érti a dolgokat. Bezzeg a zErdőssanya az tudja, hogy például mi az a basz. Ő már látta Juliskának a szeméremszőrzetét is. Vagy hiába kiabálja toporzékolva és sírva, hogy „Háténnemakarok zsidólenni!”, amikor végül elmondják neki, hogy ő bizony Háromnegyedzsidó. Úgy érzi, ez még akkor sem lehet előnyös a számára, ha tizenegy évvel a második világháború után tulajdonképpen erről nem is kellene beszélni. Tudniillik a „szocializmusba nincsen olyan, hogy faji megkülönböztetés”. De legalább talál magának egy igaz barátot (Szászibek), aki érti, miről beszél, és még a származásában is osztozik vele.

Öcsi lépésről lépésre tudja meg, hogy a gyereket nem a gólya hozza, hanem abból lesz, amikor a sperma egyesül a petével. Ha rossz volt, attól még kap ajándékot karácsonyra. De ha szívből meggyónja a bűneit, akkor tényleg minden megleszneki bocsátva. A zisten (már ha egyáltalán létezik) egy és oszthatatlan és figyeli őt a magasból, de szeretni kell Sztálin elvtársat és Rákosi pajtást is. Van Ejrópa meg Szabadejrópa, most pedig szocializmisvan. Amikor lőnek és hangosan követleve kiabálnak, akkor az forradalom, de lehet éppenséggel ellenforradalom is. Gyermekfejében összekuszálódnak az ellentmondások. Nesze neked szilárd világnézeti bázis!

Ami kényelmetlen a szülőnek, arról nem beszélünk a gyereknek. Téged is, engem is kiröhögtek a suliban, mert nem kaptál/kaptam időben mindenre választ. Most a „túlsó oldalon” nekem is szembesülnöm kell a gyerektől rám záporozó kérdésekkel. Számomra most ezért különösen érdekes Vámos regénye. Nagyobbik fiam például rendszerint lefekvéskor akarja megtárgyalni velem mindazt, ami a szívét nyomja. Ahogyan Öcsi is felébreszti édesapját, amikor a fejében sorakozó kérdőjelek már nagyon birizgálják. Mert végre tiszta vizet kell önteni a pohárba. De tudom, egy gyermek kíváncsiságát lehetetlen kielégíteni.

Az, hogy mennyiben életrajzi ihletésű a Zenga zének, azaz, hogy a főszereplő esetleg maga Vámos lenne gyerekfejjel, egyáltalán nem fontos kérdés. Öcsi története a bennünket körülvevő világ kitágulására koncentrál. A regény gyermekhőse felettébb érzékeny a körülötte zajló folyamatokra. Minden nyomot hagy benne. Őszintén csodálkozik rá az ismeretlenre, és a kendőzetlen valóságot követeli. A szerző – ahogyan bevezetőjében maga is kiemeli – hőse jellemrajzába belerajzolt némi túlzott koraérettséget, a kispisis mellé tett egy árnyék felnőttet is. Mert mindenre magának kell ráeszmélnie, hazugságokból és féligazságokból kell megfejtenie a titkokat. Ez pedig nem kevés pofonnal jár.

És mindebbe belejátszik 1956 zűrzavaros időszaka. Vámos előszava szerint azonban a regény nem azért született meg, hogy a forradalmi eseményeket gyermekszemmel ábrázolja, habár a történet ideje csak még izgalmasabbá teszi a művet. Vámost sokkal inkább izgatja az, hogy mi jár a gyerekfejekben, amikor olyan bonyolult dolgokkal találkoznak, mint az univerzum keletkezése és pusztulása, élet és halál, hit és vallás, a zsidó identitás, félelem és szégyenérzet, családi és társadalmi viszály, no és persze nagyon lényegesek a nők meg az éledező nemi tudata is.

...

A teljes cikk, a Szelavííí, avagy ilyena zélet az olvassbele.com oldalán olvasható.

Tudom, hogy ki a gyilkos, és bizony el is árulom. Mielőtt azonban az a vád érne, hogy idő előtt lelövöm a poént, el kell mondanom, Georges Simenon sem árul zsákbamacskát. A kísértetek című regénye ugyanis nem a krimiirodalom megszokott dramaturgiája köré építi cselekményét. Nem kell találgatnunk, hogy teljes bizonyossággal rámutathassunk a bűnösre. A szerző a tettest teszi meg műve főszereplőjévé, az ő szemszögéből ismerhetjük meg a történetet.

A könyvben elbeszélt gyilkosságokat egy bizonyos Léon Labbé követte el. La Rochelle városának köztiszteletben álló polgárát a Colonnes kávéház bridzselő közönsége a háta mögött csak kalaposként emlegeti. Labbé úr ugyanis, dacára az ifjú éveiben megkezdett jogi tanulmányoknak, egy rövid kitérő után átvette édesapjától a családi örökségként tulajdonába került helyi kalapüzletet. Édesanyja kívánságának megfelelően pedig helybeli család leányát vezette az oltár elé. Mathilde, a feleség azonban már évek óta súlyos betegségben szenved. Nem mozdul ki a szobájából, és annyira bizalmatlan az emberekkel szemben, hogy odaadó férjén kívül újabban senki mást nem hajlandó fogadni.

A kalapkereskedő immár tizenöt éve minden délután öt óra körül útnak indul a kávéházba, hogy tiszteletét tegye az ismerős asztaltársaságnál, s mielőtt elköszön egyetlen alkalmazottjától, bekukkant beteg hitveséhez, hogy megnézze, van-e szüksége valamire. Ki gondolná a csendes és a kiegyensúlyozott férfiről, hogy öt idős hölgyet segített át a túlvilágra egy csellóhúr segítségével? Valóban ő lenne az „őrült”, aki minden egyes emberölés után újságcikkek szakszerűen kivágott betűiből rakja össze üzeneteit, amelyet aztán a helyi lapnak megküld? Ez sehogy nem illik bele a külvilág által róla alkotott képbe.

Egyedül az örmény származású szabómester, Kachoudas sejti meg, hogy a szemközti házban lakó szomszéd valójában közveszélyes sorozatgyilkos. Csak éppen nem tudja bizonyítékokkal alátámasztani a gyanút. Ezért van aztán, hogy amikor a kalapos ajtaja kinyílik, röviddel utána felhangzik a szemközti bolt ajtajának csilingelése is.

A félénk szabómester minden nap Labbé úr nyomába ered. Vele tart a sétájában, a másik lépteihez igazítja a sajátját. Követi törzshelyére is, majd tisztes távolságból egészen hazáig kíséri. A keskeny Minage utca lehetőség ad neki arra is, hogy átlessen a kalapüzlet feletti lakásba. Labbé azonban nem hibázik. A lehető legnagyobb nyugalommal intézi a bolt ügyeit, zavartalan precizitással végzi mindennapi rutinját. S gyanítja, hogy Kachoudas ismeri a titkát.

Tudjuk tehát, hogy Labbé gyilkolt, innentől kezdve csak arra szeretnénk választ kapni: mi vihette rá. Ebből pedig következik: miért éppen ezeket az öregasszonyokat szemelte ki áldozatul?

A közvélemény értetlenül áll. Hiába folyik mindenhol diskurzus (természetesen a kártyaasztalnál semmiképp) arról, vajon ki lehet a gyilkos, és mikor fog lecsapni legközelebb, senki sem jár közel az igazsághoz. Arra ráhibáznak ugyan, hogy a város megbecsült lakójáról van szó. Egy hétköznapi, csendes figuráról, akivel nap mint nap találkoznak. De őrültnek állítják be, aki nem tudja, mit cselekszik. Úgy vélik, a saját akaratából sosem lesz képes leállni. Labbét ez felettébb bosszantja. Őt bezzeg senki sem akarja megérteni, holott megvannak a jogos(nak vélt) indítékai.

Simenon mondatai ezúttal is lomhán taszigálják előre a cselekményt. Csak a legszükségesebbeket fogalmazza meg. A mester a ráérős tempót csak ritkán tekeri sebesebbre. Az izgalom fokozatosan kúszik fel a szöveg mélyéről, és jut el a robbanáspontig. A külső szemlélő szempontjából alig észrevehető változásokban érzékelteti a főszereplő elbizonytalanodását. Labbé úr idegeit a környezet tudatlansága fokról fokra felőrli. Körkörös gondolataiból apránként áll össze a kirakós. Kiderülnek a miértek és a hogyanok.

A Maigret-sorozatban a főfelügyelő rendkívüli emberismerete alapján fejti meg a bűntetteket, Simenon pszichológiai bűnregényeiben azonban nem is beszélhetünk hagyományos értelemben vett nyomozásról. A rendőrségnek láthatóan semmi esélye, hogy a gyilkost kézre kerítse. A szerző ezért sem helyezi a hangsúlyt a nyomozó személyére. Sőt: szinte sokadik mellékalak a háttérben.

Egyet azonban szögezzünk le: A kísértetek esetében is rejtéllyel állunk szemben. Ezúttal azonban nem egy kívülállóra hárul a feladat, hogy a titkokat feltárja, hanem maga az elkövető leplezi le magát, mégpedig törvényszerűen. De nemcsak a külvilág előtt fedi fel bűnösségét. Önmagának is kénytelen beismerni, súlyos következményei lesznek a tettének.

Simenon minden esetben a gyilkos álarca mögé bújt embert akarja azonosítani. A Maigret-sorozatban a címszereplő tekintetén keresztül végzi megfigyeléseit, A kísértetekben azonban a lehető legközelebb megy vizsgálata tárgyához, belebújik a gyilkos bőrébe. De mindig ugyanarra kíváncsi: mi kell ahhoz, hogy egy törvénytisztelő polgár a bűn útjára lépjen, és ezzel saját tragédiáját is okozza.

A kísértetekben is fontosabb maga az ember, mint a rejtély megoldása feletti izgalom. A szerző által „keménynek” nevezett regénye ezért nem tisztán detektívtörténet, legalább ugyanannyi szerepet kap benne a lélektani dráma is. Simenon jól méri ki a műfajok által megkívánt arányokat, ezért rendkívül élvezetes vizsgálódásnak lehetünk részesei. Műve egyúttal helyet követel magának a szépirodalomban is.

Labbé a szabadságát akarja megváltani, de éppen az a kényszer zárja kalitkába, hogy továbbra is fenn kell tartania bombabiztos alibijét. És csak a végén tűnik fel neki, hogy borsos árat fizet mindezért.

Fordító: Felkai Piroska

Georges Simenon: A kísértetek. Agave Könyvek, 2012

Vajon sejthették-e a Lumière-testvérek 1895 legvégén, amikor a párizsi Boulevard des Capucines-on álló Grand Caféban néhány tucatnyi fizető vendég előtt megtartották első mozgóképük nyilvános vetítését, hogy találmányukkal forradalmasítják alkotó és befogadó egymáshoz való viszonyát. A film ugyanis különféle technikai eljárások felhasználásával megteremtette a mozgás illúzióját, és a látvány által életre hívott információk segítségével nagy hatást gyakorolt nézőjére. Létrejött egy olyan szerzői nyelv, amely a 20. században meghatározó szerepet követelt magának a művészeti ágak között.

A mozgókép feltalálását követő első három évtizedben a film néma maradt. Habár már ekkor is sokan törekedtek az egyes jelenetekhez tartozó jellegzetes hangos atmoszféra megteremtésére – összekapcsolták például a vetítőgépet a gramofonnal, de próbálkoztak a vászon mögé bújtatott szinkronszínészek hangalámondásával is –, a némafilm korszakában a legtöbbször zongora (ritka kivételként nagyzenekar) kísérte a színészek kifejező arcjátékát, és a cselekmény megértését az egyes jelenetek közé beszúrt feliratok segítették.

A hang nélküli film korában a mozizás vásári mutatványból a század jellegzetes tömegszórakoztató iparágává vált. A korszak végére kifejlődött szinte valamennyi népszerű filmes műfaj és filmtípus, létrejöttek a nagy amerikai filmstúdiók, kialakult a tömegfilmgyártás hatékony rendszere.

A húszas évek közepétől seregnyi mérnök kezdett el azon munkálkodni, hogy sikerüljön a hangot magán a filmszalagon rögzíteni. Az erőfeszítéseik sikerrel jártak és az évtized végén fontos korszakváltáshoz érkezett a film története. Megszületett a hangosfilm. A némafilmesek pedig munka nélkül maradtak.

Erről a korról szól A némafilmes (The Artist). Az 1920-as évek végén karrierje csúcsán álló karizmatikus és sármos némafilmsztár, George Valentin (Jean Dujardin) úgy érzi, bármit megtehet, amit csak akar. Megvan mindene: hűséges feleség, pompás családi palota. Ódákat zeng róla a sajtó, a szakma díjakkal halmozza el. A producerek a tenyeréből esznek. Nem esik nehezére meggyőznie például legújabb filmjének készítőit, hogy adjanak szerepet a szemrevaló, ám teljesen ismeretlen Peppy Millernek (Bérénice Bejo).

Igen ám, de Hollywoodban új szelek fújnak. A nézőknek elege van a tátogásból, hallani akarják végre a színészeket. Ennek ellenére Valentin nem kíván az új igényekhez idomulni, és a némafilm mellett kötelezi el magát, hiszen az hozta meg sikerét. A szórakoztatóipar nem tűri meg a konzervatívokat, ellenben Peppyt, az új reménységet tárt karokkal fogadja. A hangosfilm érdektelenné teszi Valentint. Viharos sebességgel foszlik semmivé, ami a csúcsra emelte. Elveszíti széles rajongótáborát, vállalkozásai csődbe mennek, felhalmozott vagyonát elárverezik, felesége elhagyja. Valentin egyenes úton halad a teljes idegösszeomlás felé.

A némafilmes című mozi azonban hű marad Hollywood nagy meséjéhez. Miután Peppy és George az első közös szerepelés után külön utakat választ, a lány csillaga éppen a hangosfilmnek köszönhetően emelkedik fel. Az ifjú sztár nem feledi egykori mentora segítségét és – a kölcsönös vonzalom okán is – megpróbálja megállítani a férfit a tragikus kimenetellel fenyegető lejtmenetből. Természetesen akad némi huzavona a megoldást illetően, de a Fred Astaire-féle zenés-táncos produkció vállalható kompromisszumnak tűnik mindkettőjüknek. Az álom tehát folytatódhat. (Aki véletlenül áthallást vél felfedezni az Ének az esőben alaphelyzetével, nem téved.)

Michel Hazanavicius filmje azokba az időkbe repíti vissza nézőjét, amikor a mozit még filmszínháznak nevezték, és a moziba járás ünnepinek tekintett társadalmi esemény volt. Hollywood vállaltan a szegényebb és kevésbé művelt rétegek szórakoztatását tűzték ki célul. Az amerikai mozgókép nem elsősorban nevelni akarta nézőjét, hanem időlegesen eltávolítani a valódi élettől. A mozi (h)őskorában természetesen fontos volt a jegybevétel, de a filmek legtöbbször a nézők álmodozásvágyának csillapítását szolgálták.

A francia-belga koprodukció a filmtörténet korai szakaszának állít emléket, miközben tisztelettel fejet hajt a mozi varázsa előtt. Klasszikus karrier- és szerelmi történetbe csomagolja mondanivalóját, ezért nem is érdemes számon kérni rajta az egyedülálló, sosemvolt történet hiányát. Cselekménye se nem több, se nem kevesebb annál, mint amit a megidézett korszak irányadó művei elbeszéltek. A gigászi költségvetéssel létrejövő szuperprodukciók korában született A némafilmes tehát elsősorban nosztalgiamozi. Egy letűnt kor jellegzetes filmes nyelvét ébreszti fel Csipkerózsika-álmából.

Hazanavicius elbeszélésének tárgyát annak sajátos korabeli nyelvén szólaltatja meg. Az alkotók vállalkozása azért szokatlan, mert a filmben alkalmazott technikáról és elbeszélési stílusról napjainkban már csak a leporolt emlékezet mesélhet. Merészsége abból adódik, hogy megpróbálja megmozgatni a készen kapott élmények és gondolatok korában élő modern ember befogadói képzeletét. Visszhangja pedig azért nagy, mert megkapó az az elegancia és természetesség, ahogyan visszahozza a jelenbe a múltat. Mintha mindez magától értetődő lenne.

...

A teljes cikk, a Csendet kérek! az olvassbele.com oldalán olvasható.

Egy névtelen telefonos bejelentés alapján a helyszínre érkező rendőrök a Mollisanváros legexkluzívabb épületében székelő cég, a Nova Park tulajdonosának lefejezett testére bukkannak. Az alkalmazottak nem észleltek semmi szokatlant, a tettest nem látta senki. A hatóság egyetlen értékelhető nyomot sem tud felkutatni a történtek után, az áldozat fejét sem találják.

A Tourquai negyed rendőrkapitányságának munkatársai értetlenül állnak az eset előtt. Hogyan tűnhetett el az elkövető észrevétlenül a tetthelyről úgy, hogy az áldozat irodájából csak egyetlen ajtón keresztül lehet távozni. Kicsoda a titokzatos bejelentő, és miért közvetlenül a főfelügyelőt akarta értesíteni a történtekről?

Egy efféle brutális bűncselekmény helyszínén általában nagy mennyiségű vérre lehet számítani. De nem Mollisanváros polgárai esetében. Ugyanis a várost plüssállatok népesítik be. Igen, pontosan azokról a kedves lényekről beszélek, akik otthonosan pihennek gyermekeink ágyában, ott lógnak az emberkék praclijában, vagy szuszognak a hóna alatt. Akik a kedvesség szimbólumai, akik játék közben tanítják meg csemetéinket a gondoskodás művészetére.

A Tim Davys által teremtett plüssvilág szereplői azonban egyáltalán nem ilyen bájos lények. Közelebbről szemlélve megállapíthatjuk: meghökkentő módon hasonlítanak ránk. Tisztelet, becsvágy, gyűlölet, félelem, intrika mozgatja őket – ahogy minket is. Szerelemféltés, hatalomvágy motiválja árulásaikat. Az érzelmek széles skálája kihozza a plüssből az állatot.

Tim Davys plüssállatai csak látszólag élettelen figurák. Az emberek világából ismert típusokkal találkozunk könyve lapjain. Megjelenik a gazdag és gátlástalan üzletember, a korrupt zsaru figurája meg az írott és íratlan szabályok szerint eljáróé. Nem hiányozhat a szexi titkárnő, a végzet szívtipró asszonya, a gyermeket vállaló homoszexuális családanya sem. Szerepet kap a vallásos festőművész és a szíve választottjáért sok mindenre képes hősszerelmes is. Jellemük rendkívül összetett, és sokukról kiderül, hogy mások, mint aminek mutatni próbálják magukat.

A plüssök élete ugyanakkor sajátos szabályok szerint zajlik. A helyi időjárás például pontosan kiszámítható előre a napszakoknak megfelelően, és ennek komoly befolyása van a város lakóinak életére. Nem feltűnő továbbá, hogy egy hiúznak krokodil csemetéje van. Az sem okoz különösebb meglepetést, ha a keselyű a mókussal jön össze, vagy egy kobrával bujálkodik. A faji sokszínűség kérdése Mollisanvárosban ugyanis nem okozhat problémát.

A legfontosabb eltérés azonban, hogy az utódok nem születnek, hanem a gyárban készítik őket. A meghatározott tulajdonságokkal és készségekkel felruházott bocsokat a Sofőrök szállítják ki leendő szüleikhez. A plüssállatok haláláért is ugyanezek a rejtélyes lények tehetők felelőssé – amint azt a szerző, Tim Davys korábbi könyvéből, a Halállistából már megtudhattuk. Vagyis a plüssök életének két végpontja sűrű homályba merül. Ez okozhatja azt, hogy gyakorta foglalkoztatják őket az egyéni szabadság, a létezés, illetve a sorsszerűség kérdései.

Az ilyen társadalomban egy fej eltávolításával az élet nem feltétlenül ér véget. Az események szerencsés alakulása esetén a szakszerű kézi beavatkozás akár semmissé teheti a látszólag helyrehozhatatlan tett következményeit. Ehhez persze meg kellene találni Keselyű Oszkár szőrén-szálán eltűnt kobakját.

...

A teljes cikk, a Vértelen mese az olvassbele.com oldalán olvasható.

Titkosírás

az első hó megmaradt az utcában
parkoló autókon és én éjjel
ráírtam sorban a motorháztetőkre
a titkaimat: húsz nevet

húszból hatot csak monogramig
mertem írni öthöz visszaszaladtam és
betemettem nyolc reggelre már
kiparkolt és másik állt a helyén

a te neved ott maradt új hó hullott rá
az az autó nem indult el többet
pedig azelőtt négy tengerpartig jutott el
(ebből egy óceán)

csak állt tovább a sarkon és pár hónapja
le is takarták, már a rendszámára
sem emlékszem, de a hó talán még
nem olvadt el a ponyva alatt

A szerző első verseskötete, a Madaram 2011 végén jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.

Jim Prideaux-t a brit hírszerzés ügynökét Prágában az oroszok hátba lövik egy olyan akció során, amelynek látszólag semmi értelme nem volt, és amiről szinte senkinek nem volt tudomása. Sokan úgy vélik, az angol titkosszolgálat feje, a súlyosan beteg Kontroll végleg elvesztette a realitásérzékét, ezért a balul sikerült hadművelet után távoznia kell a posztjáról. Akinek bármi köze volt a bevetéshez, úgyszintén elveszíti állását. De még a főnök jobb keze, George Smiley sem maradhat a helyén, hiába nem volt beavatva az ügybe.

Kontroll halála után előkerül egy dezertőrnek hitt fiatal skalpvadász, aki a Körönd biztonsága számára nézve létfontosságú hírekkel szolgál. A korábban Ázsiában szolgálatot teljesítő ügynök szerint erős a gyanú, hogy a londoni titkosszolgálat felső vezetésébe sok évvel ezelőtt egy kettős ügynök („vakond”) fészkelte be magát, és minden fontos információt eljuttat a moszkvai titkosszolgálat vezetője, Karla kezéhez.

Mindösszesen Oliver Lacon államtitkár és Peter Guillam, a hírszerzés egyik részlegének vezetője tud a titokban hazaszökött kémről és a bizonytalanságot keltő elméletéről. Felkérik a már nyugdíjba vonult Smileyt, hogy járjon utána a hétpecsétes információknak. Az alacsony, tömzsi, szemüveges, középkorú férfi végtelen nyugalmú módszereivel kideríti, hogy a titkos csehszlovákiai utat Kontroll éppen azért találta ki, hogy leleplezhesse az árulót.

Kontroll figyelme a felső kör öt legbefolyásosabb emberére összpontosult, akiket az „ecc-pecc, kimehetsz”-hez hasonló angol mondóka után Suszternek, Szabónak, Bakának, Zsellérnek és a Koldusnak nevezett el. Ezek közül négyen kizárólagos birtokosai egy kincset érő hírforrásnak, ismernek egy olyan magas beosztású személyt, aki a szovjet döntéshozás legfelsőbb köreiben mozog. Az ötödik „gyanúsított” pedig maga Smiley.

A „londoni szelídek” egyike egy feltűnésmentes szállodai szobába vackolja be magát, megbízói segédletével titkos aktákat tanulmányoz át, feljegyzéseket, nyilvántartásokat tekint meg, aprólékosan, kifinomult technikával kérdezi ki az ügy lehetséges érintettjeit. A Suszter, szabó, baka, kém tehát egy csendes nyomozás krónikája, melyet egy „utolsó mohikán” végez el, a brit Korona egyik önfeláldozó alattvalója, aki még ismerte a birodalom becsületkódexét.

Le Carré regénye tulajdonképpen a brit gyarmatbirodalom területén született Kim Philby esetéhez hasonló árulásról szól. Philby a harmincas évektől kezdve egy cambridge-i csoport tagjaként működött, amely a nyugati titkosszolgálatokba beépülő egyik legsikeresebb és leghosszabban működő szovjet kémszervezet volt. Philbyt először az 1950-es évek derekán gyanúsították meg azzal, hogy a szovjeteknek dolgozik, végül 1961-ben ismerte be fedett tevékenységét, mégis sértetlenül távozhatott Moszkvába.

Philby árulása gyógyíthatatlan sebet ejtett a brit birodalom világhatalmi törekvésein, és megmutatta a szigetországi társadalom önképének sérülékenységét. Le Carré regénye azt a hidegháborús hangulatot idézi fel, amelyben a brit államvezetés képtelen volt feldolgozni, hogy a világháború utáni Nagy-Britannia elvesztette nagyhatalmi pozícióját. A józan tényekkel szembemenő vakságának tulajdoníthatóan könnyűszerrel vált a két szuperhatalom, az amerikaiak és a szovjetek játszmájának alárendelt figurájává.

John Le Carré leghíresebb regényében feladja a kronológiai sorrendet. Smiley visszatérését választja jelen időnek, és a töredékesen megőrzött emlékeken, valamint a papíron rögzített bizalmas információkon keresztül tekint vissza a múltba. A Suszter, szabó, baka, kém ezért a szokottnál koncentráltabb olvasást igényel. Csak így lehetünk képesek megfelelő jelentőséget tulajdonítani a legapróbb részleteknek is, átlátni egyáltalán, hogy ki kicsoda ebben a nagy kirakósban.

A kémregények nagymestereként számon tartott szerző művében kevés a konkrét cselekvés, a történetet nagy halom száraz iratanyag mélyéről ássák ki. Semmiképp sem hasonlítható össze a Ian Flemming féle James Bond-univerzummal. Itt nincsenek luxus járgányok és lenyűgöző szépségű nők, a fegyver is ritkán sül el, akkor sem a jelen időben. Dramaturgiája nem látványos akciókra épül, hacsak egy-egy dokumentum elemelését nem tekintjük izgalmat fokozó jelenetnek. A történet java komótosan bomlik ki félhomályos irodákban zajló feszült találkozókból, komor beszélgetésekből.

A kémekről alkotott sztereotípiák alapján magányos, az árnyékban megbúvó embertípust képzelünk el, akinek a bizalmatlanság a lételeme, világra nyitott tekintete előtt szűrő a szkepticizmus. Éppen ezért izgalmas a könyv ott, ahol betekintünk az ügynökök szerelmi életébe. Le Carré nem sokat beszél hálószobatitkokról, de amit mond, éppen elegendő, hogy felismerjük: a párkapcsolati érzelmek felfedik bárki gyenge pontját, és fontos történelemalakító tényezővé válhatnak. Befolyásolhatják a kém tisztánlátását, kiszivárogtathatják a valóság elrejtett részleteit.

...

A teljes cikk, az Ecc, pecc, kém lehetsz! az olvassbele.com oldalán olvasható.