jeges-varga

Fogadni mernék, hogy már te is eljátszottál a gondolattal, mit tennél, ha a bőröd alatt is pénz lenne. Nem kellene folyton az anya szoknyáját ráncigálni, ha mondjuk meglátod a játékbolt kirakatában azt a piros dömpert, ami után már hetek vagy hónapok óta epekedsz. Valószínűleg már te is unod, hogy mindig meg kell magyaráznod, neked miért éppen most és nem máskor kell az a csodaszép bringa vagy az a trendi táska. Milyen jó is lenne, ha megvehetnél mindent, amire vágysz. Elfelejthetnéd a toporzékolást, a bömbölést, amihez csak is akkor folyamodsz, amikor a felnőttek már nem értenek a szép szóból.

Biztosan ezt szeretnéd, ugye? Vagy mégsem? Mondok neked valamit, mielőtt döntenél. Ismerd meg Köptzös Jocót, aki alig múlt tizenkettő, de már tudja, milyen az, amikor az embernek iszonyatosan rengeteg sok pénze van. El sem bírod képzelni, Jocónak mi mindent összevásároltak: 3D IMAX mozit, egy igazi cápát és hozzá egy hatalmas akváriumot, saját Formula 1-es versenypályát, hullámvasutat, bowlingcsarnokot, biliárdasztalt, robotkutyát és még egy krokodilt is. Röviden összefoglalva Jocó piszok módon el lett kényeztetve.

S ha ez még nem lenne elég neki, az apukája minden szülinapján egymillió fontról állít ki csekket neki. Tudod, arról a paliról beszélek, aki egyszer és mindenkorra forradalmasította a fenéktörlést, amikor vécépapír-guriga tekerése közben feltalálta az Üdepopót. Ez az a vécépapír, aminek egyik oldala nedves, a másik meg száraz. Nem ismered? Próbáld ki. Jocó apukáját ugyanis ez tette hihetetlenül gazdaggá.

Egy apa pedig mindent meg akar adni az egy szem fiának. Például olyan iskolába íratja, ahová csupa grófi meg bárócsemete jár. Nehogy már a fiának szegény gyerekekkel kelljen együtt tanulnia, amikor akár egy iskolát is vehetne neki. De míg amazok származási alapon kerültek a társadalmi ranglétra legfelsőbb fokára, addig Jocóék vécépapír-guriga halmokon kapaszkodtak fel oda. Nem csoda hát, hogy slózisrácnak csúfolják és kinézik a díszes társaságból. Ebből is láthatod, hogy Jocó gazdagsága nem teljes. Egy valamit ugyanis sosem adatott meg Jocónak. Barátai nincsenek. Egyetlenegy sem. Na ezért van az, hogy tizenkettedik születésnapján nem a kétmillió fontos csekket választja ajándéknak (megkapja azt amúgy is), hanem azt kéri, járhasson a kerületi suliba. Ott aztán senki sem tud a gazdagságáról. Szerethetik vagy utálhatják, de saját magáért, nem az apja pénzéért.

A Gengszter nagyi szerzője, David Walliams üzenete végtelenül egyszerű, és szögezzük le: cseppet sem mond újat. A Milliárdos fiú című könyvében egyre újabb példákkal szembesíti az olvasót, miért nem tehet boldoggá a temérdek pénz. Walliams tanmeséje bármennyire is kiismerhető, rendkívül mulatságos figurákkal és remek nyelvi játékokkal van feldúsítva, már ezek miatt is érdemes elolvasnod. És hogy gyorsan falod majd, az biztos. Az a gyanúm, Totth Benedek élvezte, hogy Cormac McCarthy súlyos mondatai helyett ezúttal Walliams üdítő, ötletes szövegét fordíthatta. A példa mutatja, a jókedvvel végzett munka az eredményen is meglátszik.

Walliams ugyan nem használ durva kifejezéseket, nem enged az alpári humornak (mégiscsak az ifjúságnak szánja regényét), mégsem finomkodik. Kíméletlenül rálép mindenki lábára. Megtudjuk, hogy az angol arisztokrácia következő generációját milyen tantárgyakkal készítik fel a nagy betűs életre (például a kedvencem: művészi sövénynyírás). Sorra veszi a legközhelyesebb, tehát leggyakoribb tanári dumákat (első helyen: „Nemcsak magadra hozol szégyent, hanem az egész iskolára!”). A szörnyűséges menzakoszt rémisztő kínálatából a kelleténél is bőségesebb ízelítőt kapunk (de lehet, hogy neked bejön a hajas lasagne). Mellékeli még a csúnya szavak hosszú listáját, és feljegyzi a vállalhatatlan tanári neveket (én is tudok párat).

És hogy ne csak a szavakba gyúrt poénokon röhögjünk, arról Tony Ross illusztrátor karikatúraszerű rajzai gondoskodnak. A szerző a könyv eleji szellemes köszönetnyilvánításban (Köszik) elárulja, azért csak fekete-fehérek a rajzok, mert Tony Ross túl sokat kért a kiszínezésükért. Nem volt szép dolog tőle, mondhatom. Hozzáteszem, nekem tetszik a ceruzarajz sokatmondó egyszerűsége.

De térjünk csak vissza Jocóra egy picit. Mint mondottam, nagyon-nagyon-nagyon (de tényleg nagyon) szeretne egy barátot. És ahogy az Üdepopó vállalat felvirágozása után minden, úgy ez is szinte az ölébe hullik. De persze nem veszi észre. Ha valaki hozzászokott ahhoz, hogy bármit megvehet, akkor nem fogja fel, hogy vannak megfizethetetlen – pontosabban: megvásárolhatatlan – dolgok.

Jocó jó sok marhaságot tesz, és fájó élményekben van része, míg végül megérti, éppen úgy akarta megvásárolni mások szeretetét, ahogy az apja az övét. Nem elég a tiszta szándék, a szívvel is rendesen kell bánni. Tisztább üzlet nincs is ennél. Azt kapod, amit adsz, pajtikám. Ebből aztán jöhet a felismerés: vigye az ördög a sok suskát, csak a baj van vele! Na, kell még a zsé, vagy eltehetem?

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán és olvasható a port.hu-n is.

Pego, a bronzhajú pegaurfiú a felhők tetején él Patagónia égi városában, ahol minden pegaurkanca és pegaurmén éppen a Repülési Ünnepségre készül. De álljunk csak meg egy szóra! Mi a veszedelem az a pegaur? Elő hát a farbával: a pegaur se nem pegazus, se nem kentaur, sokkal inkább mindkettő egyszerre. Felső teste akár az emberé, a folytatásban azonban lóféle. De még a hátán hatalmas szárnyak is nőnek, azzal hódítja meg a fellegek fölötti messzeséget.

De egy mese akkor igazán jó, ha indításként sincs egészen rendben valami a világgal. Pego például azért dúl-fúl, mert neki csak szárnycsökevények jutottak, míg társait gyönyörű és repülésképes végtagokkal áldotta meg az ég. Hiába töltötte be az életkort, amikor az ifjú pegaurok szárnyra röppennek, ő az egyetlen, aki nem ugorhat le a Szárnyaló Szirtről. Mégis megteszi.

Tudvalevő, a mesehősök nem ismerik a lehetetlent, de az tényleg csodaszámba menne, ha Pego apró szárnyaival megülné a szelet. Meg kell tanulnia neki is a leckét: akkor válhat igazi hőssé, ha megdolgozik a szépért és a jóért. Mindenkinek másképp kell kijárnia a „saját királyságát”. Pegónak is meg kell találnia a megfelelő módszert és megfelelő segítőket ahhoz, hogy „boldogan éljen, míg meg nem hal”. Mert egyet jó, ha már most tudsz, segítséget kérni egyáltalán nem szégyellni való. Sőt, igazán nagy bátorságról tanúskodik, aki a feléje nyújtott kezet elfogadja.

Finy Petra mesekönyve, a Szárnyak és paták egy olyan csodalény főhőst állít elénk, aki a nem mindennapiságából is a szokatlanságával emelkedik ki. Ez önmagában nagyon szép gondolat, de teljesen érthető az is, hogy Pegót ez valahogy egy cseppet sem vigasztalja. Mondhatják a szülei, hogy ő attól különleges, mert senki másnak nincsenek olyan szárnyai a pegaurok között, mint amilyen csak neki van. De ha egyszer ő repülni akar, és nem tud, akkor mitől legyen boldog?

Kellenek neki a pofonok az élettől, amiből megérti, szárnyak nélkül repülni nem, csak zuhanni lehet. Pego lepottyan az égből, és feltárul előtte a felhők alatti világ, ahol az emberek falvai találhatók. Ott él Glu is, az embergyerek. Ő cukorbeteg, de nem duzzog emiatt, bebizonyítja, lehet együtt élni ezzel. Persze nem árt, ha van nálad vércukormérő, meg egy tollhoz hasonlító inzulinadagoló eszköz. Mert olykor életeket menthet. De mindez elfér egy zsebben vagy egy táskában. Ha ezt felfogod, akkor tényleg nem állíthat meg téged senki. Lehetsz például furmányos feltaláló, aki a hajókat is megrepteti az égen.

Ki hitte volna, hogy egy mesében az ember tanítja a csodalényt, és nem fordítva. A segítség valahogy sosem onnan jön, ahonnan igazán számítanál rá. Finy Petra történetében mindent Pego szemén keresztül látunk. Az ember a mesehőst mindenben segítő szereplő, emberfeletti, akarom mondani: pegaurfeletti erővel, ügyességgel, bátorsággal.

A saját szárnyait kereső pegaurfiú elindul hát szerencsét próbálni, még ha valószínűleg ezt nem is ilyenformán gondolta volna. A kezdetben szépen épülő történetben ömlesztve zúdul hirtelen a főhősre a próbatételek sokasága. A bonyodalmak azonban éppen olyan gyorsan megoldódnak, mint amilyen sebesen összesűrűsödtek a viharfelhők. Ezt a kis sietséget azonban előzékenyen nézzük el. Herbszt László érzelemgazdag illusztrációi segítenek elfeledtetni az efféle apróbb hiányosságokat.

Finy Petra a Szárnyak és patákba belepakol mindent, ami elférhet egy mesében. Pegaurlány szimpatizál az emberfiúval, emberlány komálja a pegaurcsikót. Természetesen kell egy csúf, gonosz is, aki akadályokat gördít a főhős elé. Ő a lényész, aki saját gyönyörködtetésére gyűjtögeti a különlegesebbnél különlegesebb élőlényeket. És ne hallgassunk a pökhendi saskirályról sem, mégiscsak hozzájárul ahhoz, hogy valóra váljanak a főhős álmai. Tudniillik a fennhéjázó tollazat mögött is nemes sasszív dobog.

Glu példájával pedig egy nagyon fontos dologra is felhívják a figyelmünket, mégpedig, hogy mit jelent gyermekkorban a diabétesz. Ez olyan betegség, amely ma már sajnos egyre több kisgyermeket érint. Az Egy Csepp Figyelem Alapítvány kezdeményezésére megszületett könyv külön szószedettel és a betegséggel járó tünetek rövid, frappáns leírásával segíti megértetni a szülőkkel, mennyire fontos, hogy ha már megesett ez a nem kívánt dolog a gyermekünkkel, idejében vegyük igénybe a szakszerű segítséget. Kétségbeesésre semmi okunk nincs, teljes életet lehet élni ezzel a betegséggel is.

A Szárnyak és paták ennek ellenére nem a cukorbetegségről szól. Jóval többre, a toleranciára tanítja a legkisebb olvasókat. Mint például Darvasi László pálcikalénye. Sokan vannak olyanok, mint Pego vagy Glu. Különlegesek, furcsák, mások, fogyatékkal élők (vagy ahogyan kedvesen olykor magukat emlegetik: fogyik), vagy ahogyan éppen az idősebbektől lehet hallani: hibásak (nem, ez egyáltalán nem kedves). Ők sem különbek, mint te, de te is legalább olyan egyszeri és megismételhetetlen vagy, mint bármelyik másik lény a széles univerzumban.

Egy mesekönyv nem tehet többet, mint hogy olyan bölcsességgel látja el az apró olvasókat, amelyet magukkal vihetnek majd felnőtt korukba. Finy Petra műve azért igazán szívhez szóló, mert elsősorban nem is mások elfogadásával foglalkozik, hanem az élet talán legfontosabb dolgára összpontosít.

Minden erőnkkel azon kell dolgoznunk, hogy képesek legyünk szeretni azt a lényt, aki bennünk él. Mert ha magadat nem szereted, hogyan adhatsz másnak egy darabot a szívedből? Ha ezt megérted, a csoda tényleg valósággá válik.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán és olvasható a port.hu-n is.

A galambnál méretre nem nagyobb, ámde kerekdedebb kaliforniai völgyfürj (Callipepla californica) „csapatokban kóborolva a földön él, de ha megijed, felröppen, és vitorlázva ismét a földre ereszkedik.” Ha meghalljuk bús-derűs lamentálásukat, úgy érezzük, mintha folyamatosan valami fontosat, értékeset keresnének, amit egyszer már elvesztettek. És közben állandóan vigasztalnák, biztatnák egymást, hogy meglesz, meglesz az.

Árvai István és felesége, Anna is így tartja a lelket egymásban. Hátuk mögött hagyták Magyarországot, elhajóztak Amerika felé. Ahogyan azt az előző századfordulón sok százezer nincstelen parasztember is tette. Istvánék menekültek otthonról, mert a férfi despota apja mindenbe beleszólt, földet meg nem adott a fiataloknak az önálló élet elkezdéséhez. Szívükbe zárva vitték magukkal szülőföldjük, fiatalságuk, szerelmük színhelyét, Szajlát, és benne Ondrok gödrét.

Nem szándékoztak ők véglegesen letelepedni az Újvilágban. Egyetlen céljuk volt csupán: akár emberfölötti munka árán is annyit megtakarítani, amivel hazatértük után jobbra válik otthon a sorsuk. Sokan mentek, s később sokan vissza is tértek. De van úgy, hogy a terveket a valóság felülírja.

Árvaiék arra nem tudtak felkészülni, ami odaát, idegenben fogadta őket. Telek és nyarak váltották egymást, de a hazaúthoz szükséges pénz csak nem akart gyarapodni. Amikor pedig már lett volna miből egyről a kettőre jutniuk, a megváltozott körülmények szabtak gátat terveiknek – további gyerekek születése, a világot porig égető háborúk, az utódok kötődése az új hazához. Újra kellett fogalmazniuk a Haza és az Otthon jelentését.

Ondrok gödre című regényében Oravecz Imre szociografikus hitelességgel festette meg a kétkezi munkából élő, egyszerű emberek világát, amelyet időtlenné a nemzedékek egymásra rímelő sorstörténetei tettek, meg az évszakok állandó körforgása. Az Árvai család három generációjának útját elbeszélő történetből megtudhattuk azt is, hogyan jutott el a kiegyezés utáni magyar vidék népe a tömeges kivándorlások gondolatáig. Oravecz azonban nemcsak a történelmi háttérről, a mindennapokról szerzett rendkívül gazdag tudását osztotta meg velünk, hanem személyes élményanyagból gyúrta össze szülőföldjének mitológiáját.

Az Ondrok gödre Oravecz egész addigi lírájának prózai betetőzése volt, amelynek meghatározó eleme az író gyerekkorának Szajlája. Az Árvai család története mellett fontosabbá vált a vidék, a falu, amely az emlékképek leltárszerű felidézéséből, a nyelv, a kultúra, az ott élők alapos megfigyeléséből bontakozik ki. A mű igazi mélységét az a szemlélet adja, mely szerint az ember a természeti törvényekkel való harmonikus együttélésben teljesedhet csak ki. Oravecz egész művészete ezt az üzenetet adja tovább.

A Kalifornia fürj éppen ott veszi fel a történet fonalát, ahol azt az első kötet, „Az álom anyaga” letette. Oravecz nagyregénye újabb harminc-negyven esztendőn ível át.  Hasonlóan elődjéhez, fellehetőek benne családtörténeti és történelmi aspektusok, mellé részletes társadalom- és korképet is ad. A különbség az elbeszélő hangnemében mutatkozik meg. Ohio és Kalifornia nagyon messze van Észak-Magyarországtól. Ahogy Oravecz eltávolodik az otthoni környezettől, egyidejűleg távolságtartóbbá is válik. Nem is rajzolja meg olyan mélységben ezt az új univerzumot, mint amennyire a gyerekkorából jól ismert vidékkel tette.

Érződik a műről, hogy megszületését alapos kutatómunka előzte meg. Oravecz hihetetlenül nagy tárgyi tudást halmozott fel, amelynek részleteit folyamatosan beleszövi cselekménybe – ezzel mintegy kiterjeszti regénye határait. Általában békésen megfér a száraz tényanyaggal a letisztult nyelvezetű próza. Néha azonban eltúlzottan hosszúra nyúlnak az ismeretterjesztő leírások (például az olajfúrásról vagy a vaskohászatról), s ezzel megrepedezik a cselekmény koherenciája. Összességében azonban nem annyira zavaró ez az elbeszélői manőver, mert a Kaliforniai fürj könnyen olvastatja magát. A szereplők Oravecz előadásában személyes isme­rő­seinkké válnak. A jellemzően kelet-európai életfelfogás, az állandósult spórolás élménye közösséget teremt Árvaiékkal.

Elejétől a végéig folyamatosan előkerül a szereplők identitás-konfliktusa. Merjék-e meg­val­lani magyarságukat, vagy minél gyorsabban tagozódjanak be a környezet társadalmi köze­gébe? Magyar iskolában tanuljanak-e a gyerekek, vagy sajátítsák el minél jobban az angol nyelvet? Saját házba fektessenek, saját földet vegyenek, vagy bankban kamatoztassák össze­kuporgatott pénzüket?

...

A teljes cikk, a Borúra derű az olvassbele.com oldalán olvasható.

Senki sem érti, mi lelte a lányt, aki látogatóba érkezett a kolostorba. Hiába javasolja maga a pópa, hogy hagyja el a kolostor szűk celláit. Szeretne maradni annak ellenére, hogy láthatóan nem neki való a zárdai élet, és a rendház reguláit sem akarja elfogadni. De vajon miért nem képes megfékezni az indulatait? Netán az ördög keze van a dologban, vagy valami egészen más miatt veszti eszét a lány?

Cristian Mungiu legújabb filmje, a Dombokon túl Istentől is, embertől is távolra vezet minket. A moldvai falu határában ortodox kolostor áll, középkori körülmények között éli a kisszámú apácaközösség a hitük szerint Istennek tetsző életet. A kolostor leányai szigorú rendben, a pópa atyai áldása és a rendfőnöknő anyai gondoskodása mellett imádkoznak, áldoznak, gyónnak, serényen dolgoznak. Olyanok, akár egy nagy család.

A két és fél órás filmidő alatt Mungiu ráérősen bontja ki a zárt közösség mindennapjait, amit a fegyelem és az egymást segítő szándék vezérel. A rend most is azzal borul fel, hogy egy kívülálló toppan be ide. Finom jelzés, hogy a nehézsorsú, magányos Alina melegítőruhában érkezik a feketébe öltözött rendtagok közé. Csak azért tért vissza Romániába, hogy az árvaházból ismert barátnőjét magával vigye Németországba. Voichiţa az egyetlen ember, akit valaha szeretni tudott, ezért most vele szeretne lenni. Azzal azonban nem számol, hogy a fiatal apáca időközben Jézus Krisztust választotta helyette.

A Dombokon túl megtörtént esetet dolgoz fel. 2005-ben a romániai újságok hasábjain nagy terjedelemben írtak a moldáviai kolostor botrányáról. Az ördögűzési szertartás következtében meghalt fiatal lányról két tényfeltáró könyvet is írt Tatiana Niculescu újságíró. A dokumentumregény alapján készült játékfilm azonban nem oknyomozó riport, sokkal inkább az emberi természetet kutatja.

Cosmina Stratan és Cristina Flutur szinte eszköztelen játékkal mutatja meg Alina és Voichiţa kölcsönös igyekezetét arra, hogy meggyőzzék egymást az általuk tanúsított szerelem előbbre valóságáról. Alina kiszabadítaná barátnőjét a számára fojtogató környezetből, csalódottsága dühkitörésekben robban. A megtért lány ezzel szemben Isten szeretetére buzdít, mert az – megítélése szerint – gyógyír minden lelki problémára. Úgy tűnik, fel sem fogja, mi zajlik le egykori barátnője lelkében.

A film egyik legnagyobb erénye a tökéletesre csiszolt forgatókönyv. Mungiu a lomhán csordogáló történetbe alig észrevehetően fűzi bele a cselekmény fordulatait, cseppenként adagolja a feszültséget. A kolostor lakói nem igazán értik, mi történik. Mindenki csak jót akar, a lány érdekében teszik, amit tesznek, a szerencsétlenül alakuló körülmények mégis tragédiához vezetnek.

Ahhoz, hogy megértük a történteket, a dolgok mélyére kellene ásni. Vajon pontosan milyen kapcsolat volt a két lány között? Mivel is kereste Alina a kenyerét Németországban? Az atya miként lett gyári munkásból szerzetes? A dráma hátteréről Mungiu sokat sejtet, de csak nagyon keveset árul el. Mindig csak a jelenre koncentrál, mélyen hallgat a múltról. Az elfojtások, a titkok pedig még feszesebbre húzzák dramaturgiai szövetet.

A szikár rendezői stílust és a sűrített drámát Oleg Mutu nagy totálokban megalkotott sötét tónusú „fotográfiái” támogatják meg, amelyek plasztikusan ábrázolják az ortodox kolostor környezetét. Az alkotók nem akarnak igazán közel kerülni a szereplőkhöz. Alig akad olyan jelenet, amely premier plánban mutatna egy emberi arcot. A kamera jellemzően rögzített pozícióból, hosszan elnyújtott snittekben figyel. A gyertyaláng és a petróleumlámpa tompa fényében a kolostor egyszerű terei egyszer békés, bensőséges hangulatot sugallnak, máskor pedig ránehezednek a klastrom lakóira.

Habár a Dombokon túl nem olyan társadalomkritikus, mint mondjuk Cristi Puiu kórházi kálváriája, a Lazarescu úr halála, a kolostor falai közül kilépve szembesülünk a közösségen elhatalmasodó érzéketlenséggel. Nemtörődöm orvosok, hivatalnokok, nevelőszülők söprik le magukról az emberiesség maradványait. Isten megszentelt közösségében egészen más kór jelenik meg, amely a jó szándék feloldozó erejével áltatja az istenfélőket.

...

A teljes cikk, az A térképen nem található az olvassbele.com oldalán olvasható.

A fiúgyermekekbe genetikailag kódolva van az autók imádata, meg az, hogy bármit apró darabokra szétszednek, amit néha még újra össze is raknak. A legkisebbek még ki sem mondják, hogy apa vagy anya, de már felismerhető módon utánozzák a gépi meghajtású járművek motorhangját. Amikor pedig odahaza meg kell húzni egy csavart vagy be kell verni egy szöget a falba, az apjuk sarkában állva követelik a fúrásra, faragásra használatos szerszámokat. Az kell, ami az apa kezében van.

Manapság statisztikák, elemzések készülnek arról, hogy milyen keveset olvasnak a fiatalok. Ez is egy olyan dolog, amit már ez elején érdemes megszerettetni a srácokkal. Sosem árt, ha azt látják, hogy apa és anya is hajlamos belemerülni az olvasásba. De fontos az is, hogy minél hamarabb adjunk a kezükbe könyveket. Eleinte legyenek nagyon színesek, és érdekes formájú tárgyakról vagy kedves állatokról meséljenek. Később jöhetnek a nagyobbak körében érdeklődést kiváltó témák. Az ovis vagy kisiskolás fiúkat például már fölöttébb izgatja a gondolat, hogyan működik egy autó, mi történik, ha javításra szorul.

Amikor még kisrác voltam, lakótelepek parkolóiban vagy kertes házak udvarán teljesen hétköznapi látvány volt, hogy a jármű alól csak az olajfoltos nadrág takarta lábszárakat lehetett látni. Aki egy kicsit is értett hozzá, saját kezűleg bütykölte meg a családi járgányt. Mára senkinek sem ajánlott a házilagos javítás, azonban a gyerekek is szegényebbek lettek egy élménnyel. Ma már nem adogathatják apa kezébe a villáskulcsot vagy csavarhúzót. Kivéve, ha apa éppen autószerelő.

A TotalCar.hu főszerkesztője, valamint az azonos című televíziós produkció műsorvezetője, Winkler Róbert tudvalevőleg rajong a négykerekűekért, és feltételezhetően élesen él még benne a kép, amikor kisgyerekként először rácsodálkozott az országutakon futó verdák sokszínűségére. Felnőttként tudatában van annak is, hogy a mai kölykök legfeljebb a nyitott motorháztetőbe leshetnek be, de a szervizelés rejtelmeibe odahaza senki sem avatja be őket. Mesekönyvében ezért épp arról ír, mi mindent csinálnak az autóval, amikor gumit kell cserélni vagy éppen egy karambolban darabjaira tört.

A Márton és Micike egy autószerelő műhelyben az a fajta mesekönyv, amit nem az érdekfeszítő cselekmény miatt veszünk a kezünkbe, hanem mert információkkal látja el az olvasóját. Története alig van, de az is csak arra van kihegyezve, hogy a főhős, Márton így vagy úgy, de eljusson a helyre, amiről voltaképpen Winkler szólni kíván.

A szeleburdi kiskutya, Micike csak azért kaphatott szerepet a könyvben, mert vállalta, hogy elcsalja Mártont Pista bácsi autószervizébe. A szerző célirányosan vezeti főhősét a fénycsövekkel megvilágított, olajszagú épületbe. A törött karosszériák és használt gumiabroncsok között már nem is tűnik olyan bosszantó dolognak a megszökött eb esete.

Miután a kisfiúval együtt mi is beosonunk a hibás autók rendelőintézetébe, örömmel tapasztaljuk, hogy a szerelőaknában szorgoskodó Pista bácsi – aki akár lehetne a szerző öregkori alteregója is – nem akad ki a hívatlan vendég láttán. Mert így módjában áll végre csevegni kedvelt foglalatosságáról. Körbevezeti hát Mártont az autószerelő műhelyben, látogatást tesz vele a szomszéd gumisnál, és bekukkanthat a fényezőkamrába is.

Winkler Róbert a tapasztalt szaki közlésvágyával mesél ifjú olvasóinak. Megtudhatjuk, mire való a légkulcs és a sűrített levegő, mire szolgál a centrírozógép vagy a golyósprés. Mikor lehet szükségünk flexre vagy hegesztőkészülékre, és mit nevezünk lakatolásnak. Nincs okunk csodálkozni, ha krokodillal találkozunk a műhelyben, és egyszerű magyarázatot kapunk arra is, hogy ugyanazt a tevékenységet miért nevezik egyszer festésnek, máskor mázolásnak meg fényezésnek. Amit részletesen nem magyaráznak el, azt a rajzokon látható feliratokkal és útbaigazító nyilacskákkal mutatják meg az olvasónak.

A Márton és Micike… egyszerű nyelven, közérthető módon szólítja meg a legkisebb könyvmolyokat. E tekintetben rokonítható Bartos Erika műveivel. Míg azonban az Anna, Peti, Gergő-sorozat történetei egy család személyes élményanyagából születnek meg, addig Winkler írása száraz ismeretanyagra építkezik. A lehető legtöbb információt akar egy oldalba belesűríteni. Néhol a szöveg egyenesen rátelepszik az illusztrációra. Hiányzik belőle ugyanakkor a nyelvi játékosság, ami egy gyerekkönyvet igazán vonzóvá tehet.

...

A teljes cikk, az Olajfoltok nélkül az autószerelésről az olvassbele.com oldalán olvasható.

Az egykor szebb napokat is megélt amerikai kisváros, Cold Rock haldoklik, mióta bezárt a bánya, amely a lakosság fő megélhetését adta. Munkát már nem találni arrafelé. Az üzleteket sorra felszámolják, az utcákon egy lélek sem jár. Az itteniek többsége segélyekből él, de azt a pár dollárt is a helyi kocsmában verik el, ahol a napjaik jelentős részét töltik.

Ha valaki mégis e kopár vidékre tévedne, biztos azonnal sarkon fordulna. Barátságtalan szürkeségbe öltözött a táj, szinte minden romlásnak indult. Mintha Cold Rockba újra beköszöntött volna a középkor. Az emberek – nők, férfiak – minden méltóságukat elvesztették. Semmit sem akarnak már az élettől. Nincs iskola, ahol a fiatalokat taníthatnák. Nekik sem lehet jövőjük. Cold Rock közössége minden tekintetben morális csődöt mondott.

Julia (Jessica Biel) nővér a helyi kórházban. Egykor férjével, a városban hősként ünnepelt orvossal közösen fáradoztak, hogy másokon segíthessenek. Mióta a férfi meghalt, egyedül neveli a gyermekét, s a munkájában továbbra is megtesz minden tőle telhetőt. Mégis folyton a képébe vágják, hogy nyomába sem ér a férjének. Nehezen érthető, mi bírja maradásra ezen az isten háta mögötti helyen.

A lakókat azonban nem csak a nyomorúság sújtja. A kisvárosban egymás után tűnnek el a gyerekek. Sokan tudni vélik, hogy egy rém bujkál a környező erdőben. Úgy hívják, a „magas ember”. Ám a rendőrség sem az eltűnt gyerekek, sem a fantom nyomát nem találja. Mások szerint nem is létezik, csupán mumus, akivel a legkisebbeket lehet ijesztgetni. Julia nem hisz a legendában, mígnem egy éjszaka betörnek az ő házába is…

Tele a padlás misztikus rémtörténetekkel, amelyek unalmas estékre ígérnek olcsó szórakozást. Első megközelítésben a The Tall Man sem tűnik többnek másodvonalbeli thrillernél. Érthető lenne hát, ha a tartalmasabb élményt keresők az első húsz perc után csatornát váltanának vagy kisétálnának a moziból. Óriási hibát követnének el. A francia származású Pascal Laugier ugyanis csúnyán (szépen) átver mindenkit. Rafináltan építi fel a (moziban nálunk még nem látható) film dramaturgiáját: szinte minden percben éppen az ellenkezője történik annak, amit várnánk. Már-már rájövünk valami fontos dologra, erre megint az események láncolatába épített újabb csavar gázol le.

A The Tall Man több műfaj elemeit keveri össze: hol pszichothriller, hol misztikus, hol dráma, hol meg krimi. Mindegyik külön felvonásként is felfogható. Ám a történet meglepő fordulatai nem okoznak törést a karakterek ábrázolásában, nem sérül a cselekmény szerkezete sem. Az átmenetek annyira ügyesek, hogy észre sem vesszük, mikor léptünk át egy újabb fejezetbe.

Jessica Biel komoly drámai szerepek hiányában is jó magányos anyaként, és a mellékalakok is rendben vannak, még ha a The Tall Man nem a remek alakítások miatt lesz igazán emlékezetes.

Pascal Laugier 2008-ban a brutális Mártírokkal lett ismert. Harmadik egész estés mozijában sokak szerint sokkal visszafogottabb; most nem csupán hátborzongató képsorokkal gyalogol bele a nézők arcába. Lelkileg is megdolgoztat. A szimpla horrormeséből súlyos társadalomfilozófiai gondolatmenetet bont ki. Sokkol, de nem véres csonkolásokkal vagy sikolyokkal, hanem feloldhatatlan morális dilemmával.

Laugier szembefordít racionális érveinkkel, és folytonosan változtatja a szereplőkhöz, az egész istenverte Cold Rock nyomorult lakosainak nyomorult vegetálásához való érzelmi viszonyulásunkat is. Így amikor a legvégén mellünknek szegezi az egyszerűnek tűnő kérdést: »Helyes-e jövőt teremteni úgy, hogy ebbe családok rokkannak bele« – képtelenek vagyunk felelős választ adni.

...

A cikk, a Csak kockázatok és mellékhatások az olvassbele.com oldalán olvasható.

Az egyik oldalon a pszichológus ül, a vele szemben levő kanapén a páciens. Beszélgetnek egymással, olykor pedig hosszasan hallgatnak. A magyar HBO 2012 októberében Terápia címmel bemutatott új negyvenrészes tévésorozatában nincsenek látványos jelenetek. Az arcok mesélnek, a szavak és csöndek teremtik és növelik a feszültséget. De vajon meg tudja-e szólítani a nézőket egy mindössze két szobabelsőben játszódó történet, amely a lélek mélyén zajló folyamatokra fókuszál?

A sikerhez mindenképpen jó alapanyagra van szükség. Mivel a Terápia az Izraelben nagy sikerrel játszott Be Tipul magyar adaptációja, az alkotóknak nagy könnyebbséget adott Hagai Levi tökéletesre csiszolt, izgalmas forgatókönyve. A magyar írócsapat (Gigor Attila, Szekér András, Kovács Kriszta és Baráthy György) Tasnádi István vezetésével azonban nem csak az okkal sikeres alapmű fordítását végezte el. Megtartották az eredeti alkotásban megjelenő alapkonfliktusokat, ugyanakkor az eltérő kulturális környezet miatt a történetet a mai magyar társadalom közegébe illesztették.

A sorozat középpontjában Dargay András pszichológus (Mácsai Pál) áll, aki a házában kialakított rendelőjében fogadja pácienseit. A hétköznapokon sugározott epizódok követik András egyes napjait, amely különböző élethelyzetekkel és válságszituációkkal ismertet meg. A szűk, intim térben nyolc ember intenzív drámája bontakozik ki.

A sorozat előzeteséből már tudható volt a menetrend: hétfőn a vonzó és magabiztos aneszteziológus orvosnő, Laura (Marozsán Erika) jár a rendelésre. Már egy éve folyik a terápia, amikor a párkapcsolataiban vergődő nő bevallja a terapeutájának, hogy az első pillanattól kezdve szerelmes belé. Ez egy jellemző szituáció a terápia során. A közeledést a pszichológusnak a szakma szabályai szerint el kellene hárítania, azonban, úgy tűnik, András sem közömbös a lány iránt.

Kedden egy gyógyszergyártó cég fiatal és sikeres igazgatója érkezik hozzá. Máténak (Nagy Ervin) a válság miatt leépítéseket kellett végrehajtania. Kirúgott nyolcvannégy embert, köztük egy vegyészt is, aki később kiirtotta a családját, végül magával is végzett. Az arisztokratikus magabiztosságot mutató Máté tagadja, hogy pszichológusra lenne szüksége, csak felesége tanácsára keresi fel Andrást.

Szerdán a 16 éves tornászlány, Zsófi (Sztarenki Dóra) látogatja meg. Mindkét karja gipszben van, elsodorta egy autó, miközben kerékpározott. Ő sem terápiára jött, a biztosító pszichológusi szakvéleményért küldte Andráshoz. Arra kíváncsiak, hogy a baleset nem azért következett-e be, mert a lány öngyilkosságot akart elkövetni.

Csütörtökönként Petra (Szamosi Zsófia) és Tamás (Nagy Zsolt) keresi a választ a kérdéseire. Sokáig küzdöttek, hogy megszülessen második gyermekük is, de nem jártak sikerrel. Amikor a nő már komoly karriert fut be, váratlanul mégis teherbe esik. A férfi minden­képpen akarja a gyereket, a nő azonban habozik. Most vajon mit tegyenek?

A hét zárásaként András keresi fel tíz éve nem látott mentorát, Ágnest (Csákányi Eszter). Szupervízióra (szakmai személyiségfejlesztő módszer) jön, de hamar kiderül, hogy bármennyire is jó szakember, bizonytalanság gyötri, és a házassága is válságba kerül.

Mindenki azt hiszi, hogy őszinte a másikhoz, saját magához. Nem érzékelik a tisztánlátást torzító körülményeket, mert nagyon mélyen eltemették magukban őket. Úgy tesznek, mintha velük minden a legnagyobb rendben lenne. Mégis keresik a választ a problémáik megoldására. Még akkor is, ha eleinte tiltakoznak az ellen, hogy ők terápiára járnak. Meg akarják érteni, miért jutottak jelenlegi helyzetükbe. Hétről hétre a lélekre súlyos terheit, a megoldatlan konfliktusokat piszkálják fel.

Dramaturgiailag nagyon szépen van felépítve a történet íve, fokról fokra kerülnek elő a rég elfeledett sérelmek. Minden felismerés feszültséget teremt, és komoly következményei vannak. Hogy végül negyven rész elteltével, hova lyukadunk ki, előre nem tudhatjuk. Egyes esetekben konkrétabb válaszokat kapunk, máskor azonban nem jövünk rá biztosan, tulajdonképpen mi is a gond. Az alkotók a nézőkre bízzák, hogy mindent a helyére tegyenek.

Szinte ösztönösen szeretünk mások problémáival foglalkozni, a Terápia azonban nem a leskelődő énünket erősíti. A sorozat jótékony hatása, hogy a nézőben rengeteg kérdés megfogalmazódik saját életével kapcsolatban is. Sőt: az eredeti koncepciót követve a Terápia az egyén konfliktusa mellett foglalkozik a saját múltunkban gyökerező társadalmi problémákkal is – nekünk ilyen például az ország feldolgozatlan kommunista múltja, a rejtett vagy nyílt antiszemitizmus.

A sorozat egyes epizódjainak rendezője Enyedi Ildikó (Az én XX. századom) és Gigor Attila (A nyomozó). A logikailag egymással összefüggő fejezetek egy kézben maradnak. Az Enyedi által rendezett történetszálakban (hétfő, kedd, péntek) hangsúlyosabban mutatkoznak meg a pszichológus saját vívódásai. Gigor (szerda, csütörtök) inkább a páciens problémáira koncentrál, a szakmájában tehetséges Dargayt helyezi előtérbe.

Máthé Tibor operatőr nem használ hivalkodó vizuális megoldásokat, kamerája tapintatosan háttérbe húzódik. A tavaly májusban váratlanul elhunyt Stork Csaba díszlettervező látványvilága nem vonja el a néző figyelmét arról, ami a szereplők intim közelségében történik. Minden főként a színészek játékára fókuszál.

A Terápia erősen szövegcentrikus alkotás, ezért a színészektől a forgatás komoly koncentrálást igényelt. Az írott anyagból kellett felépíteniük a karaktereket, improvizációra nem volt lehetőségük. A színészek életszerű helyzetekben valós viselkedésmintákat mutatnak be. A nézőben felmerül: amit lát, valóban csak a képernyőn történik meg?

...

A teljes cikk, az Intim hétköznapok az olvassbele.com oldalán olvasható.

Emberek milliói rajonganak egy olyan sportért, amelyben egy téglalap alakú zöld területen kétszer tizenegy játékos kergetőzik egymással, hogy egy fekete-fehér bőrgolyót az ellenfél kapujába tuszkoljon. Ezzel szemben a többség megbotránkozik azon, ha valaki életveszélyes kuloárokon (hófolyosó), meredek sziklákon menetel hosszú órákon keresztül, majd visszaereszkedik a hegy alacsonyabb pontjára, hogy később elölről kezdje az egészet.

A focihoz mindenki ért, még az is, aki sosem ért labdához. A hegyeket azonban csak az tudja nagy biztonsággal megmászni, aki megbízik a fizikumában, a saját képességeiben, a társaiban, a technikai eszközeiben is. Hogy a hasonlatnál maradjunk, Magyarországon a labdarúgás annak ellenére is a legnépszerűbb sportág, hogy az élmezőnyt évtizedek óta csak távcsővel láthatjuk, a hegymászás viszont még úgy is csak a különcök hóbortjának tűnik, hogy hazánk képviselői szép sikereket értek el az utóbbi évtizedekben.

Erőss Zsolt sosem kereste a népszerűséget, csak tette a dolgát, újabb és újabb csúcsokat hódított meg. Teljesítményeivel azonban elnyerte mások elismerését, így nagy szerepe lett abban, hogy hazánkban a szélesebb közönség számára is érdekessé vált a hegymászás. 2012-ben újságíró barátjával, Földes Andrással – aki húsz éve maga is aktívan űzi a sportot –  közösen úgy döntöttek, befejezik a pályájáról szóló munkát, amelyet kilenc évvel korábban egyszer már lezártak. A Mount Everest megmászása óta megtörtént kalandokat is könyvvé rendezték, az utolsó fejezetet pedig a legújabb expedíció helyszínén, a 8091 méteres Annapurnán írták meg.

A most megjelent kötetből rengeteg életrajzi részletet megtudhatunk Erőss Zsoltról. Földes András az első fagyás élményével indít, amelyet a csíkszeredai születésű Zsolt négyévesen, mínusz harminc fokban szenvedett el egy erdélyi falu meredek domboldalán. Az első negatív tapasztalat azonban nem riasztotta el a hegyek világától. A Gyilkos-tónál töltött gyerekkora legmeghatározóbb élménye volt, amikor tizenhárom évesen az egyik ott nyaraló orvos elvitte sziklát mászni, az ezt követő néhány évben mindent megmászott Békáson. Két évvel Magyarországra települése után, 1990-ben első expedícióján feljutott az Elbrusz 5642 méteres csúcsára. Később teljesítette az egykori szovjet területeken lévő öt hétezrest, ezzel elnyerte a Hópárduc címet.

Nemzetközi szinten ismertté a Pakisztán és Kasmír határán fekvő Nanga Parbatra (8125 m) vezető szólója tette. 2003-ban pedig első magyarként – bár oxigénpalackot is használva – meghódította a világ legmagasabb csúcsát is, de a Magyarok a világ nyolcezresein elnevezésű expedíciós társulás tagjaként napjainkig bezárólag a nyolcezer méter feletti tizennégy csúcsból kilencet teljesített már.

Földes beszámol arról, hogyan ismerkedett meg Zsolt a feleségével, olvasunk a gyermekei születéséről. Részleteket tudunk meg a 2010-es baleset körülményeiről, amelynek következményeként Zsolt elveszítette a jobb lábát. És megérthetjük, miért nem zaklatta fel az amputálás, miért épült fel olyan hamar a súlyos sérülésből. Minden egyes történetből azonban ugyanaz a sziklakemény akarat mutatkozik meg: nincs más célja, csak a világ legmagasabb csúcsai.

A számos életrajzi mozaik ellenére nem pusztán életút Földes András munkája, de még pályarajznak is rendhagyó. A könyv az egyes expedíciók szerint tagolódik fejezetekre. Ázsia, Afrika és Dél-Amerika egzotikus vidékeire kalauzol el, s megismertet a hegymászó életforma alapvető szabályaival. A remek humorral elmesélt történetcsomagot akár kalandregényként is olvashatjuk, annyira sűrű az élményanyaga. Legnagyobb erénye mégis az a bölcsesség, amely Erőss Zsolt tapasztalataiból árad.

Zsolt egész életfelfogása arra világít rá, hogy a sikeres és boldog élethez megfelelő motiváció kell. A hegymászó a nehézségekben látja meg a szépséget. A nem várt körülmények legyőzése hajtja előre. Tisztában van azzal, hogy minden apró sikerért komolyan meg kell dolgoznia, de minden egyes csúcs meghódítása örömmel tölti el. Még akkor is, ha ott fenn, ahonnan nincs feljebb, teljesen elcsigázottan mindez másképpen fest.

Zsolt és hasonló tettekre képes társainak példamutatása mindenki számára fontos üzenet. Már a célok kitűzéséhez is bátorságra van szükségünk, a megvalósításhoz pedig elengedhetetlen a türelem önmagunkkal szemben. Pontosan kell ismernünk, meddig tolhatjuk ki határainkat. Ám a kitartó munka mindig meghozza eredményét. Az elért csúcs éppúgy lehet egy sikeres egyetemei felvételi eredmény, egy súlyos betegség leküzdése, vagy a világ legmagasabb pontjának legyőzése.

...

A teljes cikk, a "A céltalanság rossz életforma" az olvassbele.com oldalán olvasható.

*
A cikk a port.hu-n is olvasható!

Orson Welles szerint egy filmrendező ne nézzen filmeket, mert minden, amit lát, óhatatlanul formálja ízlésvilágát, s odavész az eredetisége. A videotékában szocializálódott Quentin Tarantino viszont sosem rejtette véka alá, hogy forgatókönyvírás közben alapanyagként tekint kedvenc filmjeire.

Welles az amerikai szerzői film alapjait tette le a filmtörténelem hajnalán, miközben örökös harcot vívott a hollywoodi stúdiókkal. Tarantino ezzel szemben az Álomgyár működési mechanizmusát ki- és felhasználva teremtette meg jellegzetes stílusát, a másolatokból összegyúrt zsánerfilmet. A filmművészet több mint egy évszázados múltja nélkül nem is alkothatott volna.

Tarantino sosem egyetlen műfajból építkezik, hanem a kiválasztott zsáner szabályainak kijátszásával, különböző műfajok stílusjegyeinek összekeverésével alkotnak izgalmas elegyet. Legyen szó akár a kínai harcművészetet előtt tisztelgő mozijáról (Kill Bill), akár egy második világháborús „piszkos tizenkettő” történetről (Becstelen Brigantyk), előszeretettel nyúl például az olasz spagetti western hagyományaihoz. Legújabb alkotása, a Django elszabadul (főhajtás Sergio Corbucci 1966-os filmje előtt) azonban már térben és időben is a Vadnyugatot idézi meg. Mégsem lehet egyszerűen csak a westernfilmek sorába beállítani. Bár érzékelhető Sergio Leone nagy ívű mozgóképeinek hatása, a rasszizmus elleni felszólalásával már önmagában túlmutat a műfaj meghatározó alkotásain.

1858-at írunk. Valahol az Egyesült Államok déli és délnyugati részén elhelyezkedő Texasban a német származású profi fejvadász, dr. King Schultz három gazembert keres, akiknek fejére busás vérdíjat tűztek ki. Akad azonban egy bökkenő: fogalma sincs, hogyan néznek ki a fickók. Szerencséjére megtalálja a szemtanút, Djangót, aki azonban néger, ami két évvel az amerikai polgárháború kitörése előtt együtt jár azzal, hogy az illető rabszolga. Django nemcsak elégtételt vehet régi gazdáin az általuk okozott szenvedésekért, de a segítségért cserébe új barátjától megkapja a szabadságlevelet is. Tarantino azonban nem elégszik meg azzal, hogy e kaland befejezésével lezárja történetét.

Ha valaki már a pályája elején megalkotja mesterművét, szembe kell nézni azzal, hogy későbbi munkáit folyton a nagy műhöz méregetik majd. Hiba lenne azonban a Django elszabadulon számon kérni a Ponyvaregény tökéletesre csiszolt elbeszélési struktúráját és az azóta unalomig ismételt, menő dialógusait. Tarantino legújabb mozija sokkal inkább a Becstelen Brigantyk nyomain jár. Nem keveri meg az idősíkokat. A szenvedésteli múlt rövid felvezetése után lineárisan meséli el az eseményeket, egészen a véres leszámolásig. Van viszont egy nagy különbség a két opusz között. A Djangóban a banda felszámolása után Tarantino lényegében újabb film elmesélésébe kezd. Éppen ez a váltás nyitja meg az utat a két film hasonló üzenetet tartalmazó végkimenetele felé.

Az átvezetéshez segítségül hívják a germán mitológiából a valkűr Brünhilda és a harcos Siegfried legendáját. Djangónak ugyanis felesége van, akit (mit ad isten) éppen Broomhildának hívnak. Ráadásul, bár rabszolga, perfektül beszéli a német nyelvet. Az isteni szépségű nőt eladták a rabszolgaviadalok iránti rajongásáról ismert ültetvényesnek, Calvin Candie-nek. Ahogy Siegfriednek, úgy Djangónak is egy félelmetes „sárkányt” kell legyőznie a szerelem beteljesülése érdekében.

Schultz – hála a germán párhuzamnak, illetve annak, hogy elutasítja a rabszolgaságot – boldogan segít felszabadított társának. Nincs más dolguk tehát, mint hogy belovagoljanak Candielandbe és megvásárolják Django szíve hölgyének szabadságát. A sikerhez csupán egy körmönfont terv tökéletes megvalósítására lenne szükségük. Tarantino azonban nem adja meg ilyen könnyen a happy endet főszereplőinek. Addig csűri-csavarja történetét, míg végül belekényszeríti Djangót a bosszúálló hős pozíciójába. Tarantinónál a sérelmek megtorlása visszatérő motívum. A Kill Bill Fekete Mamba névre hallgató bérgyilkosnője még csak saját megpróbáltatásai miatt indít hajtóvadászatot hóhérai ellen, a Halálbiztos perverz, pszicho­pata kaszkadőre azonban már a film dögös csajcsapata ellen indított gyilkos­ság­soro­zatáért kap méltó halált.

A Django mégis több mint bosszúfilm. Tarantino (mint a Becstelen Brigantykban) már nemcsak az egyén vagy a kisebb közösség ellen elkövetett bűnöket toroltatja meg főszereplőjével, hanem történelmi igazságot szolgáltat – fittyet hányva a tényekre. Django a rabszolgaság intézménye ellen emeli fel fegyverét.

...

A teljes cikk, A rabszolga, a fogász és a kereskedő az olvassbele.com oldalán olvasható.

Az Átkelésnek – a Határvidék-trilógia második részének – főszereplője, ahogyan John Grady Cole a Vad lovakban, az ismeretlen messzeség megismerésére vágyik. Cormac McCarthy a kiégett, kopár vidéken szabadságukat kereső magányos marhapásztorok (cowboyok, vaquerók) útját követi, a hanyatlásnak indult Vadnyugat mítoszának állít emléket.

Hőseinek a kóborlás a szenvedélyük. „Semmihez sem fűzi őket tulajdonosi viszony.” A Parham család Grant megyéből vándorolt Új-Mexikóba, elhagyva mindent, ami a régi élethez kötötte őket, tanyát, temetőt, halottakat. Az új ranch körül azonban idővel farkasok bukkannak fel, és csordáikat veszélyeztetik. Valakinek el kell pusztítani. A tizenhat éves nagyobbik fiú, Billy indul az éjjeli vadász nyomában, pedig minden helybéli tudja: ember azt ki nem ismerheti.

Az Átkelésben nyoma sincs a Vadnyugat romantikájának. McCarthy két kézzel szórja a pofonokat koravén hősére, aki útja során a saját bőrén tapasztalja meg, hogy mekkora árat kell fizetnie a szabadságért. Vállalkozásai általában tragikusan végződnek, még a hadseregnek sem kell. Egyetlen lehetőség marad számára: „a világnak való nekidőlés”. Lóháton léptet bele a vörösen izzó horizontba, hogy aztán sziluettje egy szemvillanás alatt szertefoszoljék, mint egy gyorsan múló, s talán sosem létezett világ utolsó emlékképe.

Ugyanis a világ a ’29-30-as válságot követően megváltozott. Roosevelt elnök meghirdette a New Dealt, az északi nagyvárosokban hamar megindult a gazdasági fellendülés. De a déli, határ menti területeken mintha megdermedt volna az idő. „Egészen Mexikóig el lehetett lovagolni anélkül hogy az embert akár csak egyetlen kerítés megállította volna.”

Billy legnagyobbrészt egyedül rója ezt a kegyetlen tájat. Nincs hely, ami maradásra bírná, nincs ember, akihez igazán kötődhetne. Belegázol a gyors sodrású folyóba, felkaptat a meredek sziklák közé, a fakó síkságon lépked. Letáborozik, tüzet rak. Lecsutakolja a lovat, tortillát eszik (az asszonyok szeretik nézni, ahogyan a fiú elmajszolja a neki készített ételt). Éjjel szinte mindig úton van, körülöleli a mindenség. Ha elfárad, a csillagok alatt alszik. Mikor újra útra kész, nyergel, s léptet tovább.

McCarthy néha puritán módon fogalmaz, máskor barokkosan hosszúra nyújtja a mondatokat. Bár elhagyja a vesszőket, az olvasó könnyedén rátalál a szöveg hangsúlyaira, lomha ritmusára. Néha olyan, mintha mantrát ismételgetnénk. A tömör párbeszédek, a fordítás nélkül hagyott spanyol nyelvű szövegrészek, a költői tájleírások lélegzetelállító, távoli látomássá formálják a prózát. Ugyanakkor ez a technika szárnyalni engedi az olvasó képzeletét, aki maga is átélheti a magányos ember szüntelen küzdelmét a vad vidékkel.

McCarthy nem kalandregényt írt, de még csak nem is Billy fejlődéstörténetét olvassuk. Nincsenek pörgő akciók, az erőszak is csak néha szabadul el a könyvben. Az Átkelés vaskos kötetében a főszereplővel sok minden megesik, de a történetnek nincsen pontosan lehatárolható kezdete és vége. Az eseményeknél sokkalta fontosabb maga az utazás, és hangsúlyos szerepe van azoknak a hiedelmeknek, mondáknak, corridóknak [balladáknak], amelyeket Billy az út során ismer meg.

Bölcs indiánok, földrengésben elpusztult város romjai közt élő remeték, lezuhant repülőgép kibelezett vázát cipelő cigányok, tenyérjósok, sokat megélt rancherek példabeszédszerű mesékben számolnak be Billynek az évek során felhalmozott tapasztalásaikról. A rendről, az életről, az igazság megismerhetetlenségéről filozofálnak. De a világ valódi természetéről sokat tanul azoktól a poroszlóktól, a könyörtelen földbirtokosoktól, a rablóktól is, akiknek dühe olykor kíméletlenül lesújt rá.

...

A teljes cikk, a "Az úton mindenki egyforma" az olvassbele.com oldalán olvasható.

*
A cikk a port.hu-n is olvasható!