jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Pedro Almodóvar: A bőr, amelyben élek (2011)

Pedro Almodóvar túlnyomórészt saját forgatókönyveiből dolgozik, legújabb munkájában azonban kész anyagból formálta filmre állandó témáját: a nemiség, az identitás és a szenvedélyek keszekuszaságát. Thierry Jonquet csavaros történetű lektűrjét, a Tarantula című kisregényt azonban akár maga a spanyol rendező is írhatta volna.

A toledói klinika ragyogó tehetségű plasztikai sebésze, dr. Robert Ledgard (Antonio Banderas) a világtól elzárt kúriájában felépített laboratóriumban az emberi bőr génállományának manipulálásával kísérletezik. Megszállottan kutatja annak a lehetőségét, hogy az emberénél ellenállóbb bőrréteget fejlesszen ki, amely képes ellenállni az égések vagy a rovarcsípések okozta hegeknek. A cél érdekében félreteszi erkölcsi érzékét, és kész szembemenni hivatása etikai szabályaival is.

Robert elhivatottsága mögött súlyos személyes motívum rejlik: fiatalon autóbalesetet szenvedett a felesége, amikor épp meglépni készült szeretőjével. A hűtlen hitves a karambolt ugyan túlélte, de nem tudta feldolgozni testének csúf eltorzulását, ezért önkezével vetett véget életének. Röviddel ezután a férfinak el kellett temettetnie fiatalkorú lányát is, akinek elméje akkor bomlott meg, amikor szemtanúja volt anyja halálának. Amikor később megerőszakolták, az újabb sokkot már nem tudta kiheverni. Öngyilkos lett ő is.

Hogy fájdalmáról megfeledkezhessen, Robert a munkájába temetkezik. A laboratóriumi kutatásnak álcázott tevékenység valójában a szakma által tiltottaknál is súlyosabb titkot takar. A férfi ugyanis a szeretett nő újraformálására készül. Ennek lenne nyersanyaga a ház lezárt szobájában fogva tartott Vera (Elene Anaya).

A rendező Jonquet bizarr regényét felhasználva voltaképp Mary Shelley történetét és Kypros királyának mítoszát meséli újra. A Bőr, amelyben élek férfi főhőse ugyanis egy személyben tragikus sorsú modern Frankenstein és újkori Pygmalion. Elvakultan játssza az istent, és bármi áron életet kíván lehelni teremtményébe. Az őrült zseni és a kreatúra viszonya azonban Almodóvar interpretációjában sem problémamentes.

Robert láthatóan nem akar személyes kontaktust Verával. Ahogy a tudós fürkészi a kísérleti egeret, ahogy Isten bámulja a nyáját, úgy figyeli a férfi egy faltól falig érő képernyőn a fiatal nő minden mozdulatát. Amikor belép a lány cellájába, gondosan kulcsra zárja az ajtót. Testközelben is csak a tudós szemével próbál fogva tartottjára tekinteni, a nő közelsége azonban zavarba ejti, megfutamodásra kényszeríti.

A férfi azzal ugyanis nem számol, hogy az együtt töltött idő nemcsak a teremtményt formálja át, hanem magát a teremtőt is. A kettejük közé emelt mesterséges falak nem gátolhatják meg az érzelmek kialakulását. Előre borítékolható, hogy a fanatikus doktor vad szerelemre lobban a tökéletesre csiszolt alkotás iránt, hiszen a teremtő nem ápolhat csupán érzelemmentes viszonyt a kreatúrájával. Hiába is áltatja magát dr. Ledgard, több ő, mint isten, több, mint tudós. Az egyszemélyes valóságshow főszereplőjének előbb-utóbb ki kell lépnie a ketrecből, hogy teremtőjének ágyasa legyen.

Mikor úgy látszik, minden a helyére kerül, a vágy beteljesedik, előbukkan a dramaturgiai csavar. Mert mindazt, amit Almodóvar a filmidő első órájában tudatosan rejtve tartott a néző előtt – tudniillik, hogy tulajdonképpen kicsoda is Vera, és Robert pontosan miért is tartja fogva őt – elkezdi feltárni. A közeli jövőből (2012) jó pár évet visszaugrunk az időben, hogy megismerjük Vincent és Robert történetét, a sebészi pontossággal és kitartó türelemmel kimért bosszúk szomorú párviadalát.

Ahogy Jonquet regényének, úgy Almodóvar filmjének is sikerül félrevezetnie érzelmeinket, és ezáltal átállítani előítéleteinket, viszonylagossá tenni a valóságot. Almodóvar alapvetően megőrizte az irodalmi alapmű komor, nyomasztó hangulatát, azonban finom elhangolással felülírja a regény befejezését. Jonquet bizarr lezárásával szemben a filmrendező egy rendkívül emberi, ugyanakkor groteszken mulatságos pillanatban szakítja meg a mesét.

...

A teljes írás, az A vágy diszkrét bája az olvassbele.com oldalán olvasható.

Georges Simenon: Maigret és a halott gyémántkereskedő; Agave, Budapest, 2011

Maigret nincs hozzászokva, hogy egy árva kukkot se áruljon el a bűncselekmény körülményeiről a kihallgatás során a gyanúsított, pláne ha tizenhét óra hosszan faggatják. Márpedig az egykor jobb napot is megért dán arisztokrata, Carl Andersen zavarba ejtő nyugalommal válaszol a kérdésekre, dacára a rendőrségi vallatás cseppet sem derűs hangulatának.

Ám vallomásából nem sikerül megtudni, hogy mit keresett a garázsában szomszédja vadonatúj autója, és hogyan került bele Isaac Goldberg, az antwerpeni gyémántkereskedő holtteste. Az sem érthető, hogy eközben Andersen kocsija miért parkol a szomszéd ház tulajdonosa, Michonnet úr garázsában. A kimerült nyomozó a helyszínre taxizik, hogy szemügyre vegye a Három Özvegy kereszteződésben álló épületeket és furcsa lakóikat.

A közeli város szélén fekvő tágas mezőn, egy majd százéves házban lakik a mindig elegáns és távolságtartó arisztokrata és kacér tekintetű húga, akit a férfi következetesen rejteget a kíváncsi szemek elől. Tőlük alig pár száz méterre él a harsány kirohanásairól ismert biztosítási ügynök, és állandóan kártérítési perrel fenyegeti a rendőrséget, amiért lefoglalta a kocsiját. A szemközti – egykori bokszbajnok – autószerelőnél mindig nagy a sürgés-forgás. Láthatóan jól megy az üzlet, a tulaj feltűnően jókedvű.

Maigret naponta visszatér a baljós útkereszteződéshez. Figyeli a három házat, rendszeresen tiszteletét teszi a lakóknál. Az ablakok mögött mindig megmozdul a függöny, amikor arra jár. A falak mögött pedig rengeteg elfojtással, hazugsággal találkozik. Egyre erősödik benne az érzés, hogy itt valami nem stimmel. De vajon mitől? És vajon éjszaka miért olyan feltűnően nagy a forgalom az úton?

Maigret magányos nyomozó. Bejárja a helyszíneket, és egy-egy pohár bor mellett gondolkodik az élet forgandóságán. Nincs szüksége emberfeletti erőre, ritkán ránt pisztolyt. Leghatásosabb fegyvere a kitartás, a türelem és a logika. Nem alkot elhamarkodott ítéletet, megfigyeléseit még kollégáival sem közli mindaddig, amíg teljesen nem biztos a dolgában. Ismétlődő kérdéseivel addig terelgeti az ügy érintettjeit, míg a tettes le nem leplezi magát.

...

A teljes írás, az Egy hulla tettest keres az olvassbele.com oldalán olvasható.

Dennis Lehane: Hideg nyomon; Agave, Budapest, 2011

Amanda McCreadyt édesanyja egyedül hagyta otthon. A bejárati ajtót sem zárta kulcsra. Kis baj lenne mindkettő, de Amanda csak négyéves, a mama viszont alkoholista és drogos. Mire az átmulatott éjszaka után hazaér, a gyerek eltűnt az ágyból. Dulakodásnak nyoma sincs, a környéken élők sem láttak-hallottak semmit, mindenki emberrablásra gyanakszik. A sajtó éjjel-nappal a lány eltűnésével foglalkozik, az egész bostoni rendőrség őt keresi, de senki sem találja.

Miközben az anya ostoba tompultságában a hirtelen jött népszerűségnek örvend, Amanda nagynénje felkeresi Patrick Kenzie-t és Angela Gennarót, hogy segítsenek a kislány felkutatásában. A környéken hírnevet szerzett magánnyomozó párosnak elege van az erőszakból, a szenvedésből és a halálból. Újabban sokkal szívesebben vállalnak el biztosítási csalásokkal, céges hivatali visszaélésekkel vagy válóperekkel kapcsolatos megbízásokat. Tudják azt is, hogy Amerikában naponta több ezer gyermek eltűnik, és sokan sohasem kerülnek elő. Ráadásul Amandát oly sokan keresik, hogy ehhez ők aligha tudnak bármit is hozzátenni.

A nagynéni eltökéltsége láttán azonban mégis elvállalják a szakmailag is nagy presztízsű ügyet. A rendőrség előbb nem örül túlságosan jelenlétüknek, ám hamarosan egymással együttműködve erednek a lecsukott drogdílerek és a rács mögül szabadult pedofilok nyomába. Ahogy azonban egyre jobban alámerülnek a bostoni alvilág mocskos ügyeibe, a párosban erősödik az érzés, hogy valami nagyon nem stimmel…

Dennis Lehane Kenzie–Gennaro sorozatának (Egy pohárral a háború előtt; Sötétség, fogd meg a kezem; Megszentelt életek) főhősei jól ismerik a bostoni munkásnegyedek utcáinak krimóit, a környékbeli galerikat, a rossz arcú és kétes hírű figurákat. Olyan helyekre van bejárásuk, ahova épeszű ember be nem tenné a lábát. Lehane a nyomozópáros szemszögéből rajzolja meg Boston szociográfiáját, ahol néha a legfontosabb a pia vagy egy adag kokó. A többi nem számít.

Nagyfokú helyismeretüknek köszönhetően olyan eseteket is megold a két privát kopó, amelyeket a hatóságok legszívesebben a fiók mélyére zárnának el. Ha igazságérzetük megköveteli, nem riadnak vissza egy kis törvénytelenségtől sem. Ők ugyanis nem a törvényt szolgálják, hanem bajba jutott embereknek nyújtanak segítséget.

A sorozat negyedik darabjában, a Hideg nyomon című regényben Lehane a korábbi kötetekben megismert aprólékossággal építi fel a cselekményt. A történet lassúdad kibontakoztatását követően módszeresen növeli a benne rejlő feszültséget, pattanásig feszítve a húrt. A regény igazi erőssége a végkifejletben felvetett erkölcsi dilemma: az olvasónak éppúgy színt kell vallania, ahogy a mű szereplői sem kerülhetik el, hogy szembenézzenek döntéseik következményeivel.

...

A teljes írás, a Kié a gyerek?, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Lars von Trier: Melankólia (2011)

Tabudöntögető filmjei és botrányos nyilatkozatai miatt Lars von Triert a közönség vagy az egekig magasztalja, vagy teljes mértékben elhatárolódik tőle. Vitathatatlan tény azonban, hogy az excentrikus dán a kortárs filmművészet megkerülhetetlen alakja, aki ügyes kampányfogásokkal tudatosan (ki)használja a média működési logikáját, manipulálja a nézőket, és aki az elmúlt húsz év legérdekesebb filmjeit készítette.

Az Európa trilógia újszerű képi világába első látásra beleszerettem, katartikus élményekkel gazdagítottak az Aranyszív trilógia darabjai, érdeklődéssel fogadtam a dogma-mozgalom zavarba ejtő úttörő filmjét, és rajongtam Amerikában készített munkáinak lecsupaszított színházi miliője iránt. Legutóbbi filmjét, az Antikrisztust azonban nem vette be a gyomrom. Képtelen voltam azonosulni a bizarr rémlátomások képorgiájával, lomha, steril képkockái bántották a szememet.

Félve ültem hát le megnézni legújabb munkáját. A Melankólia ott kezdődik, ahol az Antikrisztus véget ér. Szürrealista festményeket megidéző állóképeken látjuk a film szinopszisát. A Trisztán és Izolda nyitánya szól, kísérteties fény úszik be a sápadt éjszakába. Néhány emberi alak, egy nő egy kisgyerekekkel az ölében, fehér ruhájában egy menyasszony szinte belesüpped az elhagyatottnak látszó tájba, mozdulni próbálnak, lépteik mégis végtelen vánszorgásnak tűnnek.

A stilizált képi világú, operaszerű előjátékot követően azonban von Trier visszatér a dogma-filmek kézikamerás felvételeihez és a családi események hátterében feszülő drámai szituációkhoz. Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy a rendező újrafelfedezte régi önmagát, a néző szorongása egyre fokozódik, ahogy a filmvásznat beborítják egy beteg elme sötét látomásai.

A film első epizódja Justin (Kirsten Dunst) kudarcos esküvőjét beszéli el. A lány sikeres reklámszakember, aki igyekszik igazodni a tőle elvárt társadalmi szerephez, ezért végre elszánja magát a házasságra. De már az elején sem mennek simán a dolgok, az ifjú párt szállító óriás limuzin képtelen végigmenni a kastélyhoz vezető kanyargós ösvényen, így alaposan elkésnek a lagziról. A helyzet később sem javul. Justin nővére és annak férje hiába teremt nekik luxuskörülményeket, a félénk vőlegény eredménytelenül próbálja ölelésekkel és csókokkal maga mellett tartani öntörvényű aráját. A násznép szépelgő jólneveltsége ellenére csúfos véget ér az esemény, a lányon elhatalmasodik a depresszió, majd teljesen széthullik.

A film második felének főszereplője az idősebb nővér, Claire (Charlotte Gainsbourg). Húgával ellentétben ő öntudatos, kemény nő. Kézben tartja családja és saját élete dolgait. Igyekszik istápolni betegeskedő testvérét is. És mivel eközben a Melankólia nevű kisbolygó vészesen közeledik a Föld felé, egyre feszültebben fürkészi az eget. A reménybe kapaszkodik, hátha elkerülhető a végzetes ütközés. A pusztulás gondolata csak Justint nyugtatja meg, szerinte „az élet a földön gonosz”, ezért nem érdemes sírni érte. Ahogy nővére lába alól kicsúszik a talaj, mert pánikba esik férje és kisfia elvesztésének gondolatától, Justin egyre inkább felragyog. Fordul a kocka. Az élettől idegenkedő lánytestvérre hárul a feladat, hogy az elmúlással megbirkózni képtelen nővérét segítse.

...

A teljes írás, az Ősrobbanás, az olvassbele.com oldalán olvasható.

OLVASSBELE.COM - Ide gyertek! - szolgálati közlemény

Akik látogatják a blogomat, egészen biztosan észrevették már, hogy egy őrült kultúra kedvelő csapat tagja lettem az év elején, akikkel közösen egy online magazint csinálunk. Ez volt az Olvassbele – Kultúrakirakat:http://www.olvassbele.hu/
Az alapító, szerkesztő Boros Ágota tragikus halála miatt egy időre az http://olvassbeleblog.freeblog.hu/ oldalra kényszerültünk. Most azonban megtaláltuk a helyünket.
A szerkesztők üzenete:
"Kedves Barátaink,

Köszönjük türelmeteket és hűségeteket, hogy az »Olvassbele – A kultúrakirakat« oldalt követtétek ide, csak átmenetinek szánt honlapjára.

Az Olvassbele hamarosan új domain-címen lesz megtalálható. Hogy könnyű legyen rászokni, keveset változtattunk rajta:

WWW.OLVASSBELE.COM

Legfrissebb írásaink már ezen az új oldalon olvashatók, a korábbiakat várhatóan csak az év végéig találjátok meg a régi címen, helyen. A tartalom folyamatosan kerül át az olvassbele.com oldalra. A változások azonban nem érintik az alapító, Boros Ágota szerkesztési elveit: arról írunk, amiről magunk is olvasni szeretnénk. Csak jó minőséget kínálunk, minden műfajban, minden írással.

Mindazoktól, akik kedvelnek bennünket, azt kérjük: terjesszék baráti körükben a változás hírét, mert senkit nem akarunk Olvassbele nélkül hagyni. Az átmeneti időszakban pedig látogassátok valamennyi oldalunkat.

Üdvözlettel

Bedő István főszerkesztő
Szeifert Natália szerkesztő”
Amint ti is látjátok, a régi írásaim új helyre kerülnek. Folyamatosan aktualizálni fogom a blogomon is az egyes recenzióim elérhetőségét.

Itt azonban egy hasznos link, ahol együtt találhatjátok mindazt, amit őrült kultúrafaló kedvemben összehordtam már az olvassbele segítségével.

http://olvassbele.com/tag/jeges-varga_ferenc/

Rajta hát! Olvassatok továbbra is engem és az olvassbelét!

Vámos Miklós: Apák Könyve; Európa, Budapest, 2011

Vámos Miklós tizenegy éve napvilágot látott regénye, az Apák könyve tizenkét emberi sorsot, egyazon nemzetség tizenkét elsőszülött férfijának élettörténetét fűzi egybe, és mintegy háromszáz évnyi magyar történelmet ölel fel. A Csillagok, Sternovszkyk, Sternek, Berda-Sternek története az 1705-ös esztendőben, a Rákóczi-szabadságharc, a kuruc-labanc összecsapások időszakában veszi kezdetét, és az 1999. évi napfogyatkozás napjaiban zárul le, az ezredforduló felfokozott, várakozással teli pillanatában.

Ebben a családban apákról fiúkra száll a magántörténelem megörökítésének igénye. Az egymást követő nemzedékek férfijai ugyanis gondolataikat, tapasztalataikat, fölismeréseiket egy régi vászonba kötött füzetben, az „apák könyvében” vetik papírra az utókor számára. De az elsőszülött fiúknak nincs szükségük arra, hogy őseik feljegyzéseit böngésszék, csodálatos képességnek birtokosai: látják az őseik által megélt tapasztalatanyagot, és még az elkövetkezendőkbe is van betekintésük.

Nemzedékről nemzedékre ugyanazt akarja valamennyi családfő: boldogulni valahogy az életben, szerelemre lelni, valamiben kiválónak lenni, vagyont és elismerést szerezni, túlélni a válsághelyzeteket, biztonságot teremteni a család számára. Vámos „családregénye” az emberi történetekre fókuszál, a valódi történelmi eseményeket csak a háttérben mutatja fel. A Sternek, Csillagok azonban hiába koncentrálnak a családi élet köznapi ügyeire, a külvilágot képtelenek kirekeszteni. A történelem, a politika folyamatosan, kérdezés nélkül, beavatkozik hőseink életébe. Zaklatja, taszítja, vonzza, sodorja, hányja-veti őket.

Sok minden megesik egy családdal háromszáz év alatt. Felvonul a Rákóczi-szabadságharc, a 48-as forradalom, a Bach-korszak, a Monarchia időszaka. Megannyi megmérettetés után a huszadik század eseményeit hőseink – minden igyekezetük ellenére – már képtelenek távol tartani maguktól. A zsidótörvények, a holokauszt, a Rajk-per, az 56-os események belenyúlnak életükbe. A főszereplők boldogságkeresése állandóan csalódásokkal telődik, folyamatos változtatásra kényszeríti őket. A leszármazottak elhagyják az országot, elveszítik a hitüket, később ösztönös erő által hajtva mégis visszatérnek, hogy fölkutassák a gyökereiket. Hogy tisztában legyenek azzal, merre tartanak, tudniuk kell, honnan jöttek.

A regény egyes fejezeteiben megfogalmazott élettörténetek tehát tulajdonképpen az eltávozás és a hazatérés, a vándorlás és otthonteremtés periodikus váltakozását példázzák. Az emberi természetre jellemző kötések és oldások furcsa rendje bontakozik ki. E „Kárpát-medencei históriák” szinte mindegyike erőszakos halállal végződik, de Vámos könyve nem csak a kegyetlenségről, a fájdalomról és a szenvedésről szól. Benne van az öröm is, beleíródott a boldogság megannyi pillanata.

Vámos elmondása szerint „az Apák könyve majdnem minden eleme könyvtári vagy levéltári búvárlás eredményeképp összehordott tényeken alapul”. Azonban éppen azért jó olvasni a regényt, mert a történelmi hűség sosem megy a szerzői képzelet rovására. Szögezzük le: Vámos munkája nem kordokumentum, hanem minden ízében komolyan veendő szépprózai mű. Több évszázadnyi családi élményanyagból összegyúrt, sajátos belső látású korrajz. Jellegzetes szereplői azonban tökéletesen beleilleszkednek az általuk megélt történelmi kor világába.

...

A teljes írás, az Apák és fiúk, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Lázár Ervin: A nagyravágyó feketerigó (A Hétfejű Tündér)

A feketerigó a ligetben élt. Sárga csőre volt, ragyogó cipőgombszeme – és persze fekete volt, mint a szurok. Azért is hívják feketerigónak.

Nem tudom, ki hogy van ezzel a színnel. Nyilván van, akinek nem tetszik, mert hiszen a narancssárga sokkal vidámabb, a türkizkékről és a meggypirosról nem is beszélve. De aki jobban odafigyel, annak a fekete is tetszik, ebben bizonyos vagyok. Hiszen annyiféle fekete van. Kékesen fénylő fekete, puha fekete, éjfekete, játékos fekete, meleg fekete és ki tudja, még hány.

A feketerigó fénylő fekete volt.

És nem tetszett neki a fekete szín.

Se fénylőn, se puhán. Dühösködött. Egy darabig még csak nem is fütyörészett – mert még vidámnak gondolná valaki. Azt mondogatta mérgesen: „Csk, csk, csk!” Olyan szép piros tollakat akart, mint a vörösbegyé, zöldeket, mint a gyurgyalagé, fehéret, mint a kócsagé, s olyan cifrát, mint a papagájé.

Ezért volt dühös. Úgy hitte, ő a legrútabb madár a ligetben.

Bánata akkor vált mégis szívbe markolóvá, amikor a kisfiú eljött a ligetbe, és azt mondta a madaraknak:

– Kellene nekem egy barát. Egy madár barát. Aki reggelenként megkocogtatná az ablakomat, és mindennap megajándékozhatnám kenyérmorzsával meg kölessel.

– Aha – mondták a madarak.

Egyedül az uhu mondta, hogy „uhu”. Talán azért, mert nem szereti a kölest meg a kenyérmorzsát, de az is lehet, azért, mert mást nem tud mondani.

A barátság nem könnyű dolog. Mert jó, a kisfiúnak szüksége volt egy madár barátra. Csak hát olyan madár nélkül, akinek viszont éppen egy kisfiú barátra lenne szüksége, ez nem megoldható. A madarak legtöbbjének volt már barátja. A barázdabillegetőnek a szúriszarka, a gyurgyalagnak a szalakóta, a gólyának a kanalas gém, a búbos vöcsöknek a bölömbika. Csak a macskabagolynak meg a szürke varjúnak nem volt barátja, de ők igen mogorvák, nincs is szükségük barátra.

Na és persze a feketerigónak sem volt barátja, mert szégyellte a színét, s emiatt fönn hordta az orrát. Furcsa dolog, de így volt. Mással is megesik: szégyell valamit, és azt hiszi, csak úgy tudja elviselni a szégyenét, ha fönn hordja az orrát.

Így aztán nem talált barátra a kisfiú. Pedig ott lapult a fűben a feketerigó, és azt gondolta magában: „Én szívesen lennék barátja ennek a kisfiúnak. Nagyon szeretem a kenyérmorzsát meg a kölest. – S kis szünet után még azt is hozzágondolta: – és a kisfiút is nagyon szeretem. – De mégsem mert előbújni. – Éppen én kellenék neki – morfondírozott –, amikor ilyen csúnya vagyok! Fekete!”

Barát nélkül ment el a kisfiú, igaz, majdnem sírva fakadt, de megpróbálta a liget széléig visszatartani. Nem szeretett mások előtt sírni. De azért a madarak észrevették, hogy lefelé görbül a szája, és nagyon megsajnálták. Tulajdonképpen szerették a kisfiút. Akik barátokra vágynak, és elgyalogolnak érte a ligetbe, azokat szeretni kell. Egyikük utána kiabált:

– Gyere vissza egy hét múlva!

Talán ha az öreg festőművész nem lakik a közelben, minden másképp alakul. De ott lakott a liget mellett. Nagyon vidám, mosolygós öregúr volt, csak éppen a szakálla volt furcsa, ezerszínű – mert abba szokta törölgetni az ecsetjeit. A feketerigónak eszébe jutott a tarka szakállú festő meg a sok szép festék, röppent egyet, s már ott is volt a festékesdoboz mellett. „Majd ragyogok én egy hét múlva” – gondolta, s mivel a zöld festékestubus volt a legközelebb, kifestette magát zöldküllőnek. Hát elég furcsa zöldküllő volt, azt meg kell hagyni! Mert a zöldküllő nem egyszínű zöld – és a csőre meg különösen nem az, de a kis feketerigó nagy buzgalmában még a csőrét is zöldre mázolta. „Na, most jöhet a kisfiú” – gondolta, s úgy óvta magán a zöld festéket, hogy egy hétig enni is elfelejtett.

Eltelt a hét, semmi különös nem történt, csak a tarka szakállú festő pingált lila fákat meg lila mezőt – mivelhogy szőrén-szálán eltűnt a zöld festéke.

Megjött a kisfiú, köréje sereglettek a madarak, biztatták:

– Ne félj, most lesz valaki!

– Én szívesen lennék a barátod – mondta ekkor elváltoztatott hangon a zöldre festett feketerigó, és elősétált egy bokor mögül.

Hirtelen szóhoz sem jutott a sok madár, tátva maradt a csőrük. A feketerigó (azazhogy zöldrigó, nem is tudom, hogy nevezzem) meg nagy peckesen sétált a tisztáson, abban a hitben, hogy ő legszebb madár a ligetben.

A vándorsólyom ocsúdott fel elsőnek.

– Nicsak – mondta –, egy uborkamadár.

Nevettek, ahogy a torkukon kifért.

– Vagy netán egy nagyra nőtt szöcske – toldotta a búbos banka, s szegény feketerigó legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.

A kisfiú is mosolygott, és szelíden, nehogy megbántsa ezt az uborkamadarat vagy kicsodát, azt mondta:

– Ne haragudj, de én nem ilyen madárra gondoltam.

Huss – elröppent gyorsan a feketerigó.

„Cskcskcsk – korholta magát mérgesen –, mert ostoba módon színtiszta zöldre kentem magam, pedig a zöldküllő nem is egyforma zöld. Kétféle zöld is van rajta (mert a zöld sem egyforma, éppen úgy, mint a fekete), a feje teteje meg piros, a szárnya vége meg fehér pettyes fekete. Na de majd legközelebb. A jövő héten ügyesebb leszek.”

Hát nem sokkal lett ügyesebb! Hogy, hogy nem, az jutott eszébe, hogy gólyának festi magát. Sok fekete meg fehér festéket kent magára, és a lábát meg a csőrét pirosra festette. Eszébe sem jutott, hogy a gólya legalább tízszer akkora, mint ő. Ki látott már ilyen pici gólyát, rövid lábút, rövid csőrűt. (Arról nem is beszélve, hogy a hátán átütött a zöld festék a fehéren!)

Ritkán látott a liget olyan viháncolást, mint amikor a gólyának álcázott feketerigó odaállt a kisfiú elé.

– Te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte a kisfiú.

– Nem látod, gólya vagyok – mondta kicsit ijedten a feketerigó, mert akkor már sejtette, nem nagyon sikerült ez a gólyává alakulás.

– Még hogy gólya! Talán golyhót akartál mondani – mondta a gólya, és olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy ki kellett hívni a mentőket.

Bizony ez a gólyahistória is csúfos véget ért, mert a kisfiú nagy sajnálkozva megint az mondta:

– Ne haragudj, nem ilyen madárra gondoltam.

A feketerigó fél évre elbujdosott bánatában. Hiába jött a kisfiú, hiába keresett madár barátot.

A feketerigónak meg fájt a szíve: „Hej, csak szebb madár lennék, akkor biztosan barátjává fogadna a kisfiú!”

A kisfiú egyre szomorúbb lett.

– Most már az uborkamadár sem akar velem barátkozni – mondta.

A madarak vigasztalni próbálták, de neki barát kellett volna. Hogy lehetne megvigasztalni azt, aki nem talál barátra!

A feketerigó legalább olyan bánatos volt, mint a kisfiú, ha nem bánatosabb. Magát is sajnálta, meg a kisfiút is. Magát talán egy kicsit jobban.

Ezért aztán fél év elteltével elhatározta: újra próbálkozik. De most már nagyon gondosan látott munkához. Egy teljes napig tanulmányozta a sárgarigót. A sárgarigó a legszebb madár – gondolta –, még a latin neve is a legszebb a madárnevek közül, úgy hívják, hogy Oriolus Oriolus (mert minden madárnak van latin neve is). Eszébe sem jutott, hogy őt meg Turdus Merulának hívják latinul, s az semmivel sem csúnyább, mint az Oriolus Oriolus. Talán még szebb is.

És elkezdte magát sárgarigónak festeni. Egy hétig tartott a festés, de ez aztán tökéletesen sikerült. A feketerigó olyan lett, mint egy igazi sárgarigó. Talán csak az alakja különbözött kicsit a sárgarigóétól, de ahhoz igazán jó szem kellett, hogy ezt észrevegye valaki.

Azon a héten is eljött a kisfiú barátot keresni. Nem csüggedhetett, tudta, barátra kell találnia.

A sárgarigónak festett feketerigó elősétált a bokrok közül. A madaraknak elállt a lélegzetük a gyönyörűségtől.

– Nicsak, egy csodálatos sárgarigó – mondták.

A kisfiú is elbámulva nézte a szép madarat, a szíve hangosan dobogott. Csak az igazi sárgarigó gyanakodott. „Valami nagyon furcsa ezen a madáron” – gondolta, és oda is szólt neki:

– Füttyents egyet!

– Nem füttyentek – mondta nyeglén a feketerigó.

Persze, hiszen a sárgarigó azt is ki tudja fütyülni, hogy „Huncut a bíró” meg „Fütyül a rigó”, a feketerigó meg csak annyit tud: „Tiutu.” Ez legalább olyan szép, mint a sárgarigó éneke, de mégis más. Én biztos vagyok benne, hogy a sárgarigó nagyon szeretné néha azt fütyülni, hogy tiutu, de nem megy neki. Ő csak azt tudja: „Huncut a bíró.”

Csakhogy megszólalt a kisfiú:

– Ne haragudj – mondta elszomorodva –, te valóban csodálatosan szép madár vagy, de én egy másik barátra gondoltam. Láttam valamikor egy nagyon kedves madarat. Nem volt ilyen tarka, mint te, de nekem ő kellene barátnak. Az a madár fénylő fekete volt, csak a csőre volt sárga. Azt hiszem, úgy hívják, feketerigó. Megértheted, hogy ki kell tartanom mellette, hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja?

A feketerigó keserves sírásra fakadt, hullottak a könnyei, mint a záporeső. A kisfiú nagyon megsajnálta.

– Miért sírsz? Ne sírj! – mondta neki.

– Azért sírok – zokogta a madár –, mert a feketerigó én vagyok.

Ámulva néztek rá, nem akarták hinni, de akkor a madár könnyei már lemosták a melléről a sárgarigó sárga, a gólya fehér és a zöldküllő zöld színét – előtűnt az igazi fekete.

– Istenem, de buta madár vagy te – mondta boldogan a kisfiú, fölkapta, és sokáig mosdatta a feketerigót a patakban. De a sok szín nem egykönnyen jött le róla; amikor hazaindultak, még akkor is zöld, sárga meg fehér foltok éktelenkedtek a madáron. Nem is volt olyan, mint egy igazi feketerigó.

– Mit gondolsz, lekopik? Leszek én még igazi szép fekete? – kérdezte a madár.

– Biztos – mondta a kisfiú, azután elszomorodott; arra gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a szamár feketerigó nem pingálja magát.