jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Barna Dávid: Egy magyar regény; Libri, Budapest, 2011

Az egykori főszerkesztő, Tel-Avivból Jaffa felé gyalogolva a parti sétányon, hirtelen ötlettel betért egy helyi bárba, és rendelt egy sört. Álmában sem gondolta volna, hogy honfitársába botlik ott, a későbbi szerzőbe. A villanásnyi diskurzus után, amire idővel már senki sem emlékezett, a szerző elküldte kéziratát az akkor már leköszönt főszerkesztőnek, aki – miután elolvasta az írásművet – elhatározta, hogy könyvet csinál belőle, amint teheti. Miután többedmagával új kiadót hozott létre, a szerző könyve lett az új házasság első közös gyermeke. A könyv keletkezéstörténete regénybe illő história egy szinte valószerűtlen találkozásról.

Az is meseszámba ment, amikor „az idősödő, testes úriember”, miközben Pestről Budára sétált a két városrészt összekötő hídon, találkozott a nála több évtizeddel fiatalabb, hiányos műveltségű és szociálisan is hátrányos helyzetű utcalánnyal. A férfi lebeszélte a lányt, hogy a Dunába vesse magát, majd egy kopott hotelszobában ágyba bújt vele. Később pedig a lányává fogadta. Ezzel vette kezdetét egy különös szerelem. Történet, amit titkolni, rejtegetni kellett a társadalom rosszalló tekintete elől.

A két szokatlan egymásra találás lehetővé tette, hogy a narrátor – aki a kétezres évek elején egyik pillanatról a másikra a testvérével együtt összepakolt, és kitelepült Izraelbe – elbeszélje személyes történetét. A két fiú sosem értette, hogy a szülők miért kezelik betegségként saját identitásukat, miért titkolják zsidóságukat. Miért nem vállalják azt a részt magukból, amely a fiukban éppen emiatt csak külön utakon, tőlük függetlenül született meg. A kisebbik fivért komolyan érdekelni kezdte a család elfeledett históriája. Tanulságot, összefüggéseket keresett. Gyanúsnak találta, hogy egyazon tőről fakad mindkét nagyapja halála – akik 1944-ben a munkatáborokban vesztek oda –, az apa csodás megmenekülése a gettóból és a testvér tragikus halála a felrobbantott jeruzsálemi buszon.

De vajon mi köze van ehhez Móricz Zsigmondnak? Azon kívül, hogy a családi relikviák közül előkerült egy dedikált kötet. A valaha élt egyik legnagyobb magyar írónak valóban volt egy kései viszonya Littkey Erzsébettel, becenevén Csibével. Róla mintázta Árvácskát az azonos című regényében. Az is igaz, hogy a lánynak született egy fia, Imre. Az író örökbe fogadta őt is. Hogy ez a kisfiú végül is Móricz vér szerinti gyermeke lenne, valószínűleg nem több puszta szóbeszédnél, azonban a kétségbeesésében öngyilkosságra készülő lelenclány és a sikeres író titkolt románca tökéletes regényanyag. Barna Dávid számára mindenképp érdekes.

De miért foglalkoztatja a szerzőt, Barna Dávidot ez az útszéli rege? Talán a súlyos elfojtások drámája izgatja. Ahogy a legkisebb fiú, akiről feltételezzük, hogy maga a könyv írója, egy rendkívül komplikált történetbe született bele, úgy Petike, a regénybeli író örökbefogadott gyermeke is homályos identitású. Egyikük sem érti, miért nem lehet beszélni arról, ami a múltban megesett, és számukra érthetetlen módon kihatással van rájuk is. Valahonnan el kell indulniuk, hogy megtalálják önmaguk helyét. Mindenki szeretné tudni, hogy ki volt tulajdonképpen az, akitől szokásait, viselkedésmintáit eltanulta. Móricz Zsigmond és a Csibe pletykaszagú „sztorija” ahhoz kell, hogy Barna Dávid éles fénybe állítsa családtörténetének kulcsfontosságú mozzanatait.

Az irodalmi bulvárhír – vagyis hogy Móricz örökbefogadott fia egyben vajon vér szerinti leszármazottja-e – alkalmas arra, hogy a regény alkotója a saját történetét álruhába öltöztesse vele. A szerző a szerelmi viszonyra építi a regény fő cselekményszálát, és ezt keretezi be a személyes történettel.

Az Egy magyar regény pár szereplős kisregény, amelynek fejezeteit pontos időmegjelöléssel nevezte el az alkotó. A dátumok ok-okozati kapcsolatot feltételeznek az egyes részek között, de nincs meg bennük a markáns egymásra építkezés, látszólag hevenyészetten csapong ez az időszerkezet. Természetesen halad előre, de a következetesség helyett inkább a rostáló emlékezet, a benyomások szeszélye viszi előre a cselekményt.

Barna Dávid első munkája a hagyományos értelemben véve nem elbeszéli az eseményeket. Jól megragadott képekből, hangulatokból, mozdulatokból áll össze. Néhány apró, jelentéktelennek tűnő részlet is hangsúlyos helyet kap ebben a rövid históriában. A négy és fél éves Petike magányos csellengése a szolnoki szálloda folyosóin. Móricz vér szerinti lányának szembesülése haldokló apja meztelenségével. Mintha maga a szerző is a homályban tapogatózna története hitelességét illetően. Ezért a valószínűre fűzi fel a valóságot, és az impresszióiból alkotja meg önmaga mítoszát, végül színpadiasan belehelyezkedik az általa megírt igazságba. Barna Dávid a Móricz-féle »liezon« felhasználásával tulajdonképpen azt mutatja meg, hogyan jön létre a valóság mozaikjaiból a fikció.

...

A teljes cikk, az Önmeghatározások az olvassbele.com oldalán olvasható.

Bennet Miller: Pénzcsináló (2011)

A versenysportban elsősorban a részvétel a fontos, elvégre mindenkiből nem lehet győztes. De valljuk be, mindenki azért csinálja, mert a legjobb akar lenni. A győzni akarás azonban nem csak a sportolót hajtja előre. A diadal eufóriája tömegeket képes megmozdítani. Nekünk pedig szükségünk van hősökre, mert általuk továbbálmodjuk meg nem valósított vágyainkat.

Érthető hát, hogy Hollywoodban, ahol a modern kori hősköltemények megszületnek és ahol az amerikai álom is valóra válik, miért van nagy hagyománya a sportfilmeknek. Azt viszont mi, európaiak már kevésbé értjük, miért éppen a baseball örvend oly nagy népszerűségnek a tengerentúlon. Én legalábbis sosem értettem a szabályait. Hidegen hagyott a buntolás, a lopás, a sétálás, a strike, a bázisfutás vagy a hazafutás. Mégis tucatnyi baseballfilmet megnéztem már, mert a versenyszellem és küzdelem engem is lenyűgöz.

A baseballról szóló filmek legtöbbje ugyanarra a vázra fűzi fel mondandóját. A hősnek a lehető legreménytelenebb helyzetből felállva kell megalkotnia vagy összetartania a tökéletes, de legalábbis a győztes csapatot. A sikerhez mindenképpen hosszú nyeretlenségi sorozatra van szükség, a vereség ugyanis felvértezi a hőst, hogy képessé váljon a legnagyobb akadályok leküzdésére. Lehet a hős egy kiváló képességű játékos, a csapat edzője, vagy maga a csapatfőnök.

Az Oakland Athletics ismét elbukta a ligakupa elődöntőjének ötödik mérkőzését, vagyis megint lemaradt a döntőről. Mondhatnánk, hogy ilyen a sport – van, aki győz, és van, aki veszít. Billy Beane-nek (Brad Pitt), az oaklandi baseballcsapat főnökének azonban elege van már abból, hogy bármilyen jó csapatot is rak össze, a siker kapuján sosem lép be. Minden szezon végén kezdheti elölről a csapatépítést, mert a nagy költségvetésű rivális klubok évről évre elcsábítják a legjobb játékosait.

Most is távozik három húzónév, a pótlásukhoz a tulajdonosoknak mélyen a zsebükbe kellene nyúlniuk. Billy nem tud több pénzt összekalapozni, anélkül viszont nem tudja megszerezni a piacon jegyzett játékosokat, és esélye sincs arra, hogy győztes csapatot építsen. Vagy mégis?

Itt van ugyanis ez a Moneyball, azaz pénzlabda elnevezésű baseball-kifejezés. Mára már jól bejáratott játékosállomány-menedzselési stratégia. Történetünk idején, a 2001-es szezonban azonban pusztán csak elmélet volt. Olyanok állították fel, akik sosem játszották a játékot, és a pályát is csak képernyőről láttak. A feltevés alapja matematikai analízis, melynek lényege a túlértékelt játékosok eladása és alulértékeltek beszerzése. Az adott játékosban ugyanis nem azt kell keresni, hogy mit nem tud, hanem meg kell találni benne azt az erényt, amellyel a legtöbb pontot szerezheti a csapatnak. Ha az elmélet a valóságban működik, viszonylag alacsony költségvetéssel erős csapatot lehet összeállítani.

Nyilván működik a dolog, különben nem született volna meg a Pénzcsináló című film sem, és nem mentek volna végbe azóta döntő változások a csapatok kialakítási metodikájában. A kérdés csak az, hogy a sportág forradalmasításért felelős laborszagú elgondolást miként lehet filmre átültetni úgy, hogy az nagyszámú néző érdeklődését felkeltse.

A siker érdekében Bennett Miller rendező kitaposott dramaturgiai ösvényen indul el. Mielőtt még a nézők elunnák a száraz statisztikákat és a színfalak mögötti játékospiaci tárgyalásokat, a jól ismert elbeszélési technikát követve, látszólagosan halálra ítéli a sportág matematikai képletre alapozását, és a kudarc lehetőségének meglebegtetésével teremti meg a feszültséget. A történetet a főszereplő személyes múltjában keresendő motivációkkal és félelmekkel színezi. Billy ugyanis úgy vezeti a csapatot, hogy közben – babonából, vagy mert játékosként nem tudta tehetsége ígéretét beváltani – sosem nézi meg élőben a meccseket.

Billy tehát olyan játékosokat vásárol össze, akik ugyan olcsók, de a szakmában senki sem alkalmazná őket. Az oaklandiek sorra el is veszítik a meccseiket, hiába követték a Moneyball elméletét. A csapatfőnök reformjai senkinek sem tetszenek. Összerúgja a port a régi vágású játékos-megfigyelőkkel, a csapat edzője oda se bagózik arra, amit a főnök mond neki, a közvélemény folyamatosan röhög rajta, a lánya pedig aggódik érte.

Mindezek ellenére Billy komolyan bízik az elmélet helyességében. De nem azért, mert vakon hinne az ötletet adó, kövér irodai munkás, Peter Brand (Jonah Hill) sportfelméréseiben. Billy ugyanazt akarja, mint bárki más: csak a győzelem elfogadható cél számára. Mivel nincs elég pénze a diadalhoz, magát a pénzt akarja legyőzni, már-már megszállottan. Persze Billyt is csak azért frusztrálhatja a pénz, mert nincs neki. Ezért akar olyan rendszert, amely a szerényebb hátterű csapatoknak is esélyt ad. A pénz hiánya pedig, mint tudjuk, kreatívvá tesz. Meg akarja mutatni, hogy a sport lényege nem az anyagi javakban mérhető.

...

A teljes írás, a Hazafutás, az olvassbele.com oldalán olvasható.

George Orwell: 1984, Európa, Budapest, 2011

Ostobaság lenne azt gondolni, hogy a hatalom letéteményese a nép, a kormányzó elit pedig a közjó érdekében cselekszik. A hatalom nem eszköz; a hatalom cél – állítja O’Brien, a Gondolatrendőrség hivatalnoka. Valljuk be, ennél őszintébb hangon még sosem szóltak a nép egyszerű emberéhez. És pontosan ezért futkos a hideg a hátunkon, miközben George Orwell híres művét, az 1984-et olvassuk.

Így már érthetővé válik számunkra, mit is jelent Óceánia egyik vezérlő jelmondata: »A Tudatlanság: Erő«. A Párt nem elégszik meg azzal, ha engedelmeskednek neki hű szolgái, neki a teljes és kizárólagos azonosulás kell. Szeretni kell a Pártot, és annak heroizált vezetőjét. A valódi hatalmat ugyanis az birtokolja, aki az emberek felett képes uralkodni. A Párt kizárólag erre törekszik.

Az egyén meghalásra van ítélve, azonban mindenhatóvá és halhatatlanná válhat, ha teljesen és tökéletesen behódol a kollektív akaratnak. Ez pedig csak a fájdalom okozásával, a lelkek darabokra szedésével érhető el. Aki megszabadul az egyéniségétől, el tud merülni a Pártban, ő maga lesz a Párt. A Szabadság. Szolgaság, de úgy is mondhatjuk, hogy a Szolgaság = Szabadság. A félelemből és a szenvedésből megszületik a konform tömeglény.

A Párt, mint mindenekfelett álló entitás Örökkévaló, mert úgy akarja. Nincs szüksége az álszent hazugságokra, mert képes uralni a múltat, sőt: eltörli. Ennek érdekében leegyszerűsíti a nyelvet, minimalizálja és kontrollja a gondolatot, valamint állandó harckészültségben tartja a tömegeket. Mert a Párt nyugalmának záloga a Háború. A béke. Még csak állítania sem kell, hogy a társadalom a szeretetre és az igazságra épül, a gyűlölet képes minden érzelmet eltörölni. Csak egy valami marad: a hatalom mámora, amely állandóan növekszik és terjeszkedik.

Sokan sokféleképpen próbálták magukhoz ragadni a hatalmat. Az emberi történelem tanúja volt véres diktatúráknak és alattomos demokráciáknak, tökéletes állami berendezkedés azonban sosem valósult meg. Olyan végképp nem, amely konzerválta volna a kormányzatot. Az uralkodó csoport előbb-utóbb mindig lecserélődött, a birodalmak hanyatlásnak indultak, a diktátorok megbuktak. Az emberiség örök idők óta keresi a tökéletes társadalmi rend receptjét. Az utópiákban igazságos, békés és egyenlő társadalmak vágyott állapotát rajzolták meg. Orwell víziója ezzel szemben dermesztő világot fest meg, amelyben az emberiségnek semmi reménye nem lehet. Csak aszemélytelen, önmagáért való hatalom létezik.

Az egyén számára egyetlen járható út van, a behódolásé. Persze mondhatnánk, hogy Winston Smith legalább megpróbálta. Megszületett a lelkében az igény a szeretetre, és közben meggyűlölte Nagy Testvért, az egyetlen „szeretetre méltót”. Winston szerelembe is esett, megtalálta Júliáját. Emberi lényként próbált élni, s egy ideig hagyták is. Szembeszállt a Párt hatalmával, törvényszerű volt, hogy elkapják és megkínozzák, végül megsemmisítik.

Orwell látomásától azonban nem azért hűl meg ereinkben a vér, mert egy legális és legitim diktatúra kíméletlenül leszámol a rendszerellenes egyénekkel. A Párt nem azért teszi rá a kezét a gondolatbűnözőkre, hogy bűnösségük bevallására bírja őket. Miért ölne abba energiát, amit már amúgy is tud? Nem célja pusztán a büntetés, mert nincsen szüksége mártírokra. A Párt jóságos és igazságos, ezért gyógyítani akar. Persze aki gondolatban vétkezett, meglakol tettéért. De előtte meg kell tanulnia, miben áll a Párt hatalma, majd meg kell értenie a célját, működését. Végül el kell fogadnia a Párt igazságát, hogy kettő meg kettő öt, de lehet három is, ha úgy kívánják. Szeretnie kell Nagy Testvért, csak akkor szűnhet meg a fájdalom, csak akkor lehet méltó Winston a megsemmisülésre.

Orwell 1948-ban vetette papírra főművét. Az 1984 tehát olyan korban született, amikor a náci Németország véres példája még közeli élmény volt, a sztálinista Szovjetunió pedig hétköznapi valóság. Egészen nyilvánvaló, hogy a történelmi tapasztalat komoly hatással volt az íróra. A riasztó jövőkép viszont nem azért figyelemreméltó, mert komolyan fennállna annak a veszélye, hogy egy a korábbiakhoz hasonló diktatúra újból megvalósulhat. Az igazán félelmetes benne, hogy a hatalom imádata legtitkosabb és legsötétebb vágyainkban létezik, sötét ösztön, amely a szeretet ellen dolgozik.

...

A teljes írás, a Kettő meg kettő öt, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul; Animus, Budapest, 2011

Carl Mørk a koppenhágai rendőrség egyik legjobb nyomozója. És nagyon nehezen elviselhető modorú figura. Munkatársai lehetőleg kerülik, hogy vele kelljen dolgozniuk. A felesége is besokallt, és lelépett egy fiatal művésszel. Ráadásul Mørk a legutóbbi rendőrségi akció során kapott egy pár golyót. A tűzpárbajban egyik kollégája meghalt, a másik pedig megbénult. Carl társainál szerencsésebben jár. Hosszas lábadozás után visszatérhet a kapitányságra, pedig egyetlen porcikája sem kívánja a munkát.

Arra azonban ő sem számít, hogy a rendőrségi épület alagsorában rendezik be új irodáját. A dán parlament ugyanis több milliós támogatást ítél meg a fővárosi testületnek a felderítetlen ügyek újravizsgálására. A gyilkossági csoport vezetője meglátja ebben a lehetőséget saját osztálya bővítésére, Carlt pedig az újonnan létrehozott Q-ügyosztály élére száműzi. Egyetlen segítőt kap egy arab származású mindenes személyében. Assadról nem lehet tudni, honnan jött, és ott mit csinált, de láthatóan érdekli a rendőrségi munka. Carl pedig fütyül a hivatali előírásra, mely szerint ne avassuk be a nyomozásba azt, aki a kávét főzi és a padlót mossa fel.

Asszisztense unszolására Carl a rendőrségi archívumból elsőként az öt évvel korábban eltűnt, népszerű ellenzéki politikusnő esetét húzza elő. A fiatal és csinos Merete Lynggaardot utoljára egy komp fedélzetén látták, értelmi fogyatékos öccse társaságában. Senki sem tudta, hogy mi történt vele. Miután azonban idegenkezűségre semmi jel nem mutatott, a hatóságok valószínűsítették, hogy belesett vagy beleugrott a tengerbe. A nő holtteste azonban sosem került elő.

A hazánkban is rendkívüli népszerűségnek örvendő skandináv krimik íratlan alapszabálya szerint elengedhetetlen főszereplő a rendezetlen családi hátterű nyomozó, aki jobban teszi, ha mások sorsának jobbra fordításán ügyködik, mint saját életének irányításán. Ez a típus ugyanis sikeresebb embertársai ügyében, mint a sajátjában. Nagyon fontos jellemzője továbbá, hogy a mocskos bűnök felderítése közben legalább nem kell saját démonaival szembenéznie. Az izlandi Erlendur Sveinsson (Arnaldur Indriđason), a norvég Henry Hale (Jo Nesbø), a svéd Kurt Wallander (Henning Mankell) után a magyar olvasó most megismerkedhet a dán zsarumodellel.

Carlt Mørköt nem igazán izgatja családi drámája, a lehető legrövidebb úton szabadulna nejétől. Sokkal jobban aggasztják stresszhelyzetben elhatalmasodó pánikrohamai és bűntudata. Láthatóan nehezen tud megbirkózni azzal, hogy ép bőrrel megúszta az ellene intézett támadást, és úgy érzi, cserbenhagyta társait. Visszatérése és a kezdeti motiválatlanság után lassacskán újra a régi hévvel veti bele magát a nyomozásba. Munkakedve egyre jobban nő, ahogy újabb és újabb érdekes részletek kerül a napvilágra az eltűnt parlamenti képviselőnő ügyében. Nem utolsósorban örömmel tölti el pusztán az a tény, hogy az ügy vizsgálatát korábban vezető kollégájának az orra alá dörgölheti a nyomozás során tanúsított slendriánságát.

A Q-ügyosztály első esete elsősorban nyomasztó lélektani dráma, amelynek mélyén a bűntudat munkál, és a traumák feldolgozására való képtelenség. Emellett másodlagos a kérdés, hogy az áldozat él-e vagy már meghalt. Jussi Adler-Olsen viszonylag hamar fellebbenti a fátylat arról, hogy eltűnése után mi történt a politikusnővel, könyvében inkább az elkövető motivációit állítja a figyelem középpontjába.

...

A teljes írás, a Furcsa páros, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Terrence Malick: Az élet fája (2011)

Szerethető-e az az apa, aki engedi, hogy a gyermeke szenvedjen? Amennyiben az Úr törvényeit és tanításait szem előtt tartva éli teremtménye az életét, akkor miért hagyja, hogy fájdalom szorítsa el a szívét? Terrence Malick (Sivár világ, Mennyei napok, Az őrület határán, Az új világ) Az élet fája című legújabb filmjében a bibliai Jób történetéből kiindulva kísérli meg filmnyelven megfogalmazni a létezés szavakba nehezen önthető szubsztanciáját.

Annak érdekében, hogy a néző figyelmét a létezésre irányítsa, Malick a földi élet legnagyobb misztériumával, a halállal kezdi filmjét. A texasi Wacóban élő O’Brien család táviratot kap, melyben tudatják, hogy egyik fiuk tizenkilenc éves korában elhunyt. Háborúban esett-e el vagy más lehetett a halál oka, teljesen mindegy. Az is csak később derül ki, hogy a három közül melyiket vesztették el.

Nem véletlen, hogy ezt az érzelmileg végletes állapotot teszi filmje origójává a rendező. Az O’Brien szülők nem értik miért zúdult rájuk ekkora szerencsétlenség, miért bünteti őket az Úr. Hogyan történhetett meg velük mindez, amikor ők teljes lényükkel, makulátlan életmódjukkal az isteni törvényeket követték.

Egy másik idősíkban találkozunk a középkorú Jack O’Briennel (Sean Penn). A férfi sikeres üzletember a szakmájában, mégis megkeseredett felnőttként mutatkozik meg. Nem találja a helyét felhőkarcolók rideg metropoliszában. Rágódik az életen, magába burkolózva próbál visszatérni régi önmagához, valamiféle útmutatásra vár (jeleneteiben Sean Penn szinte végig merengve ténfereg). Érzések, emlékek, álmok ostromolják.

De mielőtt Jack példájával foglalkozna, Malick dimenzióugrást hajt végre. Az élet és halál könyörtelen logikáját fürkésző kérdés feltevése után mintegy húsz percben bemutatja a teremtés és evolúció történetét. A klasszikus zenei betétek mély alázattal kísérik Emmanuel Lubezki operatőrnek az univerzum keletkezését, galaxisok, csillagok és bolygók létrejöttét érzékeltető, lenyűgöző szépségű absztrakt mozgóképeit. Majd apró momentumokban felidézik a földi élet kialakulását a mikrobáktól egészen a kihalásra ítéltetett dinoszauruszokig. Végül a rendező az emberi élet megszületésével párhuzamba állítja egyén és univerzum élettörténetét, nyomatékosítva azt, hogy egy gyermek világrajövetele épp akkora csoda, mint az egész világ létrejötte.

Az egyetemes érvényű etűd után a megszületett emberi egyed, tehát jelen esetben Jack gyermekkorát kísérhetjük végig, csecsemőkortól egészen a kamaszkorig. Malick anélkül, hogy a szánkba rágná, az O’Brien család életéből látszólag logikátlanul kiragadott pillanatokkal egy tanulási folyamatot modellez le. A születés után a lélegzetvételt gyakoroljuk, majd megtesszük az első lépéseket. Lassan megtanuljuk megkülönböztetni a színeket, fény és árnyák játékát. Megismerjük az illatokat, benyomásaink alakulnak ki, érezni kezdünk. Megtapasztaljuk a fájdalmat, amikor a szigorú atyai kéz az arcunkon csattan. Majd rájövünk, hogy a sértettség, a bűntudat, a harag még nagyobb szenvedést okoz. Vágyakozunk, szeretünk, ragaszkodunk, elengedünk, megbocsátunk. És persze a halállal is szembesülnünk kell. A felnőtt Jack emlékképeiből tehát az a tapasztalathalmaz rajzolódik ki, amely belső világát megformálta.

A gyermek folyamatosan kérdéseket fogalmaz meg, miértekkel építi fel életét. Idővel azonban a kíváncsisága lelohad, holott később is tudni akarja, mi végre vagyunk ezen a földön. Egyáltalán, mi maga az élet? Kik vagyunk mi? Az anyagi létben azonban folyamatosan a pénzszerzésen jár az eszünk. Mert élelmet kell szereznünk, ruháznunk, taníttatnunk kell a gyereket. Leköt a ház, a család, a munka. Lankad a végső dolgokra irányuló figyelmünk. Malick tudatosan szembeállítja az idilli, színes gyermekkort és az idősebb Jack színtelen-szagtalan dobozvilágát.

Az O’Brien szülők archetipikus szerepek: szigorú, despota apa (Brad Pitt talán még sosem volt ennyire hiteles) és megengedő, naiv anya (Jessica Chastain éteri nyugalma elbűvölő). Az apa szerint a jó ember nem lehet sikeres abban a világban, amiben csak a pénz számít, mert mások keresztüllépnek rajta. Ezért tanítja fiait az ökölharcra, ezért állít fel szabályokat a számukra. Ő maga is betartja a formaságokat: étkezés előtt elmormolja az asztali áldást és vasárnaponként a templomba jár, de lelke mélyén az önrendelkezésbe veti minden hitét. A gondoskodó, elnéző tekintetű anya az apa totális ellentéte. Sziklaszilárdan hirdeti a feltétel nélküli szeretet mindent elsöprő erejét. Még a férjének is elnézi gyermekeivel szemben tanúsított gorombaságát.

...

A teljes írás, az Univerzumok, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Wolf Haas: Mint az állatok; Scolar, Budapest, 2011

Amióta a Brenner kilépett a rendőrség kötelékéből, nem viselte túlságosan szívén a hivatásbeli előmenetelét. Amúgy sem volt jellemző rá a karrierépítés. Megelégedett ő azzal is, hogy az innsbrucki SoHoban (értsd a Souvenir Hollingerben) jól fizetett áruházi detektívként futkoshatott a vásári szarkák után.

Az efféle bevásárlóházban az eladók között rendszeresen megy a munkaközi csevej. Egy ilyennek volt a fültanúja a Brenner. Korkedvezményes-nyugdíjazás. Ez a szó valahogy megtetszett neki. Ha hiszed, ha nem, emiatt ment vissza Bécsbe. Nem azért, hogy fényt derítsen arra, hogy ki teszi ártalmatlanná labellós kupakokba rejtett, gombostűvel bélelt kutyakekszekkel az Augartenben szaladgáló házi kedvenceket. Ennek az égvilágon semmi köze ahhoz.

A méltán népszerűtlen felnőtt szórakozóhely, a White Dog (a Black Cat már foglalt volt) tulajdonosának megbízása jó ürügy arra, hogy utánajárjon, vajon Bécsben tényleg könnyebben nyugdíjazzák idő előtt az embert?

Na, most azért egyet szögezzünk le, a Brenner nem egy szuperhős. Sőt! Időnként igen nehéz a felfogása. Mire észbe kap, már benne is van a slamasztikában. Vagy épp egy kutya szájában. Persze nem irigyelem őt. Bármennyire is egyszerűnek vagy első ránézésre pitiánernek tűnjön az ügy, ha a Brenner elkezd nyomozni, biztos lehetsz benne, hogy ott valami történni fog. Többnyire nem szép dolgok. Mondok neked valamit, lesz emberáldozat, nem csak kutyahulla.

Elég, ha csak azt mondom: egyik oldalon a felháborodott nyugdíjasok állattartó falkája, a másik oldalon a Bogyócska Egylet kutyaellenes anyuka-különítménye. És akkor ott vannak ezek a nőügyek. Magdaléna, aki vagy lakkozza a körmét vagy folyamatosan beszél. A szigorú tekintetű tisztiorvosnő. Az egyetlen kedves bogyócska mama és annak koraérett lánya. Meg az állatmenhely változatos akcentusú tulajdonosnője. Na, most akkor tégy te rendet a fejekben és a saját gondolataidban. Te is hallod a helikopter zümmögését? Na, ugye. Nincs könnyű dolgod.

És akkor képzeld el a Brennert. Akinek valóban meg is kell oldani ezt a rejtélyt. Különben össztűzszerű indulatzáporral kell szembenéznie. Érthető, ha a korkedvezményes nyugdíjazásán kezd el gondolkozni. Én biztosan nem ítélem el őt ezért.

Azt kell mondanom őszintén, a szerző, ez a Haas ismét csak ügyesen csavarja a szót. Zseniális a nyelvi humora. Remekül használja az ő mindenlátó szócsövét. Olvasás közben jókat derülsz a sok körülményes fecsegésen. Az ember már azt gondolná: csak kap az olvasó valami kis információt arról, ki is a mesélő. Mert ez foglalkoztat mindenkit. De nem. Mert egyet azért ne felejts: ez adja a Brenner nyomozó történeteinek báját.

...

A teljes írás, a Pozitív mellékhatás, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Brummogda

Ha valaki Pécs belvárosában jár, bármerre is vezet az útja, feltétlenül tennie kell egy kis kitérőt. A Széchenyi tér a Művészetek és Irodalom Háza felé belerohan a Jókai térbe. Szemben az Elefántos Házzal a sarkon, áll egy antikvárium. Mellette, ahol a tér összefut a Ferencesek utcájával, található a macirendelő.

A Brummogda valóságos medverezervátum. Ide kerülnek a beteg macik, a hosszú használat során elrongyolódott bundás kedvencek. Időnként ők is ellátásra szorulnak. Bármennyire is kézenfekvő a megoldás, hogy a kukába hajítsuk az agyonszorongatott kis bocsokat – ne tegyük! Itt gondos medveápolók veszik munkába őket, hogy végül gyógyultan távozhassanak a biztonságot adó gazdakézben. Nem tévedés, a tulajdonos, Horváth Annamáriaplüssmackók javítgatásával foglalkozik.

Az apró boltban amerre a szem ellát, körös-körül mackók hevernek. A galériára vezető lépcsőn, a kirakatban, a roskadozó polcokon. Mindenütt mackó. Többségük a bolttulajdonos saját gyűjteményének becses tagja. Velük csak ismerkedhet a vendég, magával nem viheti. Szigorúan tilos bármiféle csábítás. Persze szép számmal sorakoznak a gazdára várakozó jószágok is. Ők egyedenként kialkudott áron mehetnek a vendéggel. Itt mindenki önálló egyéniség. Nincs két ugyanolyan darab. Ha valaki turisztikai csecsbecsét keres, jobb, ha továbbáll. Viszont, ha nem tömeglényre vágyik, itt a helye. Biztosan akad, akivel egymásra találnak.

A hely varázsa akkor érinti meg igazán a látogatót, ha leül egy kicsit. Hagy magának elegendő időt, hogy körbenézzen a műhelyben. Amennyiben pár órát is összekapar az ember, még mackót is varrhat. Saját magának, kedvesének, édesanyjának, gyermekének, akár a szomszéd néninek, viszonzásul, hogy előző nap megkínált a frissen készült meggyes pitéből. A bolt közepén található a műtőasztal. Testrészek szerteszét, cérna, olló, szabásminta. Ami ott megtalálható, mind az önjelölt mackógyártó rendelkezésére áll. Nem akadály, ha valaki egy cseppet sem konyít a varráshoz. AnnaMari segít. Megmutatja a legalapvetőbb öltéseket. Ha kell, kijavítja a másfél-balkezes amatőr szabászok ügyetlenkedését. Kezdődhet a macivarrás. Megalkotjuk a fejet, a testet, majd a végtagokat. Puha anyaggal kitömjük, megformáljuk a macitagokat. Összeöltjük a testrészeket. Végül a gombszemek következnek meg a cérnaszáj. Kész is van a mackó. S.k.

...

A teljes írás, a Brummogda az olvassbele.com oldalán olvasható