jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Jean-Pierre és Luc Dardenne: Srác a biciklivel (2011)

A tizenegy éves Cyrilt bedugta az édesapja egy intézetbe, és azt ígérte, csak egy hónapra szól a száműzetés, amíg rendbe rakja a saját életét. Most azonban szó nélkül lelépett, és a telefonját sem veszi fel. Ezt a gyerek nem tudja és nem is akarja tudomásul venni.

In medias res indul a film cselekménye. A Dardenne fivérek a felvevőgép zaklatott mozgásával mutatják meg, ahogy a fiú megpróbál kiszabadulni az intézeti nevelők karjaiból. Morzsánként azért kiderül: a nagymama, aki Cyrilt korábban nevelte, nemrég elhunyt, de hogy az édesanyával mi történt, arról egy szó sem esik.

A néző rögtön rájön: a férfi nem akarja felnevelni a fiát. Ahhoz azonban nincs elég mersze, hogy elhatározását közölje a gyerekkel. A fiú, mivel senki sem ad elfogadható magyarázatot neki, elszökik az otthonból, hogy megkeresse az apját. Hiába Szembesül azzal, hogy apja eladott mindent: telefonját, lakását, motorját, még a gyerek biciklijét is, Cyrilt az üres szobák látványa és a bicikli hűlt helye sem tudja meggyőzni.

Nem riad vissza semmitől sem, hogy apja nyomára bukkanjon. Hajlandó hazudni, nem fél kirabolni az újságárust. Úgy gondolja, ha segít az apjának, talán visszakerülhet hozzá, és helyreáll a csonka család egysége.

Miközben Cyril minden igyekezetével azon van, hogy megtalálja eltűnt apját, apja egykori lakóhelye közelében anyára lel egy harmincas éveiben járó fodrásznő személyében. Samantha visszavásárolja a fiú kerékpárját, és megengedi neki, hogy a hétvégéket nála tölthesse. Arra nem kapunk magyarázatot, hogy miért vállalja, mindenesetre segít megtalálni az apát és megfejteni az igazságot.

Az alkotóknak láthatóan nagyon fontos az apa-fiú kapcsolat ábrázolása. Már korábban is szívesen foglalkoztak ezzel. De amíg a fia gyilkosával szembesülő férfi (A fiú), illetve a saját újszülöttjét áruba bocsátó ifjú férj története (A gyermek) elsősorban az apákról mond el egyet s mást, a Srác a biciklivel a fiú szemszögén keresztül vonja be a nézőt ebbe a bonyolult viszonyrendszerbe. Cyril nem naiv: „Én nem álmodok” – állítja magáról. Számára csupán a makacs elvakultság hályoga nem engedi látni a valóságot. Vezérlő hite nem ismeri azt a törvényszegést, hogy egy apa cserbenhagyja gyermekét.

A fiút felkaroló díler beszédes módon pitbullnak nevezi el Cyrilt. Bátorsága és elszántsága emlékezteti erre a kutyafajtára. Ha verekedésre kerül sor, Cyril valóban képes életre-halálra küzdeni. Első ránézésre nem is lehet benne megbízni,  sosem lehet tudni, mit forgat a fejében. Egy kis törődéssel azonban hűséges társsá szelídül, aki bármit megtesz a „gazdájáért” A fiú szeretetéhségét használja ki a fiatal drogdíler céljai elérése érdekében, de a gondoskodásával Samantha is képes megfékezni a fiú vadságát.

A Dardenne testvérek történetei a nagyváros szegényebb negyedeiben játszódnak, de sosem szociális problémákról szólnak. A pénztelenség, a szétforgácsolódott családi kötelékek háttérként szolgálnak a létezés kegyetlenségének ábrázolásához. Minden filmjük a küzdelemről szól, amelyet az ember saját magával vív meg. Csak a nézőpontot váltogatják.

...

A teljes írás, a Nem tudják, mit cselekszenek, az olvassbele.com oldalán olvasható.

William Wharton: Srapnel; Cartaphilus; Budapest, 2011

A gyerekek szeretik meghallgatni szüleik történeteit azokból az időkből, amikor ők még meg sem születtek. Mert így talán egy kicsit részeseivé válhatnak felmenőik ifjú éveinek. Vannak azonban olyan múltbéli események, amelyeket egy apának nehezére esik elmondani. William Wharton például sosem mesélt a háborúról a négy gyermekének. Maximum egy-két vicces epizódot említett nekik katonakorából, de a lényegről sosem beszélt.

Wharton számára a háború ugyanis borzalmas trauma volt. Folyamatos rettegés attól, hogy bármelyik pillanatban eltalálhatja egy eltévedt golyó, ami után ott fekszik a harcmezőn vérbe fagyva. És bár elkerülte minden célzott lövés, a repeszgránátok szilánkjai által okozott sérüléseket ő sem tudta megúszni. De nem a testet ért sebek a legmélyebbek, a lelket ért srapnel sokkal nagyobb fájdalmat okoz.

Wharton a háború alatt elvesztette az emberekbe vetett minden bizalmát, legfőképpen pedig önmagában csalódott. A háború érzéketlenné, gyávává, kapzsivá, csalóvá tesz – vallja. Nem lehetsz büszke arra, amit belőled kivált. És legyenek bármilyenek is a körülmények, nincsen semmi mentség a tetteidre. Ezt pedig még magadnak is kutya nehéz bevallani, nem hogy a gyerekeidnek mesélni róla.

A háború üzemi méretekben, teljes kapacitással termeli ki a bűntudattól bűzlő emberi roncsokat. Hazatérte után Wharton sem tudott mit kezdeni a traumatikus élményekkel, megpróbálta hát kiírni magából. Leghíresebb munkáit (Madárka, Éjfélre kitisztul) a katonaság ihlette. Túl a hetvenen viszont leásott a dolgok legmélyére, hogy végre felszínre hozza mindazt, amit tizennyolc évesen átélt a világháború európai frontjain.

A Srapnel azok közé a kései regények közé tartozik, amelyeket az író élete utolsó évtizedeiben kizárólag Lengyelországban jelentetett meg. A könyv bemutatja a háborús hétköznapokat, amelyekbe örökre beeszi magát a félelem a haláltól. Beszél az értelmetlen őrjáratozásról, a felesleges felderítő akciókról, a katonai gépezet követhetetlen működéséről, a hadifogolygyűjtésről, a vizes gödörben töltött éjszakákról. Arról, hogy milyen technikákat eszelnek ki a katonák arra, hogy a harctéri sebesülés következtében hazaküldjék őket. Mert mindenki túl akarja élni ezt az egész őrületet. Aki nem bírja a feszültséget, az vagy kész idegroncs lesz, vagy bosszúszomjas őrült válik belőle.

A történelemkönyvekbe persze az került bele, hogy a szövetséges hatalmak a jó ügy érdekében összefogtak a sátáni náci Németország ellen, és a Jó közös erővel győzedelmeskedett a Rossz felett. Wharton azonban plasztikussá teszi az igazságot. Tapasztalatai alapján mondja ki, hogy a háború mennyire megváltoztatja az embert. Hogy a bosszútól, a félelemtől megrészegült katona bármilyen borzalmas dolgot képes véghezvinni. S ebben nem látszik semmiféle különbség német, amerikai, orosz, angol vagy francia katona között.

Wharton kimaradt a partraszállás véres eseményeiből, nem esett hadifogságba és a munkatáborokat sem ismerte meg. Mondhatnánk akár azt is, hogy szerencsés ember volt, aki alig látott valamit a háború legsötétebb oldalából. De van egy határ, amin túl felesleges arról elmélkedni, ki esett át nagyobb traumán. A szétrobbant szilánkok mindenkiben mélyen benne ragadnak.

...

A teljes írás, a Sebfertőtlenítés, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Cseh Tamás - Bérczes László beszélgetőkönyve; Palatinus, Budapest, 2007

Mélyen belém égett az a jelenet, ahogy hajnalban, a Krakkó felé robogó vonaton a barátom elnyúlik a vasúti kocsi bőrülésein, a fejébe húzott walkmannel félhangosan dúdol valamit Irénről, egy levélről, egy tanulmányi kirándulásról és a krakkói vonatról.

Elmúltam már húsz éves, amikor először hallottam valami Cseh Tamásról és Bereményi Gézáról. Ekkorra már legenda lett az egykori rajztanár és az ifjú írópalánta albérleti találkozása. Arról az ihletett pillanatról beszélek, amelyben megszületett először az Ócska cipő, majd a többi közös dal is. A krakkói vonatút után pedig hamarosan már én is magamban fújtam a nótákat. Otthon, buszon, úton-útfélen.

Ma pedig már 2009. augusztus 7. napja is történelmi időpont, amikor hírül adták, hogy hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Cseh Tamás. Bizony, akkor elment a „jobbik részünk”. Szinte kézzel foghatóan kevesebb lett nélküle a világ – fogalmazta meg feleségem a nagyharsányi művelődési ház előtt, ahol az Ördögkatlan Fesztivál szervezői és persze a katlanlátogatók ideiglenes zarándokhelyet alakítottak ki a rendezvény eltávozott fővédnökének az emlékére.

Cseh Tamás halála előtt két évvel leült egymással beszélgetni Bérczes László, a Bárka Színház egykori művészeti tanácsadója meg az énekes. Mint oly sokszor tették máskor is. Ebből a találkozásból azonban könyv született. Nem pusztán életrajz, hanem beszélgetőkönyv. Amelyben két barát múltba révedéséből vállaltan bomlik ki a legenda, mutatkozik meg az ember. A kötet pedig – túl azon, hogy részletes pályaképet nyújt – fotókkal illusztrált anekdotákat gyűjt egy csokorba Cseh Tamásról.

„Három hete derült ki, hogy rosszindulatú daganat van a tüdőmben, és holnap elkezdődik egy kemoterápiás kezelés.” Így kezdődik a könyv, amelynek húsz fejezete 2006. augusztus 26. és október 9. közötti beszélgetéseket tartalmaz, és egy 2007. június 8-i utóirattal zárul. Ez utóbbi évnek az októberében Cseh Tamás egy rádióinterjúban elmondta, hogy a könyv apropóját nem az adta, hogy diagnosztizálták a betegségét, ám annak ténye mégis csak alapvetően meghatározta a születendő mű alaphangulatát. Bevallása szerint éppen ezért lett ennyire őszinte a kötet.

A beszélgetés jelenének szomorú aktualitása után előkerülnek a tordasi gyermekkor, a pesti kamaszévek emlékképei, a rajztanárkodás, az albérletek sora, ahol megesett az a valószerűtlen egymásra találás Bereményi Gézával. Mert a legfontosabb történet mégis csak a dalok története. A történetekből megtudhatjuk, miért kellett külön-külön elkészíteni Jánossal (Másik) és Tamással a „Levél” hangfelvételét. Mikor és hogyan találkozott Tamás Évával. Miért nem döntött a kint maradás mellett a szerzőpáros, amikor Párizsban jártak. Miért került sor az emlékezetes hétéves közös alkotói szünetre. Szóba kerül az első fellépés a Kex együttes koncertjén, a bakonybéli indiánosdi ötlete. Megbeszélik azt is, kik voltak az Editek, esetleg Juditok. És még: művésztársak, barátok, ivócimborák, ikonná vált kortársak sokasága. Kész történelmi tablót kapunk, persze szigorúan Cseh Tamás emlékezetén átrostálva.

A beszélgetésbe belejátszanak a mindennapok eseményei, a cigarettáról leszokás kínzó küzdelme, az orvosságok adagolásának ütemszerűsége. Megvitatják, kinek miért fontos a könyv megszületése. És persze ebben a közös munkában élet és halál dolgait kerülgetik. Ekkor még reménykedik, hogy akár le is győzheti a kórt, de komolyan számol a halál lehetőségével is. A végső számadás őszinteségével néz szembe saját gyarlóságaival és sikereivel. Az elhangzott számos humoros és komoly történet jelentését utólag írja át a betegség.

A beszélgetést Bérczes László terelgeti, de ebben semmi mesterkéltséget nem lehet tetten érni. Ha Tamás egy kicsit előresietne, tovább beszélteti, ha túl sokat időz egy helyen, más irányba viszi a társalgást. Néha elkalandoznak a beszélgetők, megszakítják egymás gondolatmenetét, máskor meg visszatérnek oda, ahonnan elindultak. A kérdező épp csak annyira irányít, hogy végül kerek legyen a történet.

...

A teljes írás, a „Pusztán a pontosság miatt”, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Denis Villeneuve: Felperzselt föld (2010)

Mereven néz maga elé, szinte lebénul a sokktól. Nem tudja elhinni, hogy mindez vele történik meg. Azt gondolja, ez egyszerűen nem lehet az ő a története. Mert az leírhatatlan, elbeszélhetetlen. Nem képes megszólalni, már jelen sincs. Másképp nem is lenne képes elviselni.

Nawal Marwan az úszómedence partján utoljára merül bele a mozdulatlanság hamis nyugalmába. Pedig az élete során már többször földbe gyökerezett a lába a döbbenettől. Amit azonban most megtudott, azt már nem bírja el. Halála előtt még megír két levelet. Egyiket az eltűnt fiának címezi, a másikat pedig a gyermekei apjának szánja.

Az ikerpár, Jeanne és Simon Marwan később ott ül a közjegyző előtt, aki két borítékot nyújt át nekik. Anyjuk végakaratát, melyben arra kéri őket, hogy kutassák fel édesapjukat, akit ez idáig halottnak hittek. És bátyjukat is, akinek a létezéséről mostanáig fogalmuk sem volt, holott édesanyjuk egész életében őt kereste. Tulajdonképpen az anyjukat, ezt a hallgatag, örökké magába forduló asszonyt sem ismerték igazán.

Jeanne összecsomagol és elindul, hogy felkutassa családja titokzatos múltját. Anyja annak idején csak annyit mondott neki, hogy apja meghalt valahol egy távoli ország háborújában. Most pedig Kanadából Libanonba viszi a repülő. Olyan országba, ahol életről és halálról dönthet, hogy a nyakadban keresztet viselsz vagy kendővel takarod el a fejedet. Simon eleinte hallani sem akar anyja utolsó őrületéről, azonban annyira szereti a testvérét, hogy mégis csatlakozik hozzá. És befejezi azt, amit a lány elkezdett.

Wajdi Mouawad díjnyertes színdarabját ültette filmre a quebeci rendező, Denis Villeneuve. A Felperzselt föld két történetszálon, két idősíkon mutatja be az eseményeket. A múltban az anya életútját követjük, a jelenben pedig azt, ahogy a két iker teljesíti a végrendeletben kért küldetést.

A múlt: bepillantunk a Közel-Kelet történelmének egyik legmocskosabb időszakába, a libanoni polgárháború éveibe. Muszlimok és keresztények kegyetlen harcának, a terror borzalmainak nyomaira bukkanunk. A rendező azonban nem foglalkozik a háború okaival, nem kutatja a mélyebb társadalmi összefüggéseket, politikai nyilatkozatot sem kíván tenni. Az ország neve sem hangzik a filmben, az évszám sincs kiírva. A rendezőnek nem célja a mementóállítás. A filmje ugyanis egészen az egyén szintjére száll le, az egyedi emberi sorsra kíváncsi.

Azt mutatja meg, hogy a kővé merevedett társadalmi szokásrend, a hétköznapi gyakorlattá vált intolerancia hogyan irtja ki a szeretet írmagját is, hogyan szaggatja szét akár a vérségi kötelékeket is. Az évszázados közösségi normák mindent felülírnak. Aki ennek gúzsából szabadulni szeretne, annak örök száműzetés az osztályrésze.

A Felperzselt földben a legfontosabb a nyomozás. Nawal kétségbeesetten kutatja elhagyott fiát, az ikrek az elfeledett múlt nyomát keresik. Az alkotók az idősíkváltásokkal egybe is kapcsolják a múltat és a jelent. Nem véletlen, hogy az anyát (Lubna Azabal) és a lányt (Mélissa Désormeaux-Poulin) rendre hasonló szituációkban látjuk, azonos helyszíneken. Mert a két generáció ugyanabban a sorsban osztozik. Az igazság felderítése anya és lánya érdeke is.

...

A teljes írás, a Megszenvedett végrendelet, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Karin Fossum: Indiai feleség; Scolar, Budapest, 2009

Sejer felügyelő sajátságos bűnüldözési módszerrel dolgozik. Sosem keménykedik a gyanúsítottakkal a kihallgatás során, amikor a bűncselekmény idején történtekről kérdezi őket. Simogatja áldozatait, kedveskedik nekik. Ám, amikor a megkérdezett személy óvatosságán rések keletkeznek, lesből lecsap. A csapdájába esett prédának esélye sincs a menekvésre, kész a beismerő vallomás. Az efféle furfanggal kicsikart vallomás azonban rendszerint azzal a veszéllyel jár, hogy sohasem lehetünk biztosak abban, vajon valóban az igazságra derült-e fény.

A csendes, visszahúzódó középkorú Gunder Jomann a csupán 2347 lelket számláló, Elvestad nevű norvég falu lakója. Hitvese nincs, emberemlékezet óta egymagában él. Egyedül húgával, Marie-val tart szorosabb kapcsolatot. Gunder azonban többre vágyik, hirtelen úgy dönt, hogy feleséget szerez magának. Mivel a környezetében ez nehezen kivitelezhető, a siker érdekében a lehető legmesszebb elmerészkedik. Indiában tárt karokkal fogadja a szerencse. Az útjába eső első étteremben egy csinos, fiatalos nővel ismerkedik meg. Mire vakációja lejár, Gunderből házas ember lesz.

A férfi szeretetre vágyik, és a távoli földön rátalál a nagybetűs Nőre. Karin Fossum regénye meseszép romantikus történetként indul. Kissé talán hihetetlen sztori, mégsem tűnik hiteltelennek. Felmerül persze a kérdés: vajon a nő miért ugrik rögtön fejest a házasságba egy ismeretlen, távolról érkezett férfival. Erre azonban már sosem kapjuk meg a választ. Ez a történet is befejezetlen marad.

Ha nem tudnánk, hogy krimit vettünk kézbe, igencsak elcsodálkoznánk a történet csúfos fordulatán. Gunder a rózsaszín fellegekből egyenesen a sötét szakadékba zuhan. Még Indiában megbeszélték, hogy az asszony hamarosan követi férjét új otthonába, északra. Azonban éppen amikor a férfi az újdonsült feleség elé indulna a repülőtérre, hírt kap, hogy húga autóbalesetet szenvedett, kómában fekszik egy kórházi ágyon. És senki nem tudja, lesz-e belőle még valaha is ép ember. Mivel Gunder képtelen kétfelé szakadni, végül a kórházba megy, a repülőtérre pedig egyik ismerősét küldi.

Az indiai feleséget azonban nem találják a repülőtéren, és utána sem hallani hírt róla. Viszont másnap egy felismerhetetlenségig összeroncsolódott arcú, külföldi nő holttestét találják meg a közeli tisztáson. A környéken mindenütt vérnyomok. A tetthely szomszédságában élő férfi semmi gyanúsat nem látott, nem hallott.

A csöndes település lakóinak élete felbolydul a szörnyű hír hallatán. Sejer felügyelőnek nincs könnyű dolga. Az önjelölt tanúk motivációi között nehéz eligazodni, a kis közösségen belül súlyos titkok bukkannak fel. Mi állhatott a gyilkosság hátterében? Helybéli vagy idegen lehetett a tettes? Ahogy a rendőrség egyre inkább belemerül a helyi viszonyokba, egyre több lehetséges indíték kerül a napvilágra.

...

A teljes írás, a Teljes meggyőződéssel tévedek, az olvassbele.com olvasható.

Athina Rachel Tsangari: Attenberg (2010)

Fehérre festett fal előtt két fiatal lány csókolózik. Nyelvükkel mélyen egymás szájába hatolnak. Még sincs benne semmi intimitás, hiányzik belőlük a szenvedély. Elvégre nem szerelmesek bújnak össze. Barátnő tanítja a barátnőt. A néző meg bizarr érdeklődéssel tekint az összetapadó emberi lényekre.

A görög származású Athina Rachel Tsangari mozija, az Attenberg első képkockáiban egy ismeretterjesztő film szenvtelenségével mutatja meg a szerelem egyik legbensőségesebb testi megnyilvánulását. Marina még sosem csókolt meg senkit. Meg sem kívánt se férfit, se nőt. Egy kamaszlány esetében ez teljesen normális is lenne, Marina azonban már a húszas éveit tapossa.

Bella ellenben tapasztalt a szexualitásban. Sokszor és sokféle férfival bújt már ágyba, érett és bő levű hímtagokról álmodik. Készségesen ad hát leckét Marinának, aki undorítónak, visszataszítónak tartja ezt az egész nyálcsere dolgot, legszívesebben elhányná magát a csók után. Mégis érdekli őt, mert mindenki ezt csinálja. Kéne már kezdenie valamit a szexszel.

Marina felnőtt testében gyermeki lélek lakozik. Bellával például furcsa páros táncot lejtenek a gyárudvaron, köpködnek az ablakból kilógva, bohóckodnak. A libidót pedig a kutatóösztönnel helyettesíti. Ezért előszeretettel néz természetfilmeket, főleg azokat, amiket David Attenborough, vagy ahogy barátnője mondja: Attenberg narrál. Érdekli őt az állatok világa: szokásaik, a mozgásuk, a hangjuk.

Pontosan ugyanígy figyeli az embereket is. Tárgyilagosan közelít a testhez. A maga természetességgel kérdez rá az ondó illatára, a hímvessző morfológiájára, a mellek tipológiájára. Érzelmek nélkül, pusztán a megfigyelés révén jut arra az elhatározásra, hogy lefekszik egy férfival. Hiába gyakorolja azonban buzgón a mozdulatok helyes sorrendjét, neki nem bizsereg semmi ott lent. Az antropológus kíváncsisága önmagában nem viszi közelebb a test fiziológiájának pontosabb megértéséhez. Bármennyire is vágyik a tudásra, ha egyszer teljes mértékben érzéketlen. Vágy nélkül lehetetlen ráérezni a szerelem kémiájára.

Marina életében az egyetlen szeretett lény az édesapja, Spyros. A férfi egyedül nevelte fel a lányát, olyan dolgokat is neki kellett megmutatnia, ami egy anya feladata lenne. Egy apa azonban nem tud egy anyát helyettesíteni. Ebből eredhet Marina hiányos kapcsolata saját nőiségével. Érdekes apa-lánya egymáshoz való viszonya. Nyíltan beszélnek olyan tabukról, mint az apa meztelensége, állathangokat ugrándozva játszanak, rímekbe szedve feleselnek egymással.

Az alumíniumkohóban dolgozó férfi azonban halálos beteg, állapota folyamatosan romlik. Marinának fel kell nőnie. Ahogyan tanulja a világot utaló rítusokat, játékszabályokat, ugyanazzal az egykedvűséggel elemzi az elmúlást is. Apjával van haláláig, aztán elrendezi a hamvasztást, ami Görögországban szinte lehetetlen: a katolikus egyház nem engedélyezi az eljárást. A temetkezési vállalkozó előzékeny javaslatára így Bulgáriába küldik turistáskodni az elhunyt holttestét.

...

A teljes írás, a Hogyan csináljuk?, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Alejandro González Iñárritu: Biutiful (2010)

Egy bagoly, amikor meghal, kiköp egy szőrcsomót. Ennyi marad utána. Alejandro González Iñárritu új filmjének főszereplője ennél jóval többet remél. Maradandóbb nyomot szeretne maga után hagyni, mint egy bagolyköpetet. Pedig erre nagyon kevés az esélye.

Barcelonában, a katalán főváros szélén, távol a Sagrada Familia pompájától él Uxbal, lányával és fiával, egy elhasznált külvárosi lakásban, meglehetősen szerény körülmények között. A gyerekek anyja nincs velük, bár néha felbukkan. A férfi a helyi építési vállalkozóval és annak embereivel bűnszövetségben üzletel a távoli országokból érkezett illegális bevándorlók munkaerejével. Még a rendőrökkel is alkut köt, hogy zavartalanul intézhesse ügyeit. A lakbérre valót valahogy csak elő kell teremteni.

Amíg a férfi harcot vív a sorssal, prosztatarák támadja meg. Sem orvosa, sem a javasasszony nem áltatja, és Uxbal is ismeri az égi törvényt. Elvégre „mellékállásban” hivatásos halottlátó, aki az itt maradt családtagoknak közvetíti az elhunytak túlvilági üzeneteit. A halál nem végállomás, de előtte azért rendezni kell ügyeinket.

Uxbal elkezdi hát számba venni a dolgait. Élhető életet kíván teremteni gyermekei számára. Békülni próbál gyenge idegzetű feleségével, pedig az sehogy sem alkalmas a szülői szerepre. Miközben a saját kálváriáját járja, egyre növekszik a lelkiismeretét terhelő számla is. Bármennyire is igyekszik, rendteremtés helyett minden tragédiába torkollik. Szorult helyzetében feladja a becsületét. A törvény elől bujkál, öccse sem segíthet neki, a betegséget titkolja a gyerekei elől. Megnyugvást talán majd az utolsó pillanat hozhat.

A mexikói származású Alejandro González Iñárritu jól összeszokott csapattal dolgozik. Eddigi munkáit (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel) Guillermo Arriaga forgatókönyvíró, Rodrigo Prieto operatőr és Gustavo Santaolalla zeneszerző segítette. Iñárritu nem gyorskezű iparos. Előző filmjeit háromévenként forgatta, a Biutifulra pedig már négyet kellett várni.

A rendező és a forgatókönyvíró legendásan jó együttműködése most megszakadt. A Biutiful már a szétválást követően készült el. A változás szinte tapintható. A szerzőpáros filmjeire jellemző különálló, de egybekapcsolódó sorstörténeteket, a több szálon és idősíkban futó elbeszélésmódot a lineáris történetmesélés váltotta fel. A főszerep egyetlen emberre redukálódott. Persze nem maradnak el a mellékalakok, de rajzuk sokkal halványabb a megszokottnál.

Iñárritu szociálisan érzékeny látásmódja ezúttal a bevándorlókra fókuszál. Azonban a szenegáli feketemunkás, a honvágytól szenvedő fekete asszony vagy a gyermekét egyedül nevelő kínai anya – mind hangsúlytalan alak. Jelenlétükkel pusztán statisztálnak a főhős sorsának beteljesedéséhez. Emiatt talán némi hiányérzet marad a nézőben. Azonban a színtelenebb epizódszereplők mégsem zavaróak, annyira erős Uxbal figurája a filmben. Ez egyértelműen Javier Bardem szuggesztív alakításának köszönhető. Iñárritu még sosem bízott ekkora felelősséget egyetlen színészére sem. Bardem meghálálta a bizalmat, felejthetetlen alakítást nyújt.

...

A teljes írás, a Hibás szépség, az olvassbele.com oldalán olvasható.