jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

A szürke házak sora | Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek

Papp Sándor Zsigmond könyvének olvasása közben bevillant egy gyermekkori emlék: 11 éves vagyok. Miközben a nagyszüleim nappalijában játszom, a televízióból fegyverropogás hallatszik. Majd két véres rongykupac, egy idős házaspár földi maradványai láthatók a képernyőn. A férfiről csak annyit tudok, hogy diktátor egy olyan országban, ahol sok magyar is él. Törvényszerű tehát, hogy gyűlölöm.

Emlékszem azonban arra is, hogy zavarba ejtett ez a mélyről jövő, ösztönös utálat. Az idős férfi és nő halálát akkoriban szinte mindenki követelte, etnikai hovatartozásra tekintet nélkül.

Úgy viselkedtem tehát, ahogyan másoktól láttam, de nem értettem, mi váltotta ki belőlem ezt az érzést. Évekkel később tudtam csak meg, hogy valójában mennyi szenvedést okozott a „Kárpátok géniusza”. Kiszolgáltatottságuk mégis részvétet keltett bennem.

A Semmi kis életek című regényt olvasva arra is rájöttem, hogy még azoknak is, akik a kivégzés napján közös koccintásra gyűltek össze, erősen koncentrálniuk kellett szeretteik megalázott arcára. Nehogy megszánják „azt a két hadonászó, trottyos vénembert, akinek talán nem is volt joguk a szemükben tükröződő félelemhez, nem volt joguk gyengének lenni.”

Arról nekem persze fogalmam sem lehetett, hogy valójában milyen is volt a nyolcvanas-kilencvenes évek Romániája. Vajon hogyan zajlottak a dolgos hétköznapok, s miként ünnepelt az egyszeri ember. Papp Sándor Zsigmond négyszáz oldalas nagyregénye éppen a forradalmat közvetlen megelőző, illetve azt követő időszakban játszódik, s egy határ menti romániai városba helyezi a cselekményét. A Semmi kis életek „főhőse” azonban meglepő módon nem hús-vér ember, hanem egy „masszív, szürkésbarnává szikkadt sarokház.”

A regény alcíme (Erdélyi történet) elsőre megtévesztheti az olvasót, aki azt gondolhatja, a határontúli magyar kisebbségről mesélnek majd neki. Arra azonban hamar rájöhet, hogy ezúttal nem a magyar-román együttélésen van a hangsúly (az író az identitásképzést meghatározó romángyűlöletről és a kilencvenes évekbeli erdélybizniszről majd a második regényében szeretne szólni). Még csak nem is a rendszerváltás időszakának történelmi folyamatát vagy magát a forradalmi eseményeket rajzolja meg a könyv. A helyszín ugyan Románia, de a cselekmény tere nincs közelebbről megnevezve. A könyvben elsorolt dolgok akár máshol is megeshetnének. Sajátos kelet-európai szituációkat látunk, ami számunkra is nagyon ismerősök lehetnek.

A címben szereplő minősítő jelzők, a „semmi” és a „kis” tökéletesen illeszkednek a regény központi színhelyeként megjelölt Törekvés utca 79. szám alatti tömbház szürkeségéhez. Érzékletesen szimbolizálják a kollektív és egyéni életutak sivárságát, amelyről az író is szeretne beszélni, olykor tragikus, olykor komikus példáiban.

A Törekvés utca 79-et nem a belváros szívében találjuk meg, de a város széléig sem kell elmennünk ahhoz, hogy ráleljünk. A turistabusz erre a környékre már nem merészkedik el, de még a gyalogosok is úgy mennek el mellette, hogy egy pillantást sem vetnek rá. Nem érintette meg a háború szele, de az újkori városrendezés is elkerülte. Nincs itt semmi sem túl bonyolítva. Gyorsan összedobálták az épület négy emeletét, aztán rábízták az enyészetre. „Olyan, mint egy tiszt a lefokozás után. Egy kis Dreyfus”.

Ebben a kockaépítményben él az értelmiségi és a kétkezi munkás is, a közkedvelt fogorvos és a beszerző, akit senki sem állhat ki. De itt lakik a mindenható pártfunkcionárius vagy a régimódi lakóbizottsági elnök, aki mindenkivel szívesen elbeszélget. Vannak, akik mindent tudnak, és olyanok is akadnak, akik mindent szeretnének tudni. Besúgók és megfigyeltek, titkosszolgálatos verőlegények és megtört áldozatok, szótlan szerények és nagyhangú pletykásak gyűjtőhelye ez a színtelen, szagtalan betonépület. Olyan ez, mintha ez a sokféle ember egyetlen, kimerevített jelenetben lenne együtt jelen.

A Semmi kis életek szereplői folyamatosan szoronganak, görcsösen kapaszkodnak egy emberbe, egy tevékenységbe, egy tárgyba. Állandósult hangzavarra van szükségük, hogy legyen, ami túlharsogja az őszinte, tiszta gondolatokat. A hangok hiányát azonban elviselhetetlenül fülsértőnek érzik. Megrendült a bizalmuk saját maguk iránt, ezért kudarcuk elkerülhetetlen. De nekem úgy tűnik, ezek a hétköznapi figurák nem is nagyon akarnak szembe nézni önmagukkal.

Papp Sándor Zsigmond a félelem és a remény anatómiáját vizsgálja, a belső hangokra, rezdülésekre kíváncsi. Mintha a legalapvetőbb emberi viszonyulások szagolhatóvá, tapinthatóvá válnának a regényében. Ehhez képest a nagyvilág történései csak halk mellékzörejek, amelyekre az író csak alulnézetből világít rá. Nem egy nagyszabású történelmi tényregényt tartunk a kezünkben, hanem a hétköznapok hangulatából született impressziógyűjteményt.

Rudolf például úgy érzi, még sosem szerette annyira Mártát, mint amikor hazudnia kell neki fiuk haláláról. Azt, hogy besúgónak szervezik be, még talán túlélné, de a felesége és a fia elárulását képtelen megemészteni. Mégsem tesz, tehet (?) semmit.

Mihai Gondru fontos pozíciót tölt be a pártban, így könnyedén elrendezi, ha a fia kellemetlen ügybe keveredik. Azt azonban sosem gondolta volna, hogy egyetlen elhamarkodott döntése egy ember életébe kerülhet. A hatalom furcsa játékot űz. Ha valaki aggodalmaskodni kezd, hamar odavész a tekintélye.

Novák Eszter anyai örömök elé néz, de fogalma sincs arról, mitévő legyen: szülje meg a gyermeket, vagy fojtsa el az új életet? Maradjon a számára idegen férfi mellett vagy utazzon el innen jó messzire? Létezik egyáltalán jó megoldás?

Látszólag három különböző történetet mesélnek el nekünk, amelyeket a csúcsponton rendre megszakítanak. Olyan érzésünk van, mintha a regény cselekménye széttartana. Papp Sándor Zsigmond a meséjét a jelenből indítja el, majd visszalép a múltba, s végül észrevétlenül visszatekeri a cselekményt a jelenbe. Az idősíkok változtatásával akár mindent egészben is láthatnánk, azonban nem kapunk pontos válaszokat a kérdéseinkre. Csak csepegtetik a furcsa jeleket.

Lassan azonban derengeni kezd, hogy a szereplők között sok a kapcsolódási pont. Átjárnak az egyik történetből a másikba. A különálló sorsok Schiffer Balázs meggyilkolásának éjszakáján keresztezik egymást. Ez a tragikus eset, akár egy mágnes, minden figurát a Törekvés utca 79. alá terel. Mintha Robert Altman is besegített volna a cselekmény bonyolításába. S itt van még ez a különös alak, Nicu Zmeura is. Úgy érezzük, mindenhez köze van, mégsem ismerjük az arcát. Nehéz eldönteni, zsigerből gyűlöljük-e vagy engedjünk meg a számára egy kis részvétet, szeretet is.

De ne is próbáljunk meg kihámozni minden lényeget a könyvből, mert csak feltételezésekből, pletykákból tájékozódhatunk. A rendszer úgy van kitalálva, hogy mindent el kell hallgatni. Amikor a szereplőkre hirtelen rátör a „szabadság”, akkor sem áll érdekükben, hogy bármi is kiderüljön. A megszokások túlságosan is mélyen gyökeret vertek bennük. Akik tudják a válaszokat, nem akarnak beszélni. Akik pedig kérdezhetnének, már rég nem kíváncsiak semmire.

Nem tudni, ki osztja a szerepeket, mi alakítja a sorsokat. S vajon milyen tanulság vonható le a Semmi kis életek szereplőinek történetéből? Felfedezhető egyáltalán valamiféle szabályszerűség? Mintha minden hatás változást hozna, mégis minden ugyanúgy maradna, mint korábban.

A Törekvés utca 79. lakói talán azt súgják nekünk, hogy a szabadság nem ott kezdődik, amikor kikérik a véleményünket fontos közéleti kérdésekben. S nem is akkor, amikor hangosan merünk röhögni a nyílt utcán egy kínosnak vélt viccen. Arra van szükségünk, hogy elhiggyük a világ jobb hely annál, mint amilyennek látjuk. „Legalábbis finomabb az íze.”

Mert addig csak egyetlen tétel tűnik valóságosnak, ahogyan Papp Sándor Zsigmond költőien megfogalmazza: „A házban, akárcsak egy nagy fazékban, mindenki réges-rég összerogyott már. És ez a massza nem szül hősöket, szúrós szemű halhatatlanokat, csak önmagát termeli újra, sűrűn és elpusztíthatatlanul, hogy kitöltsön minden szabadon hagyott rést.”

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek

Libri Kiadó, Budapest, 2012

A cikk a port.hu-n is olvasható!

Kjell Askildsen: Úgy, mint azelőtt; Európa, Budapest, 2012

Évekkel ezelőtt betértem egy könyvesboltba, s kiválasztottam egy különösen vékony, tetszetős sárga könyvet. Mivel volt pár üres órám, elhatároztam, ott helyben átrágom magam A thesszaloniki kutyák című köteten. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a Kjell Askildsen novelláiban szinte mértani pontossággal elhelyezett szavak ólomként nehezednek majd rám. A könyvet ugyan végigolvastam, de később újra elő kellett vennem, hogy valóban megértsem, mit mondanak nekem ezek a szikár szövegek.

Az Úgy, mint azelőtt című novellafüzért már azzal vettem a kezembe, hogy Askildsen a műveiben kizárólag arra szorítkozik, amire valóban szükséges. Novellái egyszerűek, sallangoktól mentesek, egyetlen fölösleges információt sem találunk bennük. Szűkszavú mondatai, lecsupaszított párbeszédei csak érzékeltetik azt a feszültséget, amely köré az írásai szerveződnek. Figyelmet követelnek, és hagyni kell, hogy hatásuk leülepedjen az olvasóban.

Szigorúan véve ugyanis Askildsen nem történeteket mesél el. Nem foglalkozik azzal, hogy „cselekményeit” meghatározott térben helyezze el. Szereplői éppúgy élhetnek egy nagyváros rideg betontömbjeiben, mint egy tóparti verandás házban. Márpedig ha nem fontos a helyszín, a hosszadalmas leírásokra semmi szükség nincs.

A történetek a szereplőkben mennek végbe. De az író számára még az sem igazán érdekes, hogy jellemezze a szereplőit. Nem tudjuk, szőkék-e vagy barnák, idősek-e vagy fiatalok. Sokszor még a nevüket sem ismerjük meg. Hallgat arról is, hogy mi bántja őket. Egy kósza gondolat, egy leplezett mozdulat sejteti csak, hogy valami nincs rendben.

Mindegyik írás egy elfojtott indulatokkal teli, bonyolult érzelmi helyzetbe hajítja az olvasót. Egy-egy kép villan fel a karakterek életéből, és csak annyi lesz bizonyos, hogy van egymáshoz valami közük. Apákról, anyákról, fiúkról, lányokról, férjekről, feleségekről, fivérekről, nővérekről, barátokról, barátnőkről, ismerősökről szólnak ezek a történetek. Askildsen az elhallgatásra, a titkolt gondolatokra, a hazugságokra építi az írásait, melyeket a szereplők között létrejövő feszültség tart életben.

Askildsen nem az egyes emberre koncentrál, hanem a közöttük lévő viszonyrendszerre. Sosem beszéli el az előzményeket, nem utal a jövőre sem. Rafináltan vezet be minket a novelláiba. Szándékosan lebegteti az információkat, tudatosan homályban tartja a részleteket. Gyakran egy váratlan húzással felülírja a várakozásainkat. Ez a kiszámíthatatlanság jellemzi a szereplőit is, akiknek el kell fogadniuk a tényt, hogy sem önmagukat (Carl Lange), sem azt az embert nem ismerik, akikkel egy fedél alatt élnek (Dzsóker).

Jellemző, hogy a szereplők nem beszélnek egymással, vagy csak nagyon keveset (Martin Hansen kószálásai). Kerülik még annak a lehetőségét is, hogy egymással találkozzanak (A nővérem arca). Amikor pedig lenne esélyük megszólalni, a hallgatást választják (Az idő vödre). Olykor meg egészen mást mondanak, mint amit valójában gondolnak (Egy nagyszerű hely). Arról persze mindig van elképzelésük, hogy mi jár a másik fejében (Mardon éjszakája). De sosem cselekszenek, mindig a könnyebb utat választják.

Askildsen figurái nem tudnak – és mintha nem is akarnának – dűlőre jutni az érzéseikkel. Azzal vannak elfoglalva, hogy vajon a másik mit gondolhat éppen. Ahelyett azonban, hogy tiszta vizet öntenének a pohárba, a hallgatásba burkolóznak. Azt még néha felismerik, hogy nem mehetnek úgy a dolgok, mint azelőtt, de a változtatáshoz nincs merszük. A ki nem beszélt gondolatok, a szőnyeg alá söpört indulatok csak a bűntudatot erősítik bennük. Minden energiájukat felemészti.

...

A teljes cikk, a Csendben mondja el az olvassbele.com oldalán olvasható.

Szabó T. Anna: Tatoktatok; Magvető, Budapest, 2012

Sokan hangsúlyozzák, hogy a gyermekvállalás az ember életének legnagyobb csodája. Mások ellenben azt emelik ki, hogy szülőnek lenni borzasztóan nehéz munka. Mindkét állítás igaz, külön-külön egyik sem állja meg a helyét. Nem jut eszembe semmi más, ami egyszerre oly sok örömöt szerez és néha oly nagy bosszúságot is okoz a felnőtteknek, mint egy rakoncátlan embergyerek féktelen viháncolása.

A gyermek születésével egy csapásra felborul a hétköznapok addig jól bejáratott rendje, de mondok neked valamit: a szülőség egyik legnagyobb előnye, hogy a felnőtt igazoltan újra gyerek lehet. Nem ciki, ha gyerekdalokat dúdol magában. Nem röhögik ki, ha idétlenül játszik, sőt csodálják, hogy milyen nagy szeretettel és odaadással törődik a kis lurkókkal. Én speciel annak is örülök, hogy nem kell magyaráznom, amikor olyan könyveket olvasok, amit poronty nélkül valószínűleg a kezembe sem vennék.

Úgy tűnik, megint divatba jött gyerekkönyvet kiadni. Aki könyvesboltba tér be, tapasztalhatja, hogy akad elég lapozgatni való a legkisebbeknek és a legnagyobbaknak is. Van, amit a feltűnő színei vagy a kedves figurái miatt kedvelnek a gyerekek, s van olyan is, ami a szavakba öltözött költőiségével vagy a csavaros történetével ragadja meg a képzeletüket.

A sokféleség, tudjuk, nem jár minden esetben ugyanazzal a minőséggel. Van olyan könyv, amit szívesen mutatsz meg a gyermekednek, mert láthatóan gondos kezek foglalkoztak vele, és találkozhatsz olyannal is, amit trehány módon összecsaptak. Igazán ritka azonban, ami nemcsak a szemet kápráztatja el, de a szavaknak is ereje van benne. Amiről már most tudható, hogy a következő generáció kedvenc olvasmányai között is helye lesz.

Egyet biztosan tudok: a Tatoktatok című verseskötetet évek múlva is biztosan elővesszük. Nem egyszerűen gyerekkönyv, két művészeti ág házasságából született műalkotás. Szabó T. Anna József Attila- és Vackor-díjas költő és Kárpáti Tibor grafikus teljesítménye önmagában is figyelmet érdemel, de ami még nagyszerűbb: a könyvben a szóképek és az illusztrációk egymás segítik, elválaszthatatlan egységbe forrnak.

A Tatoktatok elsősorban a tartalmas irodalmat kedvelő szülők gyermekeit célozza meg. A borító nem hivalkodik. Az okkersárga négyzetforma sarkából két szilvaorrú indián néz ránk. A könyv címe, ez a játékos zagyvaság tarka nyomtatott betűkkel jelenik meg. Egyszerű eleganciát kapunk grafikai tobzódás, képkoktél helyett. A könyv egészét Kárpáti Tibor tervezte, a verseket a nemzetközileg elismert illusztrátor műalkotása fogadja vendégül.

Napjaink vizuális kavalkádjában meghökkentő Kárpáti Tibor rajzainak bonyodalom nélküli visszafogottsága. Szinte csak a legkönnyebben befogadható színekkel (zöld, sárga, kék, piros, fekete, fehér és helyenként testszín), valamint a legalapvetőbb formákkal játszik. Szimpla vonalrajzokból alkotja meg a mosolygós Almajárót, a piros orrú Űregeret vagy a Nemzetközi Medve-induló tarka macicsapatát.

Minden oldalon egy uralkodó szín ad aláfestést a verseknek. A rajzok térelválasztóként működnek. Néha megfelezik az oldalt, olykor egy egész lapot elfoglalnak, de van olyan is, hogy csak úgy kiemelkednek a nagy fehérségből.

De nem csak díszítik, életre is keltik a költészetet. Szabó T. Anna verseinek elsődleges célja, hogy megismertesse a legkisebbekkel a rímek csodás világát. De a szülőket is emlékezteti arra, hogy a magyar nyelvben milyen sok játékosság, huncutság rejlik. Gyerek és felnőtt is szívesen ismételgeti a ritmusos mondókákat, a szóleleményeket. Előbbi azért, mert általában szereti a játékot, utóbbi pedig néha szeret elmélázni azon, mennyivel többre is képes a nyelv, mint amire a hétköznapokban használjuk.

Ugyan csak a kötet első fejezetének a címe Nyelvpörgető, de bátran pörgethetjük a poéta összes vers-rapszövegét. A címadó vers a múlt idejű igék többes szám második személyű alakjával játszadozik, a Na, ezt jegyezd meg! pedig a foglalkozásokat hadarja eszes sebességgel. De pisszeghetünk is jókedvűen vagy próbálkozhatunk az „ibafai pap” módjára írt nyelvtörőkkel. S meg kell említenem az egyik nagy kedvencemet is. A Famese sorról sorra ismételteti el a „fa” szót, eredeti jelentésében és átvitt értelmében is.

A második szakasz (Családláda) az egész famíliával foglalkozik. A mosolymosó olyan nemszeretem dolgokhoz ad segítséget, mint a fogmosás vagy az öltözködés. Egy valamirevaló gyerekkönyvből az évszakok, a hónapok (Nyártél) sem maradhatnak ki. De csibészkedhetünk a virágok neveivel (Tearózsa), dalba foglalhatjuk a gyógynövényeket, a sámánokat és a boszorkányokat, vagy elégethetjük a kiszebábut is (Varázsdalok).

Szabó T. Anna nem feledkezik meg a gyermekek négylábú és szárnyas kedvenceiről sem (Állatkertész). Megénekli a varjakat, a cinegét és a kiscsikót. Az olvasó pedig kedvére találgathat, kit is takarnak az ízes rímes négysorosok (Ki ez itt?). És mielőtt az egésznek vége szakadna, jöhet a nagy Vadulás. Vérnyúl és űregér tombol, kalózok és medvék trappolnak – velünk együtt. A legeslegvégén már az sem fontos, hogy a szavaknak értelmet adjunk. Cserélgessük a mássalhangzókat vagy a magánhangzókat, és hangosan röhögjünk, mi sül ki az egészből.

...

A teljes cikk, a Veled verselek az olvassbele.com oldalán olvasható.