jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Buchsteiner: Nordost / Katona József Színház; rendező: Forgács Péter

Vidám zene szól a színházteremben. A közönség érkezik, cseverészik, helyet foglal. A felgördülő függöny mögött, a színpadon vörös posztós székek. Füzér Anni színpadképe a nézőteret tükrözi vissza és fordítva: a zsöllye maga a színtér. A székek támláján összevissza lógó táskák. Pisszenéstelen csend, villódzó megvilágítás – három nőalak a sorok között.

Ahogy egymásra tekint néző és színész, ugyanazt látja. Színházban vagyunk, színházban vannak. Egyértelmű a szándék: a lehető legközelebb hozni a nézőt az előadás témájához. Lebontják a falakat a játszók és a befogadók között. Már a színpad látványa is rátelepszik a nézőre, szinte torkon ragadja.

Lássuk tehát, miről is van szó. 2002. október 23-án bombákkal felszerelt csecsen terroristák megszállják a moszkvai Dubrovka Színházat, és több száz embert túszul ejtenek. Azon az estén a Két kapitány című Kaverin-művet nagy sikerű musicallé feldolgozó Nordostot adják.

A túszejtők az orosz csapatok azonnali és végleges kivonulását követelik Csecsenföldről. Az orosz kormány terroristákkal nem tárgyal. A színlelt alkudozás természetesen nem vezet eredményre. Senki sem lehet biztos abban, hogy a csecsenek valóban felrobbantják-e az egész épületet. A több mint két napig elhúzódó túszdrámát az orosz kormány speciális osztaga dilettáns módon oldotta meg: kétes összetételű altatógázt juttatott a színház épületébe. A mentés zűrzavarában a mintegy negyven fogva tartón kívül százharminc ártatlan civil is az életét vesztette, haláluk körülményeit máig nem tisztázták.

A német színész és drámaíró, Torsten Buchsteiner színpadra dolgozta át a tragikus kimenetelű eseményeket. Az orosz musicallel azonos című színpadi dokumentumjátékában három özvegyasszony meséli el élményeit, Török Tamara tolmácsolásában.

A budapesti Katona József Színház előadásában pontosan megszerkesztették a három nő térbeli elhelyezését. A nézőtér felől nézve jobbra a csecsen terroristát alakító Pálmai Anna szinte összegömbölyödik, ahogy maga alá húzza lábait. Bár a nézőtérhez legközelebb helyezkedik el, mégis ő látszik a legtávolibbnak. Zura férje életét orosz golyó oltotta ki, többi hozzátartozóját is a háborúban vesztette el. Beállt a függetlenségükért harcoló szeparatisták közé, akik öngyilkos merénylővé képezték ki. Most Moszkvában készül megbosszulni szerettei halálát.

Elvakult, a gyűlölet, a harag árad belőle. A felszínen megmutatott kegyetlenség mögül egy megtört lélek zárkózottsága bukkan elő. Reményvesztettségét nemcsak testtartása írja le jól, de a haját eltakaró kapucni is, ami egyben a muzulmán nők viseletére, a csadorra utal. Bunkeréből csak néha merészkedik elő, közben parázs hévvel darálja el monológját. Sűrű szomorúság veszi körül. A kezdeti önpusztító megszállottság a túszszedés hosszú órái alatt átalakul: a végére az életet már többre becsüli az üdvözítő halálnál. Pálmai Anna jó ütemben, fokozatosan csöndesíti el Zurát.

A széksor ellentétes pólusán ül Fullajtár Andrea Tamarája. A Rigából származó orvosnő egy moszkvai kórházban dolgozik. Orosz férje a csecsen frontról tért vissza, képtelen volt feldolgozni háborús élményeit, főbe lőtte magát. Az asszonynak van jegye az előadásra, de az ügyelet fontosabb. A kórházban döbben rá, hogy édesanyja és a kislánya a tudta nélkül elment a színházba. Tamara szemtanúja volt a férje halálának, most meg végig kell néznie, hogy a lánya egy aláaknázott épületbe van bezárva.

Ültében is örökösen mocorog. Hol az öngyújtójával babrál, hol szenvedélyesen a levegőbe bokszol. Forr benne a tehetetlenség miatt érzett düh, láthatóan harcot vív önmagával. Máskor meg visszafogottan beszél maga elé távolról sem boldog házasságáról, aztán a szükségleteit enyhíteni próbáló férfiakról, akiket folyton az elhunyt hitves emlékével mér össze. Fullajtár Andrea remekül robbantja ki figurájából a szenvedélyes érzelmeket, és tökéletes ritmusban veszi újra fel az egykedvűség maszkját.

Sorokkal fölöttük, a háromszög csúcsán ül Olga. Kétgyermekes családanya, hétköznapi vágyakkal, kisszerű élettel. A Bodnár Erika által megformált orosz nő az egyetlen a három közül, akinek nincsenek közvetlen tapasztalatai a háborúról, de a férje révén neki is van véleménye a csecsenekről, az oroszokról, meg a mindent mozgató gyűlöletről.

Kedélyesen mesél gyerekeiről, a férjéről, meg arról, hogy hónapok alatt kuporgatta össze a színházjegyek árát. A Nordost előadását látni ugyanis ünnepi, emlékezetes alkalom Moszkvában. Az alapvetően békés természetű, középkorú asszonyból a szorult helyzetben bátor anya és feleség válik. Ha kell, szembeszegül a fegyveresekkel is, sebesülten meg azt mérlegeli: tényleg örüljön-e annak, hogy élve kijutott az épületből, miközben a kisebbik lánya meg a férje élete nincs biztonságban? Megkapó Bodnár Erika melegsége és józansága, ami még a legnagyobb szörnyűségben is elkíséri.

A színészek szinte sosem mozdulnak meg. Tehetetlenségükben babrálnak valamivel. Indulataik, érzelmeik késztetik mozgásra őket. Mintha egy dokumentumfilmben szerepelnének. Emlékeiket idézik, a monológok mégis a jelenben szólalnak meg. Együtt látjuk őket, de mintha mind különböző időben és más térben léteznének. Nem egymásnak mesélnek, hanem kifelé szólnak, hozzánk. Tekintetük csak egy-egy kiemelt pillanatban találkozik, s beszélnek a másikhoz. A történetmesélés lineáris, az eseményeket szigorú időrendben tudjuk meg.

Amit nem látunk megelevenedni a színpadon, a színészi játékból rakjuk össze. Az előadás rafináltan bírja rá a nézőt, hogy fejben kell lejátszania a történéseket. A Nordost ettől olyan, mint egy jó regény, amelynek filmes adaptációját még nem láthattad. Forgács Péter rendezése alázattal navigálja az előadást, a színészeire bízza, hogy Buchsteiner szövegét színházzá formálják.

A három színésznő a hang, mimika, gesztus, mozdulat, tekintet játékát építi az amúgy is nagyon erős szövegre. Jellemfejlődésük megrázóan hiteles, komoly ívet ír le. Az előadás elején megfogalmazódott kétség, hogy lehetséges-e megdermedt színpadon érdekfeszítő színházat csinálni, teljesen szertefoszlik. Török Tamara dramaturg feszesre húzza a ritmust, jól bánik a feszültséggel. Egyetlen pillanatnyi üresjárat sincs az előadásban. Lélegzetvisszafojtva, feszülő izmokkal csak a három színésznőt tudjuk figyelni.

...

A teljes cikk, a Közöd van hozzá az olvassbele.com oldalán olvasható.

Camus: A pestis - Hegedűs D. Géza előadásában; rendező: Dömötör András

A monodráma nagyon nehéz műfaj. A játszó egyedül igazolja a mű létjogosultságát. Csak ő részesül a sikerben, de övé a kudarc is. Amikor Hegedűs D. Géza egy egész város népét jelenít meg a Camus regényéből készült átdolgozásban, minden egyes előadás sokszoros teher.

Francis Huster készítette a színpadi átiratot A pestisből. Camus-nek az algériai Oranban megtapasztalt súlyos tífuszjárvány adta az ihletet, hogy egy pestisjárvány ürügyén fogja vallatóra karaktereit a helytállásról, a szélsőséges helyzetben döntésre kényszerülő ember lehetőségeiről. Hegedűsé az egész történet, az egész színpad. Megformálja a főszereplő Rieux doktort és a történet számos epizodistáját: a Párizsból érkező újságírót, Raymond Rambert, a készülő regénye első mondatán görcsölő városházi hivatalnokot, Joseph Grand-t, a jezsuita Paneloux atyát, a kétes előéletű Cottard-t, és a korábbi eszméiért vezeklő Jean Tarrou-t is. Narrátorként bemutatja a jelenetek helyszínét, a benne részt vevő szereplőket. Dialógusokat, vallomásokat, viselkedésformákat, világnézeteket vetít a néző elé – több szólamban.

A játéktér szinte üres, körben fekete függöny szegélyezi. Semmi nem vonja el a néző figyelmét. Hegedűs D. Géza a mozdulatlan csöndbe lép be, hogy tárgyilagosan tájékoztasson a járvány kitöréséről. Látszólag semmi segítsége nincs, ám egy cselló „személyében” nagyszerű társat kap.

Az indítás végtelenül puritán. Hegedűs szinte egy helyben áll, ha mozdul is, alig tesz pár lépést. Márkos Albert, a csellóművész – egyben az előadás zeneszerzője – alig szólaltatja meg hangszerét, éppen csak aláfestésként, a színpadi fény is állandó. Ahogy azonban belemerülünk a cselekménybe, egyre több effekt lép működésbe. Márkos virtuóz hangzatokkal, zajokkal egészíti ki az emberi hangot. Kopogtatja, recsegteti a gordonkát, néhol még a párbeszédekbe is beleszól vonóhangjaival.

A történet során a fények is megmozdulnak. Bevilágítják az egész színpadot, még a nézőteret is beterítik egyszer. Máskor egészen elhalványulnak, sötétséggel takarva a játéktér nagy részét. Amikor a cselekmény felpörög, a színész is gyorsul. Folyamatosan rója a köröket, s csak sorolja egyre a haláleseteket, tehetetlenül bolyong az ostromállapottól szenvedő városban.

Dömötör András rendező hirtelen nézőpontváltásokkal érzékelteti a beszélő személyének változását. Hegedűs D. Géza zökkenőmentesen építi fel az előadás szerkezetét, Márkos Albert pedig szigorú fegyelemmel, mély alázattal követi minden rezdülését. Ez az elbeszélési technika mindkettőjüktől komoly koncentrációt követel. A színpadi változatot készítő Francis Huster, továbbá a színész, a muzsikus – és persze a rendező – összjátéka révén a monodráma valódi többszereplős történetként elevenedik meg.

A regény elképzelt pestisjárványa a mű születésekor (1947) az egész európai kultúrát megfertőző nácizmus analógiája volt. A járvány elleni harc sziszifuszi, mégis újra meg újra folytatandó. A színpadi változat Camus létfilozófiáját mai viszonyokra vetíti. Azt vizsgálja, hogy kiélezett helyzetben miként mutatkozik meg az ember igazi minősége.

A modern ember szereti a biztonság illúzióját. Felhalmoz egy csomó eszközt, hogy megkönnyítse az életét, de közben megfeledkezik az őt körülvevő világról, a megteremtett rendről. Arról sem akar tudomást venni, hogy a halál szerves része az életének. A pestis elterjedésének hatására a békésnek hitt közösség az őrület határáig jut el. Majd mikor már mindenki beletörődne kilátástalan sorsába, észrevétlenül bekúszik a remény melege. A vihar elvonult, mámor váltja fel a kétségbeesést. De a pestis sosem tűnik el, figyelmeztet a történet, s mikor nem várnánk, előbújik a bútorok mélyéről, a hálószobák rejtekéből, s „elküldi patkányait, hogy egy boldog városban leljék halálukat”

A pestis jelentkezhet cunami formájában, alakot ölthet egy betegségben vagy egy közönséges felmondólevélben is. Gyűlölhetjük a kórokozót, megpróbálhatjuk kiirtani, de minden csapás: figyelmeztetés.

...

A teljes cikk, az Egy regény margójára az olvassbele.com oldalán olvasható.

Rubin Szilárd: Aprószentek; Magvető, Budapest, 2012

Légy jó, mert elvisz a bákász! – ijesztgették egykor a rosszalkodó gyereket. Mégis leginkább a felnőttek rettegnek attól, hogy az elcsatangolt kisfiúkról és kislányokról egyszer majd közzétesznek egy fényképet a televízióban vagy a Facebookon. A szülőkben ilyenkor végigpereg a legrosszabb verzió és az ép ésszel leginkább elfogadható magyarázat is. De olyankor még mindig reménykednek a jobbik változatban.

Kalocsai Marika édesanyja órák hosszat várta a lányát, de hiába, pedig csak a közeli zöldséges boltba küldte, hogy megvegye az ebédre való krumplit. Szidta a csellengő gyermeket, de haragja csak a sötétedésig tartott ki. Amikor 1953 októbere és 1954 augusztusa között eltűnt Törökszentmiklóson a következő tizenéves lány is, s később még három másik, már senkinek sem jutott eszébe, hogy csupán elcsavarogtak volna. A sejtések később beigazolódtak: a lányokat – mondta ki a vizsgálat – „megerőszakolták és megzsinegelték”. Vajon ki?

A mostoha körülmények között nevelkedett Jancsó Ladányi Piroska a tanúk szerint szokatlanul értelmes és udvarias lány volt. Arcképét Rubin Szilárd a Bűnügyi Múzeumban látta meg a hatvanas évek közepén.* Nem az áldozatok története vonzotta, hanem egy tekintet szólította meg, a húszesztendős hajadoné, akit 1954 őszén a Legfelsőbb Bíróság többek között öt rendbeli, előre megfontolt szándékú, aljas indokból és különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettéért ítélt halálra.

Mi érdekes lehet egy kegyetlen sorozatgyilkosban? Mi érhet annyit, hogy újból feltépjék az egy évtized alatt behegedni tűnő sebeket? Talán a halálesetek körüli mendemondák keltették fel az író figyelmét? Esetleg a korabeli sajtóban törökszentmiklósi vámpírként emlegetett lány személyisége – mely egyszerre volt szánalmat, vágyat és félelmet keltő?

Feltűnt az írónak, mennyi ellentmondás feszül a bírósági jegyzőkönyvek között. Logikusabb magyarázatot keresett. Vajon tényleg Piroska ölt? Mennyi igazság lehetett a szóbeszédekben, amelyek előrántották „a zsidó vérvádat”, illetve a szovjet katonákat, a városon áthaladó idegen autósokat tették felelőssé az öt lány haláláért?

Az Aprószentek terjedelmes bevezetőjében Rubin Szilárd részletezi az impressziókat, amelyek Törökszentmiklós „mesekönyvbeli utcáira” vitték őt. Nem titkolja, hogy a vártnál is nehezebb dolga akadt, és talán sohasem érhet célba. Kételyeit megosztja pályatársaival, Nemes Nagy Ágnessel, Pilinszky Jánossal, de az akkor már halott Szabó Lőrinc kísértetével is.

Regénye énregény. Nem kívülálló a kutakodó riporter, ő maga a főszereplő. Az eset felderítése személyes ügy. Olyan anyagra talál Piroska történetében, amellyel saját életútjára is reflektálhat. Rubin a gyilkosságsorozat krónikáját személyes emlékekből, hivatalos feljegyzésekből szedegeti össze. Interjút készített az ügyben annak idején részt vevő ügyésszel, bíróval, a nyomozókkal. Kifaggatta az áldozatok hozzátartozóit, a szomszédokat, a bűnesetek tanúit. A zalaegerszegi börtönkórházban meglátogatta Jancsó Borbálát, a kivégzett nő édesanyját is, aki lánya tanúvallomása alapján került rácsok mögé.

Kutatómunkájából nem pusztán oknyomozó riport készül. Olyan regényt akar írni, amelyben aprólékosan feltárja az ügy összes érintettjének társadalmi hátterét, megmutatja a lelkükben lejátszódó folyamatokat. Leírja az érzéseket is, amelyek a település utcáit járva törtek fel belőle. A könyv kétségkívül legerősebb része az eltűnéssorozat szikár elbeszélése. Sajátos, szinte költői leírás született belőle, ami helyenként a vásári ponyvaregények atmoszféráját idézi meg.

A tényregény archetipikus mintája, Truman Capote nagyszerű munkája, a Hidegvérrel (1966). Ez egy gyilkos naplóját rekonstruálja valódi motívumok alapján. Rubinnak ilyenfajta hiteles forrása nem volt. Ráadásul a regényterv megszületésekor a gyilkos már nem élt, kikérdezni sem tudta. De azért a lenyomatait kereste. „Mi különös lett volna az ő dolgaiban? Még mondani is nehéz őróla valamit” – mondja a szolnoki börtön volt körletparancsnoka. Nem is kaphatunk megnyugtató, elfogadható magyarázatot arra, mi vezet ilyen tettekre valakit, aki egyébként odaadóan viseli gondját a gyerekeinek.

Az ügy feltérképezése során Rubin Szilárd olyan információk birtokába jut, amely nemhogy közelebb vinnék a megfejtéshez, inkább elbizonytalanítják. Megszállottja lesz a megfejtés keresésének. De vajon Rubin „az »anyaggyűjtést« valóban úgy szervezte, hogy a meghallgatottaknak mintegy a szájába adta saját koncepcióját”, vagy az eset megfejthetetlensége kergette őt egy rögeszme rabságába? Önmagában izgalmas kérdés az is, hogy megsejthette-e akár csak egy részét a teljes igazságnak, vagy feltevései az összeesküvés-elméletek sorát gyarapítják.

Az Aprószentek befejezetlen, töredékes maradt. Nem forrhatta ki magát úgy, mint legjobb szövegei, a Csirkejáték vagy a Róma egyes. Keresztesi József gondos szerkesztői munkával átfésülte a szövegtorzót. Az apró-cseprő hibákat javította, az áldozatok neveit kegyeleti okból lecserélte, az ismétlődéseket kigyomlálta a szövegből, de a mű szerkezetén lényegesen nem változtatott. A 2008-ban született Hódoltsági tükör című írást pedig utóirat gyanánt csatolta az eredeti töredékhez.

...

A teljes cikk, a Torzó az olvassbele.com oldalán olvasható.

Michael Haneke: Szerelem (2012)

A főcím síri csendjét a rendőrségi behatolás robaja töri meg. Az öregasszony, akinek a holttestére az imént bukkantak, egy jelenettel később egykori tanítványa koncertjéről érkezik haza a férjével. Michael Haneke Szerelem című filmje már a legelején kegyetlen közönnyel szembesíti a nézőt a valósággal: a játékidő végére mindkét főszereplője meghal.

Haneke vajon milyen filmet forgathat a legtöbbet tárgyalt emberi érzelemről? Szentimentális történetet semmi esetre sem. Eddigi munkáiban a hétköznapok dermedt ürességét fogalmazta bele a képkockákba. A Szerelem sem a vak szenvedélyről, hanem az indulatoktól mentes ragaszkodásról szól. Hogyan tudjuk feldolgozni, amikor azok szenvedésével szembesülünk, akiket nagyon szeretünk.

Georges (Jean-Louis Trintigant) és Anne (Emmanuelle Riva) a tágas, jó ízléssel berendezett polgári lakás magányában élik hátralévő napjaikat, valahol Párizsban. Klasszikus zenét hallgatnak, könyvet olvasnak, reggeliznek, vacsoráznak. A külső szemlélő számára érdektelen dolgokról csevegnek egymással.

Egy nap Anne reggeli közben agyvérzést kap. Férje segítséget hívna, de mialatt öltözködik, a nő magához tér. Tanítanivaló megoldás, ahogy Haneke egy csobogó konyhai vízcsap szerepeltetésével egy csapásra romba dönti a rendet. Anne műtétje hiába jár kevés kockázattal, jobb oldalára mégis lebénul. Férje kitartóan ápolja a tolókocsiba kényszerült asszonyt, de igyekezete vajon mire elég?

Haneke örök témáját, civilizációnk agóniáját húzza elő ismét a kalapból. Hasonlóan korábbi filmjeihez, kizökkenti szereplőit a biztonságérzetükből. Csak most az emberi méltóság lerombolását sokkal valóságosabb formában mutatja meg, mint például a Furcsa játék erősen stilizált, elvontabb verziójában. Az egyik legvitatottabb, de talán a legjobb munkájában két jól fésült, látszólag „normális” fiú kopogtat be az ajtón, hogy aztán, csak úgy kedvtelésből, végezzenek a mintaéletet élő család minden tagjával. Ezzel szemben az osztrák származású rendező a Szerelemben eddigi legemberibb arcát fordítja felénk.

Már az elején világossá válik, hogy ezúttal sem csak két ember történetéről van szó.

A néző akkor még nem tulajdonít nagy jelentőséget annak, hogy ismeretlenek próbálták meg feltörni a házastárs bejárati ajtaját. Későbbiekben megértjük, Haneke ezzel az apró momentummal is a komfortérzetünket veszi célba. Rossz előérzeteink a férj álomjelenetében rémálommá válnak. Ki csöngetett? Miért nem látható a lépcsőház sötét homályában? Nem csoda, ha Georges később kikergeti, majd elkapja a lakásba betolakodó galambot. Elrejti a lánya elől a haldoklót, s végül eltorlaszolja az elhunytat. A Szerelem szinte észrevétlenül bontja ki, hogyan borul fel egy középosztálybeli család belső harmóniája.

Nem szeretünk belegondolni abba, hogy egy gyógyíthatatlan betegség az érző, értő lényből egyik pillanatról a másikra élőhalott hústömeggé változtathat. Kényelmetlenül érezzük magunkat akkor is, ha másokat látunk szenvedni. Holott benne van a pakliban, hogy egyszer csak elkezd leépülni egy nyolcvan fölötti ember.

Haneke távolságtartóan figyeli szereplőit. Anélkül beszél a szerelemről, hogy akár egy csók is elcsattanna a szereplők között. Idős emberek esetében ez nem is feltétlenül meglepő, az azonban már igen, hogy csak kevés igazán bensőséges pillanatnak lehetünk a szemtanúi. Az egyik ilyenben a szinte öntudatlan asszony megfogja férje kézfejét, aki azonban csak egy kis hezitálás után viszonozza az asszony érintését. A legintimebb pillanat a filmben mégis az, amikor Georges először segíti ki Anne-t a kerekesszékből. Egy pillanatra megkapaszkodnak egymásban, majd lassú, táncszerű mozgással araszolnak el a fotelig. Egészen megdöbbentő, milyen mély érzékiség árad a jelentből.

Mindig elcsodálkozom az európaiakra jellemző pehelykönnyű, pontos színészi játékon, amely távol áll az amerikaiak mesterkéltségétől. Trintigant és Riva alakítása azonban nem egyszerűen színészet. Olyasfajta jelenlét, amely elmossa film és valóság határait. Szinte szégyenkezünk, miközben a két sokat megélt színészóriást nézzük. Mintha egy titkos erődítménybe lesnénk be, ahol semmi keresnivalónk sincs. Nagyszerű kettősüket Isabelle Huppert alázatos epizódalakítása egészíti ki.

...

A teljes cikk, a Nem tartozik ránk az olvassbele.com oldalán olvasható.

Vámos Miklós: Szitakötő; Európa, Budapest, 2012

Aki a gazdaság mozgásaira figyel, a G8 nevű csoportosulásra gondol, ha a Nyolcakról hall, a mű­vé­szet­kedvelő a magyar avantgárd művészcsoportra asszociál – azonban akik végigolvassák Vámos Miklós új könyvét, a Szitakötőt, új jelentést kapcsolnak hozzá. Nyolc gyereket az 56-os forradalom utóélete sodort egy társaságba, és a viharos október után szövődik közöttük „örök és megbonthatatlan barátság”.

Az 1956-os forradalmi események után nem volt elég élelem a városokban, mivel a szállítás még nem állt helyre. A gyerekeket „hízótáborba” vitték. Aki a legtöbbet szedte fel magára, ráadásként kapott egy csokitortát. Ők ennél is többet nyertek. Vérszövetséget kötöttek. 12 pontba foglalták „az igasságot”. Érezték, hogy fontos dolog történik: megalakult a „8ak”.

Valóban köttethet életre szóló barátság nyolc ember között? Miért is ne? Ha az ötvenes években születsz, amikor a legdurvábban épül a „cocializmus”, csak azokra számíthatsz leginkább, akik körülvesznek. A szülők leléptek a vasfüggönyön túlra, illetve éppen a börtönbüntetésüket töltik, vagy egyszerűen csak dolgoznak, míg te nyaralsz. A táborozásba küldött srácokat hamar összerántja a közös élmény, mert „együtt jobb, mint egyedül”.

Eleinte azért senki sem gondolta komolyan, hogy hosszú élete lesz egy gyerekkorban létrejött kis csoportosulásnak. Bár az építőtáborok még esélyt adtak arra, hogy újra összefussanak a „beltagok”, mégsem volt törvényszerű a folytatás. De már akkor föltűnő volt, hogy komoly akadályok ellenére is sikerült együtt tölteniük a szünidő egy részét. A szükséges pénzt valahogy mindig összedobták. Ha kellett, elszöktek otthonról is, fittyet hányva a következményekre. Ha törik, ha szakad, mindenkinek ott a helye.

Amikor már nem voltak meg a hivatalos keretek, maguk szervezték a nyaralásokat, teleléseket, az óévbúcsúztatókat. Nem sok ez az évi egy-két alkalom, ha a hétköznapokhoz viszonyítjuk. Egy egész élethez mérve viszont roppant nagy gazdagság. Ha jobban belegondolsz, ezekre a „vasárnapokra” emlékezel vissza szívesen. Nem a munkahelyi sikereidet vagy az elcseszett házasságaidat veszed majd számba, hanem azt nézed: ki táborozott, ki kötött névházasságot veled, érted ki lopott, csalt, hazudott, ki adott kedvezményes hitelt, ki tartott ki melletted tűzön-vízen át. Mert „ami a miénké, az a tiéteké is, és ami a tiéteké, az a miénké is.”

Megesett persze, hogy a kapcsolatok kihűltek. Kezdetben a szerelem, a testi vágy furakodott közéjük, később már a politikai vagy anyagi különbségek hűtötték le egy időre az érdeklődést egymás iránt. De mindig akadt legalább egy közülük, aki elsimította a súrlódásokat. Újjászerveződtek, mert a tizenkettedik pont szerint „Együtt, amíg élünk, halunk”.

A Szitakötő csak néhány ember kapcsolatrendszerét vizsgálja meg töviről hegyire, a kezdetektől a végéig. Vidékről jöttek mind. Békés megyeiek, az egyik szegedi. Ma, aki teheti, külföldre pályázik el, akkoriban jellemző módon mindenki, ahogy ők is, Pesten kötött ki. Dolgozgattak, nem panaszkodhattak (noha sokszor tettek így), a lehetőségekhez képest elég jól beilleszkedtek a környezetükbe. Boldogultak. Vámos nem is csiszolja simára a jellemeket, mert nem az egyéni életutak a fontosak számára, hanem a közös élményanyag. Ezt gyűjti össze. Pontosan megrajzolja az elmúlt hatvan-egynéhány év sajátos történelmi közegét, amelyben szereplői a benyomásaikat szerezték. A kissé ironikusan „nagy generációnak” nevezett nemzedék „a keményvonalas szocializmus éveiben volt gyerek – írja az olvasóhoz címzett levelében Vámos. – A puhább diktatúrában kamasz és ifjú felnőtt. Életük közepét találta telibe a rendszerváltozás. Már a (fapados) magyar kapitalizmusban is éltek huszonkét évet.”

Az olvasó előtt végigvonul a közelmúlt magyar történelme. Ahogyan alulról látszódik. Ennek a társaságnak a tagjai ahhoz későn született, hogy benne legyenek ötvenhatban, pláne a világháborúban. Hiányzik belőlük a háborús élmény. 68’ lázadó szellemiségéből pedig nem tudtak sokat kihozni. Volt köztük, akit a rendszer üldözött, a másik meg élvezte annak kisszerű áldásait. Megfigyelték őket, őket biztatták arra is, jelentsenek másokról. Úgy hitték, képtelenség, hogy az életükben lenne vége a szocializmusnak. Tévedtek.

Mire betöltötték a harmincadik-harmincötödik életévüket, „elértek a falig”. Azt követően már nincs jobb állás, menőbb autó, csillogóbb lakás. De köztük voltak, akik a rendszerváltás után elvesztették addigi egzisztenciájukat. Túl korán jöttek a világra ahhoz, hogy új erővel ugorjanak fejest a kapitalizmusba. Aki átélte, pontosan érti, miről beszél Vámos Miklós a Szitakötőben. A később születettek szintén átéltek ezt-azt – de másik életkorban és máshogyan.

Vámos fejezetről fejezetre folyamatosan változtatja az elbeszélőt, egyes számról többesre, első személyről másodikra majd harmadikra vált. Ebből is érzékeljük, hogy ennek a regénynek nem lehetnek külön-külön főhősei Gyuri, Tibor bácsi, Kobra, Sneci, Malaci, Vica, Lencsibaba vagy Joli. Csak így együtt: a nyolcak – és néhány „kültag”. Szimbolikus figurák  is, egy szerencsétlen – vagy éppen szerencsésnek (?) mondott – korszak átélői, csokorként van értelmük. Ők, így együtt írják a pepita füzetbe majd a Moleskine noteszbe a közös naplót, amit végül egy kivénhedt (a 8ak szóhasználata szerint) szkifi író fejez be. Ő gondoskodik arról, hogy mindez a feledés jótékony homályába vesszen. (Habár a Szitakötő megjelenése éppen az ellenkező irányba hat…)

...

A teljes cikk, a Búcsú az illúzióktól az olvassbele.com oldalán olvasható.

*
A cikk a port.hu-n is olvasható!