jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Tim Davys: A lefejezett keselyű rejtélye; Agave, budapest, 2011

Egy névtelen telefonos bejelentés alapján a helyszínre érkező rendőrök a Mollisanváros legexkluzívabb épületében székelő cég, a Nova Park tulajdonosának lefejezett testére bukkannak. Az alkalmazottak nem észleltek semmi szokatlant, a tettest nem látta senki. A hatóság egyetlen értékelhető nyomot sem tud felkutatni a történtek után, az áldozat fejét sem találják.

A Tourquai negyed rendőrkapitányságának munkatársai értetlenül állnak az eset előtt. Hogyan tűnhetett el az elkövető észrevétlenül a tetthelyről úgy, hogy az áldozat irodájából csak egyetlen ajtón keresztül lehet távozni. Kicsoda a titokzatos bejelentő, és miért közvetlenül a főfelügyelőt akarta értesíteni a történtekről?

Egy efféle brutális bűncselekmény helyszínén általában nagy mennyiségű vérre lehet számítani. De nem Mollisanváros polgárai esetében. Ugyanis a várost plüssállatok népesítik be. Igen, pontosan azokról a kedves lényekről beszélek, akik otthonosan pihennek gyermekeink ágyában, ott lógnak az emberkék praclijában, vagy szuszognak a hóna alatt. Akik a kedvesség szimbólumai, akik játék közben tanítják meg csemetéinket a gondoskodás művészetére.

A Tim Davys által teremtett plüssvilág szereplői azonban egyáltalán nem ilyen bájos lények. Közelebbről szemlélve megállapíthatjuk: meghökkentő módon hasonlítanak ránk. Tisztelet, becsvágy, gyűlölet, félelem, intrika mozgatja őket – ahogy minket is. Szerelemféltés, hatalomvágy motiválja árulásaikat. Az érzelmek széles skálája kihozza a plüssből az állatot.

Tim Davys plüssállatai csak látszólag élettelen figurák. Az emberek világából ismert típusokkal találkozunk könyve lapjain. Megjelenik a gazdag és gátlástalan üzletember, a korrupt zsaru figurája meg az írott és íratlan szabályok szerint eljáróé. Nem hiányozhat a szexi titkárnő, a végzet szívtipró asszonya, a gyermeket vállaló homoszexuális családanya sem. Szerepet kap a vallásos festőművész és a szíve választottjáért sok mindenre képes hősszerelmes is. Jellemük rendkívül összetett, és sokukról kiderül, hogy mások, mint aminek mutatni próbálják magukat.

A plüssök élete ugyanakkor sajátos szabályok szerint zajlik. A helyi időjárás például pontosan kiszámítható előre a napszakoknak megfelelően, és ennek komoly befolyása van a város lakóinak életére. Nem feltűnő továbbá, hogy egy hiúznak krokodil csemetéje van. Az sem okoz különösebb meglepetést, ha a keselyű a mókussal jön össze, vagy egy kobrával bujálkodik. A faji sokszínűség kérdése Mollisanvárosban ugyanis nem okozhat problémát.

A legfontosabb eltérés azonban, hogy az utódok nem születnek, hanem a gyárban készítik őket. A meghatározott tulajdonságokkal és készségekkel felruházott bocsokat a Sofőrök szállítják ki leendő szüleikhez. A plüssállatok haláláért is ugyanezek a rejtélyes lények tehetők felelőssé – amint azt a szerző, Tim Davys korábbi könyvéből, a Halállistából már megtudhattuk. Vagyis a plüssök életének két végpontja sűrű homályba merül. Ez okozhatja azt, hogy gyakorta foglalkoztatják őket az egyéni szabadság, a létezés, illetve a sorsszerűség kérdései.

Az ilyen társadalomban egy fej eltávolításával az élet nem feltétlenül ér véget. Az események szerencsés alakulása esetén a szakszerű kézi beavatkozás akár semmissé teheti a látszólag helyrehozhatatlan tett következményeit. Ehhez persze meg kellene találni Keselyű Oszkár szőrén-szálán eltűnt kobakját.

...

A teljes cikk, a Vértelen mese az olvassbele.com oldalán olvasható.

Kemény Lili

Titkosírás

az első hó megmaradt az utcában
parkoló autókon és én éjjel
ráírtam sorban a motorháztetőkre
a titkaimat: húsz nevet

húszból hatot csak monogramig
mertem írni öthöz visszaszaladtam és
betemettem nyolc reggelre már
kiparkolt és másik állt a helyén

a te neved ott maradt új hó hullott rá
az az autó nem indult el többet
pedig azelőtt négy tengerpartig jutott el
(ebből egy óceán)

csak állt tovább a sarkon és pár hónapja
le is takarták, már a rendszámára
sem emlékszem, de a hó talán még
nem olvadt el a ponyva alatt

A szerző első verseskötete, a Madaram 2011 végén jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.

John Le Carré: Suszter, szabó, baka, kém; Agave, Budapest, 2011

Jim Prideaux-t a brit hírszerzés ügynökét Prágában az oroszok hátba lövik egy olyan akció során, amelynek látszólag semmi értelme nem volt, és amiről szinte senkinek nem volt tudomása. Sokan úgy vélik, az angol titkosszolgálat feje, a súlyosan beteg Kontroll végleg elvesztette a realitásérzékét, ezért a balul sikerült hadművelet után távoznia kell a posztjáról. Akinek bármi köze volt a bevetéshez, úgyszintén elveszíti állását. De még a főnök jobb keze, George Smiley sem maradhat a helyén, hiába nem volt beavatva az ügybe.

Kontroll halála után előkerül egy dezertőrnek hitt fiatal skalpvadász, aki a Körönd biztonsága számára nézve létfontosságú hírekkel szolgál. A korábban Ázsiában szolgálatot teljesítő ügynök szerint erős a gyanú, hogy a londoni titkosszolgálat felső vezetésébe sok évvel ezelőtt egy kettős ügynök („vakond”) fészkelte be magát, és minden fontos információt eljuttat a moszkvai titkosszolgálat vezetője, Karla kezéhez.

Mindösszesen Oliver Lacon államtitkár és Peter Guillam, a hírszerzés egyik részlegének vezetője tud a titokban hazaszökött kémről és a bizonytalanságot keltő elméletéről. Felkérik a már nyugdíjba vonult Smileyt, hogy járjon utána a hétpecsétes információknak. Az alacsony, tömzsi, szemüveges, középkorú férfi végtelen nyugalmú módszereivel kideríti, hogy a titkos csehszlovákiai utat Kontroll éppen azért találta ki, hogy leleplezhesse az árulót.

Kontroll figyelme a felső kör öt legbefolyásosabb emberére összpontosult, akiket az „ecc-pecc, kimehetsz”-hez hasonló angol mondóka után Suszternek, Szabónak, Bakának, Zsellérnek és a Koldusnak nevezett el. Ezek közül négyen kizárólagos birtokosai egy kincset érő hírforrásnak, ismernek egy olyan magas beosztású személyt, aki a szovjet döntéshozás legfelsőbb köreiben mozog. Az ötödik „gyanúsított” pedig maga Smiley.

A „londoni szelídek” egyike egy feltűnésmentes szállodai szobába vackolja be magát, megbízói segédletével titkos aktákat tanulmányoz át, feljegyzéseket, nyilvántartásokat tekint meg, aprólékosan, kifinomult technikával kérdezi ki az ügy lehetséges érintettjeit. A Suszter, szabó, baka, kém tehát egy csendes nyomozás krónikája, melyet egy „utolsó mohikán” végez el, a brit Korona egyik önfeláldozó alattvalója, aki még ismerte a birodalom becsületkódexét.

Le Carré regénye tulajdonképpen a brit gyarmatbirodalom területén született Kim Philby esetéhez hasonló árulásról szól. Philby a harmincas évektől kezdve egy cambridge-i csoport tagjaként működött, amely a nyugati titkosszolgálatokba beépülő egyik legsikeresebb és leghosszabban működő szovjet kémszervezet volt. Philbyt először az 1950-es évek derekán gyanúsították meg azzal, hogy a szovjeteknek dolgozik, végül 1961-ben ismerte be fedett tevékenységét, mégis sértetlenül távozhatott Moszkvába.

Philby árulása gyógyíthatatlan sebet ejtett a brit birodalom világhatalmi törekvésein, és megmutatta a szigetországi társadalom önképének sérülékenységét. Le Carré regénye azt a hidegháborús hangulatot idézi fel, amelyben a brit államvezetés képtelen volt feldolgozni, hogy a világháború utáni Nagy-Britannia elvesztette nagyhatalmi pozícióját. A józan tényekkel szembemenő vakságának tulajdoníthatóan könnyűszerrel vált a két szuperhatalom, az amerikaiak és a szovjetek játszmájának alárendelt figurájává.

John Le Carré leghíresebb regényében feladja a kronológiai sorrendet. Smiley visszatérését választja jelen időnek, és a töredékesen megőrzött emlékeken, valamint a papíron rögzített bizalmas információkon keresztül tekint vissza a múltba. A Suszter, szabó, baka, kém ezért a szokottnál koncentráltabb olvasást igényel. Csak így lehetünk képesek megfelelő jelentőséget tulajdonítani a legapróbb részleteknek is, átlátni egyáltalán, hogy ki kicsoda ebben a nagy kirakósban.

A kémregények nagymestereként számon tartott szerző művében kevés a konkrét cselekvés, a történetet nagy halom száraz iratanyag mélyéről ássák ki. Semmiképp sem hasonlítható össze a Ian Flemming féle James Bond-univerzummal. Itt nincsenek luxus járgányok és lenyűgöző szépségű nők, a fegyver is ritkán sül el, akkor sem a jelen időben. Dramaturgiája nem látványos akciókra épül, hacsak egy-egy dokumentum elemelését nem tekintjük izgalmat fokozó jelenetnek. A történet java komótosan bomlik ki félhomályos irodákban zajló feszült találkozókból, komor beszélgetésekből.

A kémekről alkotott sztereotípiák alapján magányos, az árnyékban megbúvó embertípust képzelünk el, akinek a bizalmatlanság a lételeme, világra nyitott tekintete előtt szűrő a szkepticizmus. Éppen ezért izgalmas a könyv ott, ahol betekintünk az ügynökök szerelmi életébe. Le Carré nem sokat beszél hálószobatitkokról, de amit mond, éppen elegendő, hogy felismerjük: a párkapcsolati érzelmek felfedik bárki gyenge pontját, és fontos történelemalakító tényezővé válhatnak. Befolyásolhatják a kém tisztánlátását, kiszivárogtathatják a valóság elrejtett részleteit.

...

A teljes cikk, az Ecc, pecc, kém lehetsz! az olvassbele.com oldalán olvasható.

Ferdinand von Schirach: Ártatlan?; Partvonal, Budapest, 2011

A jog arra hivatott, hogy igazságot szolgáltasson. Valójában azonban erre csak kivételes esetekben van lehetőség, mert a társadalom valóságérzéke alkalmatlanná teheti funkciója betöltésére. A jogalkalmazóknak ezért nagy a felelősségük, amikor a jogi normákban megfogalmazott elvárásokhoz mérik az egyéni cselekvéseket. Néha egy kicsit több objektivitásra lenne szükségük, hogy egyben láthassák az esetet befolyásoló valamennyi körülményt, néha pedig éppen az egyszeri és megismételhetetlen pillanatokra kell összpontosítaniuk, hogy azt tegyék, amit az esetek döntő többségében másképpen ítélnének meg, mert nem csak az erkölcs, az empátia, de a józan ész is ezt diktálja.

Az Ártatlan? című kötet ugyanonnan meríti történeteit, mint a szerző első kötete, a Bűnös? Von Schirach az Igazságszolgáltatás című novella bevezető bekezdésében megjelöli esettanulmányai születésének helyét:

„A büntetőbíróság Berlin-Moabitban van, ebben a szürke városrészben, a nevéről senki nem tudja pontosan, honnan ered, hangzása kissé a szláv nyelvekben a mocsarat jelentő szóra hasonlít. A bűnügyeket tárgyaló bíróságok közül Európában ez a legnagyobb. Az épületnek tizenkét udvara és tizenhét lépcsőháza van. 1500 ember dolgozik benne, köztük 270 bíró és 350 ügyész. Mindennap mintegy 300 főtárgyalásnak ad helyet, 80 nemzetiséghez tartozó 1300 ember ül itt vizsgálati fogságban, és naponta ezernél több látogató, tanú és perben érdekelt keresi fel. A bíróság évről évre közel 60 000 büntetőeljárást folytat le.”

A Berlinben védőügyvédként dolgozó szerző praxisából az új kötet tizenöt újabb, szokványosnak nem mondható történetet emel ki. Von Schirach ezúttal is azt a kérdést boncolgatja írásaiban, hogy aki az írott jog szerint bűncselekménynek mondott cselekményt elkövette, valóban bűnösnek minősíthető-e, illetőleg lehet-e ártatlan valaki, akivel szemben a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján büntetést szabnak ki? Másképp: ami jogos, az igazságos-e, és fordítva, ami igazságos, az jogos-e? Adhat-e önmagában a jogtudomány ezekre a kérdésekre választ, vagy a példaként felhozott esetek a társadalom, és benne az egyén létezésének ennél összetettebb alapvetéseire világítanak rá?

Ártatlan-e például az a kilenc férfi, aki jelen volt egy fiatal lány megerőszakolásánál, ám nincs arra bizonyíték, hogy pontosan melyikük is követte el a bűncselekményt? Vagy bűnös-e a szabadosan, nyílt házasságban élő ügyvédnő azért, mert hazudik a bíróság előtt, hogy megvédje férjét és egyben saját becsületét. Ártatlan-e a tinédzser lány, aki puszta féltékenységből molesztálással vádol egy tisztességben élő férfit, aki emiatt elveszíti családját, és évekre rács mögé kerül? Bűnösnek mondhatók-e azok a fiúk, aki társuk testi sanyargatásában lelik örömüket, miközben a látottak hatására a tanárnő a nyakát töri?

Ártatlan-e mozgássérült lakó, aki nem érvényesíti időben a jogait? Bűnös-e a gondatlan gázoló, aki tettével egy kegyetlen gyilkosságot gátol meg? Ártatlan-e a nő, aki úgy dönt, saját maga vet véget évekig tartó megaláztatásának? Bűnös-e az öregember, aki csak azért nem fedi fel az általa elszállásolt drogdíler kilétét, hogy ezzel a fiú szerelmét és születendő gyermekét védje? Ártatlan-e az a hajléktalan férfi, aki agyon üti a férfit, aki befogadta őt a párjával együtt, de molesztálta a nőt a fürdőszobában?

Von Schirach most előadott ügyei sem intézhetőek el rutinból. A kulcs című novellájának főszereplője egy gyengeelméjű drogdíler, aki teszetoszasága miatt zűrös és kínos kalandokba keveredik egy postafiók kulcsa, egy piros és egy kék Maserati, valamint egy kutya társaságában – miközben üldözi a rendőrség, és a nyakába liheg több banda is. A sztori annyira vicces, megdöbbentő és szánalmat keltő, mintha egy Guy Ritchie-film forgatókönyve lenne.

Von Schirach nem hivatásos író, hanem fejlett lényeglátású ügyvéd, aki a jog száraz tényei mellett képes ügyeinek emberi oldalára is figyelni. Lenyűgöző jogi és életanyagot sűrített össze az Ártatlan? című kötetben, irodalmi köntösbe öltöztetve az eseteket. Nem tudja, de nem is akarja levetni válláról a talárt, láthatóan objektivitásra törekszik. Írásai ezért szikárak, Várnai Péter míves fordításának köszönhetően világos, egyszerű nyelven szólalnak meg.

...

A teljes cikk, Az egyszeri ember esetei az olvassbele.com oldalán olvasható.

Sean Durkin: Martha Marcy May Marlene (2011)

Mi lenne? Mi lenne, ha hátunk mögött hagynánk a fogyasztói társadalmat, és meghúznánk magunkat egy Isten háta mögötti farmon. Ha egyszerre többen tennénk így, olyan szerető közösségek állhatnának össze, amelynek tagjai megtermelnék, ami éppen szükséges, önellátók és önfenntartók lehetnének. Nem kellene eljátszaniuk többé a többség által rájuk rótt szerepeket, fütyülnének az adóhatóságra, a banki hiteleket sem kellene tovább törleszteniük. Szabadok lehetnének.

Amennyiben felébredünk képzelgéseinkből, pontosan tudhatjuk, hogy a környezetünktől való teljes elzárkózás nemcsak szinte lehetetlen, de nem is ad gyógyírt valamennyi gondunkra. A világ, amelyben élünk, megváltozni nem fog attól, hogy megpróbálunk tudomást sem venni róla. A zárt kommunák ugyanúgy szabályrendszerekre épülnek, ahogy az állammá szervezett közösségek, amelyek elől épp menekülni vágyunk. És talán még jobban ki vagyunk szolgáltatva egy szűkebb csoport vagy egy vezető érdekeinek, mint egy választott politikai elit akaratának. Szabadságunk tehát nem több puszta illúziónál.

Egy útját kereső fiatal lány könnyen befolyásolható. Frissen szerzett szabadságát maga dobja oda az őt behálózó manipulátoroknak. Kialakulatlan, sérülékeny önképét könnyűszerrel lebontják, megfosztják gátlásaitól, de helyébe a szekta szigorú – és álszent – érdekeinek megfelelő új személyiséget építenek. Ezért is szinte csoda, hogy Martha elhagyja a tanyát, ahol néhány nőtársával és körülbelül ugyanennyi fivérével élt együtt két éven át. Felismeri, hogy a tanyán nincs többé maradása és a New York állambeli Catskills hegység erdőségein keresztül a városba menekül.

Azt nem tudjuk meg Sean Durkin első rendezéséből, hogy a kicsi közösség által Marcy Maynek átkeresztelt lány a hegyekben eltöltött idő előtt milyen ember volt, ahogy arról sem beszél, pontosan mi vezette el a főszereplőt a társadalom peremére. Csak annyit lehet tudni, hogy anyja halála után hirtelen eltűnt. Annak viszont tanúja vagyunk, hogy kifejezetten zaklatottan kér segítséget telefonon rég nem látott nővérétől, Lucytól. Egyelőre azonban rejtve marad a néző előtt, valójában mi történt a világtól elzárkózó csoport tagjai között.

Durkin nem azzal foglalkozik, hogy mi vezetett a szekták világába, közvetlenül még csak nem is a kilépés okait firtatja. Számára a legizgalmasabb kérdés, milyen lelkiállapotban lehet a lány, aki elhagyja a szektát, és bár nem túl meggyőző módon, de megpróbál visszaintegrálódni a többségi társadalomba. A néző Martha mellé szegődik egy különös nyomozásban, amelynek célja annak saját személyiségének megtalálása.

Lucy hazaviszi magához Marthát, akinek új élete állandó melankóliában és semmittevésben telik. Egy pillanatra sem tud megnyílni nővére előtt, az átélt traumák miatt képtelen a párbeszédre. Viselkedésével folyamatosan sokkolja környezetét (például a legkisebb szégyenérzet nélkül bemászik a férjével szeretkező testvére ágyába), mintha sohasem lett volna érzéke az elfogadott viselkedésminták elsajátításához. A történteket az elméjében megszülető emlékekből kapjuk vissza, amelyek a jelen történéseire rímelnek. Múlt és jelen, a hegyi tanya és a tóparti ház pillanatképei fokozatosan egybemosódnak. A végén már nemcsak Martha nem tudja, hogy valóságot vagy álomképet lát, hanem a néző sem.

Az emlékekből kezdetben idilli képek bukkannak fel, amelyben piszkos trikós és kockás flanelinges férfiak ácsolják a tetőt, lenge pólós nők magot vetnek, palántáznak. Mindenki együtt hallgatja a gitár romantikus dallamait. A meghitt, családias hangulatot beárnyékolja a múltból átemelt diszkriminatív gyakorlat: a nők nem ehetnek mindaddig, amíg a férfiak el nem fogyasztották a magukét. A vezetőnek pedig előjoga – a tagok helyeslése mellett – az újonnan érkezett lányok betörése, megerőszakolása. Marlene (mint minden lány, ő is így mutatkozik be a telefonban) azonosulása a csoporttal akkor roppan meg igazán, amikor kiderül, hogy a csoport önfenntartásához nem elegendő a saját kétkezi munkájuk. Ha szükség van némi kiegészítésre, utánpótlásra, azt éjszakai portyák során lopkodják össze a környék tehetősebb házaiból.

...

A teljes cikk, az Énkeresőben az olvassbele.com oldalán olvasható.

Nádasdy Ádám 65 éves!

Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés.
A piacon a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
amikor vendégeket hívtunk,
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni a privátba..
Ezek nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak a mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az mindig szomorú.
Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni: az horzsolás.

Tasnádi István: A fajok eredete (R.: Dömötör Tamás) - ZSKN

Micsoda őrült ötlet filmet forgatni a broiler csirkéknek! A magát producernek valló István mégis hajlandó komoly pénzösszeget áldozni arra, hogy Zoltánnak az emberi evolúcióról szóló forgatókönyvéből film szülessen. A rendező korábbi, a 18 perc húsz másodperces (!), munkája volt ugyanis az egyedüli mozgókép, amely békét teremtett az egy ketrecbe zárt szárnyas közösség tagjai között. (Tarr Bélára egyenesen bevadultak!)

Egy szerzői filmes ne foglalkozzon a befogadói közeg minőségével, az ő feladata az alkotás, a producer törődik a nézőszám maximalizálással. Ugyan nem mondható mindennapinak, ha egy film elsősorban a kétlábú házi kedvenceknek készül, végeredményben azonban mindenki jól jár. Az alkotó megvalósíthatja álmait, ráadásul művét százezrek nézik meg. A tyúkok megnyugodhatnak, így a csirkefarm gondozója, Sándor is örülhet, mert a gazdálkodó által rábízott állatállományt hatékonyabban tudja nevelni. Van ebben némi logika. „Csináljuk hát meg!”

A célközönség érdeklődésének felkeltéséhez először is kell a filmben egy csirke. Lehetőleg valódi. Ha azonban a szárnyas fegyelmezetlen a forgatás során, szarik a rendezői utasításokra, akkor egy csirkeruhát öltött ember is eljátszhatja a szerepet. De ha még egy valamirevaló előadóművészt sem lehet előkeríteni, csak egy kényszeredetten lelkes producer elérhető, végleg elszakad a művészben a cérna. És akkor összedől a világraszóló vállalkozás, rászakad hőseinkre a banki hitel, megindul az individuális lejtmenet.

Szóval ezért látjuk az előadás elején egymás mellett heverni egy pince mélyén vagy egy aluljáróban szétszórt matracokon a börtönviselt, egykori büfésből lett csirkefarmi ultragondozót, a Duna tévé éjszakai műsorsávjában vetített, láthatatlan művek készítőjeként jegyzett filmrendezőt és az önbizalommal kellően felvértezett, de igen gyanús múltú üzletembert.

Ami azonban az egyéni sorsban a végpontnak mutatkozik, az egész emberiség története szempontjából a kiindulás. A Tasnádi István (és a színészek) szövegéből született „pszeudo-darwinista komédia”, A fajok eredete a három hajléktalan férfi reggeli rituáléit állítja mulatságos párhuzamba az egyedfejlődés fontos váltásaival. Ezzel mintegy egyenlőségjelet tesz az emberi faj felemelkedése és szellemi hanyatlása között. A jeleneteket az ismert tévés műsorvezető, Galambos Péter („Galamb”) ironikus kísérőszövege magyarázza.

Íme tehát az ember, aki az utca mocskából emelkedik ki, harákolva öntudatra ébred, használni kezdi, amit maga körül talál, fokozatosan megtanul artikuláltan kommunikálni, majd kialakul benne a kizárólagos birtoklás igénye. Végül annak is szemtanúi lehetünk, hogy három közül az egyik megeszi a maga készítette tükörtojást reggelire, a maradékot a második kitunkolja, az utolsó pedig belenyugvóan konstatálja, hogy ezúttal sem ő az egyenlők között az első. Kaja helyett viszont rábízzák a motyó jó részének cipelését. Nesze nekünk társadalmi szerveződés.

Dömötör Tamás rendezése nem a darwini evolúcióelméletet állítja pellengérre. Görbe tükrében inkább a »teremtett világ kontra fejlődő és változó világ« vitát látjuk megvalósulni. Az univerzális kerettörténetbe ágyazza a sikertelen filmforgatás cselekményét, melynek legviccesebb pillanata az ember és a vadtyúk egymásra találásának bemutatása.

...

A teljes cikk, a Mozit a csirkéknek! az olvassbele.com oldalán olvasható.

J. C. Chandor: Margin Call (2011)

Az a szó, hogy válság beleírta magát a hétköznapjainkba. Ma már nincs olyan nap, hogy ne hallanánk felőle. Az egyszerű halandó kénytelen-kelletlen feszült figyelemmel kíséri a pénzügyi híreket. A jelentős többség azonban egyáltalán nem érti, tulajdonképpen mi történik körülötte, csak azt tapasztalja, hogy a nagy közös kalapból egyre kevesebb jut neki, és a kedvezőtlen világgazdasági folyamatoknak leginkább ő issza meg a levét.

Mára szinte mindenki hallott már a New York-i székhelyű Lehman Brothers nevű nagybank csődjéről, ami 2008-ban világraszóló bizalmi válságot indított el az egész pénzügyi világban. Természetesen senki sem állítja, hogy egyedül a Lehman Brothers felelős a gazdaság romba döntésért, akár egy másik cég is kiboríthatta volna a bilit. Bizonyossá vált azonban, hogy az eddig túlköltekező, a tényleges gazdasági teljesítménytől elszakadt jóléti modell a továbbiakban nem tartható fenn.

J. C. Chandor első egész estés rendezése kísérletet tesz a 2008 szeptemberi események modellezésére. A Margin Call nem tipikus brókerfilm, nem próbálja kielemezni a válság mélyén szunnyadó, kiváltó okokat sem. A piac összeomlásának nulladik napját követi nyomon, egy közelebbről meg nem nevezett cég irodaházában. Megpróbálja leleplezni a globális gazdaság működéséért felelős intézmények lépéseinek mozgatórugóit. Abba láthatunk bele, hogy mi történik egy süllyedő hajó fedélzetén.

Egy befektetési bank csökkenti munkatársainak létszámát. A munkatársak körében vérfürdőként emlegetett akciónak áldozatul esik a kockázatelemző csoport egyik vezetője, Eric Dale (Stanley Tucci) is. A kirúgás azonnali, arra sincs ideje, hogy befejezze legutolsó munkáját. Hiába magyarázza, hogy nagyon fontos dolgokra bukkant, elutasító a válasz: ez már ne legyen az ő gondja.

Távozásakor egy adathordozót nyom fiatal beosztottja, Peter Sullivan (Zachaey Quinto) kezébe, akit arra kér, hogy nézze át az anyagot, de legyen nagyon óvatos. Miután közvetlen kollégái a munka végével belevetik magukat az éjszakába, az ifjú kockázatelemző bent marad az irodában, hogy tanulmányozza az egykori főnökétől kapott anyagot. Hosszas számítások után arra a következtetésre jut, hogy a bank portfoliójában lévő, nem fizető jelzáloghitelek összértéke jócskán meghaladja a cég piaci értékét. Ennek a fele sem tréfa!

A hír hallatára az éjszaka folyamán mindenkit berendelnek a céghez, még a legnagyobb fejesek is megjelennek. Napkeltéig tart a válságtanácskozás és a bukás elkerülését célzó hadműveletstratégiai előkészítése. Egy dolog biztos: a csúcsvezetők a saját pénzüket szeretnék kimenteni, és nem igazán érdekli őket, hogy milyen árat fizet ezért a piac. A tulajdonos pedig meghozza a döntést, amely aztán az egész világgazdaságra kihatással lesz.

A címben szereplő Margin Call a tőzsdézésben használatos kifejezés: a bróker további letét elhelyezésre szólítja fel partnereit. Erre általában akkor kerül sor, mikor a kedvezőtlen árfolyammozgások miatt a befektető számláján jelentős veszteség keletkezik. Kínaiul hangzik, ugye? Amúgy sem egyszerű megérteni azt a bonyolult manőverezést, amikor nem létező pénzeszközökkel dobálóznak. És a mutatvány rosszul is elsülhet.

Egészen nyilvánvaló, hogy az alkotók nem olcsó népszerűségre hajtottak. A Margin Callegyértelműen rétegfilm, hiszen a pénzügyi folyamatokból a laikus közönség vajmi keveset ért, ezért sosem fog nézőszám rekordot dönteni. Szerencsénkre azonban olyan ügyesen ültetik át (örömünkre: cseppet sem szájbarágósan) konyhanyelvre a lefordíthatatlan szakzsargont, hogy még a közgazdaságtanban járatlanok is felfogják a lényeget.

Folyamatosan pénzről beszélnek, számokban gondolkoznak. Még a beszélgetőpartner vagy másik tárgyaló fél megítélésében is döntő szempont, hogy hány éves az illető, és mennyi jövedelemre tett szert az adott évben. Hátborzongató látvány az emberi egyedek ilyetén kiüresedése. A történetben nincs helye a szerelemnek, de még egészséges emberi érzelem sem születhet meg ebben a környezetben.

A Margin Call cselekménye beszorul az irodaházba. Amikor a szereplők kimennek a „szabad levegőre”, akkor is maximum az épület elé, tetejére vagy a céges autók belsejébe követhetjük őket. Chandor filmje ettől egy rideg kékes neonfényébe zárt sokszereplős kamaradráma, amely rendszerint két vagy három emberre korlátozódó diskurzusokból építkezik.

Az efféle szövegelős mozi azért tud működni, mert egy nagyszerű szereplőgárdát sikerült összehozni. Az egyik kulcsfigura a Kevin Spacey által megformált karakter, Sam Rogers, akit erősen ironikus vonásokkal megrajzolva ismerünk meg. Éppen haldokló kutyáját siratja, miközben az alkalmazottak felét egy tollvonással kilapátolják a cégtől. Aztán mégis ő lesz az, akinek leginkább felkavarodik a gyomra a vezetés önmentő terveitől. Pálfordulásra számítunk, de nem. Beáll végül a sorba és levezényli a világméretű katasztrófát beindító tőzsdei tranzakciót.

...

A teljes cikk, a Számoljunk egyet! az olvassbele.com oldalán olvasható.

Wolf Haas: Az örök élet; Scolar, Budapest, 2011

Figyelj, mit mondok én neked. Ha fejlövést kapsz, akkor a csoda is kevés ahhoz, hogy túléld. A sebészi mestermunka ugyancsak semmi, szükséged van a rossz irányzékra is. Hogy aki a fegyvert tartja, éppen akkor lőjön, amikor a mopeden ülve hazafelé hajtasz, és közben valaki erősen rád dudál, mire óhatatlanul elkapod a fejed.

Vagy esetleg kell egy izgő-mozgó ér, amelyik folyamatosan táncot jár a fejedben. Hogy te is értsd: a migrén miatt hasogat a kobakod. És akkor te is elbizonytalanodsz, hogy a régi rendőriskolai időkből ismert Waltherből származó golyót a fájdalom csillapítása miatt magad röpítetted a fejedbe. Vagy netán más akart eltenni láb alól.

Azt azért te sem gondoltad volna, hogy a Brennerről beszélek, aki a történet kezdetén Puntigam Alsón három hét kóma után visszatért a halottak birodalmából. Írd és mondd: új év, új remények. Az orvosok szemszögéből természetesen a legszebb dolog a világon, amikor egy reménytelen eset felébred. A páciens is alapvetően pozitívan viszonyulhat az események ilyetén alakulásához. Az olvasó azért sejti, a mesélő sem rejti véka alá, hogy most fordítva történnek a dolgok: minden bizakodásra ad okot, de később rá kell térni a rosszra is. Hogy mi a bánat megy is itt voltaképp?

Ehhez tudnod kell, hogy a Brenner a gyermekéveit Puntigamban töltötte, és öreg korára visszatért oda. Kihalt ugyanis a bérlő a nagyapai asztalosműhelyből, és most a háza (kivéve a manzárdszobát) üresen állt. Miért ne jött volna vissza, ha a felmenői ingatlan gondja úgyis rászakadt – ezt gondolta a Brenner. Azt mondanom sem kell, hogy mindez csak fokozatosan jutott az eszébe. Edzés közben. Mert miután magához tért, elölről kellett kezdenie mindent. Nem csak az emlékezést, ááá. Újra meg kell tanulnia ülni, állni, menni, hallani, beszélni.

Idővel egyre több emlék a felszínre került: először is a név, mert azt sem tudta, hogy hívják, miután egy golyót szedtek ki a koponyájából. Aztán a születési év, a gyerekkor, a rendőriskola Grazban, az első rendőrévek, aztán a bűnügyi osztály, később pedig a nyomozóként eltöltött időszak is átszáguldozott a lövéscsatornáján. Minden lehetséges eszébe jutott, még az is, amire nem akart emlékezni. Csak a kóma előtti három nap hallgatott magáról. Mintha meg sem történt volna.

Ezért kellett nyomoznia a Brennernek, vissza a múltba, kvázi saját maga után is. Egészen a rendőriskolai évekig, amikor is Aschenbrenner, a mostani grazi rendőrfőnök, Köck, a grazi Arnold Schwarzenegger Stadion jelenlegi házmestere, az Irrsiegler, akit mindenki csak Saarinennek szólított a finn motorkerékpár-világbajnok után és a Brenner 1973 húshagyókeddjén tréfából elindultak a Raiffeisen Bank puntigami fiókjába, hogy a gyakorlati képzésből levizsgázzanak. Huszonévesen az ember sokféle baromságot elkövet, de van olyan, amikor utólag cseppet sem tűnnek viccesnek a dolgok.

...

A teljes cikk, az Újratöltve az olvassbele.com oldalán olvasható.