jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Jogos önvédelem? | Georges Simenon: A kísértetek

Tudom, hogy ki a gyilkos, és bizony el is árulom. Mielőtt azonban az a vád érne, hogy idő előtt lelövöm a poént, el kell mondanom, Georges Simenon sem árul zsákbamacskát. A kísértetek című regénye ugyanis nem a krimiirodalom megszokott dramaturgiája köré építi cselekményét. Nem kell találgatnunk, hogy teljes bizonyossággal rámutathassunk a bűnösre. A szerző a tettest teszi meg műve főszereplőjévé, az ő szemszögéből ismerhetjük meg a történetet.

A könyvben elbeszélt gyilkosságokat egy bizonyos Léon Labbé követte el. La Rochelle városának köztiszteletben álló polgárát a Colonnes kávéház bridzselő közönsége a háta mögött csak kalaposként emlegeti. Labbé úr ugyanis, dacára az ifjú éveiben megkezdett jogi tanulmányoknak, egy rövid kitérő után átvette édesapjától a családi örökségként tulajdonába került helyi kalapüzletet. Édesanyja kívánságának megfelelően pedig helybeli család leányát vezette az oltár elé. Mathilde, a feleség azonban már évek óta súlyos betegségben szenved. Nem mozdul ki a szobájából, és annyira bizalmatlan az emberekkel szemben, hogy odaadó férjén kívül újabban senki mást nem hajlandó fogadni.

A kalapkereskedő immár tizenöt éve minden délután öt óra körül útnak indul a kávéházba, hogy tiszteletét tegye az ismerős asztaltársaságnál, s mielőtt elköszön egyetlen alkalmazottjától, bekukkant beteg hitveséhez, hogy megnézze, van-e szüksége valamire. Ki gondolná a csendes és a kiegyensúlyozott férfiről, hogy öt idős hölgyet segített át a túlvilágra egy csellóhúr segítségével? Valóban ő lenne az „őrült”, aki minden egyes emberölés után újságcikkek szakszerűen kivágott betűiből rakja össze üzeneteit, amelyet aztán a helyi lapnak megküld? Ez sehogy nem illik bele a külvilág által róla alkotott képbe.

Egyedül az örmény származású szabómester, Kachoudas sejti meg, hogy a szemközti házban lakó szomszéd valójában közveszélyes sorozatgyilkos. Csak éppen nem tudja bizonyítékokkal alátámasztani a gyanút. Ezért van aztán, hogy amikor a kalapos ajtaja kinyílik, röviddel utána felhangzik a szemközti bolt ajtajának csilingelése is.

A félénk szabómester minden nap Labbé úr nyomába ered. Vele tart a sétájában, a másik lépteihez igazítja a sajátját. Követi törzshelyére is, majd tisztes távolságból egészen hazáig kíséri. A keskeny Minage utca lehetőség ad neki arra is, hogy átlessen a kalapüzlet feletti lakásba. Labbé azonban nem hibázik. A lehető legnagyobb nyugalommal intézi a bolt ügyeit, zavartalan precizitással végzi mindennapi rutinját. S gyanítja, hogy Kachoudas ismeri a titkát.

Tudjuk tehát, hogy Labbé gyilkolt, innentől kezdve csak arra szeretnénk választ kapni: mi vihette rá. Ebből pedig következik: miért éppen ezeket az öregasszonyokat szemelte ki áldozatul?

A közvélemény értetlenül áll. Hiába folyik mindenhol diskurzus (természetesen a kártyaasztalnál semmiképp) arról, vajon ki lehet a gyilkos, és mikor fog lecsapni legközelebb, senki sem jár közel az igazsághoz. Arra ráhibáznak ugyan, hogy a város megbecsült lakójáról van szó. Egy hétköznapi, csendes figuráról, akivel nap mint nap találkoznak. De őrültnek állítják be, aki nem tudja, mit cselekszik. Úgy vélik, a saját akaratából sosem lesz képes leállni. Labbét ez felettébb bosszantja. Őt bezzeg senki sem akarja megérteni, holott megvannak a jogos(nak vélt) indítékai.

Simenon mondatai ezúttal is lomhán taszigálják előre a cselekményt. Csak a legszükségesebbeket fogalmazza meg. A mester a ráérős tempót csak ritkán tekeri sebesebbre. Az izgalom fokozatosan kúszik fel a szöveg mélyéről, és jut el a robbanáspontig. A külső szemlélő szempontjából alig észrevehető változásokban érzékelteti a főszereplő elbizonytalanodását. Labbé úr idegeit a környezet tudatlansága fokról fokra felőrli. Körkörös gondolataiból apránként áll össze a kirakós. Kiderülnek a miértek és a hogyanok.

A Maigret-sorozatban a főfelügyelő rendkívüli emberismerete alapján fejti meg a bűntetteket, Simenon pszichológiai bűnregényeiben azonban nem is beszélhetünk hagyományos értelemben vett nyomozásról. A rendőrségnek láthatóan semmi esélye, hogy a gyilkost kézre kerítse. A szerző ezért sem helyezi a hangsúlyt a nyomozó személyére. Sőt: szinte sokadik mellékalak a háttérben.

Egyet azonban szögezzünk le: A kísértetek esetében is rejtéllyel állunk szemben. Ezúttal azonban nem egy kívülállóra hárul a feladat, hogy a titkokat feltárja, hanem maga az elkövető leplezi le magát, mégpedig törvényszerűen. De nemcsak a külvilág előtt fedi fel bűnösségét. Önmagának is kénytelen beismerni, súlyos következményei lesznek a tettének.

Simenon minden esetben a gyilkos álarca mögé bújt embert akarja azonosítani. A Maigret-sorozatban a címszereplő tekintetén keresztül végzi megfigyeléseit, A kísértetekben azonban a lehető legközelebb megy vizsgálata tárgyához, belebújik a gyilkos bőrébe. De mindig ugyanarra kíváncsi: mi kell ahhoz, hogy egy törvénytisztelő polgár a bűn útjára lépjen, és ezzel saját tragédiáját is okozza.

A kísértetekben is fontosabb maga az ember, mint a rejtély megoldása feletti izgalom. A szerző által „keménynek” nevezett regénye ezért nem tisztán detektívtörténet, legalább ugyanannyi szerepet kap benne a lélektani dráma is. Simenon jól méri ki a műfajok által megkívánt arányokat, ezért rendkívül élvezetes vizsgálódásnak lehetünk részesei. Műve egyúttal helyet követel magának a szépirodalomban is.

Labbé a szabadságát akarja megváltani, de éppen az a kényszer zárja kalitkába, hogy továbbra is fenn kell tartania bombabiztos alibijét. És csak a végén tűnik fel neki, hogy borsos árat fizet mindezért.

Fordító: Felkai Piroska

Georges Simenon: A kísértetek. Agave Könyvek, 2012

Michel Hazanavicius: A némafilmes (2011)

Vajon sejthették-e a Lumière-testvérek 1895 legvégén, amikor a párizsi Boulevard des Capucines-on álló Grand Caféban néhány tucatnyi fizető vendég előtt megtartották első mozgóképük nyilvános vetítését, hogy találmányukkal forradalmasítják alkotó és befogadó egymáshoz való viszonyát. A film ugyanis különféle technikai eljárások felhasználásával megteremtette a mozgás illúzióját, és a látvány által életre hívott információk segítségével nagy hatást gyakorolt nézőjére. Létrejött egy olyan szerzői nyelv, amely a 20. században meghatározó szerepet követelt magának a művészeti ágak között.

A mozgókép feltalálását követő első három évtizedben a film néma maradt. Habár már ekkor is sokan törekedtek az egyes jelenetekhez tartozó jellegzetes hangos atmoszféra megteremtésére – összekapcsolták például a vetítőgépet a gramofonnal, de próbálkoztak a vászon mögé bújtatott szinkronszínészek hangalámondásával is –, a némafilm korszakában a legtöbbször zongora (ritka kivételként nagyzenekar) kísérte a színészek kifejező arcjátékát, és a cselekmény megértését az egyes jelenetek közé beszúrt feliratok segítették.

A hang nélküli film korában a mozizás vásári mutatványból a század jellegzetes tömegszórakoztató iparágává vált. A korszak végére kifejlődött szinte valamennyi népszerű filmes műfaj és filmtípus, létrejöttek a nagy amerikai filmstúdiók, kialakult a tömegfilmgyártás hatékony rendszere.

A húszas évek közepétől seregnyi mérnök kezdett el azon munkálkodni, hogy sikerüljön a hangot magán a filmszalagon rögzíteni. Az erőfeszítéseik sikerrel jártak és az évtized végén fontos korszakváltáshoz érkezett a film története. Megszületett a hangosfilm. A némafilmesek pedig munka nélkül maradtak.

Erről a korról szól A némafilmes (The Artist). Az 1920-as évek végén karrierje csúcsán álló karizmatikus és sármos némafilmsztár, George Valentin (Jean Dujardin) úgy érzi, bármit megtehet, amit csak akar. Megvan mindene: hűséges feleség, pompás családi palota. Ódákat zeng róla a sajtó, a szakma díjakkal halmozza el. A producerek a tenyeréből esznek. Nem esik nehezére meggyőznie például legújabb filmjének készítőit, hogy adjanak szerepet a szemrevaló, ám teljesen ismeretlen Peppy Millernek (Bérénice Bejo).

Igen ám, de Hollywoodban új szelek fújnak. A nézőknek elege van a tátogásból, hallani akarják végre a színészeket. Ennek ellenére Valentin nem kíván az új igényekhez idomulni, és a némafilm mellett kötelezi el magát, hiszen az hozta meg sikerét. A szórakoztatóipar nem tűri meg a konzervatívokat, ellenben Peppyt, az új reménységet tárt karokkal fogadja. A hangosfilm érdektelenné teszi Valentint. Viharos sebességgel foszlik semmivé, ami a csúcsra emelte. Elveszíti széles rajongótáborát, vállalkozásai csődbe mennek, felhalmozott vagyonát elárverezik, felesége elhagyja. Valentin egyenes úton halad a teljes idegösszeomlás felé.

A némafilmes című mozi azonban hű marad Hollywood nagy meséjéhez. Miután Peppy és George az első közös szerepelés után külön utakat választ, a lány csillaga éppen a hangosfilmnek köszönhetően emelkedik fel. Az ifjú sztár nem feledi egykori mentora segítségét és – a kölcsönös vonzalom okán is – megpróbálja megállítani a férfit a tragikus kimenetellel fenyegető lejtmenetből. Természetesen akad némi huzavona a megoldást illetően, de a Fred Astaire-féle zenés-táncos produkció vállalható kompromisszumnak tűnik mindkettőjüknek. Az álom tehát folytatódhat. (Aki véletlenül áthallást vél felfedezni az Ének az esőben alaphelyzetével, nem téved.)

Michel Hazanavicius filmje azokba az időkbe repíti vissza nézőjét, amikor a mozit még filmszínháznak nevezték, és a moziba járás ünnepinek tekintett társadalmi esemény volt. Hollywood vállaltan a szegényebb és kevésbé művelt rétegek szórakoztatását tűzték ki célul. Az amerikai mozgókép nem elsősorban nevelni akarta nézőjét, hanem időlegesen eltávolítani a valódi élettől. A mozi (h)őskorában természetesen fontos volt a jegybevétel, de a filmek legtöbbször a nézők álmodozásvágyának csillapítását szolgálták.

A francia-belga koprodukció a filmtörténet korai szakaszának állít emléket, miközben tisztelettel fejet hajt a mozi varázsa előtt. Klasszikus karrier- és szerelmi történetbe csomagolja mondanivalóját, ezért nem is érdemes számon kérni rajta az egyedülálló, sosemvolt történet hiányát. Cselekménye se nem több, se nem kevesebb annál, mint amit a megidézett korszak irányadó művei elbeszéltek. A gigászi költségvetéssel létrejövő szuperprodukciók korában született A némafilmes tehát elsősorban nosztalgiamozi. Egy letűnt kor jellegzetes filmes nyelvét ébreszti fel Csipkerózsika-álmából.

Hazanavicius elbeszélésének tárgyát annak sajátos korabeli nyelvén szólaltatja meg. Az alkotók vállalkozása azért szokatlan, mert a filmben alkalmazott technikáról és elbeszélési stílusról napjainkban már csak a leporolt emlékezet mesélhet. Merészsége abból adódik, hogy megpróbálja megmozgatni a készen kapott élmények és gondolatok korában élő modern ember befogadói képzeletét. Visszhangja pedig azért nagy, mert megkapó az az elegancia és természetesség, ahogyan visszahozza a jelenbe a múltat. Mintha mindez magától értetődő lenne.

...

A teljes cikk, a Csendet kérek! az olvassbele.com oldalán olvasható.