jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Fliegauf Bence: Csak a szél (2012)

Fliegauf Bence filmje, a Csak a szél nem vizsgálja, hogy a többségi társadalom és a roma kisebbség között feszülő konfliktusok milyen forrásból táplálkoznak. Nem kutatja a cigányok sérelmére 2008 és 2009 között elkövetett gyilkosságsorozat kiváltó okait. Nem érdekli a gyilkosok kiléte sem. Egy elfojtott társadalmi traumának állít emléket, elsősorban az általa okozott sebekre koncentrál. Nem állít többet, minthogy a civilizált viszonyok között nem létezhet logikus magyarázat az ostoba brutalitásra, amely emberéletek kioltásával jár. Egyszerűen hangzik ugyanis az alapvető parancs: embert ölni nem szabad.

Az alkotók már a főcím előtt erősen hangsúlyozzák, hogy filmjük nem a tiszalöki, a kislétai vagy a tatárszentgyörgyi események nyomozati anyagain alapszik. Munkájukat a valóság csupán inspirálta, ezért a Csak a szél véletlenül sem propagandafilm és nem is politikai nyilatkozat. Fliegauf alkotása nem több puszta fikciónál.

Az alkotók választhatták volna azt a megoldást is, hogy közleményt a játékidő végére helyezik, mivel azonban nem így tettek, már rögtön az elején világossá teszik hőseik elkerülhetetlen tragédiáját. Egyszersmind előre megszabják a befogadó alkotáshoz való viszonyát. Miután tudatosodik a nézőben, hova fut ki a történet, a baljós hangulat végig ott motoszkál a fejében.

Amennyiben eltekintenénk a jelentőségteljes felütéstől, eszünkbe sem jutna aggódni. A film által elmesélt huszonnégy óra elsőre ugyanolyannak tűnik, mint a többi hétköznap. A kora reggeli nap sugarai ébresztik a vadonban található, omladozó ház lakóit. Először a negyvenes-ötvenes éveiben járó anya eszmél fel. Hideg neszkávéba áztatja a cukrozott kenyérdarabkákat, és megeteti az alkoholtól öntudatlan édesapját. Majd megmossa az arcát, felöltözik, és mielőtt útnak indulna dolgozni, figyelmezteti lányát, gondoskodjon arról, hogy aznap az öccse is megérkezzen az iskolába. Később a gyerekek is elvégzik a nap kezdetén megszokott tennivalóikat.

Mari két műszakban melózik, a közterületet és a helyi iskolát takarítja. Az így szerzett jövedelemből arra futja csak, hogy némi ételt tegyen négytagú családja elé. Tartozása is van, mégpedig uzsorakamattal terhelve. Nagylánya, Anna szorgalmasan eljár az iskolába. Minden bizonnyal többre szeretné vinni annál, mint amiben most van. A kiskamasz Rió ezzel szemben szívesebben lődörög a közeli erdőben, mintsem hogy az iskolai padsorokat koptassa. Bunkert épít, mert sosem lehet tudni, szükség lesz-e rá.

Operatőre, Lovasi Zoltán segítségével Fliegauf e három szereplő nyomába ered, felváltva követi őket. A kamera a játékidő nagy részében gyakorlatilag a nyakukba liheg, szinte beköltözik az intim szférájukba. (Talán csak Gus Van Sant Elefántjában láttam ily céltudatosan kísérni a szereplőket) A valóság sűrűjében járunk, az ínség jeleit tapasztaljuk mindenütt. Ebben a közegben a több napos pörkölt is fogyasztható, és jó hidegen is. A mobilt csak stikában lehet feltölteni az iskolában. Fürdésre és hajmosásra csak a közeli tóban van lehetőség. Itt, a peremvidéken minden nap meccs a túlélésért.

Fliegauf mindig is igyekezett a lehető legkevésbé befolyásolni megfigyelése tárgyát. Eddigi munkáira is jellemző volt, hogy szenvtelenül rögzíti, amit érzékel. Bár az alkotók most is megtartják a több lépés távolságot a figuráktól, ahogy figyeljük őket, óhatatlanul is közelebb kerülünk hozzájuk. Legújabb filmjén érződik, hogy szeretné átadni mindazokat a tapasztalatokat, amiket cigánytelepeken járva szerzett meg. A film forgatása érdekében ugyanis bő egy évet szánt arra, hogy ellátogasson az ország válságövezeteibe, megismerni a romákat. A mű hitelessége a mélyszegénység tűpontos és a tárgyilagosan kisrealista ábrázolásában rejlik. A nincstelenség képei magukért beszélnek. Fliegaufnak nincs szüksége arra, hogy manipulálja nézőjét.

A Csak a szél kendőzetlenül mutatja meg a hétköznapi rasszizmus alig észrevehető megnyilvánulásait, de nem túlharsogva. Először csak a távolsági busz fékez le későn, legalább ötven méterre a megállóban várakozó lánytól. Majd a sofőr egész út alatt fixírozza roma utasát a visszapillantó tükörben. Az iskolában nem kis éllel kérdezik meg Annától, hogy nem tud-e valamit a napokban ellopott tárgyakról. A főszereplők magukon érzik a rosszalló tekinteteket, ezért sem bírnak mások szemébe nézni.

Fliegauf egy-egy jelenetben a gyűlölet mellett teret enged a szeretetnek is. Például, amikor a munkafelügyelő használt ruhákat ad Marinak, vagy amikor az ’emós’ diákok Annának egy körömlakkal fizetnek a rendelésre tervezett tetoválásért. Az alkotókat az a vád sem érheti, hogy idealizált képet festenének a cigányságról. Látjuk azt is, hogy roma diákok erőszakoskodnak osztálytársnőjükkel a lányöltőzőben. Akadnak olyanok is, akik alkoholgőzös fejjel legszívesebben nekimennének a kocsma előtt elhaladó járókelőnek, mert az úgy nézett rájuk. Azt sem rejtik véka alá, hogy egyesek nem törvényes úton szerzik jövedelmüket. De a nagyapa sem fest túl jó képet magáról. Nem tud elszakadni a rossz lőrével teli kannától, és nincs egyetlen világos pillanata sem a filmben.

Látjuk cigányban és nem cigányban a gyanakvást, amikor először végigmérik egymást, majd azt, ahogy szemlesütve elfordulnak egymástól. Egy jelenetben azt is megmutatják nekünk, hogy rosszabb esetben az elfojtott indulatokból pillanatok alatt kialakulhat kisebb-nagyobb perpatvar is. Fliegauf azonban csak bemutatja az előítéletek legkülönfélébb megjelenési formáit, anélkül, hogy összefüggésbe hozná az irracionális hiedelmekből születő tudatlanságot az elkövetett gyilkosságokkal. Fliegauf nem ítélkezik, nem magyaráz meg semmit. Nem érvel semmi mellett, nem befolyásolja nézőjét. Legföljebb annyit tesz, hogy rokonszenvet ébreszt a főszereplők iránt. A következtetések levonását viszont meghagyja a közönségnek.

Nagyon ravasz a film dramaturgiája. Az elején leleplezi a végkifejletet, majd mintha mi sem történt volna, hagyja békésen csordogálni az eseményeket. Már-már idillikus, természetközeli állapotot mutat be, ahol az ott élők kilátástalan helyzetük ellenére is szabadnak érezhetik magukat. Persze ez a szabadság nagyon törékeny és rendkívül csalfa.

Fliegauf a játékidő előre haladtával cseppenként adagolja a feszültséget. Megtudjuk, valakik nemrég kiirtották Lakatosékat. Valószínűleg az ő temetésüket láthatjuk a kezdő képkockák egyikén. Később már azt is halljuk, hogy négy vagy öt családdal végeztek a környéken. Nem kímélték sem a nőket, sem a gyerekeket. Érthető hát, ha a félelem berágja magát a környéken élők lelkébe. Ezért figyelmezteti a falubeli férfi Annát, hogy legyen mindig bekapcsolva a mobiltelefonja. Ezért kutakodik az interneten a cigánygyilkosságok után a főszereplő lány. Rió sem véletlenül rendez be magának saját rejtekhelyet az erdőben. A fenyegetettség érzése az egyik oka annak is, hogy az egész család minél hamarabb szeretne a családfőhöz kivándorolni Kanadába.

Szinte tapintható a rettegés, amikor egy lesötétített ablakú, fekete terepjáró lopódzik Rió nyomába az erdei úton. Mi is egyre nyugtalanabbul ficergünk a mozi biztonságot nyújtó székében.

...

A teljes cikk, a "Temetni jöttem, nem dicsérni" az olvassbele.com oldalán olvasható.

Tasnádi István: Paravarieté - ZSKN

Mi jár annak a kuratóriumi tagnak, aki nem támogatja az alternatív társulati performanszt? Nem mérhető rá nagyobb büntetés annál, mint hogy végig kell néznie az egyetlen tollvonással halálra ítélt művészeti produkciót.

Az utoljára érkező „néző”, a rettegett grémium (NKA) tagja, azaz a kilencből az egy. Az első sorok valamelyikében kinéz magának egy szimpatikusnak tűnő helyet, ám miközben tapintatos óvatossággal firtatni igyekszik ülőhelyének jogosságát, emberrablás áldozata lesz. A közönség épp hogy elhelyezkedik a nézőtéren, a színre lopakodó színészek hangos kiáltással rávetik magukat célpontjukra. Tudatosul bennünk: bizony elkezdődött az előadás.

A rablóbanda nekiszegezi a kérdést a hatalom emberének: a pályázatra felterjesztett produkciójuk miért nem kapott egy árva petákot sem az igényelt négymillió forintból? Mert nem tetszett neki, mert szar volt, azért. Az amatőr művészek szerint ez természetesen nem elfogadható indok. Úgy vélik, a könyörtelen hivatalnok meglopta őket. Számoljuk hát meg mennyivel is tartozik nekik? Négymillió osztva kilenccel, az annyi, mint négyszáznegyvennégyezer-négyszáznegyvenöt (persze kerekítve) forint. Ja, hogy van készpénzfelvételi napi limit a férfi bankkártyáján? Lássuk csak: akkor kilenc és fél, azaz tíznapi senyvedés vár rá az alkalmi alkotók fogságban. Persze mindez csak vicc, nem kell ám a színészeknek holmi erőszakkal kikunyerált alamizsna. Jöhet az igazi revans: induljon az előadás! És nézzük meg mi is.

A kerettörténet önmagában azért merész ötlet, mert az alkotók az amúgy roppant aktuális geggel (a független színházi produkciókra mostanában rájár a rúd: csökkentett költségvetési támogatás és a POSzT versenyprogramjába sem kaptak meghívót) egyben meg is méretik magukat. Ha az előadásuk tetszik a közönségnek, akkor valóban igazságtalanul járt el a kuratórium, ha azonban befogadóra nem találnak, jogos döntés született.

A produkciót öt színész játssza, egyikük a kurátor, mint ismert, kényszer-vendégszereplő. Rendhagyót kabarét, varietét adnak elő, tehát táncolva, zenélve, szavalva szórakoztatnak. Ha kell, a díszleteket maguk mozgatják – márpedig kell, mivel nem áll rendelkezésre modern színpadtechnika. Látszatra mind amatőrök, apa, anya és két fiúgyermek családi vállalkozása. És hát az alkalomszerűen beugró szereplő, a szerető sem nevezhető profi színjátszónak. Ám a valóságban igenis tehetséges színészeket látunk, akik azt játsszák, hogy színházat csinálnak. Házilag gyártottat.

Súgnak a másiknak, ha az elfelejti a szöveget, ha nem találja a kellékeket. Ha elsőre nem sikerül nekik egy jelenet, újrakezdeni sem átallanak. Kommentálják, elemzik egymás szereplését: ez most jó volt, ez meg egy kicsit sok. Rászólnak a másikra, ha az nem veszi észre hibáját. Lehetne ez az előadásmód nagyon erőltetett és felettébb kínos is, de bájos az a közvetlenség és egyszerűség, ahogyan ez a folyamatosan önreflektáló burleszk működik. Egyből érthető, hogy a színpadi bénázás, a bakiparádé csupán mímelt, önbeteljesítő karikatúra.

Csákányi Eszter parádés a bús-vidám Szabóné Hajagos Bettina szerepében. Nőimitátort (!) játszik, aki hűen a szerepéhez, meggyőzően tud sírni, nevetni, csábítani. Ha szükséges, hisztizik, beléd köt, sőt: pszichopatává válik. Gyereket szül és gondoz. Ételt ad férjének, elviseli mindazt, amit egy átlagos háziasszonynak tűrnie kell. Vágyaiban azonban az újrakezdés igénye bujkál. Legyen, mondjuk, X faktor, de elég neki az is, ha talál magának egy unalmas férfit, aki békén hagyja, ám néha az ágyba viszi. Teljesen mindegy. Csak kapjon még egy esélyt.

Ha Bettina a nőiséget szimulálja, a nyeszlett erőművész, Zoroaszter Leó a tipizált családfő. Iszik, mint a kefekötő, gyepálja a feleségét. Ha kell, erőszakkal szerez érvényt házastársi jogainak. A Felhőfi Kiss László által formált figura azonban leginkább az egyes életképek közötti üresjáratokban kierőszakolt szerepléseivel tűnik ki. Hiába ég a fiai feje, az önkívületi állapotában szavaló, túlzottan szerénynek mutatkozó fűzfapoéta elcseszett kínrímeiből születő költeményeken jókat derül a közönség (Fúrni szoktam néha hobbiból, Vasárnap szoktam lemosni). Erre mondjuk: annyira szar, hogy szinte már jó.

Az egyik fiú, Szemenyei János tehetsége a hangképzés. Az előadás jelentős részében a színpad szélén kezeli az előadás zenei aláfestését. Hol szintetizátora segítségével, hol pedig énekhangjával kreálja az effektet. Ez utóbbiba belefér az operabasszus és a kiszámíthatatlan artikulációjú gügyögés is. A másik fiú, Katona László igazi színpadi ezermester. Az este során játszik narrátort, komikust, fűszoknyás négert, fontoskodó orvost, a hatóság lekezelő napszámosát és buzgó gitáros-énekest. De legelőször is nagyhangú konferanszié, a botcsinálta társulat szócsöve, aki hol áradozik, hol meg sokat fáradozik. Túlzott komolysággal magyarázza bele a néző hasába a legnagyobb hülyeségeket is. Játéka végig a szellemesség és a bóvli határán egyensúlyoz, de a határvonalat sosem lép át.

Hegyi Norbert játssza az ellenszenves kurátort, de legemlékezetesebb alakítását a kissé kimért Buflakár Béla bőrébe bújva nyújtja. Cigarettázva, ráérősen és körülményesen elmondott magánszáma, az önnön unalmasságát és jelentéktelenségét alátámasztó nagy ívű beszéd igazán szellemes, és az előadás egyik legjobb pillanatai közé tartozik. De feldíszített karácsonyfaként is vicces, és kivívja az egész közönség tetszését, amikor a Bettinával összehozott randiján, leküzdve merevségét váratlanul táncra perdül.

A színpad elnyűtt szövetdarabbal körülfüggönyözött paravántér, amelyet mindössze egy összeeszkábált asztal és néhány, darabjaira hulló szék egészít ki. A jelmezeket talán egy ócskás kínálatából válogatták össze. A hülye is láthatja, hogy alacsony költségvetésű az ügy. Az ötletszínházhoz járul az elektronikus gitár és a szintetizátor által életre hívott egyszerű dallamvilág, mely kíséri, magyarázza, támogatja az egyes jelenteket. A látvány tényleg hitvány, a show azért – ha elsőre fura is – valahogyan működik.

Az előadás cselekménye nagyon esetleges, töredékekből, jelentek sorozatából áll össze. A csalódott művészi indulatból született kerettörténet jórészt csak gegként működik. Bár a végén újra találkozunk a hivatalnokkal, nincs teljesen végigjátszva az, miért is áll be végül a tapsrendbe, miért is fakad dalra a színészekkel. Meggyőzték a látottak? Merjünk nagyot álmodni.

A közpénzekből nem finanszírozott produkció maga a középszerűség krónikája. A játszók szerint az egyhangú mindennapok csak akkor válhatnak élhetővé, ha cirkuszi mutatványt csinálunk belőlük. Ennek érdekében elhangzik jó néhány előre beígért, szakállas poén, üres párbeszéd, banális fordulat. Tasnádi István a cirkusz sikere érdekében emlékezetes figurákat teremt, akiknek szánalmas életét meghökkentő, nevetséges, abszurd pillanatfelvételekben meséli el.

...

A teljes cikk, a Nem nyert az olvassbele.com oldalán olvasható.

Vámos Miklós: Zenga zének; Európa, Budapest, 2011

Kezdjük az alapoknál, a kályhától. Tisztázzuk végre: most akkor van isten vagy nincsisten? – teszi fel a legfontosabb kérdést Vámos Miklós első „nagyregénye”, a Zenga zének hatéves főhőse. Öcsi természetesen ezenkívül ezer és ezer téma után érdeklődik. Anya meg apa azonban sosem magyaráz el rendesen semmit. Mélyen hallgatnak előtte a fontos dolgokról. Ha kinyitják a szájukat, akkor összevissza beszélnek, mindent csak félig mondanak el, vagy pedig suttognak és pusmognak, hogy véletlenül se hallja meg őket. Öcsi nem érti, miért nem mondják meg neki a zigazságot. Ne csodálkozzunk hát, ha úgy érzi, hogy „esse fog kiderülni sose”. Pedig ő csakisa tiszta igazat akarja tudni.

Apja „belügyes” volt (egyszerű rendőr, nem ávós), mígnem a Rajk-per idején elbocsátották állásából. Később marós lett, most sztahanovista élmunkás. Anyja hangyaszorgalommal próbál traktoralkatrészeket beszerezni, rajta áll vagy bukik ugyanis az egész magyar mezőgazdaság, de sosincs elég belőlük (mármint az alkatrészből). Van egy szorgos úttörő nővére is, akinek ő biztosan csak kolonc a nyakán. Nagy házuk van Pesten, ahol velük élnek még a nagyszülők és kelemama meg kelepapa, akik a látszat kedvéért elváltak egymástól, mert a férfi kisiparos, és a feleségére íratta minden vagyonát, nehogy elvegyék tőle. És ne feledkezzünk meg Mancikáról meg a zIlonkáról, az állandóan váltakozó cselédekről sem. Hozzájuk tartoznak.

Édesanyja a nagymama unszolására beíratja hittanra, holott az apjának nem tetszik az, hogy a gyereket a hitelvekre akarják okítani. Sőt. Ő még csak nem is hisz a mindenható létezésében. És azt se feledjük, hogy a történet jelenidejében (ötvenöt-ötvenhatban) a templomba járásért nem osztanak piros pontot, mi több, beszélni sem okos dolog az istenről. Az viszont nem világos Öcsi előtt, hogy ki előtt kell titkolózni minderről, s miért.

A „szent asszony”, a zAngelika nővér mégis megismerteti vele a főigazságokat, a parancsolatokat meg a szentségeket. Megtanulja tőle azt is, hogyan kell szavalni az üdvözlégyet, a hiszekegyet meg a miatyánkot. Később azonban az iskolában, a zatesista szakkörön a diri tudományosan bebizonyítja, hogy isten nem létezhet, az ugyanis nem logikus. Merthogy most materializmus van. Tudjátok, hát amikor szarunk az istenre. Kinek lehet egyáltalán itt bármit is elhinni? Hogyan nőjön fel így egy gyerek? Ez bizony kőkeményen sztrágl for lájf.

A felnőttek folyton leállítják Öcsit: Ez nem a te dolgod. Majd megérted. Ráérazmég. Ezért mindig ő az, aki nem érti a dolgokat. Bezzeg a zErdőssanya az tudja, hogy például mi az a basz. Ő már látta Juliskának a szeméremszőrzetét is. Vagy hiába kiabálja toporzékolva és sírva, hogy „Háténnemakarok zsidólenni!”, amikor végül elmondják neki, hogy ő bizony Háromnegyedzsidó. Úgy érzi, ez még akkor sem lehet előnyös a számára, ha tizenegy évvel a második világháború után tulajdonképpen erről nem is kellene beszélni. Tudniillik a „szocializmusba nincsen olyan, hogy faji megkülönböztetés”. De legalább talál magának egy igaz barátot (Szászibek), aki érti, miről beszél, és még a származásában is osztozik vele.

Öcsi lépésről lépésre tudja meg, hogy a gyereket nem a gólya hozza, hanem abból lesz, amikor a sperma egyesül a petével. Ha rossz volt, attól még kap ajándékot karácsonyra. De ha szívből meggyónja a bűneit, akkor tényleg minden megleszneki bocsátva. A zisten (már ha egyáltalán létezik) egy és oszthatatlan és figyeli őt a magasból, de szeretni kell Sztálin elvtársat és Rákosi pajtást is. Van Ejrópa meg Szabadejrópa, most pedig szocializmisvan. Amikor lőnek és hangosan követleve kiabálnak, akkor az forradalom, de lehet éppenséggel ellenforradalom is. Gyermekfejében összekuszálódnak az ellentmondások. Nesze neked szilárd világnézeti bázis!

Ami kényelmetlen a szülőnek, arról nem beszélünk a gyereknek. Téged is, engem is kiröhögtek a suliban, mert nem kaptál/kaptam időben mindenre választ. Most a „túlsó oldalon” nekem is szembesülnöm kell a gyerektől rám záporozó kérdésekkel. Számomra most ezért különösen érdekes Vámos regénye. Nagyobbik fiam például rendszerint lefekvéskor akarja megtárgyalni velem mindazt, ami a szívét nyomja. Ahogyan Öcsi is felébreszti édesapját, amikor a fejében sorakozó kérdőjelek már nagyon birizgálják. Mert végre tiszta vizet kell önteni a pohárba. De tudom, egy gyermek kíváncsiságát lehetetlen kielégíteni.

Az, hogy mennyiben életrajzi ihletésű a Zenga zének, azaz, hogy a főszereplő esetleg maga Vámos lenne gyerekfejjel, egyáltalán nem fontos kérdés. Öcsi története a bennünket körülvevő világ kitágulására koncentrál. A regény gyermekhőse felettébb érzékeny a körülötte zajló folyamatokra. Minden nyomot hagy benne. Őszintén csodálkozik rá az ismeretlenre, és a kendőzetlen valóságot követeli. A szerző – ahogyan bevezetőjében maga is kiemeli – hőse jellemrajzába belerajzolt némi túlzott koraérettséget, a kispisis mellé tett egy árnyék felnőttet is. Mert mindenre magának kell ráeszmélnie, hazugságokból és féligazságokból kell megfejtenie a titkokat. Ez pedig nem kevés pofonnal jár.

És mindebbe belejátszik 1956 zűrzavaros időszaka. Vámos előszava szerint azonban a regény nem azért született meg, hogy a forradalmi eseményeket gyermekszemmel ábrázolja, habár a történet ideje csak még izgalmasabbá teszi a művet. Vámost sokkal inkább izgatja az, hogy mi jár a gyerekfejekben, amikor olyan bonyolult dolgokkal találkoznak, mint az univerzum keletkezése és pusztulása, élet és halál, hit és vallás, a zsidó identitás, félelem és szégyenérzet, családi és társadalmi viszály, no és persze nagyon lényegesek a nők meg az éledező nemi tudata is.

...

A teljes cikk, a Szelavííí, avagy ilyena zélet az olvassbele.com oldalán olvasható.