jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Melinda Nadj Abonji: Galambok röppennek föl; Magvető, Budapest, 2012

„Bele lehet bújni egyik napról a másikra, egyik éjszakáról a másikra egy új életbe?” – kérdezi a felnőttkor küszöbén álló Ildikó, a Galambok röppennek föl főszereplője. A vajdasági Kocsis család egy svájci faluban telepszik le, hogy új egzisztenciát teremtsen, de a hátrahagyott családnak sem akarnak hátat fordítani. Amikor azonban évekkel később csokoládébarna Chevrolet-jukkal behajtanak egykori falujuk nyárfákkal szegélyezett főútjára, már idegenként térnek vissza. Mert ahhoz, hogy az új kapcsok megerősödjenek, a régi kötődéseknek előbb-utóbb halványulniuk kell.

Ildit nem kérdezte senki, akar-e Svájcba menni. Felpakolták a vonatra és vitték. Holott neki az otthont Mamika halk dúdolása jellemezte. „A békák brekegése éjszaka, a disznók, ahogy a kis szemükkel hunyorognak, az izgatott kárálás, mielőtt levágják a tyúkot, az estikék meg a barackrózsák, a durva káromkodások, a könyörtelen nyári nap és a dinsztelt hagyma szaga” – ez jelentett számára mindent.

Ha át nem élted, nehéz megérteni, milyen az, amikor „nincs se istened, se hazád”, még csak nem is beszéled anyanyelvi szinten a hivatalos nyelvet. A Vajdaságban koszos magyarnak tartanak, Svájcban pedig „szaros idegen” vagy, maximum „papírsvájci”. Arról meg az öregek tudnának mesélni, milyen az, amikor a tanya, ahol az otthonod is van, egyazon helyen marad, mégis mindig egy másik, állítólag jobb országhoz tartozol.

A szülőföldeden maradt rokonok szerint: „jól el vagytok kényeztetve ott, nyugaton”. Luxusgond, ha arra panaszkodtok, hogy tinálatok minden drága, és hogy keményen meg kell dolgoznotok mindenért. Ti legalább biztonságban érezhetitek magatokat – mondják –, és nem kell a kommunistákkal meg a fasisztákkal törődnötök. Nem féltek attól sem, ha valaki szerbnek néz, vagy ha horvátnak, bosnyáknak kiáltanak ki titeket. Nyugodtan lehettek akár magyarok is.

Az új hazában egyre megy, honnan jöttél, elvárják, hogy beszéld a nyelvüket és értsd meg a kultúrájukat. Ismerned kell az államformájukat, a leghíresebb írójukat, még akkor is, ha az ott élők többségét mindez hidegen hagyja. Mert neked kell az állampolgárság, és szükséged van mások megbecsülésére is. Ezért nem kell nagydobra verni, ha valaki a saját szarjával telekeni a család vendéglőjében lévő illemhely csempefalát. Meg kell dolgozni azért, hogy az új helyen legyen emberi sorsod. Na, de mikor lehetsz végre önmagad?

Ildikónak nem kell az apa sorsa, aki kénytelen volt végignézni, ahogy megalázzák nagypapát, és elvették tőle a gyerekkorát. Most meg állandóan a kommunizmust és Titót szidja, vagy pálinkásüveggel a kezében próbál megszabadulni a múlt rémeitől. Mert másképp nem képes kibeszélni magából a fájdalmat. Nincs szüksége az anya sorsára sem, akinek csak a Mondial létezik, a családi kávézó. Tőle mást se hallani, csak hogy a munkával lehet előbbre jutni. Szerinte észrevétlennek kell maradni, belesimulni a környezetbe. Mindennap emberfeletti erővel kell teljesítened ahhoz, hogy végre valakik elfogadjanak.

Mindenhol te vagy a kisebbség, mások között az idegen. Mindig neked kell alkalmazkodnod apádhoz, anyádhoz, a szomszédhoz, egy országhoz, a világhoz. Csak magadhoz nem igazodsz. A regény főhőse még férfit sem találhatna magának anélkül, hogy ne lenne figyelemmel édesapja elképzelésére. Szerbet csak legutolsó helyen választhatna, oroszt biztosan nem, de igazából svájcit sem. Az eszményi férfi egyértelműen magyar lenne, de legjobb, ha mindjárt vajdasági magyar, aki – hasonlóan hozzájuk – kivándorolt. Neki ugyanis nem kell elmagyarázni a történelmet. Legyen persze neki rendes szakmája is, nem jöhet szóba holmi zenész vagy festő. És természetesen Svájcban telepedjen le ő is és legyen sikeres abban, amit csinál. De, mint tudjuk, a szerelem nem válogat, hirtelen jön és megtalál, még ha a szerető el is menekül, miután beléd szeretett.

Ildi és húga, Bori idővel egyre kevésbé értik, miért kell mindig megalázkodniuk mások előtt. Miért várják el a szüleik, hogy másokhoz alkalmazkodjanak. Ahogy felnőnek, egyre többet ismernek meg a szülők és a nagyszülők történetéből. Kezdik érteni a miérteket, ráismernek a felmenők és a közöttük lévő különbségekre. Ildi pedig lassan ráébred, hogy szeretne spontán lenni, kevésbé görcsösen cselekedni. Őt már nem lehet leszerelni olyan mondatokkal, hogy „legalább nektek legyen jobb sorsotok, mint nekünk, csak értetek dolgozunk”. Elege van abból, hogy folyton helyre teszik: neki mindent el kell tűrnie. Nem akar többé tapintatos lenni. „El akar tűnni ebből a derékba tört életből, ezekből a hétköznapokból, amelyek során szolgáltatóipar lesz maga az élet.” Csak egy szép ablakra van szüksége, ahonnan lehet bámészkodni, a napba nézni. Onnan néha az ember is visszatükröződik.

A teljes cikk, a Senkiföldjén az olvassbele.com oldalán olvasható.

Darvasi László: Pálcika; Magvető, Budapest, 2012

Ha kíváncsi vagy arra, milyen az ember, kérj meg egy gyermeket, hogy rajzoljon egyet neked. Figyeld meg: a kislány vagy a kisfiú először nagy kobakot kerekít, majd a fejből egyenes vonalat húz, amely alul két irányba megtörik. Középen firkant még egy-egy végtagot, egyet jobbra, egyet balra. Kész is van az emberforma.

Darvasi László legújabb mesekönyvének hőse kétdimenziós figura, akinek emberi tulajdonságai vannak. Pálcika a maga egyszerűségében megmutatja, milyenek is vagyunk. A világra rácsodálkozók és szeretetre éhesek. De talán úgy még pontosabb a dolog, ha azt mondom, tiszta, ártatlan állapotunkban egy kicsit mi is pálcikák vagyunk. Később aztán az élet sűrűjében jól megvastagszunk, bemázolódunk. Tulajdonképpen Pálcika ezért is esszenciaember vagy inkább emberesszencia. Sokkal inkább rokon a legkisebbekkel, ne feledjük azonban, mi, felnőttek is kicsiből lettünk nagyok. Azonosuljunk hát nyugodt szívvel a pálcikaságunkkal.

Pálcika tele van kérdéssel, folyton kíváncsiskodik. Naiv, vidám figura, aki gyermeki módon fürkészi a külvilágot. Érdekli, miben hasonlít a többiekhez, és miben különbözik tőlük. Néha persze ő is elszomorodik. Például azon, ha kicsúfolják. A vastag derekú tölgyek, a hatalmas bükkök, a terebélyes platánok lefitymálják és kinevetik. A kövér bécsi virsli, a nagyképű frankfurti virsli, a hiú véres hurka, a piperkőc májas hurka, a gyulai Kolbász Jóska is kiröhögi. Mutogatnak rá, hogy milyen kis satnya szerzet. Akadnak olyanok is, akik egyenesen lehurkapálcikázzák. A humor és az őszinte jellem azonban mindig kisegíti, így sikerül felülkerekednie a rossz érzésein. Mert lehet ő olyan vékonyka, mint a cérna, őt mégsem falják fel, és Fűrész úr is jobban kedveli a vastag fákat meg az alig vékonyabb ágakat. Pálcikát sosem szeli ketté. No, hát akkor kicsoda is heherésszen? Pontosan! Aki utoljára nevet!

De milyen is ez a Pálcika? Vörös a haja, mint a parázs, Cipője egy kopott, bumbi orrú, vastag talpú bakancs. Sárga dagi hátizsák feszül az egyenes vállán, amitől nem látszik se feje, se keze, se lába. Mégsem láthatatlan. Belefér a tatyójába szinten minden. A szükségesnél biztosan több: szendvics, fényképezőgép, elemlámpa, képes újság, mesekönyv, papír zsebkendő, biciklipumpa, fésű és szájkenőcs. Giriguri pálcikabiciklijén oda tekerészik, ahova csak akar.

A gyerekeket roppant módon foglalkoztatja, milyen emberként éldegélni, jónak lenni. Egyáltalán milyen lenni? Miért mondják rájuk sokszor, hogy te most rossz voltál. Ezt ne csináld, azt nem szabad. Próbálják megkülönböztetni a helyest és a helytelent, értelmezik a nagyvilágot. S bár eleinte mindent apu, s még inkább anyu szemével látnak, szép lassan beszüremlenek világnézetükbe más vélemények is. Barátok, távoli ismerősök, az óvó nénik, a tanár bácsik mondanak ezt-azt erről és arról. Később felfedezik azt a vibráló és beszélő fekete dobozt, meg az internetet és a különböző magazinokat, amelyekből információ hadseregek indulnak rohamra, bevenni a gyerekfejeket.

A mesék pontosan azért kellenek, hogy az ifjú palánták megszerezzék mindazt a bölcsességet, tudást, ami az életnek nevezett össztársadalmi szerepjátékban való részvételhez elengedhetetlenül szükséges. Az örömteli szerepléshez, mondhatni a túléléshez, az kell, hogy minden lény tisztában legyen önmagával. Pálcika is azért járja be a világot, azért pálcikázik, mozgolódik végig az egész könyvben, hogy megtalálja saját pálcikaságának lényegét. Mert mi is a lényeg? Hát hogy az ízléseken nehéz kiigazodni. Valakinek a lekváros palacsinta ízlik, másnak meg a kakaós jön be. Valaki a pálcikát szereti, más meg a bunkósbotot. Ami pedig a legfontosabb: „Egyetlen pálcika is lehet hős!” Ahogy te is, én is.

A képi kultúra korában azonban nincs könnyű dolgunk. A vizuális társadalomformáló tényezők folyamatosan próbálják belénk sulykolni, hogy csak akkor érünk valamit, ha hasonlítunk a metroszexuális ideálra. Legyünk tehát húszas-harmincas éveiben járó, tehetős, egyedülálló nők vagy férfiak. Lehetőleg karcsúak és jól öltözöttek. Ö… izé… Trendik. Fogainkat súroljuk hófehérre, ne mattra, hanem fényesre. És torzítsuk természetellenes grimaszba arcunkon a mosolyt. A műanyag világ rendje szerint olykor azért a család is megengedett. Kell ahhoz nagy ház, három gyerek és négy kerék. Az Ikea patyolattisztaság természetesen ez esetben is olyan alapfeltétel, amitől eltekinteni nem lehet.

Az igazság azonban, mint azt jól tudjuk, egészen más. Lehetünk görbe hátúak, sárgafogúak, mélyszegények, süketek vagy mozgássérültek. Normális az is, ha van egy kis szeplő az arcunkon, némi súlyfelesleg a fenekünkön, anyajegy az állunkon. Ha ez a helyzet veled is, ne parázz. Itt van ugyanis Pálcika, aki segít rajtad. Tudniillik a kicsi és törékeny hős szeret pálcikának lenni. Hogy megmutassa neked is a pálcikaság előnyeit, kilencven rövid történetet mesél el neked. Az apró sztorik tulajdonképpen ugyanazt a témát dolgozzák fel. Mindegyik külön életet él, de a sokféle, ötletes variációk kerek egészet is alkotnak. Világkörképet adnak. A kötetet végig olvashatod az elejétől a végéig, de bárhol fel is ütheted.

Hősünk felkutatja a hozzá közel álló pálcikaféléket és a nagyon távoli rokonokat. Találkozik a ropival, a szívószállal, a varázspálcával meg a karmesterpálcával, a marokkóval (nem a tevés országra gondolok), a füstölővel, a fogpiszkálóval, az óramutatóval és sok más fajtabelijével. Sok vicces esetet sorol fel, amely Daru Dénessel, Pocsolya úrral, Gerbera Erzsébettel és Sün vitézzel esik meg. A Szalonna rablókról ne is beszéljünk. Az egy külön kaszt. Főhősünk, miközben keresztül pálcikázik az egész világon, tengernyi komoly gondolatnak is nekiszalad. Olvashatunk a hasonlóságokról és különbözőségekről, és arról, hogy nem a látszaton múlik, ki a jótét lélek és ki a mogorva dudva. A mesék szólnak a szerelemről és a varázslásról (ez különösen tanulságos történet), a rémséges álmokról és a félelmetes lyukakról. A görögözést és a girigurigázást meg csak úgy mellékesen jegyzem meg.

Úgy hiszem, Pálcika komoly segítségére lehet gyereknek és felnőttnek is abban, hogy jóban legyen azzal, aki benne legbelül lakozik. A Jóskával, a Sárával, a Tercsivel, a Fercsivel, a Katával, a Klárával. Sorolhatnám, ahány nevet csak találni lehet a naptárban. Mert az a legfontosabb, hogy okézsoké legyen kint és bent, lent és fent. Én se, te se utálj a tükörbe nézni. Gondolj bele! Egy olyan ország, ahol mindenki tök ugyanolyan, mennyire dög unalom lenne. Nem vagyok én képernyő-ellenes, de ezt nem szajkózzák (n)agyon a televízióban. Bezzeg mennyivel jobb az a könyv, ami ilyen szerethető főhőst és ennyi sok kedves mellékszereplőt ismertet meg veled.

...

A teljes cikk, a Pálcikaönarcképek az olvassbele.com oldalán olvasható.

M.C. Scott: A római kém; Agave, Budapest, 2012

Néró császár tudomására jut egy ősi prófécia, miszerint akkor jön el a mennyek országa, amikor Róma lángokban áll, Jeruzsálem pedig a földdel válik egyenlővé. Mindez a Főnix évében történik meg (erre még visszatérünk). Az uralkodó szeretné megelőzni, hogy a város a lángok martalékává váljon. Mindent megtesz annak érdekében, hogy megtudja a tűzvész pontos dátumát, és rájöjjön arra, hogy ki akarja Róma vesztét.

Álljunk csak meg egy szóra! Nem azt tanultuk a középiskolában, hogy Rómát az önimádó és őrült Néró gyújtotta fel? A korabeli szóbeszéd szerint éppen ő, a művészi ambícióktól fűtött császár akarta megsemmisíteni, hogy aztán a romok helyén az eddiginél is fényűzőbb palotát és várost építsen, amely csakis az ő dicsőségét hirdeti majd. Egyesek azt is tudni vélték, hogy amikor tűzvész a legvadabbul tombolt, a császár színpadi öltözetben Homérosz költeményeit énekelte Trója pusztulásáról a palota színháztermében.

Mi is ez a Főnix éve? Az, amikor a háromszázhatvanöt napos szoláris (nap-)évből megmaradó többletórák egy teljes évet adnak ki. Az egyiptomiak szerint erre 1460 évenként kerül sor, azaz éppen Néró uralkodásának idején, Krisztus után 64-ben. A császár a filozófus és kémfőnök Seneca egykori tanítványát, a római légiók gall származású hírszerzőjét és orgyilkosát, Sebastos Abdes Panterát bízza meg, hogy kutassa fel a jóslat ismerőit és akadályozza meg a katasztrófa bekövetkezését. A Leopárdnak nevezett kém a siker reményében a lehető legnagyobb kegyben részesül, római polgárjogot nyer és megkapja a császári pecsétgyűrűt is, szinte mindenre jogosító felhatalmazással.

M.C. Scott regényében Néró nem feltétlenül tébolyult despota. Van benne némi emberség, bár kétségtelenül kiszámíthatatlan. Az író nem állítja, hogy birtokában van a korabeli történések egyetlen és kizárólagos igazságának, ám szembefordul a felszínes történelmi tévhitekkel. Mélyen beleásta magát a korba. Érzékelhetően rengeteg forrást használt fel a regény megírása során, a legfontosabbakat a könyv függelékében sorolja fel. A római kém természetesen ennek ellenére nem kordokumentum, nem is tudományos igényű értekezés. M. C. Scott kutatásait a szórakoztatás érdekében használta. Könyve ezért nem több mint valós történelmi szituációba elhelyezett kémhistória, alapos háttérismeretekre felépítve.

A történet szereplőivel – egy rövid jeruzsálemi intrót követően – Krisztus után 63-ban, a Gallia északi partján fekvő kicsiny, de forgalmas kikötőváros, Coriallum kanyargós utcáin találkozunk először. Math, a tízéves utcagyerek arról álmodik, hogy egyszer híres fogathajtó lesz, addig azonban piti tolvajlásból próbál megélni, és alkalmanként a testét árulja a kikötő koszos társaságának. Anyját évekkel ezelőtt elvesztette, apjára pedig neheztel valamiért. Ellenben félistenként tiszteli az athéni Ajaxot, a városi csapat fogathajtóját – aki egyben a munkáltatója is –, és szívesen fogadja a csapatuknál dolgozó, titokzatos egyiptomi gyógyító, Hannah törődését.

Közéjük érkezik meg Seneca hívására a meghasonlott Pantera, aki britanniai szolgálata alatt beleszeretett ottani asszonyba, s szíve Róma ellen fordult. A légiók elleni küzdelemben azonban elvesztette a feleségét és a lányát. Most, hogy visszatért, mindenki arra kéri, hogy mentse meg Rómát a lángoktól. Nemet mond Senecának és visszautasítja a szikárius zelóta, Simon kérését, aki meg akarja akadályozni, hogy Róma haragja Isten új követőire irányuljon. Végül mégis elfogadja Néró felkérését, mert csak így tudja megóvni újonnan megismert pártfogoltját, az ifjú kocsis segédet, akire maga a császár is szemet vetett.

A főbb szereplők mindegyike így vagy úgy, de abban érdekelt, hogy a jelzett tragédia ne következzen be. Hallgatólagos szövetséget kötnek, s a közös cél végett készek behódolni még annak az uralkodónak is, akit egyébként a legnagyobb ellenségüknek tartanak. Furcsa mód mintha valamennyi fontosabb szereplőt az aranyhajú gyermek iránti vonzalmai vezérelnék: a testvéri és baráti szeretet, a fiúszerelem vagy az anyai ösztönök. Csak fokozatosan derül fény arra, miért irányul oly sok figyelem Math-ra.

A kalandregények bevált receptjének megfelelően a szerző hosszan mutatja be az érzelmi kötelékeket. Az ókor erkölcsi normáinak megfelelően nemcsak férfi és nő között szövődő szerelmi szálakat, de a homoszexuális vonzalmakat is a magától értetődőnek mutatja be. Scott művében néha a lányregénybe illőn túlcsordulnak az emóciók, de a gyengébb részek ellentételezéseként hiteles leírást kapunk a társadalmi viszonyokról.

A regény fő vonala – a jóslat utáni nyomozás és a tűzvész megakadályozására tett erőfeszítések története – csak lassan bontakozik ki. Hosszan elidőzünk a lovászok, hajtók, bőrművesek és a lovak mindennapjaiban (a sebész-állatorvosi diplomás írónő egykor főleg lovakat gyógyított). Terjengős és brutálisan naturalista beszámolót kapunk a kocsiversenyekről – óhatatlanul felidéződnek bennünk a Ben Hur hasonló jelenetei. A szerző nagy jelentőséget tulajdonít a szagoknak, illatoknak, színeknek – érezhetővé, átélhető teszi az utcák, piacterek forgatagát. Aprólékosan leírja a különféle státuszú és nációjú szereplők öltözékét, az épületbelsőket és az utcarészleteket. Megismerhetjük a rejtőzködés tudományát, kaphatunk néhány leckét az éber fegyelem és a pontos megfigyelés technikájából is.

...

A teljes cikk, az Ég a város, ég a ház is az olvassbele.com oldalán olvasható.