jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Baráth Katalin: A borostyán hárfa; Agave, Budapest, 2012

Amióta Baráth Katalin kotnyeles főhősének önkéntes nyomozókarrierje két évvel ezelőtt elindult Ókanizsa szikkasztóan unalmas utcáiról, az ifjú hölgynek komoly rajongótábora alakult ki. Az írónő játékos detektívtörténetei a magyar szórakoztató irodalom olyan területeit hódították meg, amelyre – úgy tűnik – nagy volt az igény. Mára az is szinte hagyománnyá vált, hogy a nyár Dávid Veron újabb kalandjaival kezdődik. Az idei Ünnepi Könyvhétre A borostyán hárfa című regényt hozta ki az Agave Kiadó.

Veron sokáig szürke könyvesbolti eladóként élt, s csak képzeletben vitt véghez fontos dolgokat. Csakhogy egy nap az addig nyugodt bácskai városka mindennapjait gyilkosságsorozat kavarta fel. A fontoskodó ifjú hölgynek nagy szerepe volt abban, hogy a tettesek lelepleződjenek. Kalandvágya vezérelte ezt követően a székesfővárosba. Az igazat megvallva, más apropója is akadt hirtelen elutazásának: az ügy rá nézve kínos aspektusait szerette volna elfeledtetni.

A Nő és a Társadalom kezdő újdondásza hamar beleveti magát a századelő Pestjének sűrűjébe. Itt is hamar rátalált egy izgalmas, talányos eset. Baráth Katalin a második kötetben már nem elégedett meg a kisváros belterjes dolgainak bemutatásával. Az egész országot beutazta főhősével, hogy lebuktasson egy alávaló figurát.

A borostyán hárfa történetének elején Veron kétévnyi önkéntes száműzetés után visszatér szülőföldjére. Lelkét felfokozott várakozás feszíti. Izgatottsága azonban nem egy újabb bűnesetnek szól. Még legjobb barátnőjének közelgő esküvője sem hozza túlzottan lázba. Kíváncsi, vajon a poros városka hogyan fogadja őt, aki nyomtalanul eltűnt, miután sikerült végére járnia a korábbi gyilkosságoknak. Legfőképp pedig az érdekli, hogy gyermekkori pajtása, akit annak idején kikosarazott, vajon örül-e a viszontlátásnak. Veron ugyanis – minden feminista hajlama ellenére – a romantikus szerelem híve, akár a többi hajadon a városban. És most valószínűleg másmilyen választ adna egy újabb leánykérésre. De ez a gondolat semeddig nem jut el.

Az egykori majdnem-vőlegény, Remete Pista nősülni készül, az ara még Veronnál is éretlenebb lányka. Senki sem elég tapintatlan, hogy a szemébe mondja, ezt a partit ő, Dávid Veron játszotta el: addig szórakozott, csúfolódott a fiúval, mígnem az talált egy simulékonyabb természetű menyecskét. A hoppon maradt szópárbajhősre azonban mindig is az volt a jellemző, hogy ami a szívét nyomja, az kiszalad a száján is. Olyasmiket mond ki, amiket később magyarázni, jóvátenni nem lehet. Csak hát a Pista fiú menyasszonya meghal, s mily különös: alighanem megmérgezte valaki. Vagy mégsem?

Veron eddig is mágnesként vonzotta a bajt. A sorozat első részének ismeretében nem meglepő, hogy előbb-utóbb csúfos dolgok mennek végbe, ahol feltűnik. Egy olyan kisvárosban pedig, amilyen Ókanizsa, hamar megindul a szóbeszéd. Gyanús ez a Veron, tán elvakította az irigység meg a féltékenység… Ki más lehetne a felelős a menyasszony haláláért?

Mintha „a város” észre sem venné, hogy az utóbbi időben fölöttébb sok idegen tapodja poros utcáit: grófok, mozigépészek, marcona katonák. S talán az véletlen volna, hogy a közbiztonságért felelős Dujmovics Lázó kapitánynak is éppen most kellett elutaznia egy magántermészetű ügyben? Különös jelek ide vagy oda, Veron hamar megkapja a közösség rosszallását. A tény, hogy szereti a detektívet játszani, most kapóra jön. Már csak a saját érdekében is fel kell tárnia, mi adhat magyarázatot a halálesetre. Ha megtalálja az igazi tettest, eloszlatja a gyanú rá vetülő árnyékát.

A borostyán hárfa cselekménye, hasonlóan elődeihez, komótosan indul el. Baráth Katalin sokat szöszmötölt az ókanizsai miliő megrajzolásával, láthatóan igyekezett kielégíteni az olvasói igényeket, amelyek a második kötetből éppen ezt hiányolták. Újból találkozhatunk a városka már megismert lakóival, elmélyülhetünk a nagyszabású esküvő megszervezésének gondjaiban.

Az rögtön világos az olvasónak, hogy Baráth Katalin nem csak a szívügyek körül fog keringőzni. De csaknem száz oldalt kell végigrágnunk, hogy eljussunk a bűntettig, ami nélkül detektívregény legalábbis ritka. Igaz, hogy Dávid Veron történeteinek bája éppen a terjedelmes részletekben rejlik, de az efféle hosszadalmas bevezetés talán kissé eltúlzott egy krimi esetében. Ízlés dolga, hogy az olvasónak meddig terjed a tűrőképessége.

Baráth Katalin hamar felkapott lett első kötete óta. Elsőre kissé megmagyarázhatatlannak tűnik ez a nagy népszerűség. Dávid Veron esetei nem túlságosan csavaros detektívtörténetek. Nem állítom persze, hogy a cselekményépítés minden fordulata előre látható lenne, mégis az olvasó könnyedén megsejti a soron következő lépést. Igenis, A borostyán hárfából hiányolom a mellbevágó megoldásokat.

...

A teljes cikk, a Szerelemvakság az olvassbele.com oldalán olvasható.

*
A cikk a port.hu-n is olvasható!

Tony Gilroy: A Bourne-hagyaték (2012)

A Bourne-trilógia megteremtette a politikai thriller és az akciófilmek zsánerébe oltott modern Frankenstein-mítoszt, amelyben a látványos ökölharc és az autós üldözés, valamint a mindvégig feszült tempó csupán díszítőelem a személyazonosságát vesztett Kreatúra történetén.

Jason Bourne-nek (?) fogalma sincs, hogy valójában kicsoda ő. Egyetlen vágya, hogy saját eredetét felkutassa. Nem érti, hogy a teremtője miért nem szereti őt. Miért akarja a pusztulását? Ahogy Mary Shelley klasszikus rémmeséjében a Kreatúra, Bourne is saját megalkotója, a személytelen hivatal ellen fordul. Ő azonban, ellentétben doktor Frankenstein „gyermekével”, élni akar. Ehhez azonban teljesen új identitásra van szüksége, amiért csakis ő a felelős.

Úgy tűnt, hogy a széria harmadik része, A Bourne-ultimátum véglegesen lezárta a címszereplő aktáját. Jason Bourne emlékei kitisztultak, élet-halál játszmában visszaszerezte az uralmat saját személyisége felett, és rábírta egykori irányítóit, hogy vegyék végre tudomásul: végleg eltűnik a térképről.

Hollywoodban a mozi mágnásai azonban sosem hajlandóak az önmérsékletre, ha arról van szó, hogy a jól működő recept tovább gondolásával még az eddiginél is több bevételt lehet termelni. A Bourne saga sem kerülhette el a sorsát. Folytatni kellett egy már befejezettnek hitt történetet. Csakhogy a projektből kiszállt a Bourne-filmek két meghatározó figurája: a főszereplő Matt Damon, valamint a sorozat második és harmadik darabjának rendezője, a filmek nyugtalan atmoszférájáért felelős Paul Greengrass is.

A lelépett sikerpáros közben leforgatott egy kevésbé kiérlelt munkát, az iraki háborúval foglalkozó Zöld zónát. A Universal Pictures produkciójának rendezői székébe beleült a korábbi filmek forgatókönyvírója, Tony Gilroy, aki a Michael Clayton című mozijával már bizonyította, hogy van tehetsége az igényes politikai krimik levezényléséhez. A főszerepet pedig a tehetséges Jeremy Rennerre (A bombák földjén, Tolvajok városa) osztotta.

Tony Gilroy A Bourne-hagyaték sztoriját hozzáigazította a trilógia harmadik epizódjának záró akkordjához. Az új film konfliktusa ugyanis abból adódik, hogy Bourne New York-i felbukkanása felkavarja az amúgy sem nyugodt állapotokat. Jason Bourne esete rámutatott a rendszer sérülékeny pontjaira, ezért a Központi Hírszerző Ügynökségnél tovább gyűrűzik a paranoia. Befagyasztják a titkos programokat, a Jasonhoz hasonlóan rizikófaktorrá vált csúcskémeket szisztematikusan kivonják a forgalomból (mármint az életből is).

Semmi meglepő nincs abban, hogy a szervezet terve nem teljesül maradéktalanul. Ha minden a könyörtelen elképzelés szerint alakult volna, ez a film meg sem születik. Vagyis újabb titkos hadművelettel van dolgunk és újabb átvert ügynökkel, akinek újabb érzéketlen halálosztókkal kell szembenéznie.

Aaron Crossnak már eleve gyanús, hogy Alaszkába vezénylik, hónapokig tartó, se eleje, se vége kiképzési feladatra. Tovább erősíti sejtelmeit, hogy a hófödte rengetegben elrejtett támaszponton találkozik a program egy másik résztvevőjével. Ilyen még sosem fordult elő vele. Amikor aztán ide, az isten háta mögé küldenek egy távvezérelt kémrepülőt, hogy éppen őket semmisítse meg, minden kétsége eloszlik.

Valakik kitalálták a hivatali bürokrácia csúcsán, hogy olyan emberrobotokat kell létrehozni, akikben szemernyi félelemérzet sincs. A tökéletes katona nem kérdez vissza, végrehajtja az utasításokat. Programozható testekre van szüksége a hatalomnak, felesleges emberi érzelmek nélkül. Aaron és hasonszőrű társai fizikumát és mentális kondícióját szigorú rend szerint adagolt gyógyszerekkel szabályozzák. A készlet azonban vészesen megfogyatkozott a hegyekben. Ráadásul, most általa ismeretlen okból meg is akarják ölni.

A Bourne-hagyaték főhőse alapvetően különbözik Jason Bourne-től. Cross nem az identitásáért harcol, hanem az életéért küzd. Életösztöne vezeti el abba az orvosi laboratóriumba, ahol az időszakos vizsgálatot elvégzik rajta. Csak éppen a viselkedésmódosító tudóscsoport egyik tagja kisebbfajta ámokfutást rendez, ami után egyetlen túlélő marad, Shearing doktornő. Miután a titkosszolgálat el akarja tüntetni az utolsó nyomokat is, együtt kénytelenek folytatni a menekülést.

...

A teljes cikk, a Nosztalgiamozi az olvassbele.com oldalán olvasható.

Lawrence Block: Tánc a mészárszéken, Agave, Budapest, 2012

Hatásosan indul a Tánc a mészárszéken. Queens szürke betonépületei között, a közelmúltban megnyílott Maspeth Sportcsarnokban felragyognak a boksz csillagai. Megszólal a mérkőzés kezdetét jelző gong, két nehézsúlyú ökölvívó esik egymásnak. A ringbe királykék köpenyben bevonuló bokszoló több meneten keresztül gyors és pontos ütéseket mér az ellenfelére, aki azonban állja a pofonok sorozatát, és végül ő viszi be a végzetes ökölcsapást. Az egykori zsaru Matthew Scuddernek is ugyanígy meg kell ízlelnie a vereség ízét, mielőtt legújabb megbízatása során valamennyi titkot megfejti. De ne gondoljunk azt, hogy az ügy megoldásában bármiféle megnyugvást találunk.

Felmerül a kérdés: vajon Lawrence Block főhőse mit keres egy bokszmérkőzésen? A kézzelfogható válasz az lenne, hogy nyilván szereti a küzdősportokat. De Scudder semmit sem tesz ok nélkül. Természetesen nincsen kifogása az ellen, ha két ember szabályozott keretek között megpróbálja egymást péppé verni, sőt kifejezetten élvezi. Scudder mégsem puszta szórakozásból jött ide. Legújabb ügyén dolgozik éppen, az egyik amerikai sporttelevíziós csatorna producerét követi a csarnokba.

A megfigyelt férfi Richard Thurman, akinek várandós feleségét a lakásuk közelében brutálisan meggyilkolták. A házaspár aznap éjszaka egy partiról sétált haza a Nyugati Ötvenkettedik utcában levő, negyedik emeleti otthonukba. Mikor hazaérkeztek, egy emelettel lejjebb két felfegyverkezett betörő beterelte őket a lakásba, amelyet éppen kiraboltak. A férfit ájulásig verték, a nőt megerőszakolták, végül megfojtották. A tetteseket sosem kapták el.

A nő bátyja sosem kedvelte igazán Thurmant. A szörnyű eset után pedig a nyakát merné tenni arra, hogy a férfi keze benne volt a gyilkosságban. A nő után – milyen különös – ugyanis szép summa maradt a halála előtt megújított életbiztosításból. A pénzt természetesen a férj örökölte. A megbízó azonban nem bizonyítékokat akar, amivel a férjet az esküdtszék elítélheti. Scuddert azért keresi meg, mert nem hagyja nyugodni a húga halála, és bizonyosságot akar szerezni arról, amit igaznak vél.

Scudder a rá jellemző alapossággal járja körül a dolgokat. Észrevétlenül ered a célszemély nyomába, rendőrségi kapcsolatain keresztül adatokat gyűjt. Éjszakai bárokba, sötét utcákba kukkant be. Kétes csehók csaposaival beszélget, utcai neppereknél, striciknél, örömlányoknál kérdezősködik. Soha sem siet el semmit, hagyja, hogy minden mozaikdarab a maga idejében a helyére kerüljön. A megérzéseit pedig megtartja magának. Abban azonban egészen biztosak lehetünk, hogy az ügy megfejtése már jóval előbb körvonalazódik a fejében, mintsem az orrunkra kötné. Block pedig igazán ügyesen ügyel arra, hogy az olvasó ne ismerje meg túl korán részleteket.

De vajon valóban részes Thurman a felesége halálában? Az író – különös módon – kész tényként kezeli a férj részvételét a gyilkosságban. A gond azzal van, hogy az eset körülményei sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudják ezt a feltételezést. De egyáltalán érdekes ez számunkra? Nem kertelek, mert Block sem tartja kétségek között az olvasóját: a magándetektív eredeti feladatát viszonylag könnyen megoldja. Minden jel arra mutat azonban, hogy Blockot igazából nem is Thurman esete izgatja a leginkább.

Vissza kell tekernünk fél évet az idő vaskerekén, hogy meglássuk, amint az egyik AA gyűlés után egy alak videokazettát ad át Scuddernek. Arra kéri, mindenképpen nézze meg a rajta levő filmet. De ne egy másik verziót, hanem csakis ezt a kazettát. A borító Robert Aldrich ismert klasszikusát, a Piszkos tizenkettőt ígéri. A film első tíz perce nem különbözik az eredetitől, de aztán változik a kép: bőrruhás nő és férfi látható az amatőr felvételen, és egy megláncolt fiatal fiú játssza a központi szerepet. A folytatást most jobb nem leírni. Ha főhősünk nem járna el rendszeresen az anonim alkoholisták gyűléseire, a film után első útja biztosan egy közeli kocsmába vezetne, hogy magába töltsön egy-két pohárral kedvenc bourbonjéből. A viszolyogtató élményt Scudder eltemeti magában, de hónapokkal később az aréna lármájában egy ismerősnek tűnő mozdulatra figyel fel. Csak később jön rá, honnan ismerős neki a fickó.

Block főszereplője sosem volt makulátlan jellem. „Érdekes barátai” vannak, akiknek akad egy s más a rovásukon. Hivatását sem szigorúan a törvény betűjét követve gyakorolja. Magánélete toldott-foldott: évek óta egy gyenguska hotelszoba lakója, és a barátnője is, ne finomkodjunk, egy szobázós kurva.

Scudder eltűri az apró szabályszegéseket, de az igazán aljas dolgokat sosem fogadta be a gyomra. Különösképp ki nem állhatja, ha valaki pénze, politikai hatalma, gazdasági és egyéb befolyása miatt a törvény fölött állónak hiszi magát, és bármit megtehet. Most ilyesvalamivel áll szemben, de a hajmeresztő, hogy csak ő tud róla. Senkinek nem mondhatná el. Akik meg tehetnének valamit, nem hisznek majd neki. Csak ez a nyomorult kazetta, ez a rossz kópia van a kezében.

...

A teljes cikk, a Piszkos menet az olvassbele.com oldalán olvasható.

*

A cikk a port.hu-n is olvasható!

Madarat tolláról | Finy Petra: Madárasszony

Mit tehet egy madárszellem, ha emberruhába kényszerítve kell leélni egy egész életet? Nem tűri, ha szabadságát korlátozzák. Folyton meg akar szabadulni a lelkét rabságba tartó idegen öltözettől. A költő Finy Petra első regényének címszereplője hús-vér kalitkába zárva próbál meg szárnyalni, törékeny teste azonban nem sokáig bírja el a lélek önpusztító vívódását.

A Madárasszony élete csak egy sóhajtáson múlik, a születését az édesanyja halálával fizeti meg. Muszáj egyből felnőtt nőként viselkednie, lány belőle sosem lehet. Nem ismerheti az önfeledt játékokat, mert korán a nyakára zúdul a szomorúság és rátelepedik a halál. Az apja a bánat miatt nem tud mit kezdeni vele. Egyetlen társa egy holló lesz, aki a szellemvilágból érkezik hozzá segítőnek. Linger Lili nem talál semmit, amiért az emberek világába tartozónak érezhetné magát. Jogosan érezheti hát, hogy a levegőben élő rokonai sokkal inkább megérdemlik a szeretetét, mint embertársai.

Ha emberként is kell léteznie, azt csak szárnyas barátai közelében tudja elképzelni. Hiába lesz ő szerető, feleség, leány, meny vagy anya, e szerepeket sosem tudja tökéletesen eljátszani. Számára minden csak addig létezik, amíg vak szenvedéllyel dobogni tud érte a szíve. De ahogy előbb-utóbb minden vágy lelohad, idővel úgy válik számára unalmassá a szárnyak nélküli létforma. Depressziója fokozatosan eltávolítja a valóságától, helyébe egy másikat épít. Csak a Kolon-tó és annak környéke foglalkoztatja. Olyan vidékekre vágyik, ahol madarakat lehet befogni. Bárhova képes elmenni azért, hogy gyűrűt biggyesszen egy ragadozó lábára. Végül azonban már csak a halál iránt tud érdeklődést mutatni.

A cím kissé félrevezető, mert a regény elsősorban nem a Madárasszonyról szól. A főszereplő a gyermek, Linger Lea, aki sok-sok évvel édesanyja halál után kel vándorútra. Végigjárja a rokonokat, meglátogatja anyja egykori barátait. A benne élő emléklenyomatok az évek folyamán kisimulnak, ezért mániákusan gyűjti az édesanyja után visszamaradt emóciókat, hiedelmeket, mítoszokat. Mások emlékeiből akar felépíteni egy anyaképet.

Lea szeretne tisztán látni, hogy végre feloldozást nyerjen az anyákról lányokra szálló átkok, görcsök alól. Mert nagyon úgy tűnik, ebben a családban a nők közös sorsa, hogy anya nélkül kell felnőniük. Egész életükben ennek terhét cipelik, amivel sehogy sem tudnak megbirkózni. A lány szeretné megismerni az anyját, hogy legalább halálában köze legyen hozzá. Közben pedig kétségbeesetten próbál szülővé válni, hogy kijavítsa mindazt, ami a felmenőinek nem sikerült. Maga is gyógyulni szeretne tehát, hogy kiszakadjon a nemzedékekre visszavezethető körforgásból.

De mit lehet kezdeni egy olyan anyával, aki akkor is csak szenvedélyét táplálja, amikor látszólag a lánya kedvébe akar járni? Hanyatt-homlok rohan, ha mondjuk egy feketerigó fiókát kell megmentenie, de észre sem veszi, amikor a méhéből kikelt embergyerek kerül életveszélybe. Mit csinálhat a gyermek azzal az anyával, aki olykor olyan, mint „a tátogó tornádó, nyitott szájú vihar, ami bármikor elnyelhet, és végképp elemészt őrjöngő páráival”? Máskor mintha lélekben ott sosem lenne, ahol teste formát ölt. Akár véresre is marhatják a vöröshangyák, fel sem fogja, mi történik körülötte.

Lili a fékezhetetlen függetlenség, akiért a férfiak rajongnak, mégis távol tartják tőle magukat. Körülötte minden csupa rejtély, misztérium. A könyv elbeszélői fantasztikus, hihetetlen vagy éppen bizarr eseményekről számolnak be róla. A hiányt az emberi elme előszeretettel dolgozza fel úgy, hogy az egykor megesett dolgokat felmagasztalja. A Madárasszony esetében azonban nem csak erről van szó.

A regény lelkülete olyannyira szorosan kötődik a teremtett természethez, hogy abban másként nem is lehet megszólalni, csak csodálatos költői képekben. A szerző tollából ösztönösen bomlanak ki a gyönyörű hasonlatok, a pontosan megfogalmazott metaforák és a szépen kidolgozott megszemélyesítések. A lágy költőiség a maga természetességében járja át a szöveget, ezért az nem roskad meg az ornamentika súlya alatt. Finy Petra regényében is ugyanaz a gyermeki játékosság és nyers őszinteség mutatkozik meg, ami a verseit is jellemzi. Kifejezetten üdítő olvasmány ez a könnyed ritmikájú próza, ami bátran bánik a szóképekkel.

Az elbeszélő mindvégig ugyanaz, de a tanúskodók személye fejezetről fejezetre változik. Az első és második férj, a szerető, a barátnő, a nagynéni, a nagyapa és a nagymama a saját lényéből formálja a címszereplő alakját. A mesélők sokszínűségét a prózai szöveg lírai fordulatai finoman, alig észrevehetően követik le. A dühödt irigység, a reménytelen szerelem, a szánakozó szeretet, a keserű bűnbánat, az ajnározó áhítat változtatja meg a metaforák jelentését. A különböző emlékmozaikokat végül Leának kell a helyére tennie, illetve az olvasó végzi el az eltérő nézőpontok összefésülését. Minden kimondott szó, elregélt emlékkép a gyógyulást szolgálja. Lea utazása megtisztítja a szíveket a gúzsba kötő érzelmektől.

A családi legendáriumban minden egyes emlék a flóra és a fauna valamilyen megjelenési formájához kapcsolódik. Vörösbegyek, vargányák, kajszibarackok, vadászpatkányok hívják elő a szereplőkből a múlt élményeit. Itt mindenki egy rögeszme rabja: a lepkeimádó, a szarvasgombagyűjtő, a fanatikus bábkészítő, a habókos vajákos asszony, és persze az eszement madarász. A könyv minden egyes szereplője a környezetével szimbiózisban élő embert mintázza. Egy olyan létformát mutat meg nekünk, ami után manapság sokan csak reménytelenül vágyakozunk, vagy aminek létezésében egészen egyszerűen már nem is merünk hinni.

Finy Petra olyan érzékletesen írja le a kék fadongót, a gyurgyalagot vagy éppen a fényseregélyt, hogy még azok számára is elevenné, láthatóvá válnak ezek az élőlények, akik sosem merészkednek ki a nagyvárosok bűzős-füstös aszfalttengeréből. De a Madárasszony sokkal több, mint egy száraz madárhatározó. Valamennyi emberi magatartásra ráismerhetünk egy sajátos madárfaj viselkedésében. Tökéletesen jellemzik azokat a férfiakat és nőket, akik e regény lakói.

Mindegyik történet, valamennyi fejezet következetesen épül az azt megelőzőre. Egy tétova gondolat, egy hirtelen impresszió, egy véletlen látomás csalogatja elő azt az élőlényt, amely a soron következő rész metaforáját kiteljesíti. Az elbeszélők sorrendje is hasonlóan tudatosan van megszerkesztve. Nem véletlen, hogy először a nagyapával beszélget Lea és annak is oka van, hogy legvégül a nevelőapjával találkozik.

A Madárasszony modern identitástörténet, amely egy érdekfeszítő nyomozás köré szervezi cselekményét. Csak éppen nem egy gyilkosság elkövetőjének a személye a kérdéses, hanem önmagunk meghatározása forog kockán. Lea izgalmas utazása során olyan tapasztalatok, élmények után kutat, amelyeket a gyermekkori traumák radíroztak ki az emlékezetéből. Mázlija van, mert az élők hajlandóak tanúskodni.

A több szólamban elmesélt történetek Leának irányt mutatnak abban, hogyan kell messzebb kerülni a fájdalmától. De sokat segítenek a családtagoknak is a felgyülemlett sérelmek oldásában. Finy Petra magával ragadó, letisztult lírai prózája sokrétegű képbe festi bele a hiány és a gyász feldolgozását.

Finy Petra: Madárasszony

Libri Kiadó, Budapest, 2012

 

A cikk a port.hu-n is olvasható!