„Mindennek van rendje. A világ összes dolga a csillagoktól a legapróbb részecskékig, az élő és élettelen anyag ezekbe a rendekbe van besorolva, ahogyan minden élő ember cselekedete is. S a rend igazságát senki sem vonhatja kétségbe.” Én sem, te sem, senki sem.

Születésünkkor még él bennünk a rendbontók reménye. Hogy belőlünk bármi lehet. Azt csinálhatunk majd, amit csak akarunk. Holott már akkor rá vagyunk szorítva egy előre eltervezett pályára. Egy genetikailag kódolt programot játszatnak le velünk. Csupán illúzió, hogy saját elhatározásaink vezérlik sorsunkat. Egy titkos akarat a háttérből folyamatosan utasításokat ad, aminek engedelmeskednünk kell.

A biológiai kényszer hajt előre.  A nevelésünk már a gyermekévek alatt elkezdődik. A család, az óvoda, az iskola meghúzza a határokat, amelyek között majd léteznünk kell. A házasság, a gyerekvállalás, a munkaerőpiac, az egész társadalom elfogadtatja a játékszabályait, csak az általuk meghatározott keretek között cselekedhetünk. Az úton visszafordulni nem lehet, de még egy átkozott elágazásra sem találunk. Látjuk magunk előtt a szülők példáját, amit semmi esetre sem követnénk, mégis majdnem mindent úgy teszünk, ahogy ők tették. Sejthető, hogy a gyerekeink, az unokáink sem fogják másképp csinálni.

Háy János regényében egy férfi és két nő meséli el ugyanannak a történetnek három verzióját. A Mélygarázs szerelmi háromszögében a szerető, a férj és a feleség egymást kiegészítő és egymást feltételező szerepeket játszik el. Mindegyik máshol látja a hangsúlyokat, mégis valamennyi monológ közös nevezőre hozható: a bántások és nem-szeretések, az elhallgatások és önbecsapások egybefüggő, megbonthatatlan rendszere áll össze belőlük.

A szerető a mellékalakokkal sosem elégedett meg. Mindig is szeretett volna mesebeli királylány lenni, akiért egyszer fehér lovon eljön a királyfi. Mikor már azt hitte, neki hős nem jár, egyszer csak ott volt, pont őérte jött. A királyfi lelke azonban a csillogó páncél alatt tele volt apró kis sebekkel. Hallgatott arról, hogyan szerezte őket. Hiába mondták a szeretőnek, hogy ez tipikus mese, amit már sokaktól hallottak. Ő mégis reménykedett a mesebeli házikóban és a mesebeli gyerekeikben.

A Férj kínosan ügyelt arra, hogy jól játssza az aggódó apát, a szerető társat, a tehetséges kutatót, de minél inkább meg akart felelni az összes elvárásnak, annál jobban érezte, hogy kifordul belőle a világ. Törvényszerű volt, hogy meginog az addig szilárdnak tűnő alapzat. Megjelenik mondjuk egy másik nő. S míg az egyik kizárólagosságot akart, a másik csak azt, hogy maradjon. Nem tudta, mitévő legyen, csak azt, hogy mindenképp veszít.

A Feleséget agyonszerették a szülei, s állandóan megmondták, mi a jó neki. A legkézenfekvőbb tehát, hogy a férfival lép külön utakra, hiszen egyedül nem merészelt volna. Persze olyan, hogy Igazi, nincsen. Csak, aki éppen akkor ott van. Látta a rossz példákat, mégis hitt abban, hogy lehet másképp is. Tévedett. Mellette maradt ugyan a férfi, de csak mert ő volt a biztonság, a kényelem. De beletörődött.

Minél több örömmel és annál kevesebb szenvedéssel szeretnénk megélni a legfontosabb pillanatainkat. Háy szomorúmanói is közelebb szeretnének kerülni a boldogsághoz, de képtelenek rá. Hajszolják a nagyobb lakást, az új autót, a szebb ruhákat. De ha megszerzik, csak a társadalmi biztonságérzetük nő, a lélek nem kapja meg, amire igazán vágyik.

A Háy-hősök nem ismerik be, ha szenvednek. Tudatában is vannak annak, hogy baj van az életükkel, tudják, mi okozza a gondot. Ahhoz nincs bátorságuk, hogy belássák, ez így nem mehet tovább. Inkább áltatják magukat. Képtelenek meghallani, meghallgatni a másikat. Ezért belegázolnak a másikba. Pedig mindenkinek jobb lenne, ha időben kilépne a hálózatból. Mégis a végsőkig várunk. Apró kompromisszumokat kötünk, értelmes cél nélkül. Ellenben a tüskék bennünk maradnak, a tehetetlenség lassan felemészti az életenergiánkat.

Háy látlelete nyomasztó, de túlzottan ismerős. A mindennapokban a többség által normálisként elfogadott viselkedésmintákat sűríti össze regényében. Nézzünk körül: ami jól működő kapcsolatnak tűnik, képes elkorhadni. Talán neveltetésünk az oka, mert mindig meg akartunk felelni a társadalom elvárásainak, csak éppen a belső békénkről feledkezünk meg. A szabálykövetés külső parancsa felülírja az ésszerű és helyesnek vélt döntéseket. És úgy tűnik, sosem tanulunk hibáinkból.

A szereplők egyes szám első személyben szólalnak meg, de az elmondottak ettől nem válnak Háy személyes történetévé. Mindig az éppen aktuális mesélő szempontjából élhetők át. Az író nem kommentál, nem von le következtetéseket. Megfigyeléseit archetípusokká gyúrja. A Mélygarázs hőse lehetne bárki, ezért sincsen neve. A sok kis apró tanulság viszont sorsszerűségre világít rá, mi több törvényszerűségre. Háy egyedit rajzol, de általánost mutat.

Csak úgy léphetünk ki ebből az önmagába visszatérő (életpálya)hurokból, ha elvonulunk a Mélygarázsba és nem csinálunk semmit – ahogyan a regény egyik főszereplője teszi? Vagy ha ennyire kilátástalan a helyzet, miért nem kötjük fel magunkat az első fára? Talán mégsem ennyire fekete vagy fehér a helyzetünk. Kellemetlen belenézni az elénk tartott tükörbe. Fura, karikatúraszerű ábrázat bámul vissza. Véssük eszünkbe elmosódott kontúrjait, mert éppen azokat kell élesen látnunk. Senki sem ígért egyszerű életet, de talán még nem késő újratervezni.

Vagy inkább a regény szereplőinek sorsában osztoznál?

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.