jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Quentin Tarantino: Django elszabadul

Orson Welles szerint egy filmrendező ne nézzen filmeket, mert minden, amit lát, óhatatlanul formálja ízlésvilágát, s odavész az eredetisége. A videotékában szocializálódott Quentin Tarantino viszont sosem rejtette véka alá, hogy forgatókönyvírás közben alapanyagként tekint kedvenc filmjeire.

Welles az amerikai szerzői film alapjait tette le a filmtörténelem hajnalán, miközben örökös harcot vívott a hollywoodi stúdiókkal. Tarantino ezzel szemben az Álomgyár működési mechanizmusát ki- és felhasználva teremtette meg jellegzetes stílusát, a másolatokból összegyúrt zsánerfilmet. A filmművészet több mint egy évszázados múltja nélkül nem is alkothatott volna.

Tarantino sosem egyetlen műfajból építkezik, hanem a kiválasztott zsáner szabályainak kijátszásával, különböző műfajok stílusjegyeinek összekeverésével alkotnak izgalmas elegyet. Legyen szó akár a kínai harcművészetet előtt tisztelgő mozijáról (Kill Bill), akár egy második világháborús „piszkos tizenkettő” történetről (Becstelen Brigantyk), előszeretettel nyúl például az olasz spagetti western hagyományaihoz. Legújabb alkotása, a Django elszabadul (főhajtás Sergio Corbucci 1966-os filmje előtt) azonban már térben és időben is a Vadnyugatot idézi meg. Mégsem lehet egyszerűen csak a westernfilmek sorába beállítani. Bár érzékelhető Sergio Leone nagy ívű mozgóképeinek hatása, a rasszizmus elleni felszólalásával már önmagában túlmutat a műfaj meghatározó alkotásain.

1858-at írunk. Valahol az Egyesült Államok déli és délnyugati részén elhelyezkedő Texasban a német származású profi fejvadász, dr. King Schultz három gazembert keres, akiknek fejére busás vérdíjat tűztek ki. Akad azonban egy bökkenő: fogalma sincs, hogyan néznek ki a fickók. Szerencséjére megtalálja a szemtanút, Djangót, aki azonban néger, ami két évvel az amerikai polgárháború kitörése előtt együtt jár azzal, hogy az illető rabszolga. Django nemcsak elégtételt vehet régi gazdáin az általuk okozott szenvedésekért, de a segítségért cserébe új barátjától megkapja a szabadságlevelet is. Tarantino azonban nem elégszik meg azzal, hogy e kaland befejezésével lezárja történetét.

Ha valaki már a pályája elején megalkotja mesterművét, szembe kell nézni azzal, hogy későbbi munkáit folyton a nagy műhöz méregetik majd. Hiba lenne azonban a Django elszabadulon számon kérni a Ponyvaregény tökéletesre csiszolt elbeszélési struktúráját és az azóta unalomig ismételt, menő dialógusait. Tarantino legújabb mozija sokkal inkább a Becstelen Brigantyk nyomain jár. Nem keveri meg az idősíkokat. A szenvedésteli múlt rövid felvezetése után lineárisan meséli el az eseményeket, egészen a véres leszámolásig. Van viszont egy nagy különbség a két opusz között. A Djangóban a banda felszámolása után Tarantino lényegében újabb film elmesélésébe kezd. Éppen ez a váltás nyitja meg az utat a két film hasonló üzenetet tartalmazó végkimenetele felé.

Az átvezetéshez segítségül hívják a germán mitológiából a valkűr Brünhilda és a harcos Siegfried legendáját. Djangónak ugyanis felesége van, akit (mit ad isten) éppen Broomhildának hívnak. Ráadásul, bár rabszolga, perfektül beszéli a német nyelvet. Az isteni szépségű nőt eladták a rabszolgaviadalok iránti rajongásáról ismert ültetvényesnek, Calvin Candie-nek. Ahogy Siegfriednek, úgy Djangónak is egy félelmetes „sárkányt” kell legyőznie a szerelem beteljesülése érdekében.

Schultz – hála a germán párhuzamnak, illetve annak, hogy elutasítja a rabszolgaságot – boldogan segít felszabadított társának. Nincs más dolguk tehát, mint hogy belovagoljanak Candielandbe és megvásárolják Django szíve hölgyének szabadságát. A sikerhez csupán egy körmönfont terv tökéletes megvalósítására lenne szükségük. Tarantino azonban nem adja meg ilyen könnyen a happy endet főszereplőinek. Addig csűri-csavarja történetét, míg végül belekényszeríti Djangót a bosszúálló hős pozíciójába. Tarantinónál a sérelmek megtorlása visszatérő motívum. A Kill Bill Fekete Mamba névre hallgató bérgyilkosnője még csak saját megpróbáltatásai miatt indít hajtóvadászatot hóhérai ellen, a Halálbiztos perverz, pszicho­pata kaszkadőre azonban már a film dögös csajcsapata ellen indított gyilkos­ság­soro­zatáért kap méltó halált.

A Django mégis több mint bosszúfilm. Tarantino (mint a Becstelen Brigantykban) már nemcsak az egyén vagy a kisebb közösség ellen elkövetett bűnöket toroltatja meg főszereplőjével, hanem történelmi igazságot szolgáltat – fittyet hányva a tényekre. Django a rabszolgaság intézménye ellen emeli fel fegyverét.

...

A teljes cikk, A rabszolga, a fogász és a kereskedő az olvassbele.com oldalán olvasható.

Cormac McCarthy: Átkelés; Magvető, Budapest, 2012

Az Átkelésnek – a Határvidék-trilógia második részének – főszereplője, ahogyan John Grady Cole a Vad lovakban, az ismeretlen messzeség megismerésére vágyik. Cormac McCarthy a kiégett, kopár vidéken szabadságukat kereső magányos marhapásztorok (cowboyok, vaquerók) útját követi, a hanyatlásnak indult Vadnyugat mítoszának állít emléket.

Hőseinek a kóborlás a szenvedélyük. „Semmihez sem fűzi őket tulajdonosi viszony.” A Parham család Grant megyéből vándorolt Új-Mexikóba, elhagyva mindent, ami a régi élethez kötötte őket, tanyát, temetőt, halottakat. Az új ranch körül azonban idővel farkasok bukkannak fel, és csordáikat veszélyeztetik. Valakinek el kell pusztítani. A tizenhat éves nagyobbik fiú, Billy indul az éjjeli vadász nyomában, pedig minden helybéli tudja: ember azt ki nem ismerheti.

Az Átkelésben nyoma sincs a Vadnyugat romantikájának. McCarthy két kézzel szórja a pofonokat koravén hősére, aki útja során a saját bőrén tapasztalja meg, hogy mekkora árat kell fizetnie a szabadságért. Vállalkozásai általában tragikusan végződnek, még a hadseregnek sem kell. Egyetlen lehetőség marad számára: „a világnak való nekidőlés”. Lóháton léptet bele a vörösen izzó horizontba, hogy aztán sziluettje egy szemvillanás alatt szertefoszoljék, mint egy gyorsan múló, s talán sosem létezett világ utolsó emlékképe.

Ugyanis a világ a ’29-30-as válságot követően megváltozott. Roosevelt elnök meghirdette a New Dealt, az északi nagyvárosokban hamar megindult a gazdasági fellendülés. De a déli, határ menti területeken mintha megdermedt volna az idő. „Egészen Mexikóig el lehetett lovagolni anélkül hogy az embert akár csak egyetlen kerítés megállította volna.”

Billy legnagyobbrészt egyedül rója ezt a kegyetlen tájat. Nincs hely, ami maradásra bírná, nincs ember, akihez igazán kötődhetne. Belegázol a gyors sodrású folyóba, felkaptat a meredek sziklák közé, a fakó síkságon lépked. Letáborozik, tüzet rak. Lecsutakolja a lovat, tortillát eszik (az asszonyok szeretik nézni, ahogyan a fiú elmajszolja a neki készített ételt). Éjjel szinte mindig úton van, körülöleli a mindenség. Ha elfárad, a csillagok alatt alszik. Mikor újra útra kész, nyergel, s léptet tovább.

McCarthy néha puritán módon fogalmaz, máskor barokkosan hosszúra nyújtja a mondatokat. Bár elhagyja a vesszőket, az olvasó könnyedén rátalál a szöveg hangsúlyaira, lomha ritmusára. Néha olyan, mintha mantrát ismételgetnénk. A tömör párbeszédek, a fordítás nélkül hagyott spanyol nyelvű szövegrészek, a költői tájleírások lélegzetelállító, távoli látomássá formálják a prózát. Ugyanakkor ez a technika szárnyalni engedi az olvasó képzeletét, aki maga is átélheti a magányos ember szüntelen küzdelmét a vad vidékkel.

McCarthy nem kalandregényt írt, de még csak nem is Billy fejlődéstörténetét olvassuk. Nincsenek pörgő akciók, az erőszak is csak néha szabadul el a könyvben. Az Átkelés vaskos kötetében a főszereplővel sok minden megesik, de a történetnek nincsen pontosan lehatárolható kezdete és vége. Az eseményeknél sokkalta fontosabb maga az utazás, és hangsúlyos szerepe van azoknak a hiedelmeknek, mondáknak, corridóknak [balladáknak], amelyeket Billy az út során ismer meg.

Bölcs indiánok, földrengésben elpusztult város romjai közt élő remeték, lezuhant repülőgép kibelezett vázát cipelő cigányok, tenyérjósok, sokat megélt rancherek példabeszédszerű mesékben számolnak be Billynek az évek során felhalmozott tapasztalásaikról. A rendről, az életről, az igazság megismerhetetlenségéről filozofálnak. De a világ valódi természetéről sokat tanul azoktól a poroszlóktól, a könyörtelen földbirtokosoktól, a rablóktól is, akiknek dühe olykor kíméletlenül lesújt rá.

...

A teljes cikk, a "Az úton mindenki egyforma" az olvassbele.com oldalán olvasható.

*
A cikk a port.hu-n is olvasható!