jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Hans Alfredson – Tage Danielsson: Picasso kalandjai | Pécsi Nemzeti Színház és Henrik Ibsen: Peer Gynt | Örkény István Színház, Budapest

Solténszky Tibor dramaturg, rendező és Szigethy Gábor író, rendező, színház­történész a XIII. Pécsi Országos Színházi Találkozó programjába tizenkét produk­ciót válogatott be a hazai és határon túli ma­gyar színházakban 2012. március 1. és 2013. február 28. között bemutatott előadások közül.

A budapesti Örkény Színház és a Pécsi Nemzeti Színház is olyan színdarabbal kapott meghívást a fesztiválra, amely ugyan a címszereplő köré épül, mégis az egész társulatot megmozgatja. A színészi játék mellett a tánc, a zene, az ének is szerves részévé válik a közös munkának. Bár a két előadás teljesen eltérő hangvételű, súlyú és mélységű, mégis mindkettő jól összehangolt csapatmunka.

Méhes László rendező és Horgas Ádám társrendező-koreográfus Pécsett Hans Alfredson és Tage Danielsson 1978-as kultfilmjét, a Picasso kalandjait (Picassos äventyr) dolgozta át színpadra. A híres spanyol festő születéséről, életéről és haláláról mesélnek. Az életrajz azonban csak ürügy arra, hogy végigtekintsünk a 20. század pillanatain, akármilyenek is voltak. Ez a csodálatos és meghökkentő kor másként el nem beszélhető, fel nem dolgozható, csak „ezer szeretetteljes hazugságba” csomagolt abszurd történetként.

Az előadás, akár egy néma burleszkfilm, mulatságos jelenetek sorából épül fel, amelyeket a narrátor szövegei kötnek össze. Gyakorlatilag ő az egyetlen, aki értelmes mondatokat mond – érdekesség, hogy éppen egy táncművész, Uhrik Dóra alakítja –, a szereplők többsége a legismertebb európai nyelveket utánzó halandzsával kommunikál. Ez a játék a humor fő forrása.

A pécsieknél vendégszereplő Hajduk Károly Picassója töprengő, rácsodálkozó, már-már együgyű figura, aki Buster Keaton vagy Charlie Chaplin utódaként csetlik-botlik az események sodrában. A színpadon megelevenednek Malaga, Madrid, Párizs, London, New York (és más nagyvárosok) utcái. Az utazás során Picasso számtalan művész kortársával találkozunk (Braque, Matisse, Hemingway, Erik Satie, Apollinaire, Henri Rousseau, Vincent van Gogh és Toulouse-Lautrec, Salvador Dalí), de szembe jönnek történelmi figurák is (Churchill, Hitler).

A pécsiek előadásában nagyon fontos szerepe van a (festő- vagy film)vászonnak. Látjuk egyrészt a festő korszakformáló munkáit, másrészt a rendkívül ügyes térszerkesztési technikának köszönhetően – egyes jelenetek félig vetítve, félig a színpadon mennek végbe – egybemosódik film és színház a színpadon. Ebben a látszólagos kavarodásban dicsérendő a gördülékeny együttműködés a Pécsi Balett táncosai és a prózai színészek között. Utóbbiak közül kétségtelenül a festő apját alakító Köles Ferenc temperamentumos játéka a legkiemelkedőbb, de jut emlékezetes pillanat Stubendek Katalinnak, Széll-Horváth Lajosnak és Tóth András Ernőnek is.

Szédületes tempójú a poénlavina, de a szkeccsek színvonala változó. Némelyik kicsit hosszabb a kelleténél, a másikat lehetne még tovább csavarni. Szerencsére akad jó pár olyan geg is, amelyiket jól mértek ki az alkotók. Az előadás csúcsjelenete egyértelműen a Párizst ellepő németek megjelenése Picasso lakásán. Ugyanazt a házkutatást háromszor is eljátsszák, miközben egyre több bujkáló ember álcázza magát berendezési tárgynak. Röhögünk a náci tiszt vakságán, de közben nő a gombóc a torkunkban. De ellenállhatatlanul megröhögtet (nincs rá jobb szó) az is, ahogy Sirkka, a dizőz újra és újra elénekeli finnül (!), az unalomig ismételve, a halétel receptjét.

Az ötletáradatból viszont az előadás végére nem marad záró poén. Vártunk volna valami súlyosabb gondolatot, ami a külön-külön hatásos epizódokat összecementezné. Ez a Picasso pikareszk kalandregény marad, utóíznek csupán az „ej, de jót szórakoztunk” emléke.

Ascher Tamás és az Örkény társulata ezzel szemben a drámatörténet egyik legnehezebb darabját vitte színpadra, Henrik Ibsen 1867-es filozofikus drámai költeményét, a Peer Gyntöt. Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa friss szellemű fordítását Gáspár Ildikó dramaturg segítségével aktualizálták.

Peer a mesék birodalmában él. Akárcsak az apja, nagy tódító: igaznak ad elő minden történetet, ami hallott vagy olvasott. Azt hiszi, hogy a világ csak őrá vár, s császár lehet benne egyszer. Egy emberéleten át kergeti az álmát, utazásai során sokféle alakot ölt magára. Lenne ő akár troll, a hasonuláshoz azonban farkat kellene viselnie vagy a vizeletet sörként meginnia. Lenne dúsgazdag üzletember, vagy bölcs próféta, csak hogy járjanak a csodájára. De mintha sosem tanulna abból, ami vele történt, mindig ugyanoda érkezik vissza. Vagy mégsem? Ascher megválaszolatlanul hagyja a kérdést, vajon Peer valóban utazik, vagy az egész csupán álom – netán önbecsapások, hazugságok sorozata

Ibsen sok helyszínes műve szinte követelné a gazdag díszletezést. Az Örkény társulata ehelyett a színpad üres feketeségében mutatja meg Peer történetét. Fekete oszlopok, radiátorok, hangfalak, egy tűzoltószeres szekrény töri csak meg a látványt. Néhány krétarajz (egy korona, egy országalma) utal valami többletjelentésre. Izsák Lili semleges és tágas tere a színészek játékára irányítja a figyelmet, ugyanakkor tereli a nézőt, hogy utat keressen magának a rendezői elképzelés sűrű erdejében.

Ez a Peer mesés elképzelésekkel próbálja meg definiálni magát. Folyamatosan keresi azt az egyéniséget, akivel azonos lehet. De vajon a számos szerep közül, amellyel az élet során dolgunk van, melyikkel tudunk leginkább azonossá válni? El kell-e vetnünk, meg kell-e tagadnunk tegnapi alakunkat, amelyet ma már az utcán is elkerülnénk? Ascher Peer-je egyik feltett kérdésére sem ad valódi választ. A nézőben kell annak megszületnie.

Polgár Csaba Peerje majd szétrobban az energiától. Igaz átváltozó művész, ugyanazzal a lendülettel alakítja a gyámoltalan gyermeket, a szemtelen kamaszt, a szenvedélyes szeretőt, a hősszerelmest, a megfáradt férfit.

Gyönyörűen bomlanak ki Peer mellett a női figurák. Kerekes Éva Åse-jából süt az őserő, feltétel nélküli odaadással szereti fiát, bármit tesz. Takács Nóra Diána Ingridje letaglózza a férfit a belőle áradó démoni szexualitással, Solveig alakjában – ahogy Szandtner Anna mutatja – pedig a törékeny ártatlanság fonódik össze az anyai szeretettel.

A Peer Gynt hangsúlyosan egy szereplőre épülő drámai mű, Ascher azonban rendkívül kreatívan vonja be a többi játszót a színpadi történésbe. Nem eleven díszlet a többi figura, az apró szerepekből karakterábrázolások állnak össze. Egyazon színész mindig hasonló figurákat formál meg, ahogy Peer újra és újra találkozik velük élete során (Csuja Imre például elfojtott indulatú apa, trollkirály, főmajom, hajóskapitány). Ezt az érzést erősítik Nagy Fruzsina beszédes jelmezei. És akiket eddig még nem említettem: Für Anikó, Bíró Kriszta, Gálffi László, Vajda Milán, Stefanovics Angéla, Epres Attila, vagyis az Örkény nagy színészei profi fegyelemmel rendelik alá magukat az előadás sikerének.

Bonyolult, sokrétű előadás a Peer Gynt. Nem ígér habkönnyű szórakozást, befogadása sok türelmet és koncentrálást igényel, és az üzenete csak napokkal később kezd letisztulni a nézőben. A sokféleség azonban a végére kiegyenesedik, mert erős ritmusa van az előadásnak, Matkó Tamás dallamai és az égből folyamatosan aláhulló hó a bódult költőiség auráját teremtik meg. Gyönyörű és megható előadás született az ember sorsáról az Örkény színpadán – és Pécsett a POSzT versenyprogramjában.


A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.

Heinrich von Kleist: Amphitryon | Nemzeti Színház, Budapest és Székely Csaba: Bányavakság | Yorick Stúdió, Marosvásárhely – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat

Solténszky Tibor dramaturg, rendező és Szigethy Gábor író, rendező, színház­tör­ténész a XIII. Pécsi Országos Színházi Találkozó programjába tizenkét produkciót válogatott be a hazai és határon túli magyar színházakban 2012. március 1. és 2013. február 28. között bemutatott előadások közül.

A budapesti Nemzeti Színház, valamint a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata idén olyan darabokkal kép­visel­tet­ték ma­gukat Pécsett, amelyek ugyan sok humorral dolgoznak, mégsem lehet pusztán vígjátékként katego­rizálni őket. Ha lehántjuk a felszín vidámnak tűnő rétegeit, gyomorba vágó­an szomorú, aktuális gondolatokat találunk. A nézőtéren felharsanó nevetés elhalkul, valahogy elmegy a kedvünk szánni való önmagunktól. A komédia és a tragikum kényes egyensúlyát mindkét előadásban kon­centrált színészi jelen­lét teremti meg. A játszók tökéletes fegyelemmel és alázatos figyelemmel valósítják meg a rendezői koncepciót. Senki sem lóg ki a sorból.

A Nemzeti Színház előadásában (Heinrich von Kleist: Amphitryon) istenek szállnak le a földre, hogy emberi alakot öltsenek. Oda vágynak, ahol csodálják mindenek felettiségüket, félik és tisztelik hatalmukat. Miközben a földiek örökösen a halhatatlanság elixírjét kutatják, az égiek az ember legősibb, ám mulandó szenvedélyére irigyek. Az Olümposz ugyanis túlontúl unalmas hely szerelem nélkül.

Amphitryon, a hadvezér a dicsőséges hadjárat után titokban siet haza kedves Alkménéjéhez. Jupiter azonban – a férfi képében megjelenve – előbb ér a hitvesi ágyba. A szerepek megkettőződése óriási vihart kavar a szereplők identitásában. A hős elveszti bizonyosságát, hogy ő tulajdonképpen önmaga-e, de a főisten sem elégszik meg az egyéjszakás kaland édességével. Azt követeli, a mindenhatót szeressék benne, ne csak azt, akinek bőrét magára vette. A hű feleség legszívesebben talán mindkét Amphitryont szeretné, de egy test, két lélek között kell megosztania magát.

A nagyok játszmáit a másodhegedűsök mintha csak színlelve másolnák le. Merkúr (Jupiter érdekében) egykedvűen kegyetlenkedik a szolga Sosiasszal, aki a béke kedvéért csak látszólag hajlandó leépíteni személyazonosságát. Neki eddig is megmondták, mit csináljon. Charisa, a felesége is csak szóban tagadja meg férjét s önmagát.

Forgách András fordításából a Gáspár Ildikó által jelenre hangszerelt klasszikus művet Gothár Péter egy puritán, amfiteátrumszerű térben szólaltatja meg. A díszletezés teljes hiánya, a papírmasé jelmezek, a színpadi eseményeket pontosan követő zörejek, hangeffektek a három páros színészi munkáját helyezik előtérbe.

Udvaros Dorottya cinikusan flegma Merkúrt alakít, Alföldi Róbert Jupitere kisfiúsan kérkedik nagyságával. Nagy Zsolt Amphitryonjának dühe ösztönből fakad, Znamenák István a valódi Sosias szerepében bizalmaskodik, kíváncsiskodik. Tenki Réka megingathatatlanul szerelmes szépség, Nagy Mari tájszólásban érzékelteti Charisa közvetlen egyszerűségét. Mozdulatok, gesztusok finomságaival teszik elevenné, sokjelentésűvé az előadást.

De melyik az igazi és melyik a hamis Amphitryon? Az indulatos államférfi, aki mély megrendültségében váratlanul csuklani kezd, vagy az érzéki főisten, aki az ágybeli diadal után („most már minden mindegy”) a kegyetlen despota szerepét ölti magára. Ismerős az egész. Aki megszerzi a hatalmat, megtehet bármit, és meg is teszi. Majd, mint aki jól végezte dolgát, visszakapaszkodik a fejünk fölé. Nyomában a néma csönd marad.

Az erdélyi független színházként működő Yorick Stúdió – három évvel az 1990-es marosvásárhelyi eseményeket „az egykori szembenállók” oldaláról megvilágító 20/20 című előadás után – ismételten a magyar–román közös dolgok kibeszélésére tesz kísérletet. Székely Csaba Bánya trilógiájának középső darabja, a Bányavakság kiválóan alkalmas alapanyag erre.

A helyszín egy közelebbről meg nem határozható erdélyi település, ahol az egykori munkát adó bánya már régen bezárt. Jövőkép nincsen, van viszont magas öngyilkossági mutató. Szesz is akad bőven, korrupció is – mindenki acsarkodik a másikra. A faluban éppen polgármester-választásra készülnek. Hogy újra válasszák, a szerethetően kisszerű csirkefogó, Ince a rendőrt hívja segítségül. („Egy Oláht! Hot! Oláhot!”) Kihívóját, az elvakult hazaffyt, Izsákot akarja befeketíteni. Florin (a rendőr) azonban nem „a” buta román, ahogy azt sokan képzelnék. Súlyos titkokra, egészen nagy gazemberségekre is fényt derít.

A román–magyar együttélés kényes kérdéseit – ki a székelyebb a székelynél, ki a magyarabb a ma­gyar­nál – Székely Csaba drámája sok humorral ellen­súlyozza, még annál is több pohár pálinkával ízesít­ve. Rengeteget nevetünk a rossz beideg­­­sekből fakadó helyzetkomikumon, de a mosoly sokszor rá­fagy arcunkra. Sebestyén Aba rendezése pontosan követi a rendkívül precízen felépített drámai szö­veget, így még csak a veszélye sem fenyeget, hogy poénlövöldözéssé fajuljon az előadás. Minden feszült, önfeledt, borongós, derűs pillanat a helyére kerül.

A színpadot aranyozott, túldíszített képkeret övezi, amelybe Erdély hamis, giccses tablóját festették. A háttérben kiemelt „Welcome to Transylvania” felirat erősíti a dráma groteszkségét. A látványt a zenészek a kereten kívülről támogatják meg: erősítik, magyarázzák a színpadi játékot.

A Bányavakság színpadán – hasonlóan a tavalyi POSzT győztes Bányavirághoz – öt jól kidolgozott karaktert látunk. Székely Csaba feszes dialógusait a játszók remek test- és arcjátékkal teszik teljessé. Székely László Incéje egyszerre elbaltázott és megnyerő modorú kishivatalnok, aki bármi áron őrizné a hatalmát. Izsák (Ördög Miklós Levente) vad, dühös nacionalizmusa félelmetesen ügyes karikatúra. Nagy Dorottya Iringója látszólag rendíthetetlen türelemmel fogadja a sorscsapásokat, de kiderül, hogy a türelem véges. Czikó Julianna meggondolatlan és nyughatatlan fiatal Izabella. A leghálásabb szerep – és egyben a legbravúrosabb alakítás – egyértelműen Bányai Kelemen Barnáé. A faluba idegenként érkező román rendőr kiismerhetetlenül szeszélyes alak. Szeretjük, de tartunk tőle. És ahogy töri a magyart – az zseniális.

Megszámlálhatatlan sérelem, konfliktus bomlik ki a néző előtt, de fogalmunk sincs, vajon hol fakad az indulat eredete. Pontos, mulatságos, mégsem szájbarágós a jelenet, amelyben a rendőr és a polgármester egymásra mutogat, mint a gyerekek a játszótéren. Újabb és újabb példákkal bizonygatják, hogy a másik „fajtája” kezdte a múltban gyökerező civakodást. Harsányan derülünk a szópárbajon. Ó, mekkora bolondok ezek mind – gondoljuk. Csak hát olyan rohadtul ismerős az egész, hogy legszívesebben elsüllyednénk a szégyentől.

Jaj, nagyon fontos, hogy tudjunk jókat röhögni saját magunkon. Sokkal könnyebb így szembesülni gyengeségeinkkel. Szórakozni megyünk a színházba? Igen, de közben mélyen a tükörbe nézünk.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.

 

J. M. Coetzee–Mundruczó Kornél: Szégyen / Proton Színház

Mindig ez van. Belépünk a nézőtérre, de még az mo­tosz­kál bennünk, ami odahaza vagy a munkahelyen foglal­koztatott. Ágh Márton színpad­képe azonban már az előadás kezdete előtt magára vonja figyelmünket. Kór­házi betegszállító kocsi, raklapokból egybetákolt padló, tele­vízió­készülékek a plafonon, monitorból hasznosított ülő­kék, jobb napokat sosem látott nappali, alkalmi konyha és piszkos fél­szoba. Az emeleten meg egy kutyaketrec. A színészek a színpad sötétjében ülnek, és minket figyelnek. Kivárják a sorukat. Türelmükben van valami nyugtalanító.

Fenyegető háttérzene kíséri Lucy ébredését. Három afro paró­kás fickó töri rá az ajtót a lányra. Megerőszakolják, megkí­nozzák, kifosztják. Az erőszak még hangsúlyosabb attól, hogy a lány leszbi (a regénynek ez a vetülete az előadásban csak finom utalás). Az előttem lévő sorban egy hölgy elfordul. Mások kényelmetlenül fészkelődnek. De hát ez csak színház. Aztán Lucy (Tóth Orsi) meztelenül és véresen, ahogyan az előbb ott hagyták, feláll, szembe fordul velünk, és behívja a többi színészt. Azokat is, akik az előbb meggyalázták. És minket néznek. Mintha kérdeznék: komolyan végig bírod ezt szó nélkül nézni? Tűröd?

Az gondolnánk, hogy a nehezén már túl vagyunk. Tévedünk, de nagyot. A színjáték folytatódik. Megismerjük a ránézésre jó ötvenes David Lurie történetét. Egyetemi tanár volt a dél-afrikai Cape Townban, ma már csak vendégoktató egy kommunikációs kurzuson. Még most is előszeretettel idéz Wordsworth-től, pedig a fene se kíváncsi rá. Igaz, őt sem igazán érdekli semmi. A szex problémáját – ahogy ő mondja – egész jól megoldja egy prostituálttal. A szerelem, az persze más. Viszonyba keveredik az egyik diákjával, pedig állítólag nem szokása. Sivár életét teljesen felforgatja, hogy a lány ügyet kreál a kapcsolatból. Az iskola nyilvánossága elé citálja egy sor olyan váddal, amit a tanár a nyilvános tárgyaláson elismer, bűnösnek vallja magát. Állását elveszti, hát vidékre utazik lányához, a leszbikus Lucyhez.

Véres, barbár az a világ, amibe David belecsöppen. Időrendben itt érkezünk el az előadás kezdetén látott erőszakhoz. Ezúttal vetítve látjuk. Leállítják a jelenetet, hiszen bizonyára nem akarjuk újra végignézni. Cinikusan azt is megjegyzik, hogy úgyis mindig a sokkoló jelenetek vésődnek belénk. Bizony, igaz. Ráadásul Pécsett erőszakról beszélni most mást jelent – elég, ha az elmúlt egy év helyi nagy bűneseteit gondoljuk újra.

Mundruczó Kornél és a Proton Színház John Maxwell Coetzee Szégyen című regényét vitte színre, amely az apartheid kora után újjászerveződő társadalomról és mikroközösségekről mond el egyet s mást. Itt már minden lehetséges szörnyűség megtörtént. Ez a zéró pont, ahonnan mindent újra lehet kezdeni, és mindent újra kell értelmezni. Ahhoz, hogy létezni tudjunk, magunk mögött kell hagynunk mindent: a sok aljasságot, az okozott és a velünk megesett sérelmeket. Másképp nincs megtisztulás. A Szégyenben David élete válságának tükrében a társadalmi lenullázódás látható.

Mundruczó helyenként szó szerint átveszi a Nobel-díjas író művének mondatait, de szimpla adaptáció helyett mai valóságunkra húzza rá a Szégyen konfliktusait. Élesen fogalmazza meg mindazt, amit a regény csak nagyon áttételesen mutat meg. Ettől lesz érvényes itt és most.

Lelketlen, taszító dolgokkal találkozunk mindennap, mégis alkalmazkodunk a ránk erőltetett rendhez. Mindig akad kifogás, amivel közönyünket magyarázzuk. Elhúzzuk a szánkat, fintorgunk, de teszünk-e az embertelenség ellen? És: tehetünk-e bármit? Mundruczó nyers, durva előadása nem a sok erőszak vagy meztelenkedés miatt kezdi ki biztonságérzetünket. Hanem mert folyamatosan állásfoglalásra késztet. Vagy kisétálunk a színházból, vagy alávetjük magunkat a szörnyűséges rituálénak.

Zsótér Sándor útkereső entellektüeljének is állást kell foglalnia. Mostanáig a mélységes unalmú nagyvárosi életben dagonyázott, de most hirtelen elvesztette lába alól a talajt. Soha többé nem lehet már ugyanaz az ember a történtek után, de az önkéntes vidéki száműzetés sem megoldás. Fehér bőrűként, a gyarmatosítók leszármazottjaként nem értheti a gyűlölet által életre hívott racionális világot. Itt a dolgokat nyersen intézik el. David azt sem fogja fel, hogy a lánya miért nem emel szót a megaláztatásai ellen. Ezzel vezekel talán? Adósságot törleszt? A kertészből földbirtokossá avanzsált őslakos (vagyis fekete) férfival, Petrussal kész lenne házasságra lépni, cserébe a védelemért. Társadalmi kontraktus az egész. Megszülné akár a gyereküket is.

Elhangzik, hogy a fehérek egykor vérebeket képeztek ki arra, hogy vadásszanak a feketékre. A nyomaték kedvéért egy csapat diák beszélgetéséből megtudhatjuk azt is, hogyan lehet azonnal felismerni a négereket (de persze a címke behelyettesíthető). Ha pedig ilyen egyszerű, egy kutyának sem okozhat gondot. Túlzottan is ismerős megvetésük, eltorzult világlátásuk.

Mondják, hogy az ország (mármint a mai Dél-afrikai Köztársaság) a demokratizálódás útjára lépett. Hogy a regénynél maradjunk, „fellélegzett a vidék, amikor a fehér ember, az európai eltakarodott onnan”. Az egykori urak négylábú szövetségesei azonban még mindig ott vicsorognak, vonyítanak, kaffognak az utcasarkokon. „Kártyák nélkül, fegyver nélkül, tulajdon nélkül, méltóság nélkül.” Nagyon sok van belőlük. Mégis mi legyen velük? – kérdik tőlünk.

És akkor bejön a színpadra Bev Shaw, azaz Monori Lili. Magával hoz egy (roppant kedves) Miska nevű kutyát, és eladásra kínálja. Vihetjük 8 ausztrál dollárért, de igazából már 1 centért is örömmel megválna tőle. Persze nem jelentkezik senki érte. Miért tenné? Hiszen ez csak egy színházi előadás – meg egyébként is, mihez kezdenénk vele. De azért már nem hangzik olyan viccesen, amikor közli, ha nem kell senkinek, akkor megöli a kutyát. S amilyen természetességgel ezt mondja, el is hiszem neki. Sőt, a végén a halálos dózist tartalmazó injekciós tűt is felénk nyújtja. Miért mindig neki kell ölni? – kérdi. Monori Lili megjelenése egyszerre távol tart és mindent testközelből érzékeltet. Félelmetes higgadtsággal világít rá a legfontosabbra: valakinek ezzel az állattal is törődnie kell. De higgyük el, ő ilyen sokkal már nem bír el.

Mundruczó a Szégyen előadásában egybegyúrja a színházat, a filmet, a táncot és a zenét. A történetmesélés során a flashback technikát alkalmazza, és a rövid jelenetekből rakja össze a cselekménysort. A narratíva mozaikszerűségére reflektál a színpadkép töredezettsége is. A Cape Town-i lakás, Petrus háza vagy a kutyamenhely a színpad egy-egy terét foglalja el. A filmszerű elbeszélési stílus mellett a mozgóképek, apró filmes trükkök használatával is tágítja a színház kereteit.

Nagyon fontos szerepe van a zenének is, ami Szemenyei János vezetésével, az egész társulat közös munkájával szólal meg. Belefér ebbe sok minden: hangutánzások, a Nessun dorma ária a Turandotból, a No, megállj csak! (szovjet rajzfilm) dallamai, mai popzenei betétek.

A színészek díszleteket mozgatnak, jeleneteket kötnek össze. Időnként kilépnek a szerepükből, ránk néznek, minket szólítanak meg. Ha éppen nincs jelenésük, megfigyelőként, eleven díszletként a színen maradnak. Sőt: elképesztő hitelességgel megszemélyesítik a Szégyen legmélyebb metaforáját, a sorsukra hagyott vérebeket, akik már csupán szerető gazdára várnak

A sok durvaság mellett feltűnően sok az előadásban a humor. Kell is, hogy végig tudjuk ülni az előadás két és fél óráját. Ennek is széles a skálája: folyamatosan váltogatják az (ön)ironikus, az abszurd, az ízléstelenül nevetséges részeket. Az egyik pillanatban poénnal késztetnek vigyorgásra, a következőben súlyos mondattal törlik le arcunkról. Emlékeztetnek: nem szórakozni jöttél.

Kétség kívül zavarba ejtő munka a Proton Színház előadása. Rendkívül összetett szerkezete és intenzív élményanyaga nem adja meg könnyen magát. Ami először eltávolítja a nézőt, napokkal később talán éppen elindít valamit belül. Merthogy Mundruczóék műve nyomot hagy bennünk, annyi szent. S talán nem hiába.


A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán

Michel Gondry: Tajtékos napok (2013)

Colin lakásában táncot járnak a napsugarak. Koktélzongoráján a zeneirodalom klasszikusaihoz illő italokat kever magának, az ismerkedésben hasznosnak bizonyuló szandacsacsa alaplépéseit sajátítja el. Munka nélkül is épp elég a pénze. Csak egy egér a társa, de azzal is inkább a szakácsa törődik. Minden adott ahhoz, hogy csak önmagával foglalkozzon.

Amikor „bigott bölcsész” barátja, Chick bejelenti, hogy találkozott a tökéletes lánnyal, Colin úgy érzi, neki is joga van a szerelemre. A szépséges Chloé, akit „Duke Ellington hangszerelt”, lesz a kiválasztott. Feleségül veszi, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

A szerelem azonban előbb vagy utóbb vereséget szenved. A Tajtékos napok című abszurd regényében Boris Vian kíméletlenül leszámol a romantikával. Colin és Chloé boldogsága már a beteljesülés pillanatától kezdve halálra van ítélve. A nászúton a lány tüdejében lótuszvirág bomlik ki – gyönyörű metafora a rákra. Colin még dolgozni is hajlandó lenne a lány gyógyulása érdekében, de a szerelem és a barátság is kevés a halál ellen.

Chick eközben mit sem törődik a szívvel, mert megkaphatja helyette Jean-Sol Partre-t (a vicces fricska az író barátjának, a filozófus J-P. Sartre-nak/ról szól). Minden pénzét és energiáját arra pazarolja, hogy valamennyi művét, személyes tárgyát felkutassa, megvásárolja. Chick számára Partre minden egyes gondolata drog, ami nélkül nem is létezhet. A szerelmet a magasröptű elmélkedés is megöli.

Minden bizonnyal sokan olvasták Vian 1947-ben megjelent regényét, de kevesen hittek benne, hogy valaha sikerül hitelesen megfilmesíteni ezt a tökéletes arányérzékkel megszerkesztett, bódultan vicces és szívbemarkolóan bús szürreális mesét. Holott a mostani adaptáció már a harmadik a sorban (Charles Belmont, 1968; Gô Rijû, 2001).

Nagyon úgy tűnik, Michel Gondry és Vian találkozása a lehető legjobb megoldásnak bizonyult a sikeres feldolgozáshoz. A rendező legismertebb munkájának – Egy makulátlan elme örök ragyogása – pszichedelikus hangulata sok hasonlóságot mutat Vian formabontó világával.

Gondry munkájával kapcsolatban sokan emlegetik az Amelie csodálatos életét is, nem véletlenül. A film első felének bájos, bohókás könnyedsége és vizuális ötletgazdagsága Jeunet emlékezetes mozijával rokonítja a Vian-adaptációt. A női főszereplő személyének kiválasztása szinte elkerülhetetlenné teszi a párhuzamba állítást. Audrey Tautou bármennyire is jó Chloé, a mai napig nem tudott teljesen kilépni Amelie árnyékából. Valószínűleg ez később sem fog nagyon változni, de a Tajtékos napokban azért, ha rövid időre is, Audreyban Chloét is megláthatjuk.

Romain Duris (Lakótársat keresünk, Arsène Lupin) jól illik a kissé mesterkélt, kissé kisfiúsan szerelmes naplopó, Colin szerepébe, de az Életrevalók című film főszerepében emlékezetes alakítást nyújtó Omar Sy is laza eleganciával játssza a melegszívű szakácsot. Az apróbb karakterek – Jules Gouffé, a híres mesterszakács vagy maga Partre – megformálása is telitalálat.

Gondry hűen követi a regény cselekményét, de Vian öntörvényű világába saját vizuális elképzeléseit is bele tudja csempészni. A pók módjára futkosó ajtócsengőn, a kutyaként elcsatangoló lábbeliken, az önálló életre kelt napsugarakon, a szandacsacsázó gumilábakon, a frigóban és a sütőben rejtőző mesterszakácson vagy a teríték leszedését és az öltöztetés körüli formaságokat negligáló csodamegoldásokon igazán jókat derülünk.

A rendező kreatív filmes gegjei végig jól működnek. Rendkívül ötletes a Partre-hoz kapcsolódó vonal a filmben. A nagy gondolkodó szódásüvegtalp szemüvegével mintha a Terry Gilliam Braziljából lépett volna ki. Az abszurditást fokozza a jelenet, amelyben az őrültként rajongó tömegnek szónokol egzisztencialista létfilozófiájának alapkérdéseiről. Talán az egyetlen veszteség, hogy Vian maró társadalomkritikája kevésbé hangsúlyosra sikerült a vásznon. Ami a könyvben pimasz nagy pofán csapás, az a filmben legfeljebb mosolyra ingerlő, kedves poén.

Mindezzel együtt Gondrynak sikerült a lehetetlennek tűnő vállalkozás. Nemcsak a regény hangulatát fordítja le a film nyelvére, hanem hitelesen megteremti annak sajátos vizuális világát is. Köszönhető ez többek között az animációs filmekre jellemző ún. stop-motion (kockázós) technikának. (A filmet kockáról kockára veszik fel, majd az állóképek összeillesztéséből hozzák létre a mozgóképet.) Gondry emellett átülteti az irodalmi mű zeneiségét is sikeresen. A Tajtékos napok ugyanis nem csak szavakban idézi meg Ellington és társai munkáit (Vian maga is dzsessztrombitás volt), de a korabeli dzsesszdallamok szinte megszólalnak a sorok között.

A sok ügyes megoldás közül a legpontosabb mégis a főszereplők lelkiállapotának és külvilág változásának képi összehangolása. Tudniillik, ami kívülről látszik, az is a belsőből fakad. A film első felében tág és világos tér veszi körül a szerelmeseket, aztán egyre sűrűsödik a levegő körülöttük. Chloé betegszobája, sőt Colin egész lakása fokozatosan szűkül, egyre kevesebb fényt fogad be. A színek folyamatosan fakulnak, végül a filmkép egészen fekete-fehérré változik. A mozgókép intenzív ritmusa is lelassul, elhalnak a verbális és vizuális játékok is.

Csodálatos mozgóképes metamorfózis, ahogyan az álomszerű örömtáncból melankolikus ballada bomlik ki. Vian és Gondry közös nevezőre talált.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán