jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Háy János: Mélygarázs; Európa, Budapest, 2013

„Mindennek van rendje. A világ összes dolga a csillagoktól a legapróbb részecskékig, az élő és élettelen anyag ezekbe a rendekbe van besorolva, ahogyan minden élő ember cselekedete is. S a rend igazságát senki sem vonhatja kétségbe.” Én sem, te sem, senki sem.

Születésünkkor még él bennünk a rendbontók reménye. Hogy belőlünk bármi lehet. Azt csinálhatunk majd, amit csak akarunk. Holott már akkor rá vagyunk szorítva egy előre eltervezett pályára. Egy genetikailag kódolt programot játszatnak le velünk. Csupán illúzió, hogy saját elhatározásaink vezérlik sorsunkat. Egy titkos akarat a háttérből folyamatosan utasításokat ad, aminek engedelmeskednünk kell.

A biológiai kényszer hajt előre.  A nevelésünk már a gyermekévek alatt elkezdődik. A család, az óvoda, az iskola meghúzza a határokat, amelyek között majd léteznünk kell. A házasság, a gyerekvállalás, a munkaerőpiac, az egész társadalom elfogadtatja a játékszabályait, csak az általuk meghatározott keretek között cselekedhetünk. Az úton visszafordulni nem lehet, de még egy átkozott elágazásra sem találunk. Látjuk magunk előtt a szülők példáját, amit semmi esetre sem követnénk, mégis majdnem mindent úgy teszünk, ahogy ők tették. Sejthető, hogy a gyerekeink, az unokáink sem fogják másképp csinálni.

Háy János regényében egy férfi és két nő meséli el ugyanannak a történetnek három verzióját. A Mélygarázs szerelmi háromszögében a szerető, a férj és a feleség egymást kiegészítő és egymást feltételező szerepeket játszik el. Mindegyik máshol látja a hangsúlyokat, mégis valamennyi monológ közös nevezőre hozható: a bántások és nem-szeretések, az elhallgatások és önbecsapások egybefüggő, megbonthatatlan rendszere áll össze belőlük.

A szerető a mellékalakokkal sosem elégedett meg. Mindig is szeretett volna mesebeli királylány lenni, akiért egyszer fehér lovon eljön a királyfi. Mikor már azt hitte, neki hős nem jár, egyszer csak ott volt, pont őérte jött. A királyfi lelke azonban a csillogó páncél alatt tele volt apró kis sebekkel. Hallgatott arról, hogyan szerezte őket. Hiába mondták a szeretőnek, hogy ez tipikus mese, amit már sokaktól hallottak. Ő mégis reménykedett a mesebeli házikóban és a mesebeli gyerekeikben.

A Férj kínosan ügyelt arra, hogy jól játssza az aggódó apát, a szerető társat, a tehetséges kutatót, de minél inkább meg akart felelni az összes elvárásnak, annál jobban érezte, hogy kifordul belőle a világ. Törvényszerű volt, hogy meginog az addig szilárdnak tűnő alapzat. Megjelenik mondjuk egy másik nő. S míg az egyik kizárólagosságot akart, a másik csak azt, hogy maradjon. Nem tudta, mitévő legyen, csak azt, hogy mindenképp veszít.

A Feleséget agyonszerették a szülei, s állandóan megmondták, mi a jó neki. A legkézenfekvőbb tehát, hogy a férfival lép külön utakra, hiszen egyedül nem merészelt volna. Persze olyan, hogy Igazi, nincsen. Csak, aki éppen akkor ott van. Látta a rossz példákat, mégis hitt abban, hogy lehet másképp is. Tévedett. Mellette maradt ugyan a férfi, de csak mert ő volt a biztonság, a kényelem. De beletörődött.

Minél több örömmel és annál kevesebb szenvedéssel szeretnénk megélni a legfontosabb pillanatainkat. Háy szomorúmanói is közelebb szeretnének kerülni a boldogsághoz, de képtelenek rá. Hajszolják a nagyobb lakást, az új autót, a szebb ruhákat. De ha megszerzik, csak a társadalmi biztonságérzetük nő, a lélek nem kapja meg, amire igazán vágyik.

A Háy-hősök nem ismerik be, ha szenvednek. Tudatában is vannak annak, hogy baj van az életükkel, tudják, mi okozza a gondot. Ahhoz nincs bátorságuk, hogy belássák, ez így nem mehet tovább. Inkább áltatják magukat. Képtelenek meghallani, meghallgatni a másikat. Ezért belegázolnak a másikba. Pedig mindenkinek jobb lenne, ha időben kilépne a hálózatból. Mégis a végsőkig várunk. Apró kompromisszumokat kötünk, értelmes cél nélkül. Ellenben a tüskék bennünk maradnak, a tehetetlenség lassan felemészti az életenergiánkat.

Háy látlelete nyomasztó, de túlzottan ismerős. A mindennapokban a többség által normálisként elfogadott viselkedésmintákat sűríti össze regényében. Nézzünk körül: ami jól működő kapcsolatnak tűnik, képes elkorhadni. Talán neveltetésünk az oka, mert mindig meg akartunk felelni a társadalom elvárásainak, csak éppen a belső békénkről feledkezünk meg. A szabálykövetés külső parancsa felülírja az ésszerű és helyesnek vélt döntéseket. És úgy tűnik, sosem tanulunk hibáinkból.

A szereplők egyes szám első személyben szólalnak meg, de az elmondottak ettől nem válnak Háy személyes történetévé. Mindig az éppen aktuális mesélő szempontjából élhetők át. Az író nem kommentál, nem von le következtetéseket. Megfigyeléseit archetípusokká gyúrja. A Mélygarázs hőse lehetne bárki, ezért sincsen neve. A sok kis apró tanulság viszont sorsszerűségre világít rá, mi több törvényszerűségre. Háy egyedit rajzol, de általánost mutat.

Csak úgy léphetünk ki ebből az önmagába visszatérő (életpálya)hurokból, ha elvonulunk a Mélygarázsba és nem csinálunk semmit – ahogyan a regény egyik főszereplője teszi? Vagy ha ennyire kilátástalan a helyzet, miért nem kötjük fel magunkat az első fára? Talán mégsem ennyire fekete vagy fehér a helyzetünk. Kellemetlen belenézni az elénk tartott tükörbe. Fura, karikatúraszerű ábrázat bámul vissza. Véssük eszünkbe elmosódott kontúrjait, mert éppen azokat kell élesen látnunk. Senki sem ígért egyszerű életet, de talán még nem késő újratervezni.

Vagy inkább a regény szereplőinek sorsában osztoznál?

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.

Földes András: Erőss Zsolt – A Himalájánál magasabbra; Libri Kiadó, Budapest, 2013

Erőss Zsolt sosem kereste a népszerűséget, csak tette a dolgát, újabb és újabb csúcsokat hódított meg. Ezt csi­nál­ta volna akkor is, ha mások fel sem figyelnek rá. Mert ott érezte magát igazán teljesnek, ahol a vakítóan fehér hó és fénylően kék ég összeér. Teljesítményeivel elnyerte mások elismerését, s így nagy szerepe lett abban, hogy hazánk­ban a szélesebb közönség számára is érdekessé vált a hegy­mászás.

2012-ben újságíró barátjával, Földes Andrással – aki húsz éve maga is aktívan űzi a sportot – közösen úgy döntöttek, befejezik a pályájáról szóló munkát, amelyet kilenc évvel korábban egyszer már lezártak. A Mount Everest megmászása óta megtörtént kalandokat is könyvvé rendezték, az utolsó fejezetet pedig a 8091 méteres Annapurnán írták meg.

Amikor tavaly októberben megjelent a könyv, senki sem sejtette, hogy már csak egy fejezet van hátra a teljes történetből. Erőss Zsoltra még öt nyolcezres meghódítása várt. Idén tavaszán ezért nekivágott a Kancsendzönga (8586 m) csúcsának. Ez a föld harmadik legmagasabb pontja. Magyar sportember még nem próbálkozott ezen a hegyen. Zsolt sikeresen megmászta a tizedik nyolcezresét, ráadásul kettőt művégtaggal. Végérvényesen bekerült a világ legjobb mászóinak sorába.

A közvélemény a hír hallatán joggal ünnepelt, de akik ismerik a csúcstámadás aranyszabályát, aggódtak a túl hosszúra nyúlt felmenet miatt. Aztán hirtelen minden megváltozott. Zsolt és fiatal hegymászó társa, Kiss Péter a visszaereszkedés során nyomtalanul eltűnt. A keresésükre felbérelt serpák sem találták őket. Péter holttestéről utólag készült egy minden kétséget eloszlató fénykép, Zsoltot azonban örökre elnyelte a végtelen fehérség.

Az internetes fórumokon a hozzászólok sokféle véleménynek adtak hangot a tragikus eset kapcsán. Sokan saját magukat látták a történtekben, és nem értették, hogyan lehetett ennyire önző és felelőtlen Zsolt, aki szerető feleséget és két kicsi gyermeket hagyott maga után. Akik azonban közel álltak hozzá, vagy ismerik a szenvedélyt, amely folyamatosan a magasba hívta, csöndben gyászoltak. Akik elmesélhetnék a teljes igazságot, többé már nem oszthatják meg velünk.

Földes András talán ezért érezte, helyettük is tisztességgel le kell zárni a történetet. A korábbi kiadáshoz írt fejezetekben világosan, érthetően mondja el, hogy valószínűleg mi is történhetett a Himalája tetején. Aki elolvassa könyvét, talán megérti, hogy a magasban teljesen más szabályok működnek. A hegymászó – habár csapatember és bajtársias egymásra utaltságban él – magányosan járja a hegyet. Saját felelősségére és kockázatára mászik mindenki. Aki nem bírja, visszafordul, aki bírja, továbbmegy. Mi készteti ezeket az embereket arra, hogy az életüket kockára téve, ezer kilométerekre a civilizációtól, embertelen körülmények között is folyamatosan felfelé törjenek? Zsolt válasza egyértelmű: ott fenn minden leegyszerűsödik. A halál olyan közel férkőzik az emberhez, hogy befogadhatóvá válik. Mert csak egyetlen szabály létezik: vagy életben maradsz, vagy meghalsz.

A kötetből rengeteg életrajzi részletet megtudhatunk Erőss Zsoltról. Földes András az első fagyás élményével indít, amelyet a csíkszeredai születésű Zsolt négy évesen, mínusz harminc fokban szenvedett el egy erdélyi falu meredek domboldalán. Az első negatív tapasztalat azonban nem riasztotta el a hegyek világától. A Gyilkos-tónál töltött gyerekkora legmeghatározóbb élménye volt, amikor tizenhárom évesen az egyik ott nyaraló orvos elvitte sziklát mászni, az ezt követő néhány évben mindent megmászott Békáson. Két évvel Magyarországra települése után, 1990-ben első expedícióján feljutott az Elbrusz 5642 méteres csúcsára. Később teljesítette az egykori szovjet területeken lévő öt hétezrest, ezzel elnyerte a Hópárduc címet.

2003-ban első magyarként meghódította a világ legmagasabb csúcsát is. Mégsem erre volt a legbüszkébb, hiszen a tiszta mászás híve volt, a Mount Everestre pedig oxigénpalackot is használva ért fel. Nemzetközi szinten ismertté a Pakisztán és Kasmír határán fekvő Nanga Parbatra (8125 m) vezető szólója tette. Elkötelezettségét jól mutatta, hogy külső támogatók és hivatalos engedély nélkül jutott fel a csúcsra, abban a hiszemben, hogy talán soha senki sem fog tudomást szerezni a sikeréről. De számára nem a hírnév volt a lényeg.

Földes beszámol arról, hogyan ismerkedett meg Zsolt a feleségével, olvasunk a gyermekei születéséről. Részleteket tudunk meg a 2010-es baleset körülményeiről, amelynek következményeként Zsolt elveszítette a jobb lábát. És megérthetjük, miért nem zaklatta fel az amputálás, miért épült fel olyan hamar a súlyos sérülésből. Minden egyes történetből azonban ugyanaz a sziklakemény akarat mutatkozik meg: nincs más célja, csak a világ legmagasabb csúcsai.

A számos életrajzi mozaik ellenére nem pusztán életút Földes András munkája, de még pályarajznak is rendhagyó. A könyv az egyes expedíciók szerint tagolódik fejezetekre. Ázsia, Afrika és Dél-Amerika egzotikus vidékeire kalauzol el, s megismertet a hegymászó életforma alapvető szabályaival. A remek humorral elmesélt történetcsomagot akár kalandregényként is olvashatjuk, annyira sűrű az élményanyaga. Legnagyobb erénye mégis az a bölcsesség, amely Erőss Zsolt tapasztalataiból árad.

Zsolt egész életfelfogása arra világít rá, hogy a sikeres és boldog élethez megfelelő motiváció kell. A hegymászó a nehézségekben látja meg a szépséget. A nem várt körülmények legyőzése hajtja előre. Tisztában van azzal, hogy minden apró sikerért komolyan meg kell dolgoznia, de minden egyes csúcs meghódítása örömmel tölti el. Még akkor is, ha ott fenn, ahonnan nincs feljebb, teljesen elcsigázottan mindez másképpen fest.

Zsolt és hasonló tettekre képes társainak példamutatása mindenki számára fontos üzenet. Már a célok kitűzéséhez is bátorságra van szükségünk, a megvalósításhoz pedig elenged­hetetlen a türelem önmagunkkal szemben. Pontosan kell ismernünk, meddig tolhatjuk ki határainkat. Ám a kitartó munka mindig meghozza eredményét. Az elért csúcs éppúgy lehet egy sikeres egyetemi felvételi eredmény, egy súlyos betegség leküzdése, vagy a világ legmagasabb pontjának legyőzése.

A profi expedíciószervező irodák megszaporodásával és az internet térnyerésével az elmúlt negyedszázadban szinte tömegsporttá vált a hegymászás. Ami sosem változik: a szavakkal alig megfogalmazható küzdelem az emberi teljesítőképesség határai ellen. Megtapasz­talhatjuk, hogy a sikerek mellett a kudarc is része az ember életének. Sőt, olykor tehetséges sportemberek halála is együtt jár az expedíciózással. Most Zsolt távozott. A Magyarok a világ nyolcezresein elnevezésű expedíció sorozat is befejeződni látszik, mert egyelőre nincsenek olyan kaliberű hegymászók, akik képesek lennének a feladatra.

Erőss Zsolt ugyan nem hódította meg a világ összes nyolcezresét, de feljutott oda, ahova igazán tartozott. Ha a gyász ideje letelik, mások is elfogadhatják, amit most még nem mindenki ért meg. Ez a bátor ember igazán meg akarta élni a boldogságot, az örömöket. Hajlandó volt ezért kockázatot vállalni, szembe mert nézni sok nehézséggel, fájdalommal. „Nem meggondolatlan volt, vagy fanatikus, hanem elkötelezett.”

Most persze szomorúság szorítja össze azok szívét, akit megérintett Erőss Zsolt elhivatottsága. De tovább tudnak majd lépni. Mert most az történt – muszáj idéznem Földes András búcsúzó szövegének záró mondatát –, hogy „Erőss Zsolt teljessé tette életét, felmászott a hegyek közé, és tovább emelkedett a szokásosnál.”

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.