jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Kaisers TV, Ungarn - Pintér Béla és Társulata

Ami egyszer megtörtént, azon már kár agyalni. De nagy igazság az is, hogy az ember utólag mindig okosabb. Pedig akár másképpen is megeshettek volna a dolgok. Például egy egész nemzet sorsa is jobbra fordulhat, ha merünk nagyot álmodni. A Pintér Béla és Társulata legújabb előadásában a magyar nemzetet kívánja évezredes búslakodásból felébreszteni. Ha hiszünk benne, előbb-utóbb valósággá válhat: győztesek leszünk. Ha nem hiszünk benne, az sem baj.

Miközben a mobiltelefonok kikapcsolására figyelmeztetnek az előadás kezdetén, rögtön utazásra invitálnak. Azt mondják, 1881-et írunk, az apa nélkül felnőtt Baráznay Amália grófnő beteg édesanyját látogatni jön a kórházba. Későn érkezik, már csak a halál beálltának időpontját közlik. Elárvulása nem igazán hatja meg, sokkal kétségbe ejtőbb a tény, hogy az életében kiállhatatlan anya sírba vitte magával a jogos örökséget rejtő kincses ládika kódját.

És akkor: deus ex machina! Amália találkozik Balázs Gábor kórházi dolgozóval, aki másodállásban amatőr hipnotizőr. A férfi busás ellenszolgáltatás reményében visszarepíti őt a múltba. A szellem utazása során a grófnő (1848-ban) nemcsak az egzisztenciáját megalapozó számsort szerezheti meg, de az éppen elhunyt anyáról és a „Pákozdi Oroszlánként” elhíresült Baráznay Ignáczról, az egykori hős apáról is megtudhat ezt-azt. Például, hogy miért tűnt el nyom nélkül a schwechati csatában, s ezek után a megözvegyült anya miért bánt oly ridegen lányával.

De most kapaszkodj meg, néző! Ami az egyén számára roppant fontos utazás, az egy nemzet szempontjából még nagyobb jelentőségű. Nagy tévedés, hogy Mohácsnál veszett el minden. Ott, Schwechat közelében kellett volna egy kicsit jobban figyelnünk. Ha tudni akarod, a schwechati csatát el sem kellett volna buknunk. Amália pedig tudja, hogyan nyerjék meg a magyarok azt, amit egyszer már elveszítettek. Mert ő már rájött arra, hogy szerelmes levelek küldözgetése helyett inkább arra kellene figyelni, mit mesélnek nekünk a történelemórákon. Amália tehát nem csak az egykor elveszett családi boldogságot találja meg újra, de lehetőséget teremt arra, hogy Magyarország elnyerje méltó helyét Európa hatalmi struktúrájában.

Pintér Béláék előadása erőteljesen modernizált 1848-ról tudósít. Benedek Mari jelmezei a tárgyalt korhoz kötnek, mégis ismerősen maiak. Tamás Gábor szinte üres színpadképébe oldalról úsznak be a helyszínváltozást jelentő térelemek. Csak a legszükségesebb díszletek segítik a játszókat, egy szék, egy asztal. A plafonra függesztett képernyő távolít el a 19. századtól, a fényeffektek nemzeti színbe öltöztetik a hátteret.

A sajtó szabadságát a császári magyar televízió, a Kaisers Tv Ungarn ellenőrzi, az uralkodó politikai elit érdekeinek megfelelően. Alakítja a közízlést, szűri a közérdeklődésre számot tartó eseményeket. A jövőből érkező Amália éppen akkor csöppen az élő adásba, amikor a forradalom nevében maga Petőfi és Kossuth lefoglalja a közmédiát. Pontosabban szólva, Lajosunk anélkül lép be a stúdióba, hogy szólna a Mi Sándorunknak. Aki aztán nem is hagyja szó nélkül.

Megindul a szokásos munkahelyi tisztogatás, a gyakorlatba ültetik át a fűnyíró elvet. A nyelvújító Kazinczy nyomán megszületik a Magyar Nemzeti Élőkép Vibránc, ami egyenes adásban közvetíti a magyar szabadságharc eseményeit. Élő valóságshow-ban dől el egy család és egy nemzet sorsa. A múlt célzottan reflektál a jelenre a színi előadásban.

Pintér Béláék merész húzással olyan eseményt állítanak a produkció középpontjába, amely minden magyar – nagyon hazafi és kevésbé hazafi – számára egyformán a nemzeti hősiesség és áldozatvállalás jelképe. Ma is szívesen hivatkozunk rá, mint a mostani polgárosodás előzményére. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban a magyarok álltak a jó, a császáriak pedig a rossz oldalon – ebben nincs vita, hiszen nemzeti érzésünk így kívánja. Pintér Béláék azonban mellőzik az esemény iránt elvárható tiszteletet, és a nemzet nagyszerű pillanatának megmutatásával éles gúnyrajzot készítenek a jelenről.

Az előadás a végletekig leegyszerűsíti a hazafiság eszményét. A túlzó nemzeti öntudatot veszi célba, a melldöngető hazaszereteten élcelődik. Mégsem esik az alpári aktuálpolitizálás hibájába. Az egymás mellé állított történelmi korok között persze felismerhetőek az áthallások, mégis a nézőn múlik, mennyire terjeszti ki a látottakat a mai viszonyokra.

A Kaisers Tv Ungarn a családi örökséghez elengedhetetlenül szükséges kódszám felkutatásának alapsztorijára épül fel, amelyet viszont a 48-as események rendkívül szellemes karikatúrája kimozdít az eredeti medréből. Intrikák, féltékenységek, csábítások, köpönyegforgatások, sértett önérzetek kavarognak. Az ütős szöveg és a vicces szituációk azonban jó ritmusban terelik egyetlen irányba az eseményeket, és a végére minden jelenet beépül a logikai láncolatba, amely előidézi a záró csattanót.

...

A teljes cikk, a Talpra magyar! az olvassbele.com oldalán olvasható.

Slawomir Mrożek: Mulatság; rendező: Bérczes László; Bárka Színház, Budapest

Három legény elindul a bálba. Úgy hallották, mulatság lesz. Kiöltöznek: öltöny, új cipő, lenyalt haj, virág. A bálterem zárva. Betörik, mert bentről hangokat hallanak. A terem üres. Most akkor lesz mulatság vagy nem lesz? És ha lesz, kitől lesz? Másoktól? Maguktól? Mit kell tenni, hogy mulatság legyen? Hogy muzsika legyen. Hogy igazi legyen. Ez a kérdés. Egy életen át.” (Az előadás szinopszisa, http://www.barka.hu/)

Fordította: Kerényi Grácia

Szereplők:

B legény: Szikszai Rémusz

S legény: Mucsi Zoltán

N legény: Scherer Péter

Díszlet: Sárkány Sándor

Jelmez: Kárpáti Enikő

Munkatárs: Cseh Tamás

Rendezte: Bérczes László

játékidő: 1 óra 50 perc
bemutató: 1999. február 20.

Zene a Mulatság végén:

szerző: Nicholas Lenz
előadó: Claron McFadden
dal címe: Orrori dell'Amore

Az 1996-ban megalakuló és 1997 őszén útjára induló budapesti Bárka Színház immár több mint 10 évet tudhat maga mögött a színházi életben. Bérczes László, a Társulat emblematikus figurája, mindenese (a színház honlapja szerint: művészeti tanácsadó, dramaturg) rendezésében a színház Stúdiójában 1999. február 20. napján mutatták be Slawomir Mrożek 1962-ből származó darabját, a Mulatságot. Az előadás hatalmas sikert futott be, egy idő után a műemlék jellegű és a század elején vívóteremként funkcionált épületből kikerülve számos települést (Győr, Szombathely, Nagykanizsa, Szajol, Debrecen, Csurgó, Kolozsvár, Prága, Kalisz, Szentes, Jászberény, Eger, Pestszentlőrinc, Pula, Dankó utca (hajléktalanszálló), Kongresszusi terem, Szeged, Dunaújváros, Brest, Révkomárom, Királyhelmec, Pápa, Nagykároly, Pozsony, Pécs, Nagyharsány, Palkonya, Beregszász, Rákosliget, Kesztyűgyár-Budapest) és annak közönségét meghódított, az előadásokat mindig teltház fogadta.

A színház – véleményem szerint – szimbólumává váló darab az alkotók szándéka szerint a bemutató 10 éves évfordulóján befejezte volna a pályafutását. Bérczesi László a Bárka Hajónapló 2008/09 számában (13. oldal) az alábbiakat írta:

„Évekig kérdezzük egymást: meddig még? Ha a sikerre-meghívásokra gondolok, jó leírni: bármeddig. A taps, a közönség szeretete megsegít és megtéveszt: azt hihetjük, bármeddig lehet mulatság. De tudjuk, nem így van. Addig van mulatság, míg az friss, jelen idejű, most születik, a felfedezés örömét adja játszónak is, nézőnek is. Tudni kell őrizni, megtartani valamit – és ez kiderült, ezt tudjuk: a Bárka és saját életünk viharai, szárnyalási és elmerülései közepette még mindig kezünkben és a szívünkben a Mulatság. De ha kell, tudni kell, elengedni is azt, ami hozzánk tartozik, a miénk, de aminek szép emlékét akarjuk megőrizni. Nem akarjuk folyton kérdezni: meddig még?

Ezért hát mi négyen: Kapa, Pepe, Rémusz és BL, e sorok írója úgy határoztunk, hogy (ha addig nem gondoljuk másként) a Mulatság bemutatójának tizedik évfordulóján, 2009. február 20-án utoljára játsszuk az előadást. Ünnep lesz az a nap, ahogyan ünnep volt eddig is majd’ minden Mulatság. Mert hiszen ezt kérdezzük immár tizedik éve: van-e ünnep, van-e mulatság az életünkben.”

Összesen ötször láttam az előadást. Sosem néztem meg egy színházi előadást ilyen sokszor, talán a Pécsi Nemzeti Színház kilencvenes évek végén játszott híres Furcsa pár-előadása Bubik Istvánnal és Andorai Péterel volt az egyetlen, amit ezenkívül egynél többször (kétszer) láthattam.

Először 2005-ben a Művészetek Völgyében, Pulán, a Bárka helyi kikötőjében, a Faluház kopott miliőjében találkoztam az előadással. Akkoriban rendszeres völgylátogatónak számítottam, barátaimtól már a korábbi években is hallottam az előadásról de a rendszeres pulai - évi két - előadásra nagyon nehéz volt bejutni. Napijeggyel rendelkezőknek is sorszámot kellett húzniuk, és aki időben az árusokhoz járult, szerencséje lehetett. A darab nagy hatással volt rám akkoriban, arra azonban nem gondoltam, hogy ismét alkalmam lesz látni. 2007-ben a Pécsi Harmadik Színház – hetvenes éveket megidéző – előadótermében láthattam újra az előadást. A nagyobb tér egészen új dolgokat is kihozott a színészekből. Ugyanebben az évben Pulán még egyszer, majd, a Bárka Színház és Pécsi Művészetek és Irodalom Háza közötti együttműködés keretében, a Ház szűk termében is megnéztem a darabot. Ez utóbbi ünnepi alkalom volt, hiszen a darab a 200. előadását ünnepelte.

Eleddig – és valószínűleg ezúttal valóban az – utolsó alkalom 2009. augusztusában ültem be a II. Ördögkatlan Fesztiválon vendégeskedő előadásra, éppen aznap, amikor Cseh Tamás levetette az ócska cipőt. A palkonyai Faluház szűkös termébe beszorult a forró levegő, a nézők még a színpad előtt is ültek. Talán eddig ez volt a legkisebb tér, amiben láttam (bár Pulán sem volt sokkal nagyobb a színpad). Érdekes, hogy ezen az előadáson az eddig általam látott négy alkalomtól teljesen eltérő helyeken mutatkozott meg a humor, mintha a szerepelők is helyenként többet beszéltek volna, több volt a kiszólás is, és a viccesen szándékolt baki, elröhögés. Még a fullasztó hőségben is jó volt újra látni az értelem, az érzelem és az indulat hármasát, ahogy egymásnak feszülnek.

Mrożek drámáját papír alapon nem ismerem, eddig még nem olvastam, így önmagában a műről nem tudok véleményt mondani. Azt gondolom ugyanakkor, hogy Mrożek írott műve olyan anyag, amely a színpadon létezhet igazán. Számos olyan színpadi alkotást láthattam már, amely filmen vagy könyvben jobban – vagy ott is jól – működött. A Mulatság, úgy érzem, színpadon él igazán, természetesen, amennyiben megfelelő emberek veszik a kezükbe.
A Mulatság a darabot játszó három színészről is szól: Mucsi Zoltánról, Scherer Péterről (kettejüket – érdekes módon – hosszú ideig összetévesztettem, ugyanúgy, mint Tom Stoppard művében Rosenkrantz és Guildenstern egymást) és Szikszai Rémuszról. Előbbi kettőt Jancsó Miklós kései korszakának filmjeiből, mint Kapa és Pepe ismerhetjük (én inkább csak a színpadról, mert Jancsó csinálmányait egyszerűen nem voltam hajlandó eddig megnézni), Szikszai Rémuszt a Mulatság tette számomra ismertté.

A színészek töltik meg az üres matériát, a verbalitásnak kevés szerepe van, a test és arc dolgozik a nyelv helyett. A párbeszédek rövidsége, a szavak és kérdések állandó ismétlődése a hangsúlynak, a mozdulatoknak és a mimikának ad teret. Ebben a helyzetben a színész jelenlétén áll vagy bukik az előadás. A Mucsi-Scherer-Szikszai triónak sikerült a mutatvány: színházat csináltak a semmiből, néhány kellék segítségével. Persze én elfogult vagyok a kamaradarabokkal kapcsolatban, mert mindig is ez volt a kedvenc színházi műfajom. A nagyszínpadi előadásoknál sosem érzem azt az intimitást, amely igazán közel hozza az emberhez a színházat (ennek ellenére természetesen láttam már jó nagyszínpadi és jó sokszereplős előadást is).

De miről is szól a Mulatság? Cselekménye egy mondatban zanzásítható: három legény mulatságba készül, mert úgy hallották az lesz itt a közelben, a bálteremben azonban senki sincs, így joggal merül fel a kérdés: most akkor lesz mulatság vagy nem lesz mulatság?
Az előadás mély sötétben indul, néhány néző már türelmetlenül feszeng, mikor kezdik már végre? Emberi hangokat hallunk kintről, valamiféle Mulatságról beszélnek, meg hogy nem tudnak bejönni, de úgy tűnik, hogy hallanak minket kintről, így beengedésüket követelik. A nézőtéren lassan feloldódnak az emberek, és már nevetés is hallatszik (persze, aki már nem első alkalommal jött el, tudja mire számítson, már előre röhög). Nagy robajjal beszakad az ajtó (megszületik az előadás), és három fura fizimiska jelenik meg a színen. Szűkre szabott öltönyben, lenyalt hajjal, túlzó sminkkel az arcukon állnak előttünk, csalódottnak tűnnek. Nem azt kapták, amit vártak. Ők Mulatságba jöttek.

S legény (Mucsi Zoltán) bokáig érő, kinőtt, elnyűtt öltönyében girhes, hórihorgas alakja kérdőjelbe görbül. Gyámolatlan mozdulataival csetlik-botlik végig az előadáson. N legény (Scherer Péter) legalább két számmal nagyobb öltönyében (zsebében répa), és újonnan vásárolt cipőjében szerencsétlenkedi végig az előadást. Ő ketten igazi Stan és Pan-i alakok. Nem lehet rajtuk nem röhögni. B legény (Szikszai Rémusz), mintha a Bolondos dalalmokból ugrott volna ki, mint Tazmán ördög, a banda vezéregyénisége, öltözéke majdnem jó, Ő az aki, megmondja, erővel átviszi, olykor a többiekbe lelket is öntve, vagy bele döngölve, hogy mulatságnak márpedig lennie kell.

Az előadás játékideje ennek a három karikatúrának az útkeresése, az előadás mondanivalója mélyén megbúvó gondolatsor pedig – kinek-kinek mi az olvasata, nekem ez – a lét végső és alapvető kérdéseire irányítja gondolatainkat. Mi nézők pedig a szereplőkkel együtt készülünk, reménykedünk, sírunk, nevetünk, bíztatjuk őket, szurkolunk nekik. Hiszen olyan nincs, hogy mulatság nincs, mulatságnak muszáj lennie, az hogy lakodalom vagy temetés van-e, az végtére is mindegy, a lényeg az, hogy Mulatság legyen.

A „fent és lent” érzelmek ritmusában mozgó darab a kritikus helyzetig elhúzza a végső kétségbeesés pillanatát, hogy végül a várva-várt muzsika megszólaljon, és az elsötétülő színen a három színész a megtisztító sötétségben az egymás kezébe adogatott cigaretta fényét, mint isteni szikrát tartsák a kezükben.

Bevallom, a befejezés miatt szeretem igazán ezt az előadást, valódi katarzist éltem át minden egyes alkalommal, azonban a 200. előadás végén élő zene szólalt meg, a sötétség nem volt teljes, és nem élhettem át ugyanazt, mint korábban, de egy ünnepi pillanatban ez megbocsátható.
2009. február 20-án a Bárka Színház Vívótermében a 10 éves jubileumi előadáson, amely nem mellesleg a 230. volt a sorban, Cseh Tamás dalban mondta el az előadást záró akkordjait, utoljára.

Az alkotók egy összegzést is készítettek:

„A 230 előadás alatt fogyott:

1840 db lufi,

2070 tekercs krepp-papír,

230 szál cigaretta,

230 db tupírfésű,

230 db nyelesfésű,

kb. 20 db tangóharmonika,

1 talicskányi kavics,

230 db sárgarépa,

460 db öngyújtó,

tükör is tört elég sok és egy királyságban nem javítanak annyi koronát mint mi. A 3 színész és a rendező nem változott, a csapat: 6 kellékes, 8 világosító, 6 mindenes (ügyelő-asszisztens-súgó), 5 hangosító, 15 díszítő és még sokan mások.

Az előadást csaknem 25.000 ember látta. (A rendező kb. 210 alkalommal látta). Mrozek a Könyvfesztivál díszvendégeként látta és szerette: „Látod, hogy mégis jó darab?!”- győzködte feleségét is ittlétükkor.

Legkisebb tér: Dankó utcai hajléktalanszálló pincéje.

Legnagyobb tér: Bresti nagyszínház (Belorusszia) 700 fős nézőterével, nagyszínpadával.

A rendező minden előadás előtt Sport szeletet vett a résztvevőknek, azaz 229 x 7 db-ot, ami azt jelenti, hogy összesen a 10 év alatt 1460 db Sport szeletet vásárolt, egyszer elfelejtette (de egyébként külföldre is mindig vitt).

És mi történt még?

legszebb pillanat: amikor az előadásvégi akasztásnál megszólalt a pulai harangszó

legviccesebb pillanat: amikor a szajoli Paál István Színházban a szekrénybe tévedt egy kecske

legfájóbb pillanat: amikor Rémusz leugrott az asztalról, és eltört a lába.”

A Mulatság számomra és – a sorozatos teltházból ítélve úgy gondolom – sokaknak a valódi, élő színház élményét hozta meg. A Mulatságnak egyszer vége lesz sajnos, de az alkotók a fent olvasható megnyilatkozásuk ellenére, úgy tűnik, egyelőre nem tudják abbahagyni.

„Nekem édesapám megtanította, hogyan csinálnak lakodalmat. Vesznek egy asztalt, nagy lagzira nagy asztalt, kis lagzira kisebbet. Mikor már az asztal megvan, felrakják rá, amit csak kell. Jegyezd meg, fiacskám, mindig azt mondta édesapám, ha asztalt látsz, s az asztalon áll valami, az azt jelenti, hogy kezdődik a menyegző, a mulatság."

II. Ördögkatlan, 2009

Péntek délután, miután a hétre befejeztem a munkát, útnak indultunk Palkonya felé. A térségben idén második alkalommal került megrendezésre az Ördögkatlan fesztivál. A tavalyi évben nem jártunk erre, ezúttal muszáj volt „beleszagolni az itteni levegőbe”. A terv szerint a Vylyan teraszon meg akartuk hallgatni Darvasi László ás Ágoston Zoltán beszélgetését némi nemes nedű kíséretében, de leginkább a bárkások Mulatság című előadására igyekeztünk.

Sajnos eleve késve indultunk, és mivel először Palkonyán az esti színházelőadásra a sorszámot is fel kellett vennünk, így már a beszélgetés végére értünk a helyszínre (hátráltatott minket az is, hogy nem messze a borüzemtől egy koccanás során a minket szállító és a szembejövő autó visszapillantó tükre is több darabra esett szét). Nem maradt így sok időnk a Vylyan Pincészetnél, gyorsmenetben vásároltunk két palack rosé bort, illetve kóstoltam egy decinyi Chardonnay-t, és belehallgattam a beszélgetés végébe.

Terveim szerint dedikáltattam volna a szerzővel a nemrég megjelent regényét, a Virágzabálókat, de már ott-jártamban láttam, hogy ez holt ötlet. Sietnünk kellett vissza Palkonyára, mert fél óra múlva kezdődött az előadás. Egy kicsit azért még hallgattam a beszélgetésből. Hihetetlen a sors összjátéka, tudniillik pár perces ott-tartózkodásom alatt Ágoston Zoltán épp az én blogbejegyzésemből idézett a nagyérdemű előtt. Komolyan meglepődtem. Tetszett neki a „Kárpátok Márqueze” címke, amit viccesen Darvasira aggattam. Nem szokásom az efféle felolvasásesteken, beszélgetéseken irodalmilag okoskodni, mert nem a kenyerem, egyszerű mezei olvasó vagyok, aki merően szubjektív véleményét az internet nyilvánossága elé tárja, azért egy-két ponton egyértelműsítettem volna véleményemet, ha már terítékre kerültem. Sajnos Darvasi válaszát már nem hallhattam, ha volt egyáltalán neki hozzáfűzni ehhez, mentünk tovább Palkonyára.

Immár ötödszörre láttam a Bárka Színház világlátott darabját. Nem terveztem, hogy megnézem ennyiszer, eredetileg ezúttal sem néztem volna el, de barátunka, aki révén autóval a katlanba jöhettünk, még nem látta, mi meg mindig örömmel nézzük, hiszen minden egyes előadás más és más. A palkonyai Faluház szűkös termébe beszorult a forró levegő, a nézők még a színpad előtt is ültek. Talán eddig ez volt a legkisebb tér, amiben láttam (bár Pulán sem volt sokkal nagyobb a színpad). Érdekes, hogy ezen az előadáson az eddig általam látott négy alkalomtól teljesen eltérő helyeken mutatkozott meg a humor, mintha a szerepelők is helyenként többet beszéltek volna, több volt a kiszólás is, és a viccesen szándékolt baki, elröhögés. Még a fullasztó hőségben is jó volt újra látni az értelem, az érzelem és az indulat hármasát, ahogy egymásnak feszülnek.

Az előadás után a Pincesoron rosé fröccsel frissítettük magunkat. Másik aláírásgyűjtő projektem a Mulatság szereplőinek és rendezőinek kézjegy-skalpjainak megszerzése volt. Nem hittem benne komolyan, mégis a négyből kettő összejött. Az első épp péntek este, miközben fizetni készültem, Eszterék hangos kiáltással hívtak, hogy Scherer Péter épp ott szállt be az autójába. A színművész rendkívül jól vette rajongó jelenlétünket, kiszállt az autójából és naplómba bejegyzett.

Szombaton nem jártunk a Katlanba, este azonban a pécsi Dóm-térre szervezett ingyenes Placido Domingo koncertre látogattunk el. A tér tele volt emberrel, és bár sokak szerintem először voltak operakoncerten (mondjuk nekem se a kedvenc műfajom), feltűnően kulturáltan viselkedett a közönség általam érzékelt része. Nem vártuk meg a koncert végét, mert apósom lába elfáradt a két órás állásban, és eredetileg is a nagy tömeg megindulása előtt terveztünk eljönni.

Mindamellett, hogy ügyes, közhangulat javító rendezvény volt ez a koncert, a szervezők számár kiváló főpróbának is bizonyulhatott, amiből tanulni lehet. Összességében ügyes volt a szervezés, ám két apró hiba, kellemetlenség megfigyelhető volt, amit azonban könnyen javítani lehet. Egyrészt médiában megjelent tájékoztatók nem szóltak arról, hogy a város egyetlen nagy parkolóját akárki nem veheti igénybe, mi is csak apósom rokkant kártyájának köszönhetően, nagy szerencsénkre juthattunk be a Centrum Parkolóba. Persze a tájékoztatók ajánlottak parkolókat az érdeklődőknek, és arról nem szólt a fáma, hogy amiről nem szólnak, az tiltott.

A másik megfigyelésem az a Dóm előtti térre való ki- és bejutás nehézkessége, és az erre vonatkozó információ hiánya. A baloldalon a koncert kezdte előtt művészbejárót csináltak az útvonalból, de a biztonságiak szavaiból arra lehetett következtetni, hogy a fellépők elhaladása után újból megnyitják a járatot, nem így történt. Át kellett mennünk a tömegben a tér jobboldalára (szerencsére a közönség önmagától két ember széles folyosót hagyott üresen a téren való közlekedés érdekében. A jobboldali kijáraton azonban egy embernyi helyen kellett az oda-vissza forgalmat megoldani, ráadásul az ottani biztonságiak mit sem sejtettek a túloldal lezárásáról, abszolút érthetetlen kommunikációs hiány lépett fel. Ezek a hibák kijavíthatóak 2010-re, összességében nagyon jó élmény volt a koncert, mert bennem feléledt a hit, hogy jövőre mégis lesz valami az EKF-ből.

Vasárnap délután ismét a katlan felé vettük utunkat. Ezúttal napi jegyes programra nem akartunk bemenni, mert gyerekkel voltunk. Első állomás, Nagyharsány település volt. Viszonylag nagy falu, amelyben viszonylag kis térre, a faluközpontra koncentrálódott a fesztivál programja. Megnéztük Kalmár Lali pécsi panorámafotóit, Kovács Andrea biciklis képeit, Eszter egy bájos és könnyed nyári ruhát kapott ajándékba és a Gere Pincészet boraiból is apró kóstolót vettünk magunkhoz. Mucsi Zoltán aláírása itt került a naplómba. Nem szeretem alapvetően, ha egy közismert embert társalgás közben zavarnak, most mégis erre vetemedtem. Szótlanul, gyorsan, mosolyt erőltetve magára tett eleget kérésemnek. Kisharsányban már valódi fesztiválhangulat várt minket.

A Templomkertben Rátóti Zoltán épp befejezte énekes Háy-előadását (A bogyósgyömülcskertész fia), amit még Pulán láttam évekkel ezelőtt. Bejártuk a falu kirakodókkal teli utcáit, ahol a fiatalokat különféle játékokkal az esélyegyenlőségre és a szelektív hulladékgyűjtésre nevelték. A főutcán Pettendi Szabó Péter fotográfus figyelemreméltó kiállítását lehetett megnézni „Járt-e már Budapesten?” címmel. A fotós az éjszakai fényekben fürdőző Lánchíd látkép háttér előtt fotózta az Ormánságban élő embereket, akiknek többsége még sosem járt a fővárosban. Az elkészített fotók mellett egy másik fotó is látható volt, amely az elsőről lerántotta a leplet, hisz a fotóst ábrázolta munka közben és a készítés helyszínének részleteit. A rendkívül ötletes projekt a szegénységre, rejtett társadalmi feszültségekre hívja fel a figyelmet, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Az utolsó állomás Palkonya volt, ahol még egy kis fesztiválhangulatot magunkra vettünk, no meg megittunk egy rosé nagy fröccsöt, Márk pedig a lépcsőzés mellett a domb- és árokmászást is megkedvelte. A frissítő elfogyasztása után hazaindultunk, hiszen csemeténk vacsora- és alvásideje rohamosan közeledett.

Igazán gazdag hétvégénk volt, amelyet kicsit Cseh Tamás halálhíre árnyékolt be. A nagyharsányi iskola előtt gyújtottunk mécsest a dalnokért. Ma munka közben az ő dalait fogom hallgatni. Mennie kellett már, de itt maradt bennem egy része, nyilván a jobbik.

A blogbejegyzés 2009. augusztus 10. napján született.