jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Don Winslow: A gandzsa urai; Agave, Budapest, 2012

Nem mindenki tulajdonít döntő jelentőséget az első benyomásnak. Az ügyes marketing­stra­tégiák­ra és szlogenekre épülő világunkban azonban egy könyv sikere is múlhat egy első mondaton. Don Winslow is jól tudja, hogy az olvasó számára a regény kezdőmondata sokkal lényegesebb lehet, mint bármilyen frappáns fülszöveg.

A gandzsa urai című regény egy vaskosan durva kiszólással indul. Éppen úgy, mint a történet folytatásában, a Barbár állatokban (vagy ahogyan a regényt Oliver Stone filmjének bemu­tatása kapcsán újranevezték, a Vadállatokban). Az öncélúnak tűnő káromkodás azonban nem csak a pökhendi lazaság és a nyers erőszak nyelvi megnyilvánulása. Pontosan érzékelteti a regény főhősei által képviselt szilaj szabadságeszmény lényegét is.

Ki ne érezné magát érinthetetlennek, az élet császárának, ha a képeslapokba illő Kali­for­niá­ban, az égszínkék Laguna Beach napsütötte, strandjain barníthatja a hasát? Fiatal vagy és gazdag, s rosszul sem nézel ki. Saját magadon kívül senki más nem érdekel. Elvégre kedved szerint szopogathatod kedvenc koktélodat egy bárpultnak dőlve, miközben lenge öltözetű szépségeken legelteted a szemed. Beleszippanthatsz a legjobb minőségű gandzsába, és semmibe sem telik neked, hogy a legjobb csajokat vagy éppen a legdögösebb pasikat vidd az ágyadba, százszámra.

Ben és Chon ezen a vidéken nőttek fel. Magától értetődik, hogy megkapják, amit csak akar­nak. A két fiú és közös barátjuk, O, azaz Ophelia a semmittevés világbajnokai. Konkrétan: tesznek az alkotmányra. A lány jégcsap anyja azonban egyszer felteszi a nagy kérdést gyermekének: mihez akar kezdeni az életével? O nem tudja a választ, Ben és Chon felel helyette: beszállnak a marihuánabizniszbe. Elvégre szeretik ők a jó anyagot, és az sem mellékes, hogy miközben jót tesznek magukkal, mások arcára is mosolyt csalnak. Vagy vigyort.

Igazán frankó dolog, ha a hobbid lehet a munkád. Az pedig egyenesen a mesébe illő, ha meg is szedheted magad. A sikerért persze azért a legelején neked is dolgoznod kell. Először is meg kell találni a tökéletes alapanyagot. Egy kivételesen nagyszerű, tetra-hidro-kannabinolban (THC – vágod?) gazdag kender például éppen megteszi. Jobb, ha tudod, a vízben termesztett kannabisz az átlagosnál is magasabb terméshozamot produkál.

A termesztéshez aztán csomó fény kell, vagyis nagy teljesítményű izzókra van szükséged. De túl meleg sem lehet a termőhelyen, mert az nem tesz jót a növényeknek. Ezért kell a légkondi, ami azonban kutya sok áramot zabál. Ez pedig hamar szemet szúrhat olyanoknak, akiket véletlenül sem szeretnél a portádon vendégül látni. Kell tehát egy generátor is.

Amint elhárult egy akadály, jön a következő. Tehát: találni kell egy házat, pincével, aminek a tulaja nem túl kíváncsi, s szomszédok sincsenek belátható távolságban. Ja és ez is fontos: iskola vagy játszótér ne legyen a közelben, ugyanis ilyen esetben a törvényi maximumot kell kiszabnia a bíróságnak. (Ennyit az USA hatályos jogszabályairól.)

És ha minden összejön, a terv valósággá válik: sínen van az üzlet. A cuccot gyorsan elkapkodják, a szükséglet megnő, a termesztő házak megszaporodnak. Elégedett dőlhetnek hátra a fiúk, mint a teremtő a hetedik napon. Csakhogy…

Don Winslow tudja: ha valaki a drogbizniszből akar megélni, arra csőstül jön a baj. Senki sem szereti, ha mások belenyalnak a habos tortájukba. Márpedig Ben és Chon ezt teszi. Nagy gond srácokkal, hogy pofátlanul szabadnak hiszik magukat. Ben és Chon ugyan nem Bud Spencer és Terence Hill, de a nagy haversággal megfér az, hogy másképpen lássák a világot. Ben meggyőződése, hogy „az erőszakra adott erőszakos válasz csak még több erőszakot szül”. Chon ezzel szemben úgy véli: „az erőszakra adott nem erőszakos válasz szül még több erőszakot”. A legszebb, hogy mindkettőnek igaza van.

Winslow már a legelején beviharzik a történet sűrűjébe, és egy a tempóból percre sem vesz vissza. Mindig jó érzékkel növeli a feszültséget, a megfelelő pillanatokban csavar a sztorin. Montázstechnikája bravúros, rövid, lényegre törő jelenetekkel száguld végig a határ menti drogháborún. Macsó akcióthrillert forgat – egyes jeleneteket a forgatókönyvek mintájára szövegesít.

...

A teljes cikk, az Ezüstszínű Aranypart az olvassbele.com oldalán olvasható.

Baráth Katalin: A borostyán hárfa; Agave, Budapest, 2012

Amióta Baráth Katalin kotnyeles főhősének önkéntes nyomozókarrierje két évvel ezelőtt elindult Ókanizsa szikkasztóan unalmas utcáiról, az ifjú hölgynek komoly rajongótábora alakult ki. Az írónő játékos detektívtörténetei a magyar szórakoztató irodalom olyan területeit hódították meg, amelyre – úgy tűnik – nagy volt az igény. Mára az is szinte hagyománnyá vált, hogy a nyár Dávid Veron újabb kalandjaival kezdődik. Az idei Ünnepi Könyvhétre A borostyán hárfa című regényt hozta ki az Agave Kiadó.

Veron sokáig szürke könyvesbolti eladóként élt, s csak képzeletben vitt véghez fontos dolgokat. Csakhogy egy nap az addig nyugodt bácskai városka mindennapjait gyilkosságsorozat kavarta fel. A fontoskodó ifjú hölgynek nagy szerepe volt abban, hogy a tettesek lelepleződjenek. Kalandvágya vezérelte ezt követően a székesfővárosba. Az igazat megvallva, más apropója is akadt hirtelen elutazásának: az ügy rá nézve kínos aspektusait szerette volna elfeledtetni.

A Nő és a Társadalom kezdő újdondásza hamar beleveti magát a századelő Pestjének sűrűjébe. Itt is hamar rátalált egy izgalmas, talányos eset. Baráth Katalin a második kötetben már nem elégedett meg a kisváros belterjes dolgainak bemutatásával. Az egész országot beutazta főhősével, hogy lebuktasson egy alávaló figurát.

A borostyán hárfa történetének elején Veron kétévnyi önkéntes száműzetés után visszatér szülőföldjére. Lelkét felfokozott várakozás feszíti. Izgatottsága azonban nem egy újabb bűnesetnek szól. Még legjobb barátnőjének közelgő esküvője sem hozza túlzottan lázba. Kíváncsi, vajon a poros városka hogyan fogadja őt, aki nyomtalanul eltűnt, miután sikerült végére járnia a korábbi gyilkosságoknak. Legfőképp pedig az érdekli, hogy gyermekkori pajtása, akit annak idején kikosarazott, vajon örül-e a viszontlátásnak. Veron ugyanis – minden feminista hajlama ellenére – a romantikus szerelem híve, akár a többi hajadon a városban. És most valószínűleg másmilyen választ adna egy újabb leánykérésre. De ez a gondolat semeddig nem jut el.

Az egykori majdnem-vőlegény, Remete Pista nősülni készül, az ara még Veronnál is éretlenebb lányka. Senki sem elég tapintatlan, hogy a szemébe mondja, ezt a partit ő, Dávid Veron játszotta el: addig szórakozott, csúfolódott a fiúval, mígnem az talált egy simulékonyabb természetű menyecskét. A hoppon maradt szópárbajhősre azonban mindig is az volt a jellemző, hogy ami a szívét nyomja, az kiszalad a száján is. Olyasmiket mond ki, amiket később magyarázni, jóvátenni nem lehet. Csak hát a Pista fiú menyasszonya meghal, s mily különös: alighanem megmérgezte valaki. Vagy mégsem?

Veron eddig is mágnesként vonzotta a bajt. A sorozat első részének ismeretében nem meglepő, hogy előbb-utóbb csúfos dolgok mennek végbe, ahol feltűnik. Egy olyan kisvárosban pedig, amilyen Ókanizsa, hamar megindul a szóbeszéd. Gyanús ez a Veron, tán elvakította az irigység meg a féltékenység… Ki más lehetne a felelős a menyasszony haláláért?

Mintha „a város” észre sem venné, hogy az utóbbi időben fölöttébb sok idegen tapodja poros utcáit: grófok, mozigépészek, marcona katonák. S talán az véletlen volna, hogy a közbiztonságért felelős Dujmovics Lázó kapitánynak is éppen most kellett elutaznia egy magántermészetű ügyben? Különös jelek ide vagy oda, Veron hamar megkapja a közösség rosszallását. A tény, hogy szereti a detektívet játszani, most kapóra jön. Már csak a saját érdekében is fel kell tárnia, mi adhat magyarázatot a halálesetre. Ha megtalálja az igazi tettest, eloszlatja a gyanú rá vetülő árnyékát.

A borostyán hárfa cselekménye, hasonlóan elődeihez, komótosan indul el. Baráth Katalin sokat szöszmötölt az ókanizsai miliő megrajzolásával, láthatóan igyekezett kielégíteni az olvasói igényeket, amelyek a második kötetből éppen ezt hiányolták. Újból találkozhatunk a városka már megismert lakóival, elmélyülhetünk a nagyszabású esküvő megszervezésének gondjaiban.

Az rögtön világos az olvasónak, hogy Baráth Katalin nem csak a szívügyek körül fog keringőzni. De csaknem száz oldalt kell végigrágnunk, hogy eljussunk a bűntettig, ami nélkül detektívregény legalábbis ritka. Igaz, hogy Dávid Veron történeteinek bája éppen a terjedelmes részletekben rejlik, de az efféle hosszadalmas bevezetés talán kissé eltúlzott egy krimi esetében. Ízlés dolga, hogy az olvasónak meddig terjed a tűrőképessége.

Baráth Katalin hamar felkapott lett első kötete óta. Elsőre kissé megmagyarázhatatlannak tűnik ez a nagy népszerűség. Dávid Veron esetei nem túlságosan csavaros detektívtörténetek. Nem állítom persze, hogy a cselekményépítés minden fordulata előre látható lenne, mégis az olvasó könnyedén megsejti a soron következő lépést. Igenis, A borostyán hárfából hiányolom a mellbevágó megoldásokat.

...

A teljes cikk, a Szerelemvakság az olvassbele.com oldalán olvasható.

*
A cikk a port.hu-n is olvasható!

Lawrence Block: Tánc a mészárszéken, Agave, Budapest, 2012

Hatásosan indul a Tánc a mészárszéken. Queens szürke betonépületei között, a közelmúltban megnyílott Maspeth Sportcsarnokban felragyognak a boksz csillagai. Megszólal a mérkőzés kezdetét jelző gong, két nehézsúlyú ökölvívó esik egymásnak. A ringbe királykék köpenyben bevonuló bokszoló több meneten keresztül gyors és pontos ütéseket mér az ellenfelére, aki azonban állja a pofonok sorozatát, és végül ő viszi be a végzetes ökölcsapást. Az egykori zsaru Matthew Scuddernek is ugyanígy meg kell ízlelnie a vereség ízét, mielőtt legújabb megbízatása során valamennyi titkot megfejti. De ne gondoljunk azt, hogy az ügy megoldásában bármiféle megnyugvást találunk.

Felmerül a kérdés: vajon Lawrence Block főhőse mit keres egy bokszmérkőzésen? A kézzelfogható válasz az lenne, hogy nyilván szereti a küzdősportokat. De Scudder semmit sem tesz ok nélkül. Természetesen nincsen kifogása az ellen, ha két ember szabályozott keretek között megpróbálja egymást péppé verni, sőt kifejezetten élvezi. Scudder mégsem puszta szórakozásból jött ide. Legújabb ügyén dolgozik éppen, az egyik amerikai sporttelevíziós csatorna producerét követi a csarnokba.

A megfigyelt férfi Richard Thurman, akinek várandós feleségét a lakásuk közelében brutálisan meggyilkolták. A házaspár aznap éjszaka egy partiról sétált haza a Nyugati Ötvenkettedik utcában levő, negyedik emeleti otthonukba. Mikor hazaérkeztek, egy emelettel lejjebb két felfegyverkezett betörő beterelte őket a lakásba, amelyet éppen kiraboltak. A férfit ájulásig verték, a nőt megerőszakolták, végül megfojtották. A tetteseket sosem kapták el.

A nő bátyja sosem kedvelte igazán Thurmant. A szörnyű eset után pedig a nyakát merné tenni arra, hogy a férfi keze benne volt a gyilkosságban. A nő után – milyen különös – ugyanis szép summa maradt a halála előtt megújított életbiztosításból. A pénzt természetesen a férj örökölte. A megbízó azonban nem bizonyítékokat akar, amivel a férjet az esküdtszék elítélheti. Scuddert azért keresi meg, mert nem hagyja nyugodni a húga halála, és bizonyosságot akar szerezni arról, amit igaznak vél.

Scudder a rá jellemző alapossággal járja körül a dolgokat. Észrevétlenül ered a célszemély nyomába, rendőrségi kapcsolatain keresztül adatokat gyűjt. Éjszakai bárokba, sötét utcákba kukkant be. Kétes csehók csaposaival beszélget, utcai neppereknél, striciknél, örömlányoknál kérdezősködik. Soha sem siet el semmit, hagyja, hogy minden mozaikdarab a maga idejében a helyére kerüljön. A megérzéseit pedig megtartja magának. Abban azonban egészen biztosak lehetünk, hogy az ügy megfejtése már jóval előbb körvonalazódik a fejében, mintsem az orrunkra kötné. Block pedig igazán ügyesen ügyel arra, hogy az olvasó ne ismerje meg túl korán részleteket.

De vajon valóban részes Thurman a felesége halálában? Az író – különös módon – kész tényként kezeli a férj részvételét a gyilkosságban. A gond azzal van, hogy az eset körülményei sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudják ezt a feltételezést. De egyáltalán érdekes ez számunkra? Nem kertelek, mert Block sem tartja kétségek között az olvasóját: a magándetektív eredeti feladatát viszonylag könnyen megoldja. Minden jel arra mutat azonban, hogy Blockot igazából nem is Thurman esete izgatja a leginkább.

Vissza kell tekernünk fél évet az idő vaskerekén, hogy meglássuk, amint az egyik AA gyűlés után egy alak videokazettát ad át Scuddernek. Arra kéri, mindenképpen nézze meg a rajta levő filmet. De ne egy másik verziót, hanem csakis ezt a kazettát. A borító Robert Aldrich ismert klasszikusát, a Piszkos tizenkettőt ígéri. A film első tíz perce nem különbözik az eredetitől, de aztán változik a kép: bőrruhás nő és férfi látható az amatőr felvételen, és egy megláncolt fiatal fiú játssza a központi szerepet. A folytatást most jobb nem leírni. Ha főhősünk nem járna el rendszeresen az anonim alkoholisták gyűléseire, a film után első útja biztosan egy közeli kocsmába vezetne, hogy magába töltsön egy-két pohárral kedvenc bourbonjéből. A viszolyogtató élményt Scudder eltemeti magában, de hónapokkal később az aréna lármájában egy ismerősnek tűnő mozdulatra figyel fel. Csak később jön rá, honnan ismerős neki a fickó.

Block főszereplője sosem volt makulátlan jellem. „Érdekes barátai” vannak, akiknek akad egy s más a rovásukon. Hivatását sem szigorúan a törvény betűjét követve gyakorolja. Magánélete toldott-foldott: évek óta egy gyenguska hotelszoba lakója, és a barátnője is, ne finomkodjunk, egy szobázós kurva.

Scudder eltűri az apró szabályszegéseket, de az igazán aljas dolgokat sosem fogadta be a gyomra. Különösképp ki nem állhatja, ha valaki pénze, politikai hatalma, gazdasági és egyéb befolyása miatt a törvény fölött állónak hiszi magát, és bármit megtehet. Most ilyesvalamivel áll szemben, de a hajmeresztő, hogy csak ő tud róla. Senkinek nem mondhatná el. Akik meg tehetnének valamit, nem hisznek majd neki. Csak ez a nyomorult kazetta, ez a rossz kópia van a kezében.

...

A teljes cikk, a Piszkos menet az olvassbele.com oldalán olvasható.

*

A cikk a port.hu-n is olvasható!

Kondor Vilmos: Budapest novemberben; Agave, Budapest, 2012

Ahhoz, hogy egy meghatározott történelmi korban játszódó regény sikeres lehessen, nagyjából tudnunk kell, mi történt akkor, és természetesen az sem árt, ha ismerjük a miérteket. Egy történelmi krimi sorsa tehát nagyban függ attól, merünk-e szembenézni a múltunkkal. Mi tagadás, az egykor volt események lelkiismeretes feltárásában nemigen járunk élen.

Az 1956 októberében történt eseményeket például jó hosszú ideig szocializmusellenes ellenforradalomként bélyegezték meg. Ma már jobbára egyetértés van abban, hogy egy elnyomott nemzet, nép (ahogy tetszik) emelte fel akkor szavát a sztálinista diktatúra és a szovjet megszállás ellen. De hogy ma se legyünk teljesen nyugodtak, újfajta őrület borítja el a fejeket. Amíg korábban a kommunista rendszer ellen tiltakozókat üldözték vakon, manapság azzal vagdalkoznak felelőtlenül, hogy ki volt valódi vagy vélt haszonélvezője az akkori rezsimnek.

A sebek máig sem tudtak teljesen behegedni. Látszik ez abból is, hogy nagyon lassan születnek meg azok az alkotások, amelyek valamilyen formában megpróbálják feldolgozni az ötvenhatos forradalom élményeit. Szerencsére egy-két remek regény már napvilágot látott ebben a témában, azonban arra még senki nem vetemedett, hogy egy szórakoztató mű, egy detektívregény hátteréül használja fel az ötvenhatos budapesti történéseket.

Szinte kínálta magát, hogy Gordon Zsigmonddal 1956 Budapestjén is találkozzunk. Kondor Vilmos egy bűnügyi újságíró személyében megteremtette ugyanis a hőn áhított magyar hőst. Azt a tökéletesen szabad szellemet, aki képes dacolni a legvéresebb karhatalmistákkal és legfelfuvalkodottabb maffiavezérekkel is. Mindeközben vajmi keveset foglalkozik a politikai háttéralkukkal és a társadalmi érdekszövetségekkel, Kondor Vilmos hőse egy dologban hisz, mégpedig sziklaszilárdan és megkérdőjelezhetetlenül. Ez nem más, mint az egyén szabadságának mindenhatósága.

Gordont legutóbb 1946 tavaszán láthattuk a rommá lőtt fővárosban. Egy olyan társadalmi légkörben azonban semmiképp sem maradhatott, ahol egy mindenekfelett álló párt nem csak a közéletet uralja, de még a magánszféra szinte valamennyi szegmensére is rátelepszik. 1947 Budapestje már nem az a hely, amely szívesen látja a Gordon féle öntörvényű figurákat. Ezért is kellett a zsurnalisztának elhagynia Magyarországot. Megjárta New Yorkot és Bécsben telepedett le. Kilenc év távollét után tért vissza egy számára majdnem idegen világba.

Budapest felbolydult méhkas. A poznani munkásfelkelés hírére az egyetemi diákság szimpátiatüntetést szervez. A meghirdetett demonstrációhoz egy sor szervezet csatlakozik. A tömegtüntetésre a pártvezetés erőszakkal válaszol. A fegyvertelen tömegre leadott sortűz a békés megmozdulást a fegyveres felkelés irányába tolja el.

A nemzetközi sajtó képviselői Magyarországra sereglenek, hogy a frontvonalból tájékoztassák a világot. Gordon sem kivétel. De nem a forradalom ügye vezette vissza hazájába. Egy fiatal lány gyilkosát keresi. Az áldozat azért fontos számára, mert a nevelt lányának személyazonosságát vette magára. A hullaházi tepsiben azonban nem Gellért Emma fekszik. De akkor hol van egykori legjobb barátjának lánya, és éppen mit csinál?

Minden nyom Budapestre vezet, ezért Gordon visszajön. Ő az egyetlen újságíró, akit nem tanúsít nagy érdeklődést az utcai harcok iránt. Természetesen érzi, hogy valami nagyon fontos van készülőben, de számára Emma most mindennél fontosabb.

Amikor úton-útfélen a népharag dönt élet és halál fölött, senki sem érezheti magát biztonságban. Ha egyszer ávósnak néznek, nem tudhatod, hogy nem éppen te leszel a következő, akit a legközelebbi fára felakasztanak. Nem lehetsz elég óvatos. Üvöltéstől hangos a Rádió környéke, a Bródy Sándor utca, az államvédelmisek a párt Köztársaság téri épületét védik. Mehetsz bármerre a két körút mentén, a kereszteződésekben, a tereken mindenhol fegyveres csapatokba ütközöl. A disszidens Gordont szívesen kézre kerítenék, és akad, aki a régi ismeretségre való tekintettel gondolkodás nélkül végezne vele.

A Budapest novemberben című regényben Kondor Vilmos szinte tökélyre fejleszti azt az cselekményfűzést, amely felelőssé tehető az egész Budapest-sorozat sikeréért. A történelmi kontextus, amelyet láthatóan hozzáértő kezek festettek meg, remek háttere a bűnügyi történetnek. Sok a fiktív elem Kondor regényeiben, de az olvasóban fel sem merül, hogy kordokumentumként vegye a kezébe műveit. Szórakoztató irodalom ez a legutolsó cseppjéig. Az olvasó iránti tisztelet azonban megköveteli az írótól, hogy a legapróbb részletekben is hiteles képet alkosson a korszakról, és hogy véletlenül se hamisítsa meg a köztudomású dolgokat. Annyira figyel a fő kontúrok pontos megrajzolására, hogy fel sem tűnik, mi a valódi és mi a kitalált.

...

A teljes cikk, a Gordon művek az olvassbele.com oldalán olvasható.

M.C. Scott: A római kém; Agave, Budapest, 2012

Néró császár tudomására jut egy ősi prófécia, miszerint akkor jön el a mennyek országa, amikor Róma lángokban áll, Jeruzsálem pedig a földdel válik egyenlővé. Mindez a Főnix évében történik meg (erre még visszatérünk). Az uralkodó szeretné megelőzni, hogy a város a lángok martalékává váljon. Mindent megtesz annak érdekében, hogy megtudja a tűzvész pontos dátumát, és rájöjjön arra, hogy ki akarja Róma vesztét.

Álljunk csak meg egy szóra! Nem azt tanultuk a középiskolában, hogy Rómát az önimádó és őrült Néró gyújtotta fel? A korabeli szóbeszéd szerint éppen ő, a művészi ambícióktól fűtött császár akarta megsemmisíteni, hogy aztán a romok helyén az eddiginél is fényűzőbb palotát és várost építsen, amely csakis az ő dicsőségét hirdeti majd. Egyesek azt is tudni vélték, hogy amikor tűzvész a legvadabbul tombolt, a császár színpadi öltözetben Homérosz költeményeit énekelte Trója pusztulásáról a palota színháztermében.

Mi is ez a Főnix éve? Az, amikor a háromszázhatvanöt napos szoláris (nap-)évből megmaradó többletórák egy teljes évet adnak ki. Az egyiptomiak szerint erre 1460 évenként kerül sor, azaz éppen Néró uralkodásának idején, Krisztus után 64-ben. A császár a filozófus és kémfőnök Seneca egykori tanítványát, a római légiók gall származású hírszerzőjét és orgyilkosát, Sebastos Abdes Panterát bízza meg, hogy kutassa fel a jóslat ismerőit és akadályozza meg a katasztrófa bekövetkezését. A Leopárdnak nevezett kém a siker reményében a lehető legnagyobb kegyben részesül, római polgárjogot nyer és megkapja a császári pecsétgyűrűt is, szinte mindenre jogosító felhatalmazással.

M.C. Scott regényében Néró nem feltétlenül tébolyult despota. Van benne némi emberség, bár kétségtelenül kiszámíthatatlan. Az író nem állítja, hogy birtokában van a korabeli történések egyetlen és kizárólagos igazságának, ám szembefordul a felszínes történelmi tévhitekkel. Mélyen beleásta magát a korba. Érzékelhetően rengeteg forrást használt fel a regény megírása során, a legfontosabbakat a könyv függelékében sorolja fel. A római kém természetesen ennek ellenére nem kordokumentum, nem is tudományos igényű értekezés. M. C. Scott kutatásait a szórakoztatás érdekében használta. Könyve ezért nem több mint valós történelmi szituációba elhelyezett kémhistória, alapos háttérismeretekre felépítve.

A történet szereplőivel – egy rövid jeruzsálemi intrót követően – Krisztus után 63-ban, a Gallia északi partján fekvő kicsiny, de forgalmas kikötőváros, Coriallum kanyargós utcáin találkozunk először. Math, a tízéves utcagyerek arról álmodik, hogy egyszer híres fogathajtó lesz, addig azonban piti tolvajlásból próbál megélni, és alkalmanként a testét árulja a kikötő koszos társaságának. Anyját évekkel ezelőtt elvesztette, apjára pedig neheztel valamiért. Ellenben félistenként tiszteli az athéni Ajaxot, a városi csapat fogathajtóját – aki egyben a munkáltatója is –, és szívesen fogadja a csapatuknál dolgozó, titokzatos egyiptomi gyógyító, Hannah törődését.

Közéjük érkezik meg Seneca hívására a meghasonlott Pantera, aki britanniai szolgálata alatt beleszeretett ottani asszonyba, s szíve Róma ellen fordult. A légiók elleni küzdelemben azonban elvesztette a feleségét és a lányát. Most, hogy visszatért, mindenki arra kéri, hogy mentse meg Rómát a lángoktól. Nemet mond Senecának és visszautasítja a szikárius zelóta, Simon kérését, aki meg akarja akadályozni, hogy Róma haragja Isten új követőire irányuljon. Végül mégis elfogadja Néró felkérését, mert csak így tudja megóvni újonnan megismert pártfogoltját, az ifjú kocsis segédet, akire maga a császár is szemet vetett.

A főbb szereplők mindegyike így vagy úgy, de abban érdekelt, hogy a jelzett tragédia ne következzen be. Hallgatólagos szövetséget kötnek, s a közös cél végett készek behódolni még annak az uralkodónak is, akit egyébként a legnagyobb ellenségüknek tartanak. Furcsa mód mintha valamennyi fontosabb szereplőt az aranyhajú gyermek iránti vonzalmai vezérelnék: a testvéri és baráti szeretet, a fiúszerelem vagy az anyai ösztönök. Csak fokozatosan derül fény arra, miért irányul oly sok figyelem Math-ra.

A kalandregények bevált receptjének megfelelően a szerző hosszan mutatja be az érzelmi kötelékeket. Az ókor erkölcsi normáinak megfelelően nemcsak férfi és nő között szövődő szerelmi szálakat, de a homoszexuális vonzalmakat is a magától értetődőnek mutatja be. Scott művében néha a lányregénybe illőn túlcsordulnak az emóciók, de a gyengébb részek ellentételezéseként hiteles leírást kapunk a társadalmi viszonyokról.

A regény fő vonala – a jóslat utáni nyomozás és a tűzvész megakadályozására tett erőfeszítések története – csak lassan bontakozik ki. Hosszan elidőzünk a lovászok, hajtók, bőrművesek és a lovak mindennapjaiban (a sebész-állatorvosi diplomás írónő egykor főleg lovakat gyógyított). Terjengős és brutálisan naturalista beszámolót kapunk a kocsiversenyekről – óhatatlanul felidéződnek bennünk a Ben Hur hasonló jelenetei. A szerző nagy jelentőséget tulajdonít a szagoknak, illatoknak, színeknek – érezhetővé, átélhető teszi az utcák, piacterek forgatagát. Aprólékosan leírja a különféle státuszú és nációjú szereplők öltözékét, az épületbelsőket és az utcarészleteket. Megismerhetjük a rejtőzködés tudományát, kaphatunk néhány leckét az éber fegyelem és a pontos megfigyelés technikájából is.

...

A teljes cikk, az Ég a város, ég a ház is az olvassbele.com oldalán olvasható.

Jogos önvédelem? | Georges Simenon: A kísértetek

Tudom, hogy ki a gyilkos, és bizony el is árulom. Mielőtt azonban az a vád érne, hogy idő előtt lelövöm a poént, el kell mondanom, Georges Simenon sem árul zsákbamacskát. A kísértetek című regénye ugyanis nem a krimiirodalom megszokott dramaturgiája köré építi cselekményét. Nem kell találgatnunk, hogy teljes bizonyossággal rámutathassunk a bűnösre. A szerző a tettest teszi meg műve főszereplőjévé, az ő szemszögéből ismerhetjük meg a történetet.

A könyvben elbeszélt gyilkosságokat egy bizonyos Léon Labbé követte el. La Rochelle városának köztiszteletben álló polgárát a Colonnes kávéház bridzselő közönsége a háta mögött csak kalaposként emlegeti. Labbé úr ugyanis, dacára az ifjú éveiben megkezdett jogi tanulmányoknak, egy rövid kitérő után átvette édesapjától a családi örökségként tulajdonába került helyi kalapüzletet. Édesanyja kívánságának megfelelően pedig helybeli család leányát vezette az oltár elé. Mathilde, a feleség azonban már évek óta súlyos betegségben szenved. Nem mozdul ki a szobájából, és annyira bizalmatlan az emberekkel szemben, hogy odaadó férjén kívül újabban senki mást nem hajlandó fogadni.

A kalapkereskedő immár tizenöt éve minden délután öt óra körül útnak indul a kávéházba, hogy tiszteletét tegye az ismerős asztaltársaságnál, s mielőtt elköszön egyetlen alkalmazottjától, bekukkant beteg hitveséhez, hogy megnézze, van-e szüksége valamire. Ki gondolná a csendes és a kiegyensúlyozott férfiről, hogy öt idős hölgyet segített át a túlvilágra egy csellóhúr segítségével? Valóban ő lenne az „őrült”, aki minden egyes emberölés után újságcikkek szakszerűen kivágott betűiből rakja össze üzeneteit, amelyet aztán a helyi lapnak megküld? Ez sehogy nem illik bele a külvilág által róla alkotott képbe.

Egyedül az örmény származású szabómester, Kachoudas sejti meg, hogy a szemközti házban lakó szomszéd valójában közveszélyes sorozatgyilkos. Csak éppen nem tudja bizonyítékokkal alátámasztani a gyanút. Ezért van aztán, hogy amikor a kalapos ajtaja kinyílik, röviddel utána felhangzik a szemközti bolt ajtajának csilingelése is.

A félénk szabómester minden nap Labbé úr nyomába ered. Vele tart a sétájában, a másik lépteihez igazítja a sajátját. Követi törzshelyére is, majd tisztes távolságból egészen hazáig kíséri. A keskeny Minage utca lehetőség ad neki arra is, hogy átlessen a kalapüzlet feletti lakásba. Labbé azonban nem hibázik. A lehető legnagyobb nyugalommal intézi a bolt ügyeit, zavartalan precizitással végzi mindennapi rutinját. S gyanítja, hogy Kachoudas ismeri a titkát.

Tudjuk tehát, hogy Labbé gyilkolt, innentől kezdve csak arra szeretnénk választ kapni: mi vihette rá. Ebből pedig következik: miért éppen ezeket az öregasszonyokat szemelte ki áldozatul?

A közvélemény értetlenül áll. Hiába folyik mindenhol diskurzus (természetesen a kártyaasztalnál semmiképp) arról, vajon ki lehet a gyilkos, és mikor fog lecsapni legközelebb, senki sem jár közel az igazsághoz. Arra ráhibáznak ugyan, hogy a város megbecsült lakójáról van szó. Egy hétköznapi, csendes figuráról, akivel nap mint nap találkoznak. De őrültnek állítják be, aki nem tudja, mit cselekszik. Úgy vélik, a saját akaratából sosem lesz képes leállni. Labbét ez felettébb bosszantja. Őt bezzeg senki sem akarja megérteni, holott megvannak a jogos(nak vélt) indítékai.

Simenon mondatai ezúttal is lomhán taszigálják előre a cselekményt. Csak a legszükségesebbeket fogalmazza meg. A mester a ráérős tempót csak ritkán tekeri sebesebbre. Az izgalom fokozatosan kúszik fel a szöveg mélyéről, és jut el a robbanáspontig. A külső szemlélő szempontjából alig észrevehető változásokban érzékelteti a főszereplő elbizonytalanodását. Labbé úr idegeit a környezet tudatlansága fokról fokra felőrli. Körkörös gondolataiból apránként áll össze a kirakós. Kiderülnek a miértek és a hogyanok.

A Maigret-sorozatban a főfelügyelő rendkívüli emberismerete alapján fejti meg a bűntetteket, Simenon pszichológiai bűnregényeiben azonban nem is beszélhetünk hagyományos értelemben vett nyomozásról. A rendőrségnek láthatóan semmi esélye, hogy a gyilkost kézre kerítse. A szerző ezért sem helyezi a hangsúlyt a nyomozó személyére. Sőt: szinte sokadik mellékalak a háttérben.

Egyet azonban szögezzünk le: A kísértetek esetében is rejtéllyel állunk szemben. Ezúttal azonban nem egy kívülállóra hárul a feladat, hogy a titkokat feltárja, hanem maga az elkövető leplezi le magát, mégpedig törvényszerűen. De nemcsak a külvilág előtt fedi fel bűnösségét. Önmagának is kénytelen beismerni, súlyos következményei lesznek a tettének.

Simenon minden esetben a gyilkos álarca mögé bújt embert akarja azonosítani. A Maigret-sorozatban a címszereplő tekintetén keresztül végzi megfigyeléseit, A kísértetekben azonban a lehető legközelebb megy vizsgálata tárgyához, belebújik a gyilkos bőrébe. De mindig ugyanarra kíváncsi: mi kell ahhoz, hogy egy törvénytisztelő polgár a bűn útjára lépjen, és ezzel saját tragédiáját is okozza.

A kísértetekben is fontosabb maga az ember, mint a rejtély megoldása feletti izgalom. A szerző által „keménynek” nevezett regénye ezért nem tisztán detektívtörténet, legalább ugyanannyi szerepet kap benne a lélektani dráma is. Simenon jól méri ki a műfajok által megkívánt arányokat, ezért rendkívül élvezetes vizsgálódásnak lehetünk részesei. Műve egyúttal helyet követel magának a szépirodalomban is.

Labbé a szabadságát akarja megváltani, de éppen az a kényszer zárja kalitkába, hogy továbbra is fenn kell tartania bombabiztos alibijét. És csak a végén tűnik fel neki, hogy borsos árat fizet mindezért.

Fordító: Felkai Piroska

Georges Simenon: A kísértetek. Agave Könyvek, 2012

Tim Davys: A lefejezett keselyű rejtélye; Agave, budapest, 2011

Egy névtelen telefonos bejelentés alapján a helyszínre érkező rendőrök a Mollisanváros legexkluzívabb épületében székelő cég, a Nova Park tulajdonosának lefejezett testére bukkannak. Az alkalmazottak nem észleltek semmi szokatlant, a tettest nem látta senki. A hatóság egyetlen értékelhető nyomot sem tud felkutatni a történtek után, az áldozat fejét sem találják.

A Tourquai negyed rendőrkapitányságának munkatársai értetlenül állnak az eset előtt. Hogyan tűnhetett el az elkövető észrevétlenül a tetthelyről úgy, hogy az áldozat irodájából csak egyetlen ajtón keresztül lehet távozni. Kicsoda a titokzatos bejelentő, és miért közvetlenül a főfelügyelőt akarta értesíteni a történtekről?

Egy efféle brutális bűncselekmény helyszínén általában nagy mennyiségű vérre lehet számítani. De nem Mollisanváros polgárai esetében. Ugyanis a várost plüssállatok népesítik be. Igen, pontosan azokról a kedves lényekről beszélek, akik otthonosan pihennek gyermekeink ágyában, ott lógnak az emberkék praclijában, vagy szuszognak a hóna alatt. Akik a kedvesség szimbólumai, akik játék közben tanítják meg csemetéinket a gondoskodás művészetére.

A Tim Davys által teremtett plüssvilág szereplői azonban egyáltalán nem ilyen bájos lények. Közelebbről szemlélve megállapíthatjuk: meghökkentő módon hasonlítanak ránk. Tisztelet, becsvágy, gyűlölet, félelem, intrika mozgatja őket – ahogy minket is. Szerelemféltés, hatalomvágy motiválja árulásaikat. Az érzelmek széles skálája kihozza a plüssből az állatot.

Tim Davys plüssállatai csak látszólag élettelen figurák. Az emberek világából ismert típusokkal találkozunk könyve lapjain. Megjelenik a gazdag és gátlástalan üzletember, a korrupt zsaru figurája meg az írott és íratlan szabályok szerint eljáróé. Nem hiányozhat a szexi titkárnő, a végzet szívtipró asszonya, a gyermeket vállaló homoszexuális családanya sem. Szerepet kap a vallásos festőművész és a szíve választottjáért sok mindenre képes hősszerelmes is. Jellemük rendkívül összetett, és sokukról kiderül, hogy mások, mint aminek mutatni próbálják magukat.

A plüssök élete ugyanakkor sajátos szabályok szerint zajlik. A helyi időjárás például pontosan kiszámítható előre a napszakoknak megfelelően, és ennek komoly befolyása van a város lakóinak életére. Nem feltűnő továbbá, hogy egy hiúznak krokodil csemetéje van. Az sem okoz különösebb meglepetést, ha a keselyű a mókussal jön össze, vagy egy kobrával bujálkodik. A faji sokszínűség kérdése Mollisanvárosban ugyanis nem okozhat problémát.

A legfontosabb eltérés azonban, hogy az utódok nem születnek, hanem a gyárban készítik őket. A meghatározott tulajdonságokkal és készségekkel felruházott bocsokat a Sofőrök szállítják ki leendő szüleikhez. A plüssállatok haláláért is ugyanezek a rejtélyes lények tehetők felelőssé – amint azt a szerző, Tim Davys korábbi könyvéből, a Halállistából már megtudhattuk. Vagyis a plüssök életének két végpontja sűrű homályba merül. Ez okozhatja azt, hogy gyakorta foglalkoztatják őket az egyéni szabadság, a létezés, illetve a sorsszerűség kérdései.

Az ilyen társadalomban egy fej eltávolításával az élet nem feltétlenül ér véget. Az események szerencsés alakulása esetén a szakszerű kézi beavatkozás akár semmissé teheti a látszólag helyrehozhatatlan tett következményeit. Ehhez persze meg kellene találni Keselyű Oszkár szőrén-szálán eltűnt kobakját.

...

A teljes cikk, a Vértelen mese az olvassbele.com oldalán olvasható.

John Le Carré: Suszter, szabó, baka, kém; Agave, Budapest, 2011

Jim Prideaux-t a brit hírszerzés ügynökét Prágában az oroszok hátba lövik egy olyan akció során, amelynek látszólag semmi értelme nem volt, és amiről szinte senkinek nem volt tudomása. Sokan úgy vélik, az angol titkosszolgálat feje, a súlyosan beteg Kontroll végleg elvesztette a realitásérzékét, ezért a balul sikerült hadművelet után távoznia kell a posztjáról. Akinek bármi köze volt a bevetéshez, úgyszintén elveszíti állását. De még a főnök jobb keze, George Smiley sem maradhat a helyén, hiába nem volt beavatva az ügybe.

Kontroll halála után előkerül egy dezertőrnek hitt fiatal skalpvadász, aki a Körönd biztonsága számára nézve létfontosságú hírekkel szolgál. A korábban Ázsiában szolgálatot teljesítő ügynök szerint erős a gyanú, hogy a londoni titkosszolgálat felső vezetésébe sok évvel ezelőtt egy kettős ügynök („vakond”) fészkelte be magát, és minden fontos információt eljuttat a moszkvai titkosszolgálat vezetője, Karla kezéhez.

Mindösszesen Oliver Lacon államtitkár és Peter Guillam, a hírszerzés egyik részlegének vezetője tud a titokban hazaszökött kémről és a bizonytalanságot keltő elméletéről. Felkérik a már nyugdíjba vonult Smileyt, hogy járjon utána a hétpecsétes információknak. Az alacsony, tömzsi, szemüveges, középkorú férfi végtelen nyugalmú módszereivel kideríti, hogy a titkos csehszlovákiai utat Kontroll éppen azért találta ki, hogy leleplezhesse az árulót.

Kontroll figyelme a felső kör öt legbefolyásosabb emberére összpontosult, akiket az „ecc-pecc, kimehetsz”-hez hasonló angol mondóka után Suszternek, Szabónak, Bakának, Zsellérnek és a Koldusnak nevezett el. Ezek közül négyen kizárólagos birtokosai egy kincset érő hírforrásnak, ismernek egy olyan magas beosztású személyt, aki a szovjet döntéshozás legfelsőbb köreiben mozog. Az ötödik „gyanúsított” pedig maga Smiley.

A „londoni szelídek” egyike egy feltűnésmentes szállodai szobába vackolja be magát, megbízói segédletével titkos aktákat tanulmányoz át, feljegyzéseket, nyilvántartásokat tekint meg, aprólékosan, kifinomult technikával kérdezi ki az ügy lehetséges érintettjeit. A Suszter, szabó, baka, kém tehát egy csendes nyomozás krónikája, melyet egy „utolsó mohikán” végez el, a brit Korona egyik önfeláldozó alattvalója, aki még ismerte a birodalom becsületkódexét.

Le Carré regénye tulajdonképpen a brit gyarmatbirodalom területén született Kim Philby esetéhez hasonló árulásról szól. Philby a harmincas évektől kezdve egy cambridge-i csoport tagjaként működött, amely a nyugati titkosszolgálatokba beépülő egyik legsikeresebb és leghosszabban működő szovjet kémszervezet volt. Philbyt először az 1950-es évek derekán gyanúsították meg azzal, hogy a szovjeteknek dolgozik, végül 1961-ben ismerte be fedett tevékenységét, mégis sértetlenül távozhatott Moszkvába.

Philby árulása gyógyíthatatlan sebet ejtett a brit birodalom világhatalmi törekvésein, és megmutatta a szigetországi társadalom önképének sérülékenységét. Le Carré regénye azt a hidegháborús hangulatot idézi fel, amelyben a brit államvezetés képtelen volt feldolgozni, hogy a világháború utáni Nagy-Britannia elvesztette nagyhatalmi pozícióját. A józan tényekkel szembemenő vakságának tulajdoníthatóan könnyűszerrel vált a két szuperhatalom, az amerikaiak és a szovjetek játszmájának alárendelt figurájává.

John Le Carré leghíresebb regényében feladja a kronológiai sorrendet. Smiley visszatérését választja jelen időnek, és a töredékesen megőrzött emlékeken, valamint a papíron rögzített bizalmas információkon keresztül tekint vissza a múltba. A Suszter, szabó, baka, kém ezért a szokottnál koncentráltabb olvasást igényel. Csak így lehetünk képesek megfelelő jelentőséget tulajdonítani a legapróbb részleteknek is, átlátni egyáltalán, hogy ki kicsoda ebben a nagy kirakósban.

A kémregények nagymestereként számon tartott szerző művében kevés a konkrét cselekvés, a történetet nagy halom száraz iratanyag mélyéről ássák ki. Semmiképp sem hasonlítható össze a Ian Flemming féle James Bond-univerzummal. Itt nincsenek luxus járgányok és lenyűgöző szépségű nők, a fegyver is ritkán sül el, akkor sem a jelen időben. Dramaturgiája nem látványos akciókra épül, hacsak egy-egy dokumentum elemelését nem tekintjük izgalmat fokozó jelenetnek. A történet java komótosan bomlik ki félhomályos irodákban zajló feszült találkozókból, komor beszélgetésekből.

A kémekről alkotott sztereotípiák alapján magányos, az árnyékban megbúvó embertípust képzelünk el, akinek a bizalmatlanság a lételeme, világra nyitott tekintete előtt szűrő a szkepticizmus. Éppen ezért izgalmas a könyv ott, ahol betekintünk az ügynökök szerelmi életébe. Le Carré nem sokat beszél hálószobatitkokról, de amit mond, éppen elegendő, hogy felismerjük: a párkapcsolati érzelmek felfedik bárki gyenge pontját, és fontos történelemalakító tényezővé válhatnak. Befolyásolhatják a kém tisztánlátását, kiszivárogtathatják a valóság elrejtett részleteit.

...

A teljes cikk, az Ecc, pecc, kém lehetsz! az olvassbele.com oldalán olvasható.

Georges Simenon: Maigret és a halott gyémántkereskedő; Agave, Budapest, 2011

Maigret nincs hozzászokva, hogy egy árva kukkot se áruljon el a bűncselekmény körülményeiről a kihallgatás során a gyanúsított, pláne ha tizenhét óra hosszan faggatják. Márpedig az egykor jobb napot is megért dán arisztokrata, Carl Andersen zavarba ejtő nyugalommal válaszol a kérdésekre, dacára a rendőrségi vallatás cseppet sem derűs hangulatának.

Ám vallomásából nem sikerül megtudni, hogy mit keresett a garázsában szomszédja vadonatúj autója, és hogyan került bele Isaac Goldberg, az antwerpeni gyémántkereskedő holtteste. Az sem érthető, hogy eközben Andersen kocsija miért parkol a szomszéd ház tulajdonosa, Michonnet úr garázsában. A kimerült nyomozó a helyszínre taxizik, hogy szemügyre vegye a Három Özvegy kereszteződésben álló épületeket és furcsa lakóikat.

A közeli város szélén fekvő tágas mezőn, egy majd százéves házban lakik a mindig elegáns és távolságtartó arisztokrata és kacér tekintetű húga, akit a férfi következetesen rejteget a kíváncsi szemek elől. Tőlük alig pár száz méterre él a harsány kirohanásairól ismert biztosítási ügynök, és állandóan kártérítési perrel fenyegeti a rendőrséget, amiért lefoglalta a kocsiját. A szemközti – egykori bokszbajnok – autószerelőnél mindig nagy a sürgés-forgás. Láthatóan jól megy az üzlet, a tulaj feltűnően jókedvű.

Maigret naponta visszatér a baljós útkereszteződéshez. Figyeli a három házat, rendszeresen tiszteletét teszi a lakóknál. Az ablakok mögött mindig megmozdul a függöny, amikor arra jár. A falak mögött pedig rengeteg elfojtással, hazugsággal találkozik. Egyre erősödik benne az érzés, hogy itt valami nem stimmel. De vajon mitől? És vajon éjszaka miért olyan feltűnően nagy a forgalom az úton?

Maigret magányos nyomozó. Bejárja a helyszíneket, és egy-egy pohár bor mellett gondolkodik az élet forgandóságán. Nincs szüksége emberfeletti erőre, ritkán ránt pisztolyt. Leghatásosabb fegyvere a kitartás, a türelem és a logika. Nem alkot elhamarkodott ítéletet, megfigyeléseit még kollégáival sem közli mindaddig, amíg teljesen nem biztos a dolgában. Ismétlődő kérdéseivel addig terelgeti az ügy érintettjeit, míg a tettes le nem leplezi magát.

...

A teljes írás, az Egy hulla tettest keres az olvassbele.com oldalán olvasható.

Dennis Lehane: Hideg nyomon; Agave, Budapest, 2011

Amanda McCreadyt édesanyja egyedül hagyta otthon. A bejárati ajtót sem zárta kulcsra. Kis baj lenne mindkettő, de Amanda csak négyéves, a mama viszont alkoholista és drogos. Mire az átmulatott éjszaka után hazaér, a gyerek eltűnt az ágyból. Dulakodásnak nyoma sincs, a környéken élők sem láttak-hallottak semmit, mindenki emberrablásra gyanakszik. A sajtó éjjel-nappal a lány eltűnésével foglalkozik, az egész bostoni rendőrség őt keresi, de senki sem találja.

Miközben az anya ostoba tompultságában a hirtelen jött népszerűségnek örvend, Amanda nagynénje felkeresi Patrick Kenzie-t és Angela Gennarót, hogy segítsenek a kislány felkutatásában. A környéken hírnevet szerzett magánnyomozó párosnak elege van az erőszakból, a szenvedésből és a halálból. Újabban sokkal szívesebben vállalnak el biztosítási csalásokkal, céges hivatali visszaélésekkel vagy válóperekkel kapcsolatos megbízásokat. Tudják azt is, hogy Amerikában naponta több ezer gyermek eltűnik, és sokan sohasem kerülnek elő. Ráadásul Amandát oly sokan keresik, hogy ehhez ők aligha tudnak bármit is hozzátenni.

A nagynéni eltökéltsége láttán azonban mégis elvállalják a szakmailag is nagy presztízsű ügyet. A rendőrség előbb nem örül túlságosan jelenlétüknek, ám hamarosan egymással együttműködve erednek a lecsukott drogdílerek és a rács mögül szabadult pedofilok nyomába. Ahogy azonban egyre jobban alámerülnek a bostoni alvilág mocskos ügyeibe, a párosban erősödik az érzés, hogy valami nagyon nem stimmel…

Dennis Lehane Kenzie–Gennaro sorozatának (Egy pohárral a háború előtt; Sötétség, fogd meg a kezem; Megszentelt életek) főhősei jól ismerik a bostoni munkásnegyedek utcáinak krimóit, a környékbeli galerikat, a rossz arcú és kétes hírű figurákat. Olyan helyekre van bejárásuk, ahova épeszű ember be nem tenné a lábát. Lehane a nyomozópáros szemszögéből rajzolja meg Boston szociográfiáját, ahol néha a legfontosabb a pia vagy egy adag kokó. A többi nem számít.

Nagyfokú helyismeretüknek köszönhetően olyan eseteket is megold a két privát kopó, amelyeket a hatóságok legszívesebben a fiók mélyére zárnának el. Ha igazságérzetük megköveteli, nem riadnak vissza egy kis törvénytelenségtől sem. Ők ugyanis nem a törvényt szolgálják, hanem bajba jutott embereknek nyújtanak segítséget.

A sorozat negyedik darabjában, a Hideg nyomon című regényben Lehane a korábbi kötetekben megismert aprólékossággal építi fel a cselekményt. A történet lassúdad kibontakoztatását követően módszeresen növeli a benne rejlő feszültséget, pattanásig feszítve a húrt. A regény igazi erőssége a végkifejletben felvetett erkölcsi dilemma: az olvasónak éppúgy színt kell vallania, ahogy a mű szereplői sem kerülhetik el, hogy szembenézzenek döntéseik következményeivel.

...

A teljes írás, a Kié a gyerek?, az olvassbele.com oldalán olvasható.