Be kell, hogy valljam, halottam már ugyan korábban Agota Kristof nevéről, de a nagy krimi szerzőhöz köthető névhasonlósága miatt eddig rendre átsiklottam az emigrált szerző neve felett. Semmit sem tudtam róla. Rossz beidegződéseim azonban működésbe lendültek, begyöpösödött fél-információim alapján ítélkeztem. Ez van. Gyakran téves elképzeléseink áldozataivá válunk.

Nem is emlékszem már, hogy ilyen előzmények után mi indított arra, hogy kezembe vegyem Agota Kristof egyik könyvét. Talán valamelyik blogon olvastam figyelemre méltó sorokat írói munkásságról. Igen. Valószínűleg ez adhatta a kezdő lökést. Mondhatom, az épülésemre szolgált.

Az író leghíresebb műve, a Trilógia három szorosan egymásba kapcsolódó kisregény. A könyv két ikerfiú, Lucas és Claus története, akik a háború idején egy vidéki kisvárosban élnek nagyanyjukkal, majd még ifjúkorukban elválasztja őket egymástól a sors. A külön töltött évek megpróbáltatásai után felnőtt fejjel lelnek egymásra, de addigra tulajdonképpen már végzetük beteljesedett. Véleményem szerint az egyes részek külön-külön elolvasásának semmi értelme sincs. Ez a három történet egységbe forrva alkot egyetlen művet.

Agota könyve több szempontból is figyelemreméltó. Egyrészről nyelvében mérhetetlenül egyszerű. Egyetlen felesleges szó, oda nem illő gondolat nincs benne. Letisztult, lényegretörő, tömör próza. Ehhez társul az elbeszélői én sajátosan rideg, szemlélődő pozíciója. Egy önmagát kívülről és távolról, érzelmektől mentesen megfogalmazni képes mesélő.

Másrészről Agota Kristog három története meglehetősen rafinált szöveg. Végig bizonytalanságban tartja, a végére pedig teljesen összezavarja az olvasót, aki már az általa igaznak vélt valóságnak sem nagyon akar hinni.

A történet főszereplői (aki talán egyetlen meghasadt elméjű ember) sokféle történetet énekelnek meg magukról, az együtt töltött időszakról, a külön töltött évekről. Láttatják az olvasóval magukat, ahogy folytonosan vártak egymásra. Mígnem bevallja az egyik fiú, hogy a szabadidejében teleírt füzetekben gyakran utólag ki- és átjavít bizonyos momentumokat.

Az idő múlása persze megszépíti a történéseket. Az emberi emlékezet csodákra képes. Ahogy az írás is alkalmas arra, hogy történetünket magunk kedvére formáljuk. Nem tesz másként a Trilógia ikerpárja sem. Egymás nevét, a másik életét veszik magukra, hogy betöltsék a hiányt, ami az elválásuk után bennük keletkezett.

Ez a furmány a történetben olyannyira váratlanul éri az olvasót, hogy óhatatlanul elkezd nyomozni az igazság után. Megpróbálja aprólékosan összerakni a mozaikdarabokat. Olykor vissza-vissza lapoz a könyvben. Végül azonban eléri a felismerés: tulajdonképpen maga a hazugság, az önbecsapás a regény kulcsa. Ebből bontakozik ki az írónő gyönyörű szép ars poeticája.

Persze elsősorban nem ez a lényeg: Kristof egy meghasadt személyiség történetén keresztül (amely akár két testben is lakozhat) Kegyetlen korról beszél a könyv. Ahol bármi megtörténhet. Legfőképpen az, ami rossz és nem jó. A szereplők öregszenek, az őket körülvevő világ azonban cseppet sem változik. Nem mozdul semerre sem. Zord, szürke és kegyetlen marad. Megbocsátás pedig semmiféle bűnre nincs.

A magyar származású Agota Kristof 1956-ban férjével és négyhónapos kislányával lépte át az osztrák-magyar határt. Jelenleg Svájcban él és francia nyelven ír. A Trilógia egy emigrációban élő író őszinte vallomása a hontalanságról. Nagyszerű regény, komoly meglepetést okozott nekem. Tessék csak bátran sutba dobni előítéleteinket. Megéri.