Pedro Almodóvar túlnyomórészt saját forgatókönyveiből dolgozik, legújabb munkájában azonban kész anyagból formálta filmre állandó témáját: a nemiség, az identitás és a szenvedélyek keszekuszaságát. Thierry Jonquet csavaros történetű lektűrjét, a Tarantula című kisregényt azonban akár maga a spanyol rendező is írhatta volna.

A toledói klinika ragyogó tehetségű plasztikai sebésze, dr. Robert Ledgard (Antonio Banderas) a világtól elzárt kúriájában felépített laboratóriumban az emberi bőr génállományának manipulálásával kísérletezik. Megszállottan kutatja annak a lehetőségét, hogy az emberénél ellenállóbb bőrréteget fejlesszen ki, amely képes ellenállni az égések vagy a rovarcsípések okozta hegeknek. A cél érdekében félreteszi erkölcsi érzékét, és kész szembemenni hivatása etikai szabályaival is.

Robert elhivatottsága mögött súlyos személyes motívum rejlik: fiatalon autóbalesetet szenvedett a felesége, amikor épp meglépni készült szeretőjével. A hűtlen hitves a karambolt ugyan túlélte, de nem tudta feldolgozni testének csúf eltorzulását, ezért önkezével vetett véget életének. Röviddel ezután a férfinak el kellett temettetnie fiatalkorú lányát is, akinek elméje akkor bomlott meg, amikor szemtanúja volt anyja halálának. Amikor később megerőszakolták, az újabb sokkot már nem tudta kiheverni. Öngyilkos lett ő is.

Hogy fájdalmáról megfeledkezhessen, Robert a munkájába temetkezik. A laboratóriumi kutatásnak álcázott tevékenység valójában a szakma által tiltottaknál is súlyosabb titkot takar. A férfi ugyanis a szeretett nő újraformálására készül. Ennek lenne nyersanyaga a ház lezárt szobájában fogva tartott Vera (Elene Anaya).

A rendező Jonquet bizarr regényét felhasználva voltaképp Mary Shelley történetét és Kypros királyának mítoszát meséli újra. A Bőr, amelyben élek férfi főhőse ugyanis egy személyben tragikus sorsú modern Frankenstein és újkori Pygmalion. Elvakultan játssza az istent, és bármi áron életet kíván lehelni teremtményébe. Az őrült zseni és a kreatúra viszonya azonban Almodóvar interpretációjában sem problémamentes.

Robert láthatóan nem akar személyes kontaktust Verával. Ahogy a tudós fürkészi a kísérleti egeret, ahogy Isten bámulja a nyáját, úgy figyeli a férfi egy faltól falig érő képernyőn a fiatal nő minden mozdulatát. Amikor belép a lány cellájába, gondosan kulcsra zárja az ajtót. Testközelben is csak a tudós szemével próbál fogva tartottjára tekinteni, a nő közelsége azonban zavarba ejti, megfutamodásra kényszeríti.

A férfi azzal ugyanis nem számol, hogy az együtt töltött idő nemcsak a teremtményt formálja át, hanem magát a teremtőt is. A kettejük közé emelt mesterséges falak nem gátolhatják meg az érzelmek kialakulását. Előre borítékolható, hogy a fanatikus doktor vad szerelemre lobban a tökéletesre csiszolt alkotás iránt, hiszen a teremtő nem ápolhat csupán érzelemmentes viszonyt a kreatúrájával. Hiába is áltatja magát dr. Ledgard, több ő, mint isten, több, mint tudós. Az egyszemélyes valóságshow főszereplőjének előbb-utóbb ki kell lépnie a ketrecből, hogy teremtőjének ágyasa legyen.

Mikor úgy látszik, minden a helyére kerül, a vágy beteljesedik, előbukkan a dramaturgiai csavar. Mert mindazt, amit Almodóvar a filmidő első órájában tudatosan rejtve tartott a néző előtt – tudniillik, hogy tulajdonképpen kicsoda is Vera, és Robert pontosan miért is tartja fogva őt – elkezdi feltárni. A közeli jövőből (2012) jó pár évet visszaugrunk az időben, hogy megismerjük Vincent és Robert történetét, a sebészi pontossággal és kitartó türelemmel kimért bosszúk szomorú párviadalát.

Ahogy Jonquet regényének, úgy Almodóvar filmjének is sikerül félrevezetnie érzelmeinket, és ezáltal átállítani előítéleteinket, viszonylagossá tenni a valóságot. Almodóvar alapvetően megőrizte az irodalmi alapmű komor, nyomasztó hangulatát, azonban finom elhangolással felülírja a regény befejezését. Jonquet bizarr lezárásával szemben a filmrendező egy rendkívül emberi, ugyanakkor groteszken mulatságos pillanatban szakítja meg a mesét.

...

A teljes írás, az A vágy diszkrét bája az olvassbele.com oldalán olvasható.