Az Én nem félek 1978 tikkasztóan forró nyarán Acqua Traversén, egy aprócska dél-olaszországi faluban és annak környékén játszódik. A kilencéves Michele a gyermeki játszadozás közben egy szörnyű felfedezést tesz egy elhagyatott, omladozó ház pinceüregében.

Michele annyira megrémül az üregben található alaktól, hogy titkát el sem meri mondani a társainak, csak édesapjának szeretne róla beszámolni, aki azonban sosem ér rá. A fiú felmenője ugyanis kamionsofőr, aki sokat van úton, ha otthon is tartózkodik, mindig fáradtan rogy az ágyra. Michelét nem hagyja nyugodni a kíváncsiság és később titokban visszatér a magányos üreghez. Rémülete helyébe lassan a segíteni akarás lép, miután ráeszmél, hogy az üregben lévő alak egy kisfiú teste, aki – első gondolatai ellenére – nem halt meg, hanem még épphogy él.

Michele nem érti, hogy mit keres egy kisfiú egy elhagyatott lyukban, de lassan egy szörnyű titok kezd felderengeni előtte. Filippot valakik elrabolták, és az egész ügyhöz valahogy a szüleinek is köze van, sőt tulajdonképpen mindenkinek a környéken.

Niccolo Amaniti könyve a kisfiú szemszögéből meséli el a borzalmas történetet. A kilencéves Michele ártatlan tekintetén át gyönyörűen rajzolódik ki az az érintetlenség, amely tiszta formában tud különbséget tenni jó és rossz között, ugyanakkor megfogalmazhatatlannak tartja a szülői tekintélyt romba döntő gaztett végső felismerését.

Amaniti könyvének fájdalmas szépsége éppen ebben rejlik: egy jól nevelt fiú, akinek világát még a szülői jelenlét határozza meg, csöndben kénytelen azzal szembesülni, hogy a szülei valami mélységesen sötét és rossz dolog részesei.

Az „elkövetők” motivációjáról nem kapunk tiszta képet, ez az információ visszatartás is nagyon jól simul a könyv világába. A kisfiú szempontjából nem az indokok a meghatározóak, hanem maga a tett, amely egyszerre indítja el a fiút az idő előtti felnőtté válás útján és teremti meg egy önfeláldozóan bátor élet lírai hattyúdalának lehetőségét.