jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Ámosz Oz: Tel-ilani történetek; Európa, Budapest, 2011

Tel-Ilan az írói képzelet alkotta izraeli kistelepülés, amely valahol az ország északi részén, a Menase-dombok között található. A falvat a „tüskés kóróval benőtt kiszáradt folyóvölgyben” több mint száz éve a bevándorló orosz zsidók alapították. A gyümölcsültetvények és az árnyat adó fenyőligetek által körülhatárolt vidék alkalmasnak bizonyult arra, hogy az itt lakók többsége földműveléssel foglalkozzon.

Ember és természet együttműködése jó ideig szépen virágzott. A falu belterjes és bensőséges önfenntartó kisközösségé formálódott. Ahogy azonban szépült, fejlődött a falu, a kis parasztgazdaságok jó része végleg felhagyott a termeléssel. A birtokokat idegenek vették haszonbérbe, a gazdasági épületek helyén csecsebecséket áruló butikok, éttermek, borospincék, galériák nyíltak, nyaralók épültek. Egyre több odatévedő turista, hétvégi lakó és hasznot remélő befektető jelent meg a település határában. A hely, mintha Provence lenne. Sőt: Toscana is lehetne. Wellness szálló kell tehát ide, gyógyfüvek, masszázs, meditáció, lelki útmutatás.

Tel-Ilan őslakói nem szívelik a változást. Körülöttük minden egyre gyorsabban változik, de bennük megállt az idő. Ámosz Oz Tel-ilani történeteinek főszereplői azt az életet kívánják folytatni, amit addig éltek. Mintha az egykor volt, idealisztikus elveken alapuló aranykor lenne követendő mintapéldája a közösségi és egyéni létezésnek. Kétségbeesés gyötri őket, hogy megszokott kis világuk a darabjaira hullik.

A történetek valamennyi szereplője keres valamit. A polgármester például eltűnt feleségét, aki csak egy cetlin küldött üzenetet hagyott maga után: „Ne aggódj miattam”. Aztán találkozhatunk a dörzsölt ingatlanügynökkel, aki évekig várt, hogy megszerezze az elhunyt neves író romos házát. Megismerhetjük az aggódó doktornőt, aki a buszmegállóban hiába várja férfivá érett unokaöccsét. Vagy ott van a kamaszfiú, aki nála kétszer idősebb könyvtárosnő után sóvárog, valamint a Knesszet egykori tagja, aki folyamatosan munkások zaját hallja a pincéből.

Mindenki kutat valami után, ami egykor biztosan megvolt, de amelynek mára már nyoma sincs. Rendre megnézik a kabátzsebüket, de fogalmuk sincs, mit kellene ott találniuk. Csak azt érzik, hogy valami láthatatlan erő hajtja őket előre. Zseblámpával a kézben, be kell kukucskálniuk az évek óta lezárt hálószobában lévő heverő alá. Ahol talán valami olyasmi találnak, ami elrendezi a múltat és felfejti a jövőt.

A Tel-ilani történetek – amelyet hazájában Falusi életképek címmel adtak ki – megszületésére erős hatást gyakorolt az író egyik meghatározó olvasmányélménye, Sherwood Anderson Winesburg, Ohio című, regénnyé formálódó novellafüzére. Oz nyolc elbeszélést tartalmazó kötete átveszi ihlető elődjének szerkezeti felépítését. Főszereplői egyik történetből átjárnak a másikba. Ez az átkötés itt igen gyengének bizonyul. A szereplők olykor mellékalakként térnek vissza a későbbi történetekben, máskor pedig – egy villanásra – csak éppen feltűnnek. Az elbeszélés technikáján kívül azonban nincs konkrét összefüggés, ami szorosra fűzné a szereplők sorsát és ezzel együtt a novellákat.

...

A teljes írás, az Ahol a múlt jelent jövőt, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Ámosz Oz: Rímek életre, halálra; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2010

A jeruzsálemi születésű Ámosz Oz kisregénye, a Rímek életre, halálra valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben Tel-Aviv egyik forró nyári estéjére vezeti el a mű főhősét, a szerzőt. A középkorú szerző író-olvasó találkozóra érkezik az egyik helyi közösségi házba. Az írónak már előre ellenérzései támadnak az eseménnyel kapcsolatban, előítélettől sem mentes hozzáállásával vesz részt az ő tiszteletére összehívott beszélgetésen. A moderátor közhelyes, ostoba kérdései, a tudálékos műelemzést érthetetlen mondatokba csomagoló irodalomtörténészi hozzászólás nem javít a kedélyállapotán. A közönség soriban találomra kiválaszt egy embert, és a látottakat írói szemmel vizsgálgatja, újabb és újabb részletekkel gazdagítva szereplőket alkot. A szerző unalmában fejében alkotással üti el az unalmas találkozó által elrabolt időt.
Ennél fogva el is érkezünk a következő kérdések megválaszolására:

„Ezek a leggyakoribb kérdések: Miért írsz? Miért éppen így írsz? Szándékodban áll-e befolyásolni az olvasóidat, és ha igen, milyen irányba kívánod befolyásolni őket? Milyen feladatot töltenek be a történeteid? Állandóan javítgatod a szöveget, vagy azonnal, ihletből írsz? Milyen híres írónak lenni, és hogyan hat ez a családodra? Miért szinte kizárólag a negatív szempontokat ábrázolod? Mi a véleményed más írókról, ki volt hatással rád és ki az, akit nem szenvedhetsz? És mellesleg hogyan definiálod önmagad? Mi a válaszod mindazoknak, akik támadnak téged, és hogy viseled ezt? Hogyan hatnak rád a támadások? Tollal írsz vagy billentyűzettel? Nagyjából mennyit keresel egy-egy könyvvel? A képzeletedből meríted az anyagot a történeteidhez, vagy egyenesen az életből? Mit gondol az elvált feleséged a könyveidben szereplő nőalakokról? És miért is hagytad el mind az első, mind a második feleségedet? Meghatározott órákban írsz, vagy csak akkor, amikor rád parancsol a múzsád? Olyan író vagy, aki szolgálni akar, és ha igen, kit szolgálsz? A történeteid önéletrajzi jellegűek vagy kitaláltak? És főleg, hogyan lehetséges, hogy művész létedre a magánéleted éppenséggel nem valami viharos, sőt, mondhatni, elég unalmas? Vagy van még egy csomó minden, amit nem tudunk rólad? És hogy lehetséges, hogy egy író, egy művész egész életében könyvelőként dolgozzon? Ezt csak a megélhetés kedvéért csinálod? És mondd, a könyvelés nem öli meg a múzsádat? Vagy van egy másik, titkos életed is? Talán hajlandó lennél legalább néhány célzást tenni erre ma este? És esetleg elmesélnéd nekünk röviden, a saját szavaiddal, pontosan mit is akartál mondani az utolsó könyvedben?”

A rendezvény után az általa kedves hangúnak és kellemesnek, bár nem elég vonzónak talált felolvasónő, Ráhel mellé szegődik, beszélgetésre, sétára invitálja, majd amikor kiderül, hogy a nő a szemközti házban lakik, gyors nekibuzdulásból flörtöl és nála tölti az éjszakát. De az is lehet, hogy ez már csak szándék volt, a gyávaságból elszalasztott alkalom, valójában a szerző magányosan rója Tel-Aviv éjszakai utcáit, cigarettázva a teremtményein. Persze a nőnél töltött estének is sok kimenetele lehet. A szexuális alaphelyzet sem garancia a férfiasság sikerére.

Az író bármerre jár, bármit csinál öntudatlanul információkat gyűjt, amelyek közül egyesek megtart, míg másokat kidobál. Az író szemállás megkövetel egyfajta távolságtartást, hogy a kelő rálátás meglegyen. Meg kell szemlélni minden egyes mozzanatot, ugyanakkor a szerző külső szemlélődése nem engedi a valódi jelenlétet. Semminek sem lehet részese, mert folyton kívül kell lennie az eseményeken. Ez az alkotói folyamat 22-es csapdája. Gondoljunk akár egy fényképészre sem. Manapság már sok hobby fotós is van, így ez szélesebb körű tapasztalat lehet. Én magam is sokszor abba a hibába esem, hogy szeretném megragadni egy-egy pillanat varázsát, és azon veszem észre magam, hogy a fényképezőgép objektívén keresztül dogozva nem vagyok benne az eseményekben.

Persze Ámosz Oz kisregénye nem csak erről szól, sok minden a boncasztalra kerül, mert gyakorlatilag a szerző megteszi azt a szívességet, hogy velejéig betekintést ad önmagáról, láttatni engedi az alkotói folyamat savát-borsát, mennyét és poklát. Végeredményben az írói tevékenység is „csak egy kétkezi munka”, amiben persze helyet kap a tálentum és a képzelőerő, de mégiscsak meg kell keményen dolgozni a matériát, hogy abból késztermék legyen. Talán abban különbözhet más foglalkozásoktól, hogy a szerző sosem pihen, hiszen szellemi tevékenység révén az író minden percben dolgozik.

Az írásban nincs semmi misztikum, sokkal egyszerűbb egy mű tartalma, veleje, mint ahogy azt az író-olvasó találkozók „szakmai beszélgetőpartnere” szeretné láttatni. A szerző azonban kénytelen belemenni ebbe a játékba, találgatni a mű rejtett jelentésrétegeit, hiszen ezt várják tőle. A szerzőben megszületik a mű, de amikor elkészül, el kell engednie. A gyermek felnőtt, saját életét kezdi élni. Az olvasóknak kell meghatároznia további létüket. Nekik pedig ajánlatos lenne, ha az efféle találkozókról távol maradnának, mert ezek sokszor az ember kedvét veszik.

Érdekes, hogy épp a kisregény olvasása idején tartották Pécsett a II. Pécsi Irodalmi Fesztivált. Márkkal sétáltunk a Jókai téren, ahol épp egy beszélgetés zajlott. Érdekes, hogy itt épp a szerző tartotta olyan magasságokban a fejét, mintha mindenki felett lebegne. Az egójától valószínűleg észre sem vette a jelenlevőket. Abban a pillanatban nem bántam, hogy nem lesz időm egy beszélgetésre sem elmenni. Persze nem állítom azt, hogy minden egyes beszélgetés ilyen, mert részt vettem már hasznos tartalmas író találkozókon. De sajnos a mai magyar irodalmi élet is hemzseg az efféle elitista, álértelmiségi maníroktól.

Visszatérve, Ámosz Ozhoz. A Rímek életre, halálra című könyv nagyon kellemes meglepetés. Élvezetes stílusú olvasmány, tele friss humorral és olykor, kínos, olykor szeretetreméltó írói önleleplezéssel. Ritkán foglalkozok a kiadás külső megjelenésével, de most nem hagyhatom szó nélkül, hogy az évek alatt eligénytelenedett Európa Kiadó felülvizsgálta olvasóellenes kiadványait, és az otromba nagyságú könyvek helyett, egy kellemes külsejű, a kézbe szinte belesimuló könyv formájában jelentette meg a Rímek életre, halálra című kisregényt.