Évekkel ezelőtt betértem egy könyvesboltba, s kiválasztottam egy különösen vékony, tetszetős sárga könyvet. Mivel volt pár üres órám, elhatároztam, ott helyben átrágom magam A thesszaloniki kutyák című köteten. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a Kjell Askildsen novelláiban szinte mértani pontossággal elhelyezett szavak ólomként nehezednek majd rám. A könyvet ugyan végigolvastam, de később újra elő kellett vennem, hogy valóban megértsem, mit mondanak nekem ezek a szikár szövegek.

Az Úgy, mint azelőtt című novellafüzért már azzal vettem a kezembe, hogy Askildsen a műveiben kizárólag arra szorítkozik, amire valóban szükséges. Novellái egyszerűek, sallangoktól mentesek, egyetlen fölösleges információt sem találunk bennük. Szűkszavú mondatai, lecsupaszított párbeszédei csak érzékeltetik azt a feszültséget, amely köré az írásai szerveződnek. Figyelmet követelnek, és hagyni kell, hogy hatásuk leülepedjen az olvasóban.

Szigorúan véve ugyanis Askildsen nem történeteket mesél el. Nem foglalkozik azzal, hogy „cselekményeit” meghatározott térben helyezze el. Szereplői éppúgy élhetnek egy nagyváros rideg betontömbjeiben, mint egy tóparti verandás házban. Márpedig ha nem fontos a helyszín, a hosszadalmas leírásokra semmi szükség nincs.

A történetek a szereplőkben mennek végbe. De az író számára még az sem igazán érdekes, hogy jellemezze a szereplőit. Nem tudjuk, szőkék-e vagy barnák, idősek-e vagy fiatalok. Sokszor még a nevüket sem ismerjük meg. Hallgat arról is, hogy mi bántja őket. Egy kósza gondolat, egy leplezett mozdulat sejteti csak, hogy valami nincs rendben.

Mindegyik írás egy elfojtott indulatokkal teli, bonyolult érzelmi helyzetbe hajítja az olvasót. Egy-egy kép villan fel a karakterek életéből, és csak annyi lesz bizonyos, hogy van egymáshoz valami közük. Apákról, anyákról, fiúkról, lányokról, férjekről, feleségekről, fivérekről, nővérekről, barátokról, barátnőkről, ismerősökről szólnak ezek a történetek. Askildsen az elhallgatásra, a titkolt gondolatokra, a hazugságokra építi az írásait, melyeket a szereplők között létrejövő feszültség tart életben.

Askildsen nem az egyes emberre koncentrál, hanem a közöttük lévő viszonyrendszerre. Sosem beszéli el az előzményeket, nem utal a jövőre sem. Rafináltan vezet be minket a novelláiba. Szándékosan lebegteti az információkat, tudatosan homályban tartja a részleteket. Gyakran egy váratlan húzással felülírja a várakozásainkat. Ez a kiszámíthatatlanság jellemzi a szereplőit is, akiknek el kell fogadniuk a tényt, hogy sem önmagukat (Carl Lange), sem azt az embert nem ismerik, akikkel egy fedél alatt élnek (Dzsóker).

Jellemző, hogy a szereplők nem beszélnek egymással, vagy csak nagyon keveset (Martin Hansen kószálásai). Kerülik még annak a lehetőségét is, hogy egymással találkozzanak (A nővérem arca). Amikor pedig lenne esélyük megszólalni, a hallgatást választják (Az idő vödre). Olykor meg egészen mást mondanak, mint amit valójában gondolnak (Egy nagyszerű hely). Arról persze mindig van elképzelésük, hogy mi jár a másik fejében (Mardon éjszakája). De sosem cselekszenek, mindig a könnyebb utat választják.

Askildsen figurái nem tudnak – és mintha nem is akarnának – dűlőre jutni az érzéseikkel. Azzal vannak elfoglalva, hogy vajon a másik mit gondolhat éppen. Ahelyett azonban, hogy tiszta vizet öntenének a pohárba, a hallgatásba burkolóznak. Azt még néha felismerik, hogy nem mehetnek úgy a dolgok, mint azelőtt, de a változtatáshoz nincs merszük. A ki nem beszélt gondolatok, a szőnyeg alá söpört indulatok csak a bűntudatot erősítik bennük. Minden energiájukat felemészti.

...

A teljes cikk, a Csendben mondja el az olvassbele.com oldalán olvasható.