Paul Auster, a posztmodern felülírás amerikai mestere húszas éveim egyik nagy felfedezése volt. Legsikerültebb műveivel, amilyen például a New York trilógia vagy a Holdpalota, teljesen lenyűgözött. Elképesztő volt, ahogy újraírta és egybedolgozta a detektívregény, a keresésregény, a pikareszkregény, a fejlődésregény, a nevelésregény és még számos műfaj elemeit.

Auster művészetében az identitás megtalálására irányuló mániákus erőfeszítés találkozik az önazonosság elvesztésének mikéntjét kutató kérdésfeltevéssel. Írásaiban folyamatosan reflektál, reagál korábbi önmagára, miközben nyelvi rejtvényeket ad fel olvasóinak. Hasonmásokat, duplikált vagy éppen hasadt személyiségeket mutat be, akik akár egymás bőrébe is bújnak.

Gyakorlatilag ugyanazt a történetet írja újra meg újra – az utóbbi években magyarul megjelent könyveiben (Utazások a szkriptóriumban, Brooklyni balgaságok, A végső dolgok országában) azonban mintha kifogyott volna a mondanivalóból. Az angol nyelven 2009-ben megjelent regény, a Láthatatlan a sikerültebb alkotásai közé tartozik. Nem ér ugyan a legjobbak nyomába, de az austeri univerzum megbízható másodvonalas darabjának mondható.

Austerhez illő nyitánnyal indul a mű. A New York-i egyetemista, az ifjú költő, Adam Walker egy rejtélyes idegennel találkozik, aki meglepő ajánlattal áll elő. Rudolf Born, a párizsi vendégprofesszor lehetőséget és biztos anyagi hátteret ígér a fiúnak egy új irodalmi magazin szerkesztésére és kiadására. Cserébe semmit nem vár – legalábbis minden jel erre utal. Együttműködésüket az sem lehetetleníti el, hogy a főhős szerelmi viszonyba kezd Born barátnőjével, Margot-val. Ám vállalkozásukat derékba töri egy rablótámadás, mely során a mecénás brutális kegyetlenséggel leszúrja támadóját.

Walker feloldhatatlan erkölcsi dilemma fogságába kerül: jelentse az esetet a rendőrségnek vagy lapuljon meg? Mire azonban dönt, az egyfelől sármos és intelligens, másfelől mélységesen cinikus és szélsőségesen sötét nézeteket valló professzor árkon-bokron túl jár. Az ifjú Adamből pedig újabb austeri hős válik, akit monomániás hevület hajt a megismerhetetlen felé.

Az eset ugyanis mélyen felkavarja Walkert. Képtelen elfelejteni a történteket; az meghatározza múltját, jelenét és sorsának további alakulását. Már nem követi írói ambíciót, ügyvédi pályára áll át. Az elesettek megsegítésének szenteli életét. Idősen, a halál árnyékában – negyven év távlatából – azonban nekilát megírni mindazt, ami 1967-ben történt vele. Amit mostanáig olvastunk, az az ő regénye. Pontosabban annak vázlata.

Egyre mélyebbre merülünk a történetben. A regény második részét már egy bizonyos Jim Freeman, a történet láthatatlan főszereplője kommentálja, aki Walker egykori egyetemi évfolyamtársaként a tőle kapott kéziratvázlatot adja közzé. Az egyes szám első személyű narráció a második részben „te” nézőpontra vált; az önéletrajzíró megszólítja önmagát. Ekkor mesél például a nővérével folytatott vérfertőző viszonyáról is.

A harmadik fejezetben már Freeman rendezi össze Walker kusza jegyzeteit – s harmadik személyben meséli el a történetet. Ez Adam rövid párizsi kalandjáról szól, ami tulajdonképpen egy Born elleni félig sikerült bosszú története.

S ha még nem volt elég a nézőpontváltás, a negyedik részben belép egy harmadik „én”, a női elbeszélő. Born egykori menyasszonyának lánya, Cécile (aki tizennyolc évesen szerelmes volt Walkerbe) naplójegyzetei vallanak a professzor(?), kettős ügynök(?), ördögi alak(?) otthonában tett látogatásáról.

De tudjuk, hogy Auster esetében a fekete sem biztosan fekete, és a fehér sem feltétlenül fehér. A közreadó a főszereplő húgának kérésére a történetben szereplő neveket és helyszíneket megváltoztatja. Walker tehát tulajdonképpen nem is Walker, New York pedig nem New York, ahogy Born sem Born és Jim sem Jim. Semmi és senki sem az, aminek látszik.

...

A teljes írás, az A teremtő gondalat, az olvassbele.com oldalán olvasható.