jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Háy János: Nehéz, Bárka Színház, rendező: Bérczes László (POSzT 2011)

A férfi egyetemi tanár, a kertészetin tanít, borászatot. Legalább húsz éve. Szereti az italt. És mi van akkor? Ez bárkivel megeshet. Csakhogy már a tanórákat is a szomszéd presszóban tartja meg. Hol máshol? Elvégre borászati óráról van szó. Van gyereke. Kettő. És felesége. Egy.

Haza csak akkor ér, amikor a gyerekek már alszanak. Hiába nyomja ki az egész tubus fogkrémet a fogkefére, a felesége akkor is tudja, hogy ivott. Akkor is érzi rajta, hogy büdös, eltolja magától. Kellemetlen az egész kipárolgása.

Odalesz azonban még ez is. Minden. Ugyanazon a napon. Hajdani egyetemi társa, későbbi tanszékvezetője létszámleépítésre hivatkozva kirúgja. Mikor hazaér, a felesége bejelenti, eddig tartott a türelmi időszak. Válni akar. A gyerekek sem akarják az apjukat.

Most meg ott ül a konyhában. A faluban. Ahol minden elindult. A tékozló fiú. Mert nem volt máshova mennie. Itt mégiscsak csend van. Nem az a nagy zaj, mint a városban. Abba bele kell őrülni. Itt jobban lehet gondolkodni. Meg van olyan, aki legalább még megérti. A haverok a kocsmában. Mert másnak ő már nem kell.

Az anya. Ő azért meghallgatja. A férfi pedig beszél. Magáról mesél. Hangosan és tagoltan. Mert a mama semmit sem tud. Mindig csak azt mondta neki, hogy el kell innen mennie. Tanulnia kell. Hogy legyen belőle valaki. De azt nem mondta, hogy ott egyedül lesz. A mama azt nem tudta, hogy milyen kurva nehéz ez az egész.

Ki készít fel minket erre? Először kezünkbe adják a homokozó lapátot meg a vödröt. Hadd maszatoljuk össze magunkat. Aztán jön a játékbaba vagy a kisautó. Milyen édesen eljátszik vele a gyerek. Később a bicikli, a könyvek. Tanul abból is. Aztán egyszer csak kilöknek a világba. Majd csak megleszel valahogy. De ez nem olyan, hogy egyik pillanatról a másikra megszokod. Minden segítség nélkül.

Aki falun születik, törvényszerűen a városba vándorol. Aki vidéki városban, az meg Pestre. Tanulni, dolgozni, élni. Magyarország ma. Társadalmi mobilitás. Kalandvágyból, de legtöbbször inkább a kényszer hajtja az embert.

A szülő azt akarja, hogy a gyerek többre vigye. Ne túrja a földet ugyanúgy, mint ő. Jobb lesz neki ott a városban, gondolja. Csak éppen a szeretetet, a támogató jelenlétet nem tudják a vándorcsomagba belerakni. Van, aki jobban bírja. Van, aki kevésbé.

Gábor története egy a sok közül. El lehetne beszélni még több ehhez hasonlót. A férfi sorsa persze csak az övé. Ő félt mindentől, sosem bízott magában. És ivott, bármi is történt vele. De azért valljuk meg, belénk is rengeteg kétség szorult. És olykor kutya nehéz tovább csinálni. Ha nincs valaki, aki olykor megsimogat, átölel, könnyen megeshet, hogy mi is egy presszó eldugott sarkában találjuk magunkat egy pohárral a remegő kezünkben.

A szerző, Háy János is falun született, Vámosmikola, így hívják. Ez a kistelepülés kész aranybánya. Aki Háyt olvas, szinte már ismeri a község minden zegzugát. Az íróból pedig rendre hasonló sorstörténetek szakadnak ki. Mindegyik innen jött. Egzisztencialista kudarcélmény-utazások. Kezdetben még mindent lehet, aztán szépen lassan beszűkülnek a lehetőségek. A boldog gyermekkort törvényszerűen követi a bukás.

Háynál a novella a „fegyelmezett forma”, amely meg tudja ragadni a dolgok lényegét. A dráma ebből bomlik ki, a szereplők szavaiba ültetve sorsuk minden mozzanatát. A Nehéz esetében is ez történt. A rövid formából a szerző-rendező-szereplő együttgondolkodása formálta színpadra a matériát.

A Nehézben van egy elsődleges történet. A férfié. De a színdarab a drámai csúcsponton túlnő önmagán. Rólunk szól, emberi gyengeségeinkről, gyarlóságainkról, apró-cseprő vétkeinkről, félelmeinkről. Hiszen azért bukunk el, mert képtelenek vagyunk megragadni esélyeinket. Ha hibáztunk, nem ismerjük be. Ha be is látjuk, nincs bennünk kellő bátorság, hogy változtassunk.

...

A teljes írás, az A mama nem tudja, hogy milyen kurva nehéz, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Conor McPherson: Tengeren, Bárka.

Karácsony este van. Dermesztő a hideg, keményen süvít a szél. Lepusztult ház, nem messze a tengertől. Itt él Richard (Mucsi Zoltán). Nemrég megvakult, ez az első ünnepe a sötétségben.

Mosdatlanul, ügyetlenül csetlik-botlik a sörösüvegek, a baráti iszogatások után megmaradt szeméthalmok között. Amikor éppen kijózanodik, újabb pohár után kutat. Ez maradt már csak a számára, veti oda cinikus közönnyel, ám a felszín alatt megőrizte derűjét.

Sharky (Ilyés Róbert), az öccse most érkezett haza, ezúttal talán végleg. Túl van már mindenen. Családon, otthonon, szeretőn, alkalmi melókon, egy-két balhés estén, még egy kocsmai gyilkosságon és számos újrakezdésen is. Vak bátyjához tért vissza, hogy megpróbáljon végre jót (is) tenni, de a „gondolatát sem bírja elviselni, hogy valaki esetleg szereti.” Ma este néma, makacsul nem iszik. Sosem volt erőssége azonban az önkontroll. Rendszerint dühkitörésbe fordulnak a legegyszerűbb szituációk is.

Otthonukban szinte állandó lakó Ivan (Gados Béla), a vaksi, kövérkés barát, aki szinte sosem találja a szemüvegét, és aki aznap este valószínűleg szétdúlja saját családja békéjét. Mert piának, baráti invitálásnak nem tud nemet mondani. Látszólag ártalmatlan, suta, fogalma sincs, mi zajlik körülötte. De mindig jelen van. Valami súlyos titok lehet a múltjában.

Ott van még az önmaga paródiáját nyújtó Nicky (Dévai Balázs), aki most Sharky egykori feleségével, Eileennel él. Fiatalabb, ezért még nem vesztett annyit, mint a többiek, de láthatóan ugyanazon az úton halad. Izgága egy alak. Ideges, feszült. Fárasztó poénokkal traktálja a cimborákat. És nagyon béna látványt nyújt az általa Versacénak titulált dzsekiben.

Ez a nap a szeretet ünnepe. Ezen az estén azonban az ördög sem alszik. A díszes társaságba betoppan Mr. Lockhart (Kálid Artúr). Hosszú ballonkabátjában, csinosra vasalt öltönyében nem illik bele a ház miliőjébe. A mutatós úriember azonban szintén nem veti meg az alkoholt. Fátyolos tekintettel emlékezik vissza a régi idők kártyapartijaira. Tulajdonképpen ezért is jött, pókerezni szeretne. Sharkyval ugyanis van egy lerendezetlen ügye. De Ivannel is van dolga – ezt csak úgy mellékesen jegyzi meg.

Nem új keletű dramaturgiai ötlet ez. Érkezik egy idegen, akiről – egyvalaki számára – kiderül, hogy a végső elszámolást lebonyolítani jött. A többiek mit sem tudnak erről, mert most nem ők vannak soron. Az sem új, hogy az ördöggel kell lejátszani a végső pókerpartit. Mégis. Szépen van felépítve az előadás.

...

A teljes írás, az Egy, aki mindent visz, az olvassbelén olvasható.

Mulatság, Bárka.

Koromsötét. Egy-két néző türelmetlenül feszeng. Mikor kezdenek már végre? Emberi hangok hallatszanak kintről. Valamiféle mulatságról beszélnek, meg hogy nem tudnak bejönni. Úgy tűnik, ők is hallanak minket kintről. Beengedésüket követelik. Aztán nagy robajjal beszakad az ajtó.

Három fura, csalódottnak látszó figura tűnik fel a színen. S legény (Mucsi Zoltán) bokáig érő, kinőtt, elnyűtt ruhában, girhes, hórihorgas alakja kérdőjellé görbül. Gyámolatlan mozdulatokkal csetlik-botlik. N legény (Scherer Péter) legalább két számmal nagyobb öltönyben, zsebében répa, hóna alatt az újonnan vásárolt cipő. Rémült tekintettel néz körbe. Már a jelenlétük is ellenállhatatlanul röhögtető. B legény (Szikszai Rémusz) mintha a Bolondos dallamok Tasmán ördöge lenne. Öltözéke majdnem jó. Elszántan áll előttünk. Ő a banda vezéregyénisége. Aki megmondja a frankót. Keresztülviszi az akaratát. A többiekbe lelket öntve vagy beléjük döngölve állítja: mulatságnak márpedig lennie kell. Most akkor lesz mulatság vagy nem lesz?

A darab cselekménye ennek a három karikatúrának az útkeresése. A mélyben pedig a lét végső és alapvető kérdéseire irányítja figyelmünket. Rendre megünnepeljük életünk meghatározó eseményeit: születés, keresztelő, lakodalom, halál. No, de ünnep-e az élet? Örülünk-e neki, vagy örökké csak búslakodunk? Esetleg ez is, az is. A nézők a szereplőkkel együtt készülnek, reménykednek, sírnak, nevetnek, bíztatják őket, szurkolnak nekik. Hiszen az nem lehet, hogy nincs mulatság. Mulatságnak muszáj lennie. Lakodalom vagy temetés, végtére is mindegy. Lényeg, hogy legyen mulatság.

A színészek töltik meg élettel a drámai alapanyagot. A verbalitásnak kevés szerep jut; a test és az arc dolgozik. A párbeszédek rövidsége, a szavak és kérdések állandó ismétlődése tág teret ad a hangsúlynak, a mozdulatoknak, a mimikának. Ilyenkor a színész jelenlétén áll vagy bukik az előadás. A Mucsi–Scherer–Szikszai-triónak sikerült a mutatvány: színházat teremtenek a semmiből. A kamaradarabok – szemben a nagyszínpadi alkotásokkal – közel engedik a színházhoz a nézőket. Az intimitás adja varázsukat. A Mulatság népszerűsége éppen ebből ered. Születési helye a kőszínház, de az elmúlt évek alatt ütött-kopott, jobb sorsa érdemes faluházakban, elhanyagolt városi művelődési házak szűk tereiben formálta ki magát.

Összesen ötször láttam az előadást. Először 2005-ben a Művészetek Völgyében, a Bárka helyi kikötőjében. Akkoriban csak napijegy és sorszám birtokában lehetett bejutni a pulai faluházba. Aztán 2007-ben a Pécsi Harmadik Színház előadótermében: a nagyobb tér egészen új dolgokat hozott ki a színészekből. Ugyanabban az évben megint Pulán, majd újra Pécsett, a Művészetek és Irodalom Házában, ez utóbbi ünnepi alkalom, a 200. előadás volt. Legutóbb éppen aznap, amikor Cseh Tamás levetette az ócska cipőt: 2009 augusztusában, a II. Ördögkatlan Fesztiválon.

...

A teljes írás, a Mulatságnak muszáj lennie, az olvassbelén olvasható.

Conor McPherson: Tengeren; Bárka Színház, Budapest; rendező: Göttinger Pál; pécsi vendégjáték a Pécsi Harmadik Színházban

Karácsony este van. Egy lepusztult házban vagyunk, nem messze a tengertől, a kikötőhöz rövid sétával el lehet jutni. Gatyarohasztó hideg van odakinn, a szél keményen süvít. Richard (Mucsi Zoltán), a báty, nemrég megvakult, ez az első ünnepe a sötétségben. Mosdatlanul, botladozva esik-kel a sörösüvegek, a baráti iszogatások után megmaradt szeméthalmok, az ürülék sűrűjében. Amikor éppen stabilizálja magát, újabb pohár után kutat, ez maradt már csak a számára, veti oda cinikus közönnyel, ám a felszín alatt megőrizte a derűjét, ő a társaság motorja, aki elsimítja a felesleges feszültségeket. Sharky (Ilyés Róbert), az öcs, nemrég hazatért, talán utoljára. Túl van már ő mindenen, családon, otthonon, szeretőn, alkalmi melókon, egy-két balhés estén, még egy kocsmai gyilkosságon, számos újrakezdésen is. Ma este néma, makacsul nem iszik, de sosem volt erőssége az önkontroll, nála rendszerint erőszakos dühkitörésbe fordulnak a legegyszerűbb szituációk is. Bátyja vaksága miatt tért vissza, hogy megpróbáljon végre jót tenni valakinek, de a „gondolatát sem bírja elviselni, hogy valaki esetleg szereti.”

Az ő otthonukba szinte állandó lakos Ivan (Gados Béla), a vaksi (sosem találja a szemüvegét, csak, amikor a leginkább szükség van rá), kövérkés barát, aki aznap este valószínűleg visszavonhatatlanul félrevezeti családi békéjét, de nem tud nemet mondani egy korty baráti invitálásra. Látszólag ártalmatlan, suta, fogalma sincs mi zajlik körülötte, de mindig ott van, ha kell, és valami súlyos titok lappang múltjának mélyén. Ott van még az önmaga paródiáját nyújtó Nicky (Dévai Balázs), aki Sharky egykori feleségével, Eileennel él. Fiatalabb a többieknél, ezért még nem vesztett annyit, de jól láthatóan biztosan áll azon az úton. A srác folyamatosan kicsit sok, izgága egy alak, telis tele van fárasztó, idétlen poénokkal, állandóan ideges, feszült, és nagyon béna látványt nyújt az általa Versace-nak tituált dzsekijében.

Ebbe a társaságba toppan be Mr. Lockhart (Kálid Artúr), aki elsőre hosszú ballonkabátjában, és csinosra vasalt öltönyében kicsit kirí a társaságból. A látszólagos úriemberről azonban kiderül, hogy ő sem veti meg az alkoholt, könnyes szemmel emlékezik vissza a régi idők kártyapartijaira. Tulajdonképpen ezért is jött, pókerezni szeretne, van ugyanis Sharkyval egy lerendezetlen ügyük.

Az alkoholban merítkező szereplők szituáció olyan közhelyeket képes teremteni, amelyeken az ember óhatatlanul mosolyog. A Tengeren című darab is tele van efféle jelenetekkel. Nem tudunk nem röhögni ezeken a karikatúra-szerű teremtményeken. Szerencsétlen alakok mind egytől-egyik, nem látható előttük semmi jövő, de ma este Karácsony van, és az mégis csak a szeretet ünnepe. Richard folyamatosan követeli az ünnepi hangulatot, de az ördög nem alszik, sőt bekopog, és kártyázni akar. Ezúttal Sharkyért jött, de Ivannel is van dolga, ezt csak úgy mellékesen megjegyzi. Lockhart megjelenésével az addigi komikus hangulat hirtelen megfagy, és átlépünk egy határon.

Nem új keletű ötlet ez, érkezik egy idegen, akiről egy valaki számára kiderül, hogy a végelszámolásért jött, a többiek erről mit sem tudnak, mert most nem ők vannak soron. Az sem új, hogy az ördöggel kell egy végső pókerjátszmát vívni, valahonnan felsejlik ez a történet. Nincs tehát új a nap alatt, láttunk már efféle szituációt, de olyannyira nem számít az ember erre (legalábbis ha nem olvasott utána a darab történetének – én ezúttal, véletlenül, nem tettem), hogy kicsit mellbe vágja. A nézői tudatlanságon kívül ez azért is van így, mert szépen van felépítve az előadás struktúrája, mindkét felvonásban a sok-sok vicces helyzet között van egy pont, amikor el kell, hogy hallgassunk, hirtelen megkomolyodunk, az előadás egészét nézve, pedig fokozatosan előkerülnek a mélyről a lelki vackok. Nincs semmi sem a képünkbe mondva, finoman pakolják elő a lelki csomagokat, a vége pedig meghökkentően végzetes, és végletesen emberi.

Nagyon erős a színészi jelenlét a darabban, Mucsi Zoltán folyamatos szövegelése zseniálisan aknázza ki a darabban rejlő humorforrást, Gados Béla tunyasága nagyon szerethető, Dévai Balázs felhúzott harsánysága minden idegenkedés ellenére szimpátiát vált ki a nézőből, Kálid Artúr nyughatatlan kétarcúsága ijesztően jó, Sharky csöndjei, elbődülése, és a végjáték nagyon emberi arca engem nagyon megfogott. Richard szerepe Mucsit emeli ki a játszók közül, de nekem Sharky figurája tetszett igazán, úgy, ahogy Ilyés Róbert keltette életre.

Az utolsó pókerjátszma lezajlik, és bármennyire is jó Sharky lapjai, Lockhart ezúttal jobban keverte a paklit. Az idegen mindent visz, Sharky nem engedi Richardnak, hogy rendezze a tartozását, kész arra, hogy elsétáljon Lockharttal. Nicky ide-oda futkos, hogy egy taxit fogjon, Ivan pedig szép lassan kicammog a budira. Végre előkerült a szemüvege. Mindenki búcsúzik, vége az estének, elmúlt Karácsony. Mindenki arra vár, hogy a másik induljon, aztán Ivan újból megnézi a lapokat… Aztán bekúszik valami gyönyörű melegség a csontig hatoló hidegbe, elvégre Karácsony van.

Slawomir Mrożek: Mulatság; rendező: Bérczes László; Bárka Színház, Budapest

Három legény elindul a bálba. Úgy hallották, mulatság lesz. Kiöltöznek: öltöny, új cipő, lenyalt haj, virág. A bálterem zárva. Betörik, mert bentről hangokat hallanak. A terem üres. Most akkor lesz mulatság vagy nem lesz? És ha lesz, kitől lesz? Másoktól? Maguktól? Mit kell tenni, hogy mulatság legyen? Hogy muzsika legyen. Hogy igazi legyen. Ez a kérdés. Egy életen át.” (Az előadás szinopszisa, http://www.barka.hu/)

Fordította: Kerényi Grácia

Szereplők:

B legény: Szikszai Rémusz

S legény: Mucsi Zoltán

N legény: Scherer Péter

Díszlet: Sárkány Sándor

Jelmez: Kárpáti Enikő

Munkatárs: Cseh Tamás

Rendezte: Bérczes László

játékidő: 1 óra 50 perc
bemutató: 1999. február 20.

Zene a Mulatság végén:

szerző: Nicholas Lenz
előadó: Claron McFadden
dal címe: Orrori dell'Amore

Az 1996-ban megalakuló és 1997 őszén útjára induló budapesti Bárka Színház immár több mint 10 évet tudhat maga mögött a színházi életben. Bérczes László, a Társulat emblematikus figurája, mindenese (a színház honlapja szerint: művészeti tanácsadó, dramaturg) rendezésében a színház Stúdiójában 1999. február 20. napján mutatták be Slawomir Mrożek 1962-ből származó darabját, a Mulatságot. Az előadás hatalmas sikert futott be, egy idő után a műemlék jellegű és a század elején vívóteremként funkcionált épületből kikerülve számos települést (Győr, Szombathely, Nagykanizsa, Szajol, Debrecen, Csurgó, Kolozsvár, Prága, Kalisz, Szentes, Jászberény, Eger, Pestszentlőrinc, Pula, Dankó utca (hajléktalanszálló), Kongresszusi terem, Szeged, Dunaújváros, Brest, Révkomárom, Királyhelmec, Pápa, Nagykároly, Pozsony, Pécs, Nagyharsány, Palkonya, Beregszász, Rákosliget, Kesztyűgyár-Budapest) és annak közönségét meghódított, az előadásokat mindig teltház fogadta.

A színház – véleményem szerint – szimbólumává váló darab az alkotók szándéka szerint a bemutató 10 éves évfordulóján befejezte volna a pályafutását. Bérczesi László a Bárka Hajónapló 2008/09 számában (13. oldal) az alábbiakat írta:

„Évekig kérdezzük egymást: meddig még? Ha a sikerre-meghívásokra gondolok, jó leírni: bármeddig. A taps, a közönség szeretete megsegít és megtéveszt: azt hihetjük, bármeddig lehet mulatság. De tudjuk, nem így van. Addig van mulatság, míg az friss, jelen idejű, most születik, a felfedezés örömét adja játszónak is, nézőnek is. Tudni kell őrizni, megtartani valamit – és ez kiderült, ezt tudjuk: a Bárka és saját életünk viharai, szárnyalási és elmerülései közepette még mindig kezünkben és a szívünkben a Mulatság. De ha kell, tudni kell, elengedni is azt, ami hozzánk tartozik, a miénk, de aminek szép emlékét akarjuk megőrizni. Nem akarjuk folyton kérdezni: meddig még?

Ezért hát mi négyen: Kapa, Pepe, Rémusz és BL, e sorok írója úgy határoztunk, hogy (ha addig nem gondoljuk másként) a Mulatság bemutatójának tizedik évfordulóján, 2009. február 20-án utoljára játsszuk az előadást. Ünnep lesz az a nap, ahogyan ünnep volt eddig is majd’ minden Mulatság. Mert hiszen ezt kérdezzük immár tizedik éve: van-e ünnep, van-e mulatság az életünkben.”

Összesen ötször láttam az előadást. Sosem néztem meg egy színházi előadást ilyen sokszor, talán a Pécsi Nemzeti Színház kilencvenes évek végén játszott híres Furcsa pár-előadása Bubik Istvánnal és Andorai Péterel volt az egyetlen, amit ezenkívül egynél többször (kétszer) láthattam.

Először 2005-ben a Művészetek Völgyében, Pulán, a Bárka helyi kikötőjében, a Faluház kopott miliőjében találkoztam az előadással. Akkoriban rendszeres völgylátogatónak számítottam, barátaimtól már a korábbi években is hallottam az előadásról de a rendszeres pulai - évi két - előadásra nagyon nehéz volt bejutni. Napijeggyel rendelkezőknek is sorszámot kellett húzniuk, és aki időben az árusokhoz járult, szerencséje lehetett. A darab nagy hatással volt rám akkoriban, arra azonban nem gondoltam, hogy ismét alkalmam lesz látni. 2007-ben a Pécsi Harmadik Színház – hetvenes éveket megidéző – előadótermében láthattam újra az előadást. A nagyobb tér egészen új dolgokat is kihozott a színészekből. Ugyanebben az évben Pulán még egyszer, majd, a Bárka Színház és Pécsi Művészetek és Irodalom Háza közötti együttműködés keretében, a Ház szűk termében is megnéztem a darabot. Ez utóbbi ünnepi alkalom volt, hiszen a darab a 200. előadását ünnepelte.

Eleddig – és valószínűleg ezúttal valóban az – utolsó alkalom 2009. augusztusában ültem be a II. Ördögkatlan Fesztiválon vendégeskedő előadásra, éppen aznap, amikor Cseh Tamás levetette az ócska cipőt. A palkonyai Faluház szűkös termébe beszorult a forró levegő, a nézők még a színpad előtt is ültek. Talán eddig ez volt a legkisebb tér, amiben láttam (bár Pulán sem volt sokkal nagyobb a színpad). Érdekes, hogy ezen az előadáson az eddig általam látott négy alkalomtól teljesen eltérő helyeken mutatkozott meg a humor, mintha a szerepelők is helyenként többet beszéltek volna, több volt a kiszólás is, és a viccesen szándékolt baki, elröhögés. Még a fullasztó hőségben is jó volt újra látni az értelem, az érzelem és az indulat hármasát, ahogy egymásnak feszülnek.

Mrożek drámáját papír alapon nem ismerem, eddig még nem olvastam, így önmagában a műről nem tudok véleményt mondani. Azt gondolom ugyanakkor, hogy Mrożek írott műve olyan anyag, amely a színpadon létezhet igazán. Számos olyan színpadi alkotást láthattam már, amely filmen vagy könyvben jobban – vagy ott is jól – működött. A Mulatság, úgy érzem, színpadon él igazán, természetesen, amennyiben megfelelő emberek veszik a kezükbe.
A Mulatság a darabot játszó három színészről is szól: Mucsi Zoltánról, Scherer Péterről (kettejüket – érdekes módon – hosszú ideig összetévesztettem, ugyanúgy, mint Tom Stoppard művében Rosenkrantz és Guildenstern egymást) és Szikszai Rémuszról. Előbbi kettőt Jancsó Miklós kései korszakának filmjeiből, mint Kapa és Pepe ismerhetjük (én inkább csak a színpadról, mert Jancsó csinálmányait egyszerűen nem voltam hajlandó eddig megnézni), Szikszai Rémuszt a Mulatság tette számomra ismertté.

A színészek töltik meg az üres matériát, a verbalitásnak kevés szerepe van, a test és arc dolgozik a nyelv helyett. A párbeszédek rövidsége, a szavak és kérdések állandó ismétlődése a hangsúlynak, a mozdulatoknak és a mimikának ad teret. Ebben a helyzetben a színész jelenlétén áll vagy bukik az előadás. A Mucsi-Scherer-Szikszai triónak sikerült a mutatvány: színházat csináltak a semmiből, néhány kellék segítségével. Persze én elfogult vagyok a kamaradarabokkal kapcsolatban, mert mindig is ez volt a kedvenc színházi műfajom. A nagyszínpadi előadásoknál sosem érzem azt az intimitást, amely igazán közel hozza az emberhez a színházat (ennek ellenére természetesen láttam már jó nagyszínpadi és jó sokszereplős előadást is).

De miről is szól a Mulatság? Cselekménye egy mondatban zanzásítható: három legény mulatságba készül, mert úgy hallották az lesz itt a közelben, a bálteremben azonban senki sincs, így joggal merül fel a kérdés: most akkor lesz mulatság vagy nem lesz mulatság?
Az előadás mély sötétben indul, néhány néző már türelmetlenül feszeng, mikor kezdik már végre? Emberi hangokat hallunk kintről, valamiféle Mulatságról beszélnek, meg hogy nem tudnak bejönni, de úgy tűnik, hogy hallanak minket kintről, így beengedésüket követelik. A nézőtéren lassan feloldódnak az emberek, és már nevetés is hallatszik (persze, aki már nem első alkalommal jött el, tudja mire számítson, már előre röhög). Nagy robajjal beszakad az ajtó (megszületik az előadás), és három fura fizimiska jelenik meg a színen. Szűkre szabott öltönyben, lenyalt hajjal, túlzó sminkkel az arcukon állnak előttünk, csalódottnak tűnnek. Nem azt kapták, amit vártak. Ők Mulatságba jöttek.

S legény (Mucsi Zoltán) bokáig érő, kinőtt, elnyűtt öltönyében girhes, hórihorgas alakja kérdőjelbe görbül. Gyámolatlan mozdulataival csetlik-botlik végig az előadáson. N legény (Scherer Péter) legalább két számmal nagyobb öltönyében (zsebében répa), és újonnan vásárolt cipőjében szerencsétlenkedi végig az előadást. Ő ketten igazi Stan és Pan-i alakok. Nem lehet rajtuk nem röhögni. B legény (Szikszai Rémusz), mintha a Bolondos dalalmokból ugrott volna ki, mint Tazmán ördög, a banda vezéregyénisége, öltözéke majdnem jó, Ő az aki, megmondja, erővel átviszi, olykor a többiekbe lelket is öntve, vagy bele döngölve, hogy mulatságnak márpedig lennie kell.

Az előadás játékideje ennek a három karikatúrának az útkeresése, az előadás mondanivalója mélyén megbúvó gondolatsor pedig – kinek-kinek mi az olvasata, nekem ez – a lét végső és alapvető kérdéseire irányítja gondolatainkat. Mi nézők pedig a szereplőkkel együtt készülünk, reménykedünk, sírunk, nevetünk, bíztatjuk őket, szurkolunk nekik. Hiszen olyan nincs, hogy mulatság nincs, mulatságnak muszáj lennie, az hogy lakodalom vagy temetés van-e, az végtére is mindegy, a lényeg az, hogy Mulatság legyen.

A „fent és lent” érzelmek ritmusában mozgó darab a kritikus helyzetig elhúzza a végső kétségbeesés pillanatát, hogy végül a várva-várt muzsika megszólaljon, és az elsötétülő színen a három színész a megtisztító sötétségben az egymás kezébe adogatott cigaretta fényét, mint isteni szikrát tartsák a kezükben.

Bevallom, a befejezés miatt szeretem igazán ezt az előadást, valódi katarzist éltem át minden egyes alkalommal, azonban a 200. előadás végén élő zene szólalt meg, a sötétség nem volt teljes, és nem élhettem át ugyanazt, mint korábban, de egy ünnepi pillanatban ez megbocsátható.
2009. február 20-án a Bárka Színház Vívótermében a 10 éves jubileumi előadáson, amely nem mellesleg a 230. volt a sorban, Cseh Tamás dalban mondta el az előadást záró akkordjait, utoljára.

Az alkotók egy összegzést is készítettek:

„A 230 előadás alatt fogyott:

1840 db lufi,

2070 tekercs krepp-papír,

230 szál cigaretta,

230 db tupírfésű,

230 db nyelesfésű,

kb. 20 db tangóharmonika,

1 talicskányi kavics,

230 db sárgarépa,

460 db öngyújtó,

tükör is tört elég sok és egy királyságban nem javítanak annyi koronát mint mi. A 3 színész és a rendező nem változott, a csapat: 6 kellékes, 8 világosító, 6 mindenes (ügyelő-asszisztens-súgó), 5 hangosító, 15 díszítő és még sokan mások.

Az előadást csaknem 25.000 ember látta. (A rendező kb. 210 alkalommal látta). Mrozek a Könyvfesztivál díszvendégeként látta és szerette: „Látod, hogy mégis jó darab?!”- győzködte feleségét is ittlétükkor.

Legkisebb tér: Dankó utcai hajléktalanszálló pincéje.

Legnagyobb tér: Bresti nagyszínház (Belorusszia) 700 fős nézőterével, nagyszínpadával.

A rendező minden előadás előtt Sport szeletet vett a résztvevőknek, azaz 229 x 7 db-ot, ami azt jelenti, hogy összesen a 10 év alatt 1460 db Sport szeletet vásárolt, egyszer elfelejtette (de egyébként külföldre is mindig vitt).

És mi történt még?

legszebb pillanat: amikor az előadásvégi akasztásnál megszólalt a pulai harangszó

legviccesebb pillanat: amikor a szajoli Paál István Színházban a szekrénybe tévedt egy kecske

legfájóbb pillanat: amikor Rémusz leugrott az asztalról, és eltört a lába.”

A Mulatság számomra és – a sorozatos teltházból ítélve úgy gondolom – sokaknak a valódi, élő színház élményét hozta meg. A Mulatságnak egyszer vége lesz sajnos, de az alkotók a fent olvasható megnyilatkozásuk ellenére, úgy tűnik, egyelőre nem tudják abbahagyni.

„Nekem édesapám megtanította, hogyan csinálnak lakodalmat. Vesznek egy asztalt, nagy lagzira nagy asztalt, kis lagzira kisebbet. Mikor már az asztal megvan, felrakják rá, amit csak kell. Jegyezd meg, fiacskám, mindig azt mondta édesapám, ha asztalt látsz, s az asztalon áll valami, az azt jelenti, hogy kezdődik a menyegző, a mulatság."

Mundruczó Kornél: A Frankenstein project

Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című rémdrámáját Kenneth Branagh filmjének magyarországi premierje (1994) után olvastam el. Addig Frankensteint csak béna horrorfilmek gonoszaként ismertem. Mary Shelley könyvét ugyan nem tartom nagy irodalmi alkotásnak, de a benne boncolgatott téma érdekes alapanyag. Valószínűleg a leginkább filmrendezőként ismert Mundruczó Kornél és a neves filmteoretikus-dramaturg Bíró Yvette is a történetben rejlő lehetőségeket ismerte fel, amikor neki álltak a Frankenstein-terv megkreálásának.

A regény szerint a nagyravágyó genfi fiatalember Victor Frankenstein az Ingolstadtban eltöltött egyetemi évei alatt természettudományos kísérletei alatt halott húsból élő szervezetet alkot. A teremtő azonban az összefoltozott csúnyaság láttán maga is elszörnyed, és a kreatúrát magára hagyja. A kreatúrát kiveti mássága miatt az emberiség, ezért a teremtő ellen fordul, bosszút fogad, és a végén együtt pusztul teremtő és teremtett.

Mundruczó Kornél azonban nem lenne az, aki, ha egyszerűen színpadra alkalmazta volna Mary Shelley regényét. A történetben rejlő kérdéseket több síkon mozgatta meg, és egyedülálló előadást alkotott a Bárka Színházban gárdájával. Az előadást a POSzT keretében még 2008-ban sikerült megnéznem, mégpedig nem akármilyen körülmények között, hiszen a színházi találkozón az előadásra jegyvásárlás lehetőségét sem biztosították a széles közönség számára. A csekély befogadóképességű előadást így a színházi szakma képviselői, a városi elöljáróságok, a színházi találkozót támogatók tiszteletjegyesei tekinthették meg, valamint én, aki első felháborodásomban (tudniillik, hogy az esélyét sem kapom meg a nézőtérre való bejutásra) dörgedelmes levelemet írtam a szervezőknek. Nem éppen kedves szavaimra együttérzésüket és tehetetlenségüket fejezték ki a szervezők. Emellett, számomra a mai napig meglepő gesztusként, lehetőséget biztosítottak nekem arra, hogy jegyet válthassak az előadásra. Ugyan kissé lelkiismeret-furdalást éreztem az első hevületemben megírt levél miatt, azonban nem tudtam nemet mondani a lehetőségre. Az előadásról így írtam akkor:

A néző, amint beérkezik a Király utca 24. szám alatti volt Zálogházba (eredeti helyen az Orczy kertbeli a Konténerbe), mintha nem is színházba érkezne. Monori Lili és Derzsi János beszélgetnek, mialatt a nézők szállingóznak be a terembe. Amint a nézők elfoglalják a helyüket, hangosabban beszélgetnek, de ugyanazon a hangsúlyon, ahogy színpadon kívül. Ezt az előadást nem is lehetett volna hitelesen színpadon eljátszani.

F. Viktor (Rába Roland) kiszól a nézőkhöz: most tulajdonképpen egy castingon vagyunk, ami azért is nyilvános, mert Ő így pályázati pénzekhez könnyebben hozzá tud jutni. Ő egy Ábrahám történetet akar filmre venni, egy magyar filmet a társadalom alsóbb osztályáról, és most a szereplőket keresi. Bejönnek statiszták, akiknek nevetniük, sírniuk kell utasításra, aztán beérkezik Frecska Rudolf, a „szörny”, aki nem csinál semmit, csak van. A castingot vezető rendezőnek ez elég, és a kamerával jelenetet akar elpróbáltatni Frecskával és Kiss Ágotával, aki Derzsi János Árgyelán Péterének lánya. Az egykori zálogházban elhelyezett képernyőkön látjuk, mi történik a külső helyszínen. A kamera egyszer csak a földön hever és itt elkezdődik az előadás maga.

A fiú anyja Monori Lili Árgyelánnéja és kiderül az is, hogy a Rába Roland „teremtője” az apa. A fiú egy éjszaka következménye, az amúgy homoszexuális apa erről mit sem tudott, az anyának meg nem kellett a teremtmény, három hónaposan intézetbe adta. A fiú visszatért, feleséget akar, szeretet után áhítozik. Az anya az új férjétől született, értelmileg szegény, mellrákos lányát akarja a fiúhoz hozzáadni. Amikor a lány megijed, és elszalad, a fiú leszámol mindenkivel. A történetet látjuk és Spolarics Andrea rendőr őrmesterének tolmácsolásában is halljuk.

Az előadás átlépi színház és film, teremtett és létező valóság határait. A szöveg a próbákon alakult ki és lett viszonylag állandóvá, így lett az előadás „a próba valóságából megszülető konstruált valóság.” Mundruczó elmondása szerint ehhez Ő már nem tesz hozzá semmit, lassan kivonul a háttérből, és a mű éli a maga életét. A teremtő elhagyja a kreatúrát.

A színészek nagyon erősek, külön ki kell emelnem Monori Lilit, aki Mundruczó egyik kedvence. Ő valahogy túllépett azon a színészeten, amit a kőszínházi stilizált légkör teremt. Annyira valóságos a jelenléte, hogy már eszembe sem jut az, hogy Ő „színészkedik” vagy, hogy Ő „szerepben” van. Elhiszem, hogy Ő valóban Argyelánné, az a rendkívül racionális nő, aki néha ételt oszt az ajtón keresztül a nyugdíjasoknak, olykor régi ismerősének a tulajdonát kiadja casting lebonyolítására, olykor meg nemrég szülött fiát intézetbe dugja. Derzsi János is hasonlóan súlyos a szerepében. Fizimiskáját akárha baltával szabták volna, egy tini horrorban a kreatúrát akár Ő is játszhatná. Lánya halála után szótlanul összetör pár széket, majd elmegy a kocsmába levezetni a történetet. A környezetéből kiemelkedni képtelen rendező, Rába Roland első félórás castingja nagyon vicces, Stork Natasa Natasaja (ilyenből még vagy egy tucat van a főiskolán) hihetetlenül természetes a félénk, megalázkodó asszisztens szerepében. Wéber Katát az Asztalizene Almája után nagyon érdekes volt látni Magdikaként (az Ő szerepét olykor Mezei Kinga játssza), az edzőgép ülésén elejtett eufórikus tánca az egyik legjobb jelenete az előadásnak. Frecska Rudolf annyira valódi, hogy csak ámulok, tényleg nem csinál semmit, csak van. Tekintete akkor a legmeggyőzőbb, ha nem mond semmit.

Ez az előadás valakinek vagy nagyon tetszik, vagy nagyon nem. Én vevő vagyok az ilyenre, és nem azért, mert sikk, hanem mert számomra tényleg működött ez az átjárás, és elindította agyamban a gondolatfolyamatot. Mennyiben is vagyunk felelősek azért, amit teremtünk, és hogy ez a felelősség maga a szeretet. Az meg már egy külön intellektuális réteg, hogy a teremtő és teremtett viszonya a műalkotás és a szerző vonatkozásában is létrejön.

Elsősorban a szokatlan eszköztárral dolgozó színészeknek köszönhetően egy a színházat, filmet egybegyúró kevert műfajú alkotás jön létre, amelyben van valódi szar, dugás, pisi, hétköznapi szörnyek, és mindez a köznyelv természetességével szól felénk.

A „szörny” az előadás végén az oldalt felakasztott táskákat osztja szét, mindegyikről külön-külön megkérdezi, hogy kié, majd a szereplők eléneklik, hogy I can’t get no satisfaction. Én az előadás látva megkaptam.

A színházi közegben jelentős sikerszériát élt meg darab, a színházi fesztivál élet számos fórumán megfordult (a 2008-as POSzTon három jelentős díjat is magával vitt), nemzetközi fesztiválkarriert is befutott, a 2010 tavaszán a magyar színházközönségtől elbúcsúztatott előadás úgy tűnik, hogy a jövőben külföldi turnésorozatát kezdi meg. Mundruczó évekig érlelgette az előadását, de ő elsősorban filmes, még ha olykor a színházban is rendez. A Frankenstein-terv filmre kívánkozott. A film elkészült, az idei Cannes-i Filmfesztiválon volt a premiere, szeptembertől a magyar mozikban láthatjuk.

A Szelíd teremtés elején a Mundruczó Kornél által megtestesített filmbéli rendező éppen arról beszél a telefonban, hogy nem talál megfelelő színészeket a filmjéhez, hiszen a szerepet játszó színész nem képes valóságosan megjeleníteni a filmbeli figurát, egy hiteles, önmagát adó civil kell, és nem holmi „halott anyag”. A casting egy lebontásra váró, elhagyatott budai bérházban zajlik, ahol csupán egyetlen egy család lakik. Itt bukkan fel a sok önjelölt amatőr közül az, akire a rendező vár. Csak nem úgy, ahogyan azt előre elképzeltük. Nagy Rudolf ugyanis a rendező Viktor Frank fia, akinek a létezéséről a férfi semmit sem tud.

A film az színházi előadás filmváltozata, amely sokkal kötöttebben ragadja meg annak témáját. Számos kérdés merül fel bennünk a film közben, ám nem kaphatunk mindezekre választ: Milyen kapcsolat köti a rendezőt a casting helyszínének gazdaasszonyához? Mivel tartozik a férfi a nőnek? A fiú miért öl, amikor a megjátszott szeretettel találkozik? Csupa rejtély apa és fia, ahogyan egymás előtt – talán még saját maguk előtt is – ők maguk.

A film végkicsengése eltér az előadásétól: a férfi élete teljesen megpördül a tengelye körül fia létének tényétől. Valamit tompítani akar a bűnén, azaz azon, hogy a fia az ő távollétében szeretetének hiányában volt kénytelen felnőni. Ugyan egyikük sem tehet erről – sem az apa, sem a fiú, hiszen nem is tudtak egymás létezéséről – mégis felelősséggel tartoznak egymásért. Erről akar beszélni a Szelíd teremtés is, és ezen a ponton kapcsolódik össze a színházi előadás a mozgóképes alkotással. A hangsúlyok máshol vannak, de a lényeg, amit a szerző-rendező meg akar mutatni nekünk, ugyanaz.

A filmben a fehér szín dominál, a szürke téli időben ebben az elhagyatott világban mindent valami fátyolszerű homály fed be, és ott van a vakítóan fehér hó is, amelytől az ember képtelen tájékozódni. Vajon merre is tartunk? Beszippant a jövő? Kezdetet remélhetünk tőle vagy itt és most befejez?

Érdekes módon igen sok negatív véleményt hallottam a filmről. Nekem tetszett a film, de az el kell ismerni teljesen más élményt nyújtott, mint amilyen a színházi előadás volt. Az jobban hatott, a film jó, bár egy kicsit erőtlenebb. Az azért elszomorító, hogy mennyire érdektelenek a magyar nézők a magyar filmek iránt. Feleségemmel együtt mindössze ketten ültünk a pécsi Apolló Art mozi termében. Ennyire azért nem rossz a magyar film. Sőt.