jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Cseh Tamás - Bérczes László beszélgetőkönyve; Palatinus, Budapest, 2007

Mélyen belém égett az a jelenet, ahogy hajnalban, a Krakkó felé robogó vonaton a barátom elnyúlik a vasúti kocsi bőrülésein, a fejébe húzott walkmannel félhangosan dúdol valamit Irénről, egy levélről, egy tanulmányi kirándulásról és a krakkói vonatról.

Elmúltam már húsz éves, amikor először hallottam valami Cseh Tamásról és Bereményi Gézáról. Ekkorra már legenda lett az egykori rajztanár és az ifjú írópalánta albérleti találkozása. Arról az ihletett pillanatról beszélek, amelyben megszületett először az Ócska cipő, majd a többi közös dal is. A krakkói vonatút után pedig hamarosan már én is magamban fújtam a nótákat. Otthon, buszon, úton-útfélen.

Ma pedig már 2009. augusztus 7. napja is történelmi időpont, amikor hírül adták, hogy hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Cseh Tamás. Bizony, akkor elment a „jobbik részünk”. Szinte kézzel foghatóan kevesebb lett nélküle a világ – fogalmazta meg feleségem a nagyharsányi művelődési ház előtt, ahol az Ördögkatlan Fesztivál szervezői és persze a katlanlátogatók ideiglenes zarándokhelyet alakítottak ki a rendezvény eltávozott fővédnökének az emlékére.

Cseh Tamás halála előtt két évvel leült egymással beszélgetni Bérczes László, a Bárka Színház egykori művészeti tanácsadója meg az énekes. Mint oly sokszor tették máskor is. Ebből a találkozásból azonban könyv született. Nem pusztán életrajz, hanem beszélgetőkönyv. Amelyben két barát múltba révedéséből vállaltan bomlik ki a legenda, mutatkozik meg az ember. A kötet pedig – túl azon, hogy részletes pályaképet nyújt – fotókkal illusztrált anekdotákat gyűjt egy csokorba Cseh Tamásról.

„Három hete derült ki, hogy rosszindulatú daganat van a tüdőmben, és holnap elkezdődik egy kemoterápiás kezelés.” Így kezdődik a könyv, amelynek húsz fejezete 2006. augusztus 26. és október 9. közötti beszélgetéseket tartalmaz, és egy 2007. június 8-i utóirattal zárul. Ez utóbbi évnek az októberében Cseh Tamás egy rádióinterjúban elmondta, hogy a könyv apropóját nem az adta, hogy diagnosztizálták a betegségét, ám annak ténye mégis csak alapvetően meghatározta a születendő mű alaphangulatát. Bevallása szerint éppen ezért lett ennyire őszinte a kötet.

A beszélgetés jelenének szomorú aktualitása után előkerülnek a tordasi gyermekkor, a pesti kamaszévek emlékképei, a rajztanárkodás, az albérletek sora, ahol megesett az a valószerűtlen egymásra találás Bereményi Gézával. Mert a legfontosabb történet mégis csak a dalok története. A történetekből megtudhatjuk, miért kellett külön-külön elkészíteni Jánossal (Másik) és Tamással a „Levél” hangfelvételét. Mikor és hogyan találkozott Tamás Évával. Miért nem döntött a kint maradás mellett a szerzőpáros, amikor Párizsban jártak. Miért került sor az emlékezetes hétéves közös alkotói szünetre. Szóba kerül az első fellépés a Kex együttes koncertjén, a bakonybéli indiánosdi ötlete. Megbeszélik azt is, kik voltak az Editek, esetleg Juditok. És még: művésztársak, barátok, ivócimborák, ikonná vált kortársak sokasága. Kész történelmi tablót kapunk, persze szigorúan Cseh Tamás emlékezetén átrostálva.

A beszélgetésbe belejátszanak a mindennapok eseményei, a cigarettáról leszokás kínzó küzdelme, az orvosságok adagolásának ütemszerűsége. Megvitatják, kinek miért fontos a könyv megszületése. És persze ebben a közös munkában élet és halál dolgait kerülgetik. Ekkor még reménykedik, hogy akár le is győzheti a kórt, de komolyan számol a halál lehetőségével is. A végső számadás őszinteségével néz szembe saját gyarlóságaival és sikereivel. Az elhangzott számos humoros és komoly történet jelentését utólag írja át a betegség.

A beszélgetést Bérczes László terelgeti, de ebben semmi mesterkéltséget nem lehet tetten érni. Ha Tamás egy kicsit előresietne, tovább beszélteti, ha túl sokat időz egy helyen, más irányba viszi a társalgást. Néha elkalandoznak a beszélgetők, megszakítják egymás gondolatmenetét, máskor meg visszatérnek oda, ahonnan elindultak. A kérdező épp csak annyira irányít, hogy végül kerek legyen a történet.

...

A teljes írás, a „Pusztán a pontosság miatt”, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Háy János: Nehéz, Bárka Színház, rendező: Bérczes László (POSzT 2011)

A férfi egyetemi tanár, a kertészetin tanít, borászatot. Legalább húsz éve. Szereti az italt. És mi van akkor? Ez bárkivel megeshet. Csakhogy már a tanórákat is a szomszéd presszóban tartja meg. Hol máshol? Elvégre borászati óráról van szó. Van gyereke. Kettő. És felesége. Egy.

Haza csak akkor ér, amikor a gyerekek már alszanak. Hiába nyomja ki az egész tubus fogkrémet a fogkefére, a felesége akkor is tudja, hogy ivott. Akkor is érzi rajta, hogy büdös, eltolja magától. Kellemetlen az egész kipárolgása.

Odalesz azonban még ez is. Minden. Ugyanazon a napon. Hajdani egyetemi társa, későbbi tanszékvezetője létszámleépítésre hivatkozva kirúgja. Mikor hazaér, a felesége bejelenti, eddig tartott a türelmi időszak. Válni akar. A gyerekek sem akarják az apjukat.

Most meg ott ül a konyhában. A faluban. Ahol minden elindult. A tékozló fiú. Mert nem volt máshova mennie. Itt mégiscsak csend van. Nem az a nagy zaj, mint a városban. Abba bele kell őrülni. Itt jobban lehet gondolkodni. Meg van olyan, aki legalább még megérti. A haverok a kocsmában. Mert másnak ő már nem kell.

Az anya. Ő azért meghallgatja. A férfi pedig beszél. Magáról mesél. Hangosan és tagoltan. Mert a mama semmit sem tud. Mindig csak azt mondta neki, hogy el kell innen mennie. Tanulnia kell. Hogy legyen belőle valaki. De azt nem mondta, hogy ott egyedül lesz. A mama azt nem tudta, hogy milyen kurva nehéz ez az egész.

Ki készít fel minket erre? Először kezünkbe adják a homokozó lapátot meg a vödröt. Hadd maszatoljuk össze magunkat. Aztán jön a játékbaba vagy a kisautó. Milyen édesen eljátszik vele a gyerek. Később a bicikli, a könyvek. Tanul abból is. Aztán egyszer csak kilöknek a világba. Majd csak megleszel valahogy. De ez nem olyan, hogy egyik pillanatról a másikra megszokod. Minden segítség nélkül.

Aki falun születik, törvényszerűen a városba vándorol. Aki vidéki városban, az meg Pestre. Tanulni, dolgozni, élni. Magyarország ma. Társadalmi mobilitás. Kalandvágyból, de legtöbbször inkább a kényszer hajtja az embert.

A szülő azt akarja, hogy a gyerek többre vigye. Ne túrja a földet ugyanúgy, mint ő. Jobb lesz neki ott a városban, gondolja. Csak éppen a szeretetet, a támogató jelenlétet nem tudják a vándorcsomagba belerakni. Van, aki jobban bírja. Van, aki kevésbé.

Gábor története egy a sok közül. El lehetne beszélni még több ehhez hasonlót. A férfi sorsa persze csak az övé. Ő félt mindentől, sosem bízott magában. És ivott, bármi is történt vele. De azért valljuk meg, belénk is rengeteg kétség szorult. És olykor kutya nehéz tovább csinálni. Ha nincs valaki, aki olykor megsimogat, átölel, könnyen megeshet, hogy mi is egy presszó eldugott sarkában találjuk magunkat egy pohárral a remegő kezünkben.

A szerző, Háy János is falun született, Vámosmikola, így hívják. Ez a kistelepülés kész aranybánya. Aki Háyt olvas, szinte már ismeri a község minden zegzugát. Az íróból pedig rendre hasonló sorstörténetek szakadnak ki. Mindegyik innen jött. Egzisztencialista kudarcélmény-utazások. Kezdetben még mindent lehet, aztán szépen lassan beszűkülnek a lehetőségek. A boldog gyermekkort törvényszerűen követi a bukás.

Háynál a novella a „fegyelmezett forma”, amely meg tudja ragadni a dolgok lényegét. A dráma ebből bomlik ki, a szereplők szavaiba ültetve sorsuk minden mozzanatát. A Nehéz esetében is ez történt. A rövid formából a szerző-rendező-szereplő együttgondolkodása formálta színpadra a matériát.

A Nehézben van egy elsődleges történet. A férfié. De a színdarab a drámai csúcsponton túlnő önmagán. Rólunk szól, emberi gyengeségeinkről, gyarlóságainkról, apró-cseprő vétkeinkről, félelmeinkről. Hiszen azért bukunk el, mert képtelenek vagyunk megragadni esélyeinket. Ha hibáztunk, nem ismerjük be. Ha be is látjuk, nincs bennünk kellő bátorság, hogy változtassunk.

...

A teljes írás, az A mama nem tudja, hogy milyen kurva nehéz, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Mulatság, Bárka.

Koromsötét. Egy-két néző türelmetlenül feszeng. Mikor kezdenek már végre? Emberi hangok hallatszanak kintről. Valamiféle mulatságról beszélnek, meg hogy nem tudnak bejönni. Úgy tűnik, ők is hallanak minket kintről. Beengedésüket követelik. Aztán nagy robajjal beszakad az ajtó.

Három fura, csalódottnak látszó figura tűnik fel a színen. S legény (Mucsi Zoltán) bokáig érő, kinőtt, elnyűtt ruhában, girhes, hórihorgas alakja kérdőjellé görbül. Gyámolatlan mozdulatokkal csetlik-botlik. N legény (Scherer Péter) legalább két számmal nagyobb öltönyben, zsebében répa, hóna alatt az újonnan vásárolt cipő. Rémült tekintettel néz körbe. Már a jelenlétük is ellenállhatatlanul röhögtető. B legény (Szikszai Rémusz) mintha a Bolondos dallamok Tasmán ördöge lenne. Öltözéke majdnem jó. Elszántan áll előttünk. Ő a banda vezéregyénisége. Aki megmondja a frankót. Keresztülviszi az akaratát. A többiekbe lelket öntve vagy beléjük döngölve állítja: mulatságnak márpedig lennie kell. Most akkor lesz mulatság vagy nem lesz?

A darab cselekménye ennek a három karikatúrának az útkeresése. A mélyben pedig a lét végső és alapvető kérdéseire irányítja figyelmünket. Rendre megünnepeljük életünk meghatározó eseményeit: születés, keresztelő, lakodalom, halál. No, de ünnep-e az élet? Örülünk-e neki, vagy örökké csak búslakodunk? Esetleg ez is, az is. A nézők a szereplőkkel együtt készülnek, reménykednek, sírnak, nevetnek, bíztatják őket, szurkolnak nekik. Hiszen az nem lehet, hogy nincs mulatság. Mulatságnak muszáj lennie. Lakodalom vagy temetés, végtére is mindegy. Lényeg, hogy legyen mulatság.

A színészek töltik meg élettel a drámai alapanyagot. A verbalitásnak kevés szerep jut; a test és az arc dolgozik. A párbeszédek rövidsége, a szavak és kérdések állandó ismétlődése tág teret ad a hangsúlynak, a mozdulatoknak, a mimikának. Ilyenkor a színész jelenlétén áll vagy bukik az előadás. A Mucsi–Scherer–Szikszai-triónak sikerült a mutatvány: színházat teremtenek a semmiből. A kamaradarabok – szemben a nagyszínpadi alkotásokkal – közel engedik a színházhoz a nézőket. Az intimitás adja varázsukat. A Mulatság népszerűsége éppen ebből ered. Születési helye a kőszínház, de az elmúlt évek alatt ütött-kopott, jobb sorsa érdemes faluházakban, elhanyagolt városi művelődési házak szűk tereiben formálta ki magát.

Összesen ötször láttam az előadást. Először 2005-ben a Művészetek Völgyében, a Bárka helyi kikötőjében. Akkoriban csak napijegy és sorszám birtokában lehetett bejutni a pulai faluházba. Aztán 2007-ben a Pécsi Harmadik Színház előadótermében: a nagyobb tér egészen új dolgokat hozott ki a színészekből. Ugyanabban az évben megint Pulán, majd újra Pécsett, a Művészetek és Irodalom Házában, ez utóbbi ünnepi alkalom, a 200. előadás volt. Legutóbb éppen aznap, amikor Cseh Tamás levetette az ócska cipőt: 2009 augusztusában, a II. Ördögkatlan Fesztiválon.

...

A teljes írás, a Mulatságnak muszáj lennie, az olvassbelén olvasható.

Bérczes László: Cseh Tamás beszélgetőkönyv, Új Palatinus Könyvesház Kft., Budapest, 2007

2009. augusztus 7-én elment a Jobbik részünk. Cseh Tamás hosszan tartó, súlyos betegség után hunyt el. Aznap este Palkonyán jártam az Ördögkatlan fesztiválon, amelynek ő volt a fővédnöke. Emlékére másnap a nagyharsányi művelődési ház előtt gyújtottunk mécseseket.

Cseh Tamás egy gitárral a kezében, lecsupaszított térben, szavalva, énekelve mesélt a mindennapokról. Dalaival a rendszerváltás előtti kor kritikusa volt, ám egyben annak romantikus báját is megénekelte. Dalai időben és térben meghatározott életérzést szólaltatnak meg, Magyarország sajátos ízű korhangulatának krónikái, mondanivalójuk azonban még ma is aktuálisak. Egyik legutolsó interjújában azt mondta, hogy a mai világban már több Cseh Tamásra volna szükség, hogy megénekeljék a hétköznapok dolgait. Sajnos új dal már nem születik, a régiek azonban velünk maradnak.

Huszonévesen, egyetemista koromban találkoztam először a Dalokkal. Egyik barátom a walkmant fejébe húzva dúdolta magában, miközben a krakkói vonaton zötyögtünk Lengyelország felé. Akkor még nem értettem őket, nálam csak lassan indult be a szerelem. Később jó pár koncerten hallhattam dalait, Pécsett és Pulán is. Az emberről természetesen nincsenek személyes tapasztalataim, sosem beszéltem vele. Az ember nem ítélhető meg csak a színpadon látottak alapján, ám fellépése alkalmával áradt belőle a szerénység, őszinteség, amely szívhez szólóan emberi volt. Cseh Tamás volt ő, mindenféle manír nélkül.

Halálát megelőzően barátja, Bérczes László, a Bárka Színház művéseti tanácsadója beszélgetett vele. Kettőjük találkozásából könyv született. Bár a könyv apropóját nem az adta, hogy diagnosztizálták nála a tüdőrákot (ezt egy 2007. októberi rádió interjúban is megerősíti), mindenesetre ez a tény alapvetően meghatározta a születendő mű alaphangulatát. A beszélgetőkönyv – az interjúban tett bevallás szerint – talán éppen ezért lett ennyire őszinte.

A könyv hangvételére jellemző az enyhén irányított spontenaitás. Kérdező és kérdezett, nyilvánvalóan, előre leegyeztette a beszélgetés irányvonalát, emellett azonban a könyv szerkezeti felépítése és az egyes fejezetek bevezetése is spontán, baráti beszélgetésről tanúskodnak

A könyv Cseh Tamás rajongóinak kötelező olvasmány, viszont nem csak a számukra lehet nyújthat értékes élményt. Aki többet szeretne tudni arról, milyen volt a 60-as, 70-es évek, egy krakkói kirándulás (mondjuk erről pont nincs szó, de jól hangzott, nem?:), vagy szereti az önéletrajzi műveket, kedvét lelheti Bérczes László és Cseh Tamás közös munkájában. Mert a két barát együtt írta a könyvet. Persze szigorú véve, Bérczes a szerző, ám Cseh Tamás a meséléssel írta a közös alkotást.

Annak ellenére, hogy az átkos kádári puha diktatúra a fénykorát élte, a normális életnek is helye volt abban a miliőben. Színészek, filmrendezők, énekesek jártak össze. Együtt ittak, beszélgettek, társasági életet éltek. Történt mindez egy olyan korban, amelyről azt halljuk, hogy a társas csoportok létét nem nézték jó szemmel. Volt abban valami báj, hogy fű alatt, valami ellen, egységben lehetett lenni. Ma már más kort élünk. Bizonyos szempontból jobbat, de lehet, hogy más szempontból rosszabbat. Nekünk ez jutott, nekik az.

A beszélgetés során megtudhatjuk, hogyan találkozott Géza és Tamás. Miért kellett külön-külön felvenni Jánossal és Tamással a „Levél” hangfelvételét. Tamás mikor és hogyan találkozott Évával. Miért nem disszidáltak a fiúk, amikor Párizsban jártak. Miért került sor az emlékezetes hétéves közös alkotói szünetre. Nyaranta miért játszottak indiánosdit Bakonybélben. Kik voltak az Editek, esetleg Juditok.

A könyv 2006. augusztus 26. és október 9. közötti beszélgetéseket tartalmaz, és egy 2007. június 8. napi utóirattal zárul. Cseh Tamás – bevallás szerint – kicsit elcsendesedett, gitárját már lerakta. Elmondta, hogy amíg meg nem gyógyul, addig nem veszi elő, mert – mint mondja – a dalokhoz elsősorban nem énektudás kell, hanem rengetek energia, ami neki akkor már nem volt. Ugyanakkor nem keseredett el, nagy erőfeszítések árán a szájában örökösen ott csüngő cigarettától is búcsút mondott.

A könyv megjelenésével szinte egyidőben kiadásra került az Esszencia, a dalok válogatás lemeze. Ez Tamás és Géza válogatása. Nekem hiányzik róla egy-két dal (pl. a Szőke barátném), de jól összefoglalja a Dalok lényegét.

Később kiderült, a sok erőfeszítés ellenére a gyilkos kórt nem tudta legyőzni. Úgy hiszem, tiszta szívvel, emelt fővel távozhatott. Feleségem, aki sosem szerette a dalait, érdekes dolgot mondott a halála után. Most, hogy elment, szerette meg Cseh Tamást, mert érezni lehetett, hogy kevesebb lett tőle a világ. Viszont örökséget hagyott maga után, nekünk, a Dalokban tovább él, itt velünk.

Egy-egy boldog pillanatban a táborban is, a színpadon is azt érzed, hogy része vagy valami tökéletes egésznek.

Amikor kiszalad belőled az ének, mintha nem is te lennél, aki csinálja. Amikor azt érzed, hogy ezt a délutánt nem adnád semmiért. Vajon miért nem? Mindenki vágyik a fényes pillanatra, az ünnepre. Hogy kilépjen a szürke, monoton menetelésből, amiből a hétköznapok összeállnak. Az Indián, az éneklés, régen a festés is ilyen volt..., ezt érzed, amikor szerelmes vagy, vagy lovagolsz egy harmatos hajnalon, és azonos vagy önmagaddal. Amikor tényleg indián vagy. Amikor nemcsak énekelsz, de átlényegülsz, és énekessé válsz. Ilyen pillanatokban igazán megtudod, milyen egy indián, egy énekes, egy férfi. Készen kell állni rá, alkalmasnak kell lenni. Többet nem tehetsz.”

Slawomir Mrożek: Mulatság; rendező: Bérczes László; Bárka Színház, Budapest

Három legény elindul a bálba. Úgy hallották, mulatság lesz. Kiöltöznek: öltöny, új cipő, lenyalt haj, virág. A bálterem zárva. Betörik, mert bentről hangokat hallanak. A terem üres. Most akkor lesz mulatság vagy nem lesz? És ha lesz, kitől lesz? Másoktól? Maguktól? Mit kell tenni, hogy mulatság legyen? Hogy muzsika legyen. Hogy igazi legyen. Ez a kérdés. Egy életen át.” (Az előadás szinopszisa, http://www.barka.hu/)

Fordította: Kerényi Grácia

Szereplők:

B legény: Szikszai Rémusz

S legény: Mucsi Zoltán

N legény: Scherer Péter

Díszlet: Sárkány Sándor

Jelmez: Kárpáti Enikő

Munkatárs: Cseh Tamás

Rendezte: Bérczes László

játékidő: 1 óra 50 perc
bemutató: 1999. február 20.

Zene a Mulatság végén:

szerző: Nicholas Lenz
előadó: Claron McFadden
dal címe: Orrori dell'Amore

Az 1996-ban megalakuló és 1997 őszén útjára induló budapesti Bárka Színház immár több mint 10 évet tudhat maga mögött a színházi életben. Bérczes László, a Társulat emblematikus figurája, mindenese (a színház honlapja szerint: művészeti tanácsadó, dramaturg) rendezésében a színház Stúdiójában 1999. február 20. napján mutatták be Slawomir Mrożek 1962-ből származó darabját, a Mulatságot. Az előadás hatalmas sikert futott be, egy idő után a műemlék jellegű és a század elején vívóteremként funkcionált épületből kikerülve számos települést (Győr, Szombathely, Nagykanizsa, Szajol, Debrecen, Csurgó, Kolozsvár, Prága, Kalisz, Szentes, Jászberény, Eger, Pestszentlőrinc, Pula, Dankó utca (hajléktalanszálló), Kongresszusi terem, Szeged, Dunaújváros, Brest, Révkomárom, Királyhelmec, Pápa, Nagykároly, Pozsony, Pécs, Nagyharsány, Palkonya, Beregszász, Rákosliget, Kesztyűgyár-Budapest) és annak közönségét meghódított, az előadásokat mindig teltház fogadta.

A színház – véleményem szerint – szimbólumává váló darab az alkotók szándéka szerint a bemutató 10 éves évfordulóján befejezte volna a pályafutását. Bérczesi László a Bárka Hajónapló 2008/09 számában (13. oldal) az alábbiakat írta:

„Évekig kérdezzük egymást: meddig még? Ha a sikerre-meghívásokra gondolok, jó leírni: bármeddig. A taps, a közönség szeretete megsegít és megtéveszt: azt hihetjük, bármeddig lehet mulatság. De tudjuk, nem így van. Addig van mulatság, míg az friss, jelen idejű, most születik, a felfedezés örömét adja játszónak is, nézőnek is. Tudni kell őrizni, megtartani valamit – és ez kiderült, ezt tudjuk: a Bárka és saját életünk viharai, szárnyalási és elmerülései közepette még mindig kezünkben és a szívünkben a Mulatság. De ha kell, tudni kell, elengedni is azt, ami hozzánk tartozik, a miénk, de aminek szép emlékét akarjuk megőrizni. Nem akarjuk folyton kérdezni: meddig még?

Ezért hát mi négyen: Kapa, Pepe, Rémusz és BL, e sorok írója úgy határoztunk, hogy (ha addig nem gondoljuk másként) a Mulatság bemutatójának tizedik évfordulóján, 2009. február 20-án utoljára játsszuk az előadást. Ünnep lesz az a nap, ahogyan ünnep volt eddig is majd’ minden Mulatság. Mert hiszen ezt kérdezzük immár tizedik éve: van-e ünnep, van-e mulatság az életünkben.”

Összesen ötször láttam az előadást. Sosem néztem meg egy színházi előadást ilyen sokszor, talán a Pécsi Nemzeti Színház kilencvenes évek végén játszott híres Furcsa pár-előadása Bubik Istvánnal és Andorai Péterel volt az egyetlen, amit ezenkívül egynél többször (kétszer) láthattam.

Először 2005-ben a Művészetek Völgyében, Pulán, a Bárka helyi kikötőjében, a Faluház kopott miliőjében találkoztam az előadással. Akkoriban rendszeres völgylátogatónak számítottam, barátaimtól már a korábbi években is hallottam az előadásról de a rendszeres pulai - évi két - előadásra nagyon nehéz volt bejutni. Napijeggyel rendelkezőknek is sorszámot kellett húzniuk, és aki időben az árusokhoz járult, szerencséje lehetett. A darab nagy hatással volt rám akkoriban, arra azonban nem gondoltam, hogy ismét alkalmam lesz látni. 2007-ben a Pécsi Harmadik Színház – hetvenes éveket megidéző – előadótermében láthattam újra az előadást. A nagyobb tér egészen új dolgokat is kihozott a színészekből. Ugyanebben az évben Pulán még egyszer, majd, a Bárka Színház és Pécsi Művészetek és Irodalom Háza közötti együttműködés keretében, a Ház szűk termében is megnéztem a darabot. Ez utóbbi ünnepi alkalom volt, hiszen a darab a 200. előadását ünnepelte.

Eleddig – és valószínűleg ezúttal valóban az – utolsó alkalom 2009. augusztusában ültem be a II. Ördögkatlan Fesztiválon vendégeskedő előadásra, éppen aznap, amikor Cseh Tamás levetette az ócska cipőt. A palkonyai Faluház szűkös termébe beszorult a forró levegő, a nézők még a színpad előtt is ültek. Talán eddig ez volt a legkisebb tér, amiben láttam (bár Pulán sem volt sokkal nagyobb a színpad). Érdekes, hogy ezen az előadáson az eddig általam látott négy alkalomtól teljesen eltérő helyeken mutatkozott meg a humor, mintha a szerepelők is helyenként többet beszéltek volna, több volt a kiszólás is, és a viccesen szándékolt baki, elröhögés. Még a fullasztó hőségben is jó volt újra látni az értelem, az érzelem és az indulat hármasát, ahogy egymásnak feszülnek.

Mrożek drámáját papír alapon nem ismerem, eddig még nem olvastam, így önmagában a műről nem tudok véleményt mondani. Azt gondolom ugyanakkor, hogy Mrożek írott műve olyan anyag, amely a színpadon létezhet igazán. Számos olyan színpadi alkotást láthattam már, amely filmen vagy könyvben jobban – vagy ott is jól – működött. A Mulatság, úgy érzem, színpadon él igazán, természetesen, amennyiben megfelelő emberek veszik a kezükbe.
A Mulatság a darabot játszó három színészről is szól: Mucsi Zoltánról, Scherer Péterről (kettejüket – érdekes módon – hosszú ideig összetévesztettem, ugyanúgy, mint Tom Stoppard művében Rosenkrantz és Guildenstern egymást) és Szikszai Rémuszról. Előbbi kettőt Jancsó Miklós kései korszakának filmjeiből, mint Kapa és Pepe ismerhetjük (én inkább csak a színpadról, mert Jancsó csinálmányait egyszerűen nem voltam hajlandó eddig megnézni), Szikszai Rémuszt a Mulatság tette számomra ismertté.

A színészek töltik meg az üres matériát, a verbalitásnak kevés szerepe van, a test és arc dolgozik a nyelv helyett. A párbeszédek rövidsége, a szavak és kérdések állandó ismétlődése a hangsúlynak, a mozdulatoknak és a mimikának ad teret. Ebben a helyzetben a színész jelenlétén áll vagy bukik az előadás. A Mucsi-Scherer-Szikszai triónak sikerült a mutatvány: színházat csináltak a semmiből, néhány kellék segítségével. Persze én elfogult vagyok a kamaradarabokkal kapcsolatban, mert mindig is ez volt a kedvenc színházi műfajom. A nagyszínpadi előadásoknál sosem érzem azt az intimitást, amely igazán közel hozza az emberhez a színházat (ennek ellenére természetesen láttam már jó nagyszínpadi és jó sokszereplős előadást is).

De miről is szól a Mulatság? Cselekménye egy mondatban zanzásítható: három legény mulatságba készül, mert úgy hallották az lesz itt a közelben, a bálteremben azonban senki sincs, így joggal merül fel a kérdés: most akkor lesz mulatság vagy nem lesz mulatság?
Az előadás mély sötétben indul, néhány néző már türelmetlenül feszeng, mikor kezdik már végre? Emberi hangokat hallunk kintről, valamiféle Mulatságról beszélnek, meg hogy nem tudnak bejönni, de úgy tűnik, hogy hallanak minket kintről, így beengedésüket követelik. A nézőtéren lassan feloldódnak az emberek, és már nevetés is hallatszik (persze, aki már nem első alkalommal jött el, tudja mire számítson, már előre röhög). Nagy robajjal beszakad az ajtó (megszületik az előadás), és három fura fizimiska jelenik meg a színen. Szűkre szabott öltönyben, lenyalt hajjal, túlzó sminkkel az arcukon állnak előttünk, csalódottnak tűnnek. Nem azt kapták, amit vártak. Ők Mulatságba jöttek.

S legény (Mucsi Zoltán) bokáig érő, kinőtt, elnyűtt öltönyében girhes, hórihorgas alakja kérdőjelbe görbül. Gyámolatlan mozdulataival csetlik-botlik végig az előadáson. N legény (Scherer Péter) legalább két számmal nagyobb öltönyében (zsebében répa), és újonnan vásárolt cipőjében szerencsétlenkedi végig az előadást. Ő ketten igazi Stan és Pan-i alakok. Nem lehet rajtuk nem röhögni. B legény (Szikszai Rémusz), mintha a Bolondos dalalmokból ugrott volna ki, mint Tazmán ördög, a banda vezéregyénisége, öltözéke majdnem jó, Ő az aki, megmondja, erővel átviszi, olykor a többiekbe lelket is öntve, vagy bele döngölve, hogy mulatságnak márpedig lennie kell.

Az előadás játékideje ennek a három karikatúrának az útkeresése, az előadás mondanivalója mélyén megbúvó gondolatsor pedig – kinek-kinek mi az olvasata, nekem ez – a lét végső és alapvető kérdéseire irányítja gondolatainkat. Mi nézők pedig a szereplőkkel együtt készülünk, reménykedünk, sírunk, nevetünk, bíztatjuk őket, szurkolunk nekik. Hiszen olyan nincs, hogy mulatság nincs, mulatságnak muszáj lennie, az hogy lakodalom vagy temetés van-e, az végtére is mindegy, a lényeg az, hogy Mulatság legyen.

A „fent és lent” érzelmek ritmusában mozgó darab a kritikus helyzetig elhúzza a végső kétségbeesés pillanatát, hogy végül a várva-várt muzsika megszólaljon, és az elsötétülő színen a három színész a megtisztító sötétségben az egymás kezébe adogatott cigaretta fényét, mint isteni szikrát tartsák a kezükben.

Bevallom, a befejezés miatt szeretem igazán ezt az előadást, valódi katarzist éltem át minden egyes alkalommal, azonban a 200. előadás végén élő zene szólalt meg, a sötétség nem volt teljes, és nem élhettem át ugyanazt, mint korábban, de egy ünnepi pillanatban ez megbocsátható.
2009. február 20-án a Bárka Színház Vívótermében a 10 éves jubileumi előadáson, amely nem mellesleg a 230. volt a sorban, Cseh Tamás dalban mondta el az előadást záró akkordjait, utoljára.

Az alkotók egy összegzést is készítettek:

„A 230 előadás alatt fogyott:

1840 db lufi,

2070 tekercs krepp-papír,

230 szál cigaretta,

230 db tupírfésű,

230 db nyelesfésű,

kb. 20 db tangóharmonika,

1 talicskányi kavics,

230 db sárgarépa,

460 db öngyújtó,

tükör is tört elég sok és egy királyságban nem javítanak annyi koronát mint mi. A 3 színész és a rendező nem változott, a csapat: 6 kellékes, 8 világosító, 6 mindenes (ügyelő-asszisztens-súgó), 5 hangosító, 15 díszítő és még sokan mások.

Az előadást csaknem 25.000 ember látta. (A rendező kb. 210 alkalommal látta). Mrozek a Könyvfesztivál díszvendégeként látta és szerette: „Látod, hogy mégis jó darab?!”- győzködte feleségét is ittlétükkor.

Legkisebb tér: Dankó utcai hajléktalanszálló pincéje.

Legnagyobb tér: Bresti nagyszínház (Belorusszia) 700 fős nézőterével, nagyszínpadával.

A rendező minden előadás előtt Sport szeletet vett a résztvevőknek, azaz 229 x 7 db-ot, ami azt jelenti, hogy összesen a 10 év alatt 1460 db Sport szeletet vásárolt, egyszer elfelejtette (de egyébként külföldre is mindig vitt).

És mi történt még?

legszebb pillanat: amikor az előadásvégi akasztásnál megszólalt a pulai harangszó

legviccesebb pillanat: amikor a szajoli Paál István Színházban a szekrénybe tévedt egy kecske

legfájóbb pillanat: amikor Rémusz leugrott az asztalról, és eltört a lába.”

A Mulatság számomra és – a sorozatos teltházból ítélve úgy gondolom – sokaknak a valódi, élő színház élményét hozta meg. A Mulatságnak egyszer vége lesz sajnos, de az alkotók a fent olvasható megnyilatkozásuk ellenére, úgy tűnik, egyelőre nem tudják abbahagyni.

„Nekem édesapám megtanította, hogyan csinálnak lakodalmat. Vesznek egy asztalt, nagy lagzira nagy asztalt, kis lagzira kisebbet. Mikor már az asztal megvan, felrakják rá, amit csak kell. Jegyezd meg, fiacskám, mindig azt mondta édesapám, ha asztalt látsz, s az asztalon áll valami, az azt jelenti, hogy kezdődik a menyegző, a mulatság."