jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Baráth Katalin: A borostyán hárfa; Agave, Budapest, 2012

Amióta Baráth Katalin kotnyeles főhősének önkéntes nyomozókarrierje két évvel ezelőtt elindult Ókanizsa szikkasztóan unalmas utcáiról, az ifjú hölgynek komoly rajongótábora alakult ki. Az írónő játékos detektívtörténetei a magyar szórakoztató irodalom olyan területeit hódították meg, amelyre – úgy tűnik – nagy volt az igény. Mára az is szinte hagyománnyá vált, hogy a nyár Dávid Veron újabb kalandjaival kezdődik. Az idei Ünnepi Könyvhétre A borostyán hárfa című regényt hozta ki az Agave Kiadó.

Veron sokáig szürke könyvesbolti eladóként élt, s csak képzeletben vitt véghez fontos dolgokat. Csakhogy egy nap az addig nyugodt bácskai városka mindennapjait gyilkosságsorozat kavarta fel. A fontoskodó ifjú hölgynek nagy szerepe volt abban, hogy a tettesek lelepleződjenek. Kalandvágya vezérelte ezt követően a székesfővárosba. Az igazat megvallva, más apropója is akadt hirtelen elutazásának: az ügy rá nézve kínos aspektusait szerette volna elfeledtetni.

A Nő és a Társadalom kezdő újdondásza hamar beleveti magát a századelő Pestjének sűrűjébe. Itt is hamar rátalált egy izgalmas, talányos eset. Baráth Katalin a második kötetben már nem elégedett meg a kisváros belterjes dolgainak bemutatásával. Az egész országot beutazta főhősével, hogy lebuktasson egy alávaló figurát.

A borostyán hárfa történetének elején Veron kétévnyi önkéntes száműzetés után visszatér szülőföldjére. Lelkét felfokozott várakozás feszíti. Izgatottsága azonban nem egy újabb bűnesetnek szól. Még legjobb barátnőjének közelgő esküvője sem hozza túlzottan lázba. Kíváncsi, vajon a poros városka hogyan fogadja őt, aki nyomtalanul eltűnt, miután sikerült végére járnia a korábbi gyilkosságoknak. Legfőképp pedig az érdekli, hogy gyermekkori pajtása, akit annak idején kikosarazott, vajon örül-e a viszontlátásnak. Veron ugyanis – minden feminista hajlama ellenére – a romantikus szerelem híve, akár a többi hajadon a városban. És most valószínűleg másmilyen választ adna egy újabb leánykérésre. De ez a gondolat semeddig nem jut el.

Az egykori majdnem-vőlegény, Remete Pista nősülni készül, az ara még Veronnál is éretlenebb lányka. Senki sem elég tapintatlan, hogy a szemébe mondja, ezt a partit ő, Dávid Veron játszotta el: addig szórakozott, csúfolódott a fiúval, mígnem az talált egy simulékonyabb természetű menyecskét. A hoppon maradt szópárbajhősre azonban mindig is az volt a jellemző, hogy ami a szívét nyomja, az kiszalad a száján is. Olyasmiket mond ki, amiket később magyarázni, jóvátenni nem lehet. Csak hát a Pista fiú menyasszonya meghal, s mily különös: alighanem megmérgezte valaki. Vagy mégsem?

Veron eddig is mágnesként vonzotta a bajt. A sorozat első részének ismeretében nem meglepő, hogy előbb-utóbb csúfos dolgok mennek végbe, ahol feltűnik. Egy olyan kisvárosban pedig, amilyen Ókanizsa, hamar megindul a szóbeszéd. Gyanús ez a Veron, tán elvakította az irigység meg a féltékenység… Ki más lehetne a felelős a menyasszony haláláért?

Mintha „a város” észre sem venné, hogy az utóbbi időben fölöttébb sok idegen tapodja poros utcáit: grófok, mozigépészek, marcona katonák. S talán az véletlen volna, hogy a közbiztonságért felelős Dujmovics Lázó kapitánynak is éppen most kellett elutaznia egy magántermészetű ügyben? Különös jelek ide vagy oda, Veron hamar megkapja a közösség rosszallását. A tény, hogy szereti a detektívet játszani, most kapóra jön. Már csak a saját érdekében is fel kell tárnia, mi adhat magyarázatot a halálesetre. Ha megtalálja az igazi tettest, eloszlatja a gyanú rá vetülő árnyékát.

A borostyán hárfa cselekménye, hasonlóan elődeihez, komótosan indul el. Baráth Katalin sokat szöszmötölt az ókanizsai miliő megrajzolásával, láthatóan igyekezett kielégíteni az olvasói igényeket, amelyek a második kötetből éppen ezt hiányolták. Újból találkozhatunk a városka már megismert lakóival, elmélyülhetünk a nagyszabású esküvő megszervezésének gondjaiban.

Az rögtön világos az olvasónak, hogy Baráth Katalin nem csak a szívügyek körül fog keringőzni. De csaknem száz oldalt kell végigrágnunk, hogy eljussunk a bűntettig, ami nélkül detektívregény legalábbis ritka. Igaz, hogy Dávid Veron történeteinek bája éppen a terjedelmes részletekben rejlik, de az efféle hosszadalmas bevezetés talán kissé eltúlzott egy krimi esetében. Ízlés dolga, hogy az olvasónak meddig terjed a tűrőképessége.

Baráth Katalin hamar felkapott lett első kötete óta. Elsőre kissé megmagyarázhatatlannak tűnik ez a nagy népszerűség. Dávid Veron esetei nem túlságosan csavaros detektívtörténetek. Nem állítom persze, hogy a cselekményépítés minden fordulata előre látható lenne, mégis az olvasó könnyedén megsejti a soron következő lépést. Igenis, A borostyán hárfából hiányolom a mellbevágó megoldásokat.

...

A teljes cikk, a Szerelemvakság az olvassbele.com oldalán olvasható.

*
A cikk a port.hu-n is olvasható!

Baráth Katalin: A türkizkék hegedű; Agave, Budapest, 2011

Dávid Veronika egy bizonyos ókanizsai gyilkosságsorozatban való kínos érintettség miatt önkéntes száműzetésbe kényszerül a sutyorgó pletykahadjárat elől. A romantikus lelkületű könyvmoly meg sem áll „a kávé, a káposzta és a kátrány szagából összevegyülő levegőjű” fővárosig, az ország „nyaktörő sebességgel sikló” metropoliszáig.

1911-et írunk. Veron a pesti Nő és a Társadalom című hölgylap kezdő publicistájaként dolgozik. A kávéházak és könyvesboltok nyugalmában telt hétköznapokat azonban bűneset szakítja meg. Egy árvaházi kisfiú rejtélyes körülmények között eltűnik. A gyerek ráadásul az aranyhajú, kacér tekintetű Argyelán Mara tragikus hirtelenséggel elhalálozott barátnőjének kisfia. A két hajadon leány, Veron és szívbéli kebelbarátnője, Mara az elveszett gyerek nagybátyjával, a délceg, jóvágású, sírkőfaragó Lipovszky Ferenccel hármasban ered a rejtélyek nyomába.

Minden jel arra utal, hogy egy felettébb sötét alak, bizonyos Szászi Barabás állhat a gyermekrablás hátterében. Ezt a férfit azonban jobb elkerülni, hiszen vehemens vallásos szövegét, sármos megjelenését és nyájas modorát fel- és kihasználva különös tehetséggel édesgeti magához a gyengébbik nem nehéz sorsú, ámbátor tehetősebb képviselőit. Veront azonban szinte lehetetlen megfélemlíteni, igazságérzete pedig megköveteli, hogy felfedjék Szászi bűnös üzelmeit.

Az önkéntesekből verbuválódott nyomozócsoport üldözőbe veszi a férfit. A nyomok a savanyúvízkúráiról és az Anna-bálról nevezetes fürdővárosba, Balatonfüredre és a Monarchia az idő tájt legdivatosabb tengerparti üdülőhelyére, az adriai Abbáziába vezetnek. Magas rangú tisztek, tehetős bankárok, kémek, szektavezérek keresztezik útjukat. Mert mi sem természetesebb, hogy sokkal bonyolultabb ügybe keveredett Veronunk, mint azt elsőre gondolhatta volna.

Miután a blogtársadalom kikövetelte magának, hogy Baráth Katalinnak az interneten közzétett első regénye (A fekete zongora) nyomtatott kiadásban is megjelenjen – a siker a szerzőt arra kötelezte, hogy megírja főhőse történetének folytatását. A fekete zongorát nem tartottam hibátlannak. Magán hordozta az első könyvek minden esetlenségét. A történetben lévő csavart kiszámíthatónak, befejezését pedig kicsit elsietettnek találtam. Mégis üdítő jelenség volt Baráth Katalin felfedezése. Bájos humora, ügyes miliőteremtése színesítette az amúgy vérszegény kortárs magyar krimiirodalom palettáját.

A türkizkék hegedűben Budapest, Balatonfüred, Abbázia békebeli hangulatát ugyanolyan érzékletesen teremti meg, mint tette azt Ókanizsa esetében. Érezhetően számos kordokumentumot és történelmi művet tanulmányozhatott a korabeli légkör megteremtése érdekében, ám véletlenül se vegyük kezünkbe a könyvet hiteles dokumentumregényként. A Keleti Indóház, a fiumei kikötő vagy a füredi fürdők világának megalkotásához legalább annyit használta képzelőerejét, mint amennyi tényanyagot.

Az már ismétlésgyanúsnak tűnik viszont, hogy az új könyv szereplői személyében mintha visszatérnének az Ókanizsán megismert karakterek. A férfiak szemében tetszetősebbnek tekintett barátnő, a vonzóan veszélyes főgonosz, a főhősből visszafojtott érzelmeket kiváltó jóképű férfi alakja, az évődő koros férfi figurája mintha ugyanarról tőről származna mindkét regény esetében. A kisvárosi tér azonban kiszélesedik, és megnő a bűneset jelentősége is. Itt már nemcsak egy kis közösség életét bolygatja fel, hanem az egész Monarchia sorsát meghatározó befolyásra tesz szert. Habár a végkifejlet olvastán most sem marad tátva a szánk, ezúttal kicsit összeszedettebbre sikeredett. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy Veronnal a későbbiekben is találkozni fogunk.

...

A teljes írás, az a magyar harisnyahős kalandjai, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Baráth Katalin: A fekete zongora, Agave Kiadó, Budapest, 2010

Az 1978-ban született, gyermekéveit Magyarkanizsán töltött Baráth Katalin, aki ma Budapesten reklámszövegíróként keresi kenyerét, amikor megírta első felnőtteknek írt regényét, A fekete zongorát, amelynek későbbiekben készített  egy blogot (http://afeketezongora.blogspot.com/). Az interneten rengeteg rajongója lett a történetnek, ezért a szerző magánkiadásban párszáz példányban meg is jelentette a regényt. Később azonban kiadó után nézett, az Agave Kiadó pedig nem habozott, amikor a felek megismerkedtek, és lecsapott az ifjú tehetségre.

Valamikor az 1900-as évek elején járunk. A Szabadka árnyékában élő kisváros, Ókanizsa csöndesen éli életét csendes mindennapjaiban. Dávid Veronika, a húszas éveit taposó hajadon, a helyiek szerint lassan vénlánynak számító eladókisasszony, munkahelyén éppen romantikus regényét fabrikálja, amikor a lábai előtt leheli ki a lelkét Vili, a városka bolondja – egy késsel a hátában. A kisvárosi állóvizet hamar felkavarja a megdöbbentő esemény. A kis közösségi diskurzusokra épülve az ügyre önjelölt nyomozócsoport áll, amelynek tagja a hirtelen indulatú Dujmovics Lázó kapitány, a kisvárosi értelmiség meghatározó alakja Vékony doktor, és maga Veron, akit a szörnyű esemény végtelen izgalomba kerít.

Vili kabátja zsebében megtalálják a tehetséges, ámde modern elveket valló költő, Ady Endre A fekete zongora című versét. Veron úgy véli, a versnek köze lehet a gyilkos tetthez. Elméletét alá támasztani látszik az elsőt követő újabb gyilkosságok. Persze nem mindenki osztja a fiatal lány elméletét. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kocsmáros, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő. Tulajdonképpen mindenki és senki sem gyanús, ugyanis eleddig senki nem tudta elképzelni, hogy Ókanizsán efféle bűncselekmények megtörténhetnek.

Rendőrségi melléfogások, kisvárosi pletykák, antiszemita zavargások, lehetne még sorolni, mi minden fordul elő Baráth Katalin regényében. A szerző ügyesen építi fel történetének szövevényeit, szinte mindenkiről kiderül, hogy velejéig ember, azaz magabiztosságából kibillenthető, Baráth Katalin még a főhősét sem kíméli. Az író ügyesen rajzolja meg Ókanizsa múlt század eleji miliőjét, a helybéliek közötti viszonyrendszereket, a közösségi terek hangulatát.

Örömteli, hogy megjelent Baráth Katalin könyve, mert a krimi irodalom területén van mit pótolnia a hazai irodalmi életnek, ugyanakkor nem hibátlan mű A fekete zongora. A krimi szál különösebb meglepetést nem okot, az események előrehaladtával már sejteni lehet a történetben rejlő furfangot, a befejezés meg – véleményem szerint – egy kicsit elsietett. Ami számomra még igencsak zavaró volt, az Baráth Katalin tollának sűrű sistergése. A szerző – érzésem szerint – sokszor abba a hibába esett, hogy a kelleténél mindig egy kicsivel több információt akart egy mondatba beletuszkolni. Ennek köszönhetően számos helyen túlburjánzó a szöveg. Értem én, hogy a humor, az irónia, az elme megjegyzései szólalnak meg ezekben a közbeszúrásokban, de szerintem olykor a kevesebb több lett volna. Sokkal jobban tetszett a szerző írása akkor, amikor ezt a jelleget nélkülözte.

Összességében azonban örülök, hogy elolvastam A fekete zongorát, mert ez a könyv mégis csak fehér holló a magyar irodalmi palettán. A rajongók örömére az Agave Kiadó még két novellát válogatott be a kiadványba. Azt meg tapasztalhatjuk, hogy Baráth Katalin a blogján rendületlenül szövi tovább Dávid Veronika történetét.