Az elmúlt három évben október és november hava a tanulásról szólt nekem, ezért erre az időre tartogattam szabadságom jelentős részét. A jogi szakvizsgát végül tavaly novemberben sikeresen befejeztem, azonban az idei évben is ugyanúgy takarékoskodtam a szabad napjaimmal, mint korábban. Csak akkor mentem szabadságra, ha oka volt annak, így szeptember közepén még 19 nap benn maradt a „kincstárban”. Régóta terveztük, hogy ősszel Budapestre megyünk egyet kirándulni, a nyáron még idejekorán színházjegyet is váltottunk a helyi könyvesbolt segítségével. Ilyen esetekben – nehogy abba a hibába essünk, hogy nem készülünk fel gyermekünk megbetegedésére – pár nappal korábban már kivesszük őt a bölcsödéből. Mivel nekem rengeteg szabadságom volt, kézenfekvő volt az ötlet, hogy én vállalom ezt a kedves feladatot. Ügy döntöttem, hogy – elnézve szabadság napjaim számát – bőven futja egy hétre is együtt a fiammal. Mondanom sem kellett, nagyon jól tettem, hogy rávettem erre magamat. Olyan pillanatokat éltem át, amelyeket az apák többsége kevésszer tehet meg, a fiam dolgos hétköznapjaiba pillanthattam bele.

Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy eleinte el sem tudtam képzelni, hogyan fogom kibírni ezt az egy hetet. Nem bírom a semmittevést, valamit mindig kell csinálnom. Persze ezt az érzést elsősorban a megelőző hétvége kiadós esőzése miatti négy fal közé zártságunk indukálta. Némi otthoni rendezgetéssel azért sikerül átvészelnem ezt az időszakot. A csapadékos nyári időszak után a banyanyár sehogy sem akart beköszönni, azonban a gyönyörű szép ősz pont otthonlétünk idején ajándékozott meg minket a jelenlétével.

Édesanyámék is éppen ekkor érkeztek haza a kéthónapnyi balatoni távollétük után, így sokat tartózkodtunk náluk, hogy Márk együtt lehessen végre a nagyszüleivel. Meglátogattuk a ritkán látott pécsi dédi szülőket, megnéztük az újonnan megnyílt Tudásközpontot (a könyvtárak ugyan csak október 25-én tárják fel kapuikat, de a modern minimalista épületet körbejárhattuk és a látogatható belső terekre is vetettünk egy-két pillantást), jártunk vendégségben AnnaMarinál a Brummogdában, hogy édesanyám a születésnapi ajándékát végre érvényesíthesse, illetve egy egész délelőttöt szántunk az uránvárosi Szilárd Leó térre, illetve az ott található új játszótérre.

A hét utolsó napjait pedig Budapesten töltöttük. Utunkat igen változatos időjárás kísérte, de hangulatunk töretlenül jó volt. Pénteken csúcspontjára ért a vénasszonyok nyara, szombaton viszont már felhők mögé húzódott a nap, vasárnapra pedig leszakadt az ég.

Pénteken első utunk a Budapesti Ferihegy I-re vezetett, ahol szabad kilátásunk volt a fel- és leszálló repülőgépekre. Már jó ideje megígértük Márknak, hogy megnézheti a repcsiket. Szerencsénk volt, hiszen odaérkezésünket követően röviddel épp két járat hagyta el a repteret, és néhány landolás szemtanúi is lehettünk. A reptérről való távozást követően a Hotel Omnibuszba vezetett utunk. A szállásunknak megítélt három csillagot kissé túlzásnak véltük, hiszen a hotel a főváros egyik legforgalmasabb útja (Üllői út) és a Ferencvárosi Pályaudvarhoz vezető vasúti sínek szorításában helyezkedik el, amely főleg az éjszakai órákban próbára teszi a nyugalmasabb környékhez szokott emberek tűrőképességét. A címből az előbbi elhelyezkedési jellemzőre még csak-csak következtethetett az ember, az utóbbi azonban némileg meglepetés volt. Nyilvánvalóan nem reklámozták magukról ezt a jellegzetességet. A jó szálloda megfizethetetlen Budapesten, vagy olyannyira távol található a belvárostól, hogy nem is érdemes Budapestre jönni, legalábbis, ha belvárosi programot tervez az ember. Nekünk pedig éppen a Nemzeti Színházba volt jegyünk, amelynek könnyen elérhetősége elsődleges szempont volt a szállás kiválasztásakor. A Hotel Omnibusz a környék legolcsóbb szállodájaként hirdeti magát. Nem véletlenül, hiszen elhelyezkedése mellett régi ütött-kopott enteriőrrel bír, a tisztasággal is igencsak hadilábon áll, továbbá teljesen hagyományos ételkínálattal rendelkezik. Ami viszont abszolút pozitív élmény, hogy kifejezetten kedvesek volt a személyzet velünk. Úgy éreztem, hogy ez elsősorban gyermekünk lehengerlő személyiségének volt köszönhető, illetve pusztán annak a vendéglátók számára szokatlan ténynek, hogy a hotelban gyermek tartózkodik. A nappali szobákra vonatkozó árajánlatból és a szálloda honlapján hirdetett diszkrét személyzeti hozzáállásból arra vontuk le a következtetést, hogy nem egy olyan látogató tér be az Üllői út 108-ba, aki partnerével rövid, ám de élményekben gazdag perceket akar átélni. Szerencsére ennek nem igazán éreztük jeleit.

Péntek este a különböző színű földalatti járatokkal beutaztunk az Oktogonra. Jártunk egyet a Liszt Ferenc-tér (Írók Könyvesboltja), a pesti Broadway-ként elhíresült Nagymező utca és az Opera vonalában. Nem messze a Thália Színháztól vacsoráztunk egyet, miközben a környéken az ősz első bemutatóira gyülekezett a vendégsereg.

Szombaton a Camponában töltöttük a délelőttöt. Családilag megnéztük a Tropicáriumot. Én kicsit csalódtam a helyben, mert sokkal nagyobbnak képzeltem el. Ehelyett azt tapasztaltam, hogy a trópusi állatok szűk helyre vannak bezsúfolva. Ráadásul rengetegen váltottak aznap jegyet. Talán csak azért volt gördülékeny a bejutásunk, mert alig negyedórával a nyitás után már készen álltunk a belépésre. Annak viszont nagyon örültem, hogy Márk nagy érdeklődést mutatott a halak irányába (a Pécsi Állatkertben, illetve a Budakeszi Vadasparkban nem mutatott efféle izgalmat). A budapesti trópusi kaland után a Campona ruházati üzleteiben néztünk körül. Egy rövid ebéd után, végül délután kettőre sikerült visszaülnünk az autóba. Gyermekünk ott aludt el, köszönhetően annak is, hogy az azt megelőző két nap elmaradt a délutáni pihenése. A vacsora után a Nemzeti Színházba mentünk Eszterrel, amíg a nagyszülők Márkra vigyáztak. A főszínház társulatának Három nővér című előadása nagyon-nagy élményt nyújtott mindkettőnknek, de erről korábban már írtam ehelyütt.

Vasárnap igen komor idő fogadott minket, de szerencsére csak shoppingolást terveztünk aznapra. A budaörsi Decathlon és Ikea áruházakba órákat töltöttünk el, és egy rakat pénztől szabadítottuk meg magunkat. A szakadó esőben indultunk haza az M6-os autópályán.

Nagyon jó volt megfordulni Budapesten. Régen volt erre alkalmam. Maximum munkaügyben látogatok el a fővárosba. Ezúttal a bevásárlóközpontokból ugyan több jutott, mint a város látnivalóiból, de a színházi élmény mindent felülírt. Most, hogy Pécsett megújult a belváros, különösen érzékeny a szemem a főváros szürkeségre. Egy világvárosban – nyilvánvalóan – mindig akad, ami nem a legfényesebb pompájában ékeskedik, de igen sajnálatos, hogy Budapest sajátos építészeti kultúráját az elmúlt évtizedekben leépítette az újkori eklektika. Jó lett volna, ha figyelnek erre is. Kár érte.

Összességében elmondhatom, hogy az egy hét alatt nagyszerű pillanatoknak lehettem részese, olyanoknak, amelyekről az év nagy részében csak családtagjaim elbeszéléséből tudhatok. Együtt tölthettem egy hetet kisfiammal, aki már majd egy féléve bölcsödébe jár, hiszen édesanyja is visszatért a munka világába. Láthatóan – közös örömünkre – neki is nagyon jó élmény volt a velem eltöltött hét. A hét végén pedig jól kikapcsolt a fővárosi kiruccanás. Ennél több nemigen kell.