jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Michel Gondry: Tajtékos napok (2013)

Colin lakásában táncot járnak a napsugarak. Koktélzongoráján a zeneirodalom klasszikusaihoz illő italokat kever magának, az ismerkedésben hasznosnak bizonyuló szandacsacsa alaplépéseit sajátítja el. Munka nélkül is épp elég a pénze. Csak egy egér a társa, de azzal is inkább a szakácsa törődik. Minden adott ahhoz, hogy csak önmagával foglalkozzon.

Amikor „bigott bölcsész” barátja, Chick bejelenti, hogy találkozott a tökéletes lánnyal, Colin úgy érzi, neki is joga van a szerelemre. A szépséges Chloé, akit „Duke Ellington hangszerelt”, lesz a kiválasztott. Feleségül veszi, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

A szerelem azonban előbb vagy utóbb vereséget szenved. A Tajtékos napok című abszurd regényében Boris Vian kíméletlenül leszámol a romantikával. Colin és Chloé boldogsága már a beteljesülés pillanatától kezdve halálra van ítélve. A nászúton a lány tüdejében lótuszvirág bomlik ki – gyönyörű metafora a rákra. Colin még dolgozni is hajlandó lenne a lány gyógyulása érdekében, de a szerelem és a barátság is kevés a halál ellen.

Chick eközben mit sem törődik a szívvel, mert megkaphatja helyette Jean-Sol Partre-t (a vicces fricska az író barátjának, a filozófus J-P. Sartre-nak/ról szól). Minden pénzét és energiáját arra pazarolja, hogy valamennyi művét, személyes tárgyát felkutassa, megvásárolja. Chick számára Partre minden egyes gondolata drog, ami nélkül nem is létezhet. A szerelmet a magasröptű elmélkedés is megöli.

Minden bizonnyal sokan olvasták Vian 1947-ben megjelent regényét, de kevesen hittek benne, hogy valaha sikerül hitelesen megfilmesíteni ezt a tökéletes arányérzékkel megszerkesztett, bódultan vicces és szívbemarkolóan bús szürreális mesét. Holott a mostani adaptáció már a harmadik a sorban (Charles Belmont, 1968; Gô Rijû, 2001).

Nagyon úgy tűnik, Michel Gondry és Vian találkozása a lehető legjobb megoldásnak bizonyult a sikeres feldolgozáshoz. A rendező legismertebb munkájának – Egy makulátlan elme örök ragyogása – pszichedelikus hangulata sok hasonlóságot mutat Vian formabontó világával.

Gondry munkájával kapcsolatban sokan emlegetik az Amelie csodálatos életét is, nem véletlenül. A film első felének bájos, bohókás könnyedsége és vizuális ötletgazdagsága Jeunet emlékezetes mozijával rokonítja a Vian-adaptációt. A női főszereplő személyének kiválasztása szinte elkerülhetetlenné teszi a párhuzamba állítást. Audrey Tautou bármennyire is jó Chloé, a mai napig nem tudott teljesen kilépni Amelie árnyékából. Valószínűleg ez később sem fog nagyon változni, de a Tajtékos napokban azért, ha rövid időre is, Audreyban Chloét is megláthatjuk.

Romain Duris (Lakótársat keresünk, Arsène Lupin) jól illik a kissé mesterkélt, kissé kisfiúsan szerelmes naplopó, Colin szerepébe, de az Életrevalók című film főszerepében emlékezetes alakítást nyújtó Omar Sy is laza eleganciával játssza a melegszívű szakácsot. Az apróbb karakterek – Jules Gouffé, a híres mesterszakács vagy maga Partre – megformálása is telitalálat.

Gondry hűen követi a regény cselekményét, de Vian öntörvényű világába saját vizuális elképzeléseit is bele tudja csempészni. A pók módjára futkosó ajtócsengőn, a kutyaként elcsatangoló lábbeliken, az önálló életre kelt napsugarakon, a szandacsacsázó gumilábakon, a frigóban és a sütőben rejtőző mesterszakácson vagy a teríték leszedését és az öltöztetés körüli formaságokat negligáló csodamegoldásokon igazán jókat derülünk.

A rendező kreatív filmes gegjei végig jól működnek. Rendkívül ötletes a Partre-hoz kapcsolódó vonal a filmben. A nagy gondolkodó szódásüvegtalp szemüvegével mintha a Terry Gilliam Braziljából lépett volna ki. Az abszurditást fokozza a jelenet, amelyben az őrültként rajongó tömegnek szónokol egzisztencialista létfilozófiájának alapkérdéseiről. Talán az egyetlen veszteség, hogy Vian maró társadalomkritikája kevésbé hangsúlyosra sikerült a vásznon. Ami a könyvben pimasz nagy pofán csapás, az a filmben legfeljebb mosolyra ingerlő, kedves poén.

Mindezzel együtt Gondrynak sikerült a lehetetlennek tűnő vállalkozás. Nemcsak a regény hangulatát fordítja le a film nyelvére, hanem hitelesen megteremti annak sajátos vizuális világát is. Köszönhető ez többek között az animációs filmekre jellemző ún. stop-motion (kockázós) technikának. (A filmet kockáról kockára veszik fel, majd az állóképek összeillesztéséből hozzák létre a mozgóképet.) Gondry emellett átülteti az irodalmi mű zeneiségét is sikeresen. A Tajtékos napok ugyanis nem csak szavakban idézi meg Ellington és társai munkáit (Vian maga is dzsessztrombitás volt), de a korabeli dzsesszdallamok szinte megszólalnak a sorok között.

A sok ügyes megoldás közül a legpontosabb mégis a főszereplők lelkiállapotának és külvilág változásának képi összehangolása. Tudniillik, ami kívülről látszik, az is a belsőből fakad. A film első felében tág és világos tér veszi körül a szerelmeseket, aztán egyre sűrűsödik a levegő körülöttük. Chloé betegszobája, sőt Colin egész lakása fokozatosan szűkül, egyre kevesebb fényt fogad be. A színek folyamatosan fakulnak, végül a filmkép egészen fekete-fehérré változik. A mozgókép intenzív ritmusa is lelassul, elhalnak a verbális és vizuális játékok is.

Csodálatos mozgóképes metamorfózis, ahogyan az álomszerű örömtáncból melankolikus ballada bomlik ki. Vian és Gondry közös nevezőre talált.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán

Cristian Mungiu: Dombokon túl (2012)

Senki sem érti, mi lelte a lányt, aki látogatóba érkezett a kolostorba. Hiába javasolja maga a pópa, hogy hagyja el a kolostor szűk celláit. Szeretne maradni annak ellenére, hogy láthatóan nem neki való a zárdai élet, és a rendház reguláit sem akarja elfogadni. De vajon miért nem képes megfékezni az indulatait? Netán az ördög keze van a dologban, vagy valami egészen más miatt veszti eszét a lány?

Cristian Mungiu legújabb filmje, a Dombokon túl Istentől is, embertől is távolra vezet minket. A moldvai falu határában ortodox kolostor áll, középkori körülmények között éli a kisszámú apácaközösség a hitük szerint Istennek tetsző életet. A kolostor leányai szigorú rendben, a pópa atyai áldása és a rendfőnöknő anyai gondoskodása mellett imádkoznak, áldoznak, gyónnak, serényen dolgoznak. Olyanok, akár egy nagy család.

A két és fél órás filmidő alatt Mungiu ráérősen bontja ki a zárt közösség mindennapjait, amit a fegyelem és az egymást segítő szándék vezérel. A rend most is azzal borul fel, hogy egy kívülálló toppan be ide. Finom jelzés, hogy a nehézsorsú, magányos Alina melegítőruhában érkezik a feketébe öltözött rendtagok közé. Csak azért tért vissza Romániába, hogy az árvaházból ismert barátnőjét magával vigye Németországba. Voichiţa az egyetlen ember, akit valaha szeretni tudott, ezért most vele szeretne lenni. Azzal azonban nem számol, hogy a fiatal apáca időközben Jézus Krisztust választotta helyette.

A Dombokon túl megtörtént esetet dolgoz fel. 2005-ben a romániai újságok hasábjain nagy terjedelemben írtak a moldáviai kolostor botrányáról. Az ördögűzési szertartás következtében meghalt fiatal lányról két tényfeltáró könyvet is írt Tatiana Niculescu újságíró. A dokumentumregény alapján készült játékfilm azonban nem oknyomozó riport, sokkal inkább az emberi természetet kutatja.

Cosmina Stratan és Cristina Flutur szinte eszköztelen játékkal mutatja meg Alina és Voichiţa kölcsönös igyekezetét arra, hogy meggyőzzék egymást az általuk tanúsított szerelem előbbre valóságáról. Alina kiszabadítaná barátnőjét a számára fojtogató környezetből, csalódottsága dühkitörésekben robban. A megtért lány ezzel szemben Isten szeretetére buzdít, mert az – megítélése szerint – gyógyír minden lelki problémára. Úgy tűnik, fel sem fogja, mi zajlik le egykori barátnője lelkében.

A film egyik legnagyobb erénye a tökéletesre csiszolt forgatókönyv. Mungiu a lomhán csordogáló történetbe alig észrevehetően fűzi bele a cselekmény fordulatait, cseppenként adagolja a feszültséget. A kolostor lakói nem igazán értik, mi történik. Mindenki csak jót akar, a lány érdekében teszik, amit tesznek, a szerencsétlenül alakuló körülmények mégis tragédiához vezetnek.

Ahhoz, hogy megértük a történteket, a dolgok mélyére kellene ásni. Vajon pontosan milyen kapcsolat volt a két lány között? Mivel is kereste Alina a kenyerét Németországban? Az atya miként lett gyári munkásból szerzetes? A dráma hátteréről Mungiu sokat sejtet, de csak nagyon keveset árul el. Mindig csak a jelenre koncentrál, mélyen hallgat a múltról. Az elfojtások, a titkok pedig még feszesebbre húzzák dramaturgiai szövetet.

A szikár rendezői stílust és a sűrített drámát Oleg Mutu nagy totálokban megalkotott sötét tónusú „fotográfiái” támogatják meg, amelyek plasztikusan ábrázolják az ortodox kolostor környezetét. Az alkotók nem akarnak igazán közel kerülni a szereplőkhöz. Alig akad olyan jelenet, amely premier plánban mutatna egy emberi arcot. A kamera jellemzően rögzített pozícióból, hosszan elnyújtott snittekben figyel. A gyertyaláng és a petróleumlámpa tompa fényében a kolostor egyszerű terei egyszer békés, bensőséges hangulatot sugallnak, máskor pedig ránehezednek a klastrom lakóira.

Habár a Dombokon túl nem olyan társadalomkritikus, mint mondjuk Cristi Puiu kórházi kálváriája, a Lazarescu úr halála, a kolostor falai közül kilépve szembesülünk a közösségen elhatalmasodó érzéketlenséggel. Nemtörődöm orvosok, hivatalnokok, nevelőszülők söprik le magukról az emberiesség maradványait. Isten megszentelt közösségében egészen más kór jelenik meg, amely a jó szándék feloldozó erejével áltatja az istenfélőket.

...

A teljes cikk, az A térképen nem található az olvassbele.com oldalán olvasható.

Michael Haneke: Szerelem (2012)

A főcím síri csendjét a rendőrségi behatolás robaja töri meg. Az öregasszony, akinek a holttestére az imént bukkantak, egy jelenettel később egykori tanítványa koncertjéről érkezik haza a férjével. Michael Haneke Szerelem című filmje már a legelején kegyetlen közönnyel szembesíti a nézőt a valósággal: a játékidő végére mindkét főszereplője meghal.

Haneke vajon milyen filmet forgathat a legtöbbet tárgyalt emberi érzelemről? Szentimentális történetet semmi esetre sem. Eddigi munkáiban a hétköznapok dermedt ürességét fogalmazta bele a képkockákba. A Szerelem sem a vak szenvedélyről, hanem az indulatoktól mentes ragaszkodásról szól. Hogyan tudjuk feldolgozni, amikor azok szenvedésével szembesülünk, akiket nagyon szeretünk.

Georges (Jean-Louis Trintigant) és Anne (Emmanuelle Riva) a tágas, jó ízléssel berendezett polgári lakás magányában élik hátralévő napjaikat, valahol Párizsban. Klasszikus zenét hallgatnak, könyvet olvasnak, reggeliznek, vacsoráznak. A külső szemlélő számára érdektelen dolgokról csevegnek egymással.

Egy nap Anne reggeli közben agyvérzést kap. Férje segítséget hívna, de mialatt öltözködik, a nő magához tér. Tanítanivaló megoldás, ahogy Haneke egy csobogó konyhai vízcsap szerepeltetésével egy csapásra romba dönti a rendet. Anne műtétje hiába jár kevés kockázattal, jobb oldalára mégis lebénul. Férje kitartóan ápolja a tolókocsiba kényszerült asszonyt, de igyekezete vajon mire elég?

Haneke örök témáját, civilizációnk agóniáját húzza elő ismét a kalapból. Hasonlóan korábbi filmjeihez, kizökkenti szereplőit a biztonságérzetükből. Csak most az emberi méltóság lerombolását sokkal valóságosabb formában mutatja meg, mint például a Furcsa játék erősen stilizált, elvontabb verziójában. Az egyik legvitatottabb, de talán a legjobb munkájában két jól fésült, látszólag „normális” fiú kopogtat be az ajtón, hogy aztán, csak úgy kedvtelésből, végezzenek a mintaéletet élő család minden tagjával. Ezzel szemben az osztrák származású rendező a Szerelemben eddigi legemberibb arcát fordítja felénk.

Már az elején világossá válik, hogy ezúttal sem csak két ember történetéről van szó.

A néző akkor még nem tulajdonít nagy jelentőséget annak, hogy ismeretlenek próbálták meg feltörni a házastárs bejárati ajtaját. Későbbiekben megértjük, Haneke ezzel az apró momentummal is a komfortérzetünket veszi célba. Rossz előérzeteink a férj álomjelenetében rémálommá válnak. Ki csöngetett? Miért nem látható a lépcsőház sötét homályában? Nem csoda, ha Georges később kikergeti, majd elkapja a lakásba betolakodó galambot. Elrejti a lánya elől a haldoklót, s végül eltorlaszolja az elhunytat. A Szerelem szinte észrevétlenül bontja ki, hogyan borul fel egy középosztálybeli család belső harmóniája.

Nem szeretünk belegondolni abba, hogy egy gyógyíthatatlan betegség az érző, értő lényből egyik pillanatról a másikra élőhalott hústömeggé változtathat. Kényelmetlenül érezzük magunkat akkor is, ha másokat látunk szenvedni. Holott benne van a pakliban, hogy egyszer csak elkezd leépülni egy nyolcvan fölötti ember.

Haneke távolságtartóan figyeli szereplőit. Anélkül beszél a szerelemről, hogy akár egy csók is elcsattanna a szereplők között. Idős emberek esetében ez nem is feltétlenül meglepő, az azonban már igen, hogy csak kevés igazán bensőséges pillanatnak lehetünk a szemtanúi. Az egyik ilyenben a szinte öntudatlan asszony megfogja férje kézfejét, aki azonban csak egy kis hezitálás után viszonozza az asszony érintését. A legintimebb pillanat a filmben mégis az, amikor Georges először segíti ki Anne-t a kerekesszékből. Egy pillanatra megkapaszkodnak egymásban, majd lassú, táncszerű mozgással araszolnak el a fotelig. Egészen megdöbbentő, milyen mély érzékiség árad a jelentből.

Mindig elcsodálkozom az európaiakra jellemző pehelykönnyű, pontos színészi játékon, amely távol áll az amerikaiak mesterkéltségétől. Trintigant és Riva alakítása azonban nem egyszerűen színészet. Olyasfajta jelenlét, amely elmossa film és valóság határait. Szinte szégyenkezünk, miközben a két sokat megélt színészóriást nézzük. Mintha egy titkos erődítménybe lesnénk be, ahol semmi keresnivalónk sincs. Nagyszerű kettősüket Isabelle Huppert alázatos epizódalakítása egészíti ki.

...

A teljes cikk, a Nem tartozik ránk az olvassbele.com oldalán olvasható.

Terrence Malick: Az élet fája (2011)

Szerethető-e az az apa, aki engedi, hogy a gyermeke szenvedjen? Amennyiben az Úr törvényeit és tanításait szem előtt tartva éli teremtménye az életét, akkor miért hagyja, hogy fájdalom szorítsa el a szívét? Terrence Malick (Sivár világ, Mennyei napok, Az őrület határán, Az új világ) Az élet fája című legújabb filmjében a bibliai Jób történetéből kiindulva kísérli meg filmnyelven megfogalmazni a létezés szavakba nehezen önthető szubsztanciáját.

Annak érdekében, hogy a néző figyelmét a létezésre irányítsa, Malick a földi élet legnagyobb misztériumával, a halállal kezdi filmjét. A texasi Wacóban élő O’Brien család táviratot kap, melyben tudatják, hogy egyik fiuk tizenkilenc éves korában elhunyt. Háborúban esett-e el vagy más lehetett a halál oka, teljesen mindegy. Az is csak később derül ki, hogy a három közül melyiket vesztették el.

Nem véletlen, hogy ezt az érzelmileg végletes állapotot teszi filmje origójává a rendező. Az O’Brien szülők nem értik miért zúdult rájuk ekkora szerencsétlenség, miért bünteti őket az Úr. Hogyan történhetett meg velük mindez, amikor ők teljes lényükkel, makulátlan életmódjukkal az isteni törvényeket követték.

Egy másik idősíkban találkozunk a középkorú Jack O’Briennel (Sean Penn). A férfi sikeres üzletember a szakmájában, mégis megkeseredett felnőttként mutatkozik meg. Nem találja a helyét felhőkarcolók rideg metropoliszában. Rágódik az életen, magába burkolózva próbál visszatérni régi önmagához, valamiféle útmutatásra vár (jeleneteiben Sean Penn szinte végig merengve ténfereg). Érzések, emlékek, álmok ostromolják.

De mielőtt Jack példájával foglalkozna, Malick dimenzióugrást hajt végre. Az élet és halál könyörtelen logikáját fürkésző kérdés feltevése után mintegy húsz percben bemutatja a teremtés és evolúció történetét. A klasszikus zenei betétek mély alázattal kísérik Emmanuel Lubezki operatőrnek az univerzum keletkezését, galaxisok, csillagok és bolygók létrejöttét érzékeltető, lenyűgöző szépségű absztrakt mozgóképeit. Majd apró momentumokban felidézik a földi élet kialakulását a mikrobáktól egészen a kihalásra ítéltetett dinoszauruszokig. Végül a rendező az emberi élet megszületésével párhuzamba állítja egyén és univerzum élettörténetét, nyomatékosítva azt, hogy egy gyermek világrajövetele épp akkora csoda, mint az egész világ létrejötte.

Az egyetemes érvényű etűd után a megszületett emberi egyed, tehát jelen esetben Jack gyermekkorát kísérhetjük végig, csecsemőkortól egészen a kamaszkorig. Malick anélkül, hogy a szánkba rágná, az O’Brien család életéből látszólag logikátlanul kiragadott pillanatokkal egy tanulási folyamatot modellez le. A születés után a lélegzetvételt gyakoroljuk, majd megtesszük az első lépéseket. Lassan megtanuljuk megkülönböztetni a színeket, fény és árnyák játékát. Megismerjük az illatokat, benyomásaink alakulnak ki, érezni kezdünk. Megtapasztaljuk a fájdalmat, amikor a szigorú atyai kéz az arcunkon csattan. Majd rájövünk, hogy a sértettség, a bűntudat, a harag még nagyobb szenvedést okoz. Vágyakozunk, szeretünk, ragaszkodunk, elengedünk, megbocsátunk. És persze a halállal is szembesülnünk kell. A felnőtt Jack emlékképeiből tehát az a tapasztalathalmaz rajzolódik ki, amely belső világát megformálta.

A gyermek folyamatosan kérdéseket fogalmaz meg, miértekkel építi fel életét. Idővel azonban a kíváncsisága lelohad, holott később is tudni akarja, mi végre vagyunk ezen a földön. Egyáltalán, mi maga az élet? Kik vagyunk mi? Az anyagi létben azonban folyamatosan a pénzszerzésen jár az eszünk. Mert élelmet kell szereznünk, ruháznunk, taníttatnunk kell a gyereket. Leköt a ház, a család, a munka. Lankad a végső dolgokra irányuló figyelmünk. Malick tudatosan szembeállítja az idilli, színes gyermekkort és az idősebb Jack színtelen-szagtalan dobozvilágát.

Az O’Brien szülők archetipikus szerepek: szigorú, despota apa (Brad Pitt talán még sosem volt ennyire hiteles) és megengedő, naiv anya (Jessica Chastain éteri nyugalma elbűvölő). Az apa szerint a jó ember nem lehet sikeres abban a világban, amiben csak a pénz számít, mert mások keresztüllépnek rajta. Ezért tanítja fiait az ökölharcra, ezért állít fel szabályokat a számukra. Ő maga is betartja a formaságokat: étkezés előtt elmormolja az asztali áldást és vasárnaponként a templomba jár, de lelke mélyén az önrendelkezésbe veti minden hitét. A gondoskodó, elnéző tekintetű anya az apa totális ellentéte. Sziklaszilárdan hirdeti a feltétel nélküli szeretet mindent elsöprő erejét. Még a férjének is elnézi gyermekeivel szemben tanúsított gorombaságát.

...

A teljes írás, az Univerzumok, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Pedro Almodóvar: A bőr, amelyben élek (2011)

Pedro Almodóvar túlnyomórészt saját forgatókönyveiből dolgozik, legújabb munkájában azonban kész anyagból formálta filmre állandó témáját: a nemiség, az identitás és a szenvedélyek keszekuszaságát. Thierry Jonquet csavaros történetű lektűrjét, a Tarantula című kisregényt azonban akár maga a spanyol rendező is írhatta volna.

A toledói klinika ragyogó tehetségű plasztikai sebésze, dr. Robert Ledgard (Antonio Banderas) a világtól elzárt kúriájában felépített laboratóriumban az emberi bőr génállományának manipulálásával kísérletezik. Megszállottan kutatja annak a lehetőségét, hogy az emberénél ellenállóbb bőrréteget fejlesszen ki, amely képes ellenállni az égések vagy a rovarcsípések okozta hegeknek. A cél érdekében félreteszi erkölcsi érzékét, és kész szembemenni hivatása etikai szabályaival is.

Robert elhivatottsága mögött súlyos személyes motívum rejlik: fiatalon autóbalesetet szenvedett a felesége, amikor épp meglépni készült szeretőjével. A hűtlen hitves a karambolt ugyan túlélte, de nem tudta feldolgozni testének csúf eltorzulását, ezért önkezével vetett véget életének. Röviddel ezután a férfinak el kellett temettetnie fiatalkorú lányát is, akinek elméje akkor bomlott meg, amikor szemtanúja volt anyja halálának. Amikor később megerőszakolták, az újabb sokkot már nem tudta kiheverni. Öngyilkos lett ő is.

Hogy fájdalmáról megfeledkezhessen, Robert a munkájába temetkezik. A laboratóriumi kutatásnak álcázott tevékenység valójában a szakma által tiltottaknál is súlyosabb titkot takar. A férfi ugyanis a szeretett nő újraformálására készül. Ennek lenne nyersanyaga a ház lezárt szobájában fogva tartott Vera (Elene Anaya).

A rendező Jonquet bizarr regényét felhasználva voltaképp Mary Shelley történetét és Kypros királyának mítoszát meséli újra. A Bőr, amelyben élek férfi főhőse ugyanis egy személyben tragikus sorsú modern Frankenstein és újkori Pygmalion. Elvakultan játssza az istent, és bármi áron életet kíván lehelni teremtményébe. Az őrült zseni és a kreatúra viszonya azonban Almodóvar interpretációjában sem problémamentes.

Robert láthatóan nem akar személyes kontaktust Verával. Ahogy a tudós fürkészi a kísérleti egeret, ahogy Isten bámulja a nyáját, úgy figyeli a férfi egy faltól falig érő képernyőn a fiatal nő minden mozdulatát. Amikor belép a lány cellájába, gondosan kulcsra zárja az ajtót. Testközelben is csak a tudós szemével próbál fogva tartottjára tekinteni, a nő közelsége azonban zavarba ejti, megfutamodásra kényszeríti.

A férfi azzal ugyanis nem számol, hogy az együtt töltött idő nemcsak a teremtményt formálja át, hanem magát a teremtőt is. A kettejük közé emelt mesterséges falak nem gátolhatják meg az érzelmek kialakulását. Előre borítékolható, hogy a fanatikus doktor vad szerelemre lobban a tökéletesre csiszolt alkotás iránt, hiszen a teremtő nem ápolhat csupán érzelemmentes viszonyt a kreatúrájával. Hiába is áltatja magát dr. Ledgard, több ő, mint isten, több, mint tudós. Az egyszemélyes valóságshow főszereplőjének előbb-utóbb ki kell lépnie a ketrecből, hogy teremtőjének ágyasa legyen.

Mikor úgy látszik, minden a helyére kerül, a vágy beteljesedik, előbukkan a dramaturgiai csavar. Mert mindazt, amit Almodóvar a filmidő első órájában tudatosan rejtve tartott a néző előtt – tudniillik, hogy tulajdonképpen kicsoda is Vera, és Robert pontosan miért is tartja fogva őt – elkezdi feltárni. A közeli jövőből (2012) jó pár évet visszaugrunk az időben, hogy megismerjük Vincent és Robert történetét, a sebészi pontossággal és kitartó türelemmel kimért bosszúk szomorú párviadalát.

Ahogy Jonquet regényének, úgy Almodóvar filmjének is sikerül félrevezetnie érzelmeinket, és ezáltal átállítani előítéleteinket, viszonylagossá tenni a valóságot. Almodóvar alapvetően megőrizte az irodalmi alapmű komor, nyomasztó hangulatát, azonban finom elhangolással felülírja a regény befejezését. Jonquet bizarr lezárásával szemben a filmrendező egy rendkívül emberi, ugyanakkor groteszken mulatságos pillanatban szakítja meg a mesét.

...

A teljes írás, az A vágy diszkrét bája az olvassbele.com oldalán olvasható.

Lars von Trier: Melankólia (2011)

Tabudöntögető filmjei és botrányos nyilatkozatai miatt Lars von Triert a közönség vagy az egekig magasztalja, vagy teljes mértékben elhatárolódik tőle. Vitathatatlan tény azonban, hogy az excentrikus dán a kortárs filmművészet megkerülhetetlen alakja, aki ügyes kampányfogásokkal tudatosan (ki)használja a média működési logikáját, manipulálja a nézőket, és aki az elmúlt húsz év legérdekesebb filmjeit készítette.

Az Európa trilógia újszerű képi világába első látásra beleszerettem, katartikus élményekkel gazdagítottak az Aranyszív trilógia darabjai, érdeklődéssel fogadtam a dogma-mozgalom zavarba ejtő úttörő filmjét, és rajongtam Amerikában készített munkáinak lecsupaszított színházi miliője iránt. Legutóbbi filmjét, az Antikrisztust azonban nem vette be a gyomrom. Képtelen voltam azonosulni a bizarr rémlátomások képorgiájával, lomha, steril képkockái bántották a szememet.

Félve ültem hát le megnézni legújabb munkáját. A Melankólia ott kezdődik, ahol az Antikrisztus véget ér. Szürrealista festményeket megidéző állóképeken látjuk a film szinopszisát. A Trisztán és Izolda nyitánya szól, kísérteties fény úszik be a sápadt éjszakába. Néhány emberi alak, egy nő egy kisgyerekekkel az ölében, fehér ruhájában egy menyasszony szinte belesüpped az elhagyatottnak látszó tájba, mozdulni próbálnak, lépteik mégis végtelen vánszorgásnak tűnnek.

A stilizált képi világú, operaszerű előjátékot követően azonban von Trier visszatér a dogma-filmek kézikamerás felvételeihez és a családi események hátterében feszülő drámai szituációkhoz. Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy a rendező újrafelfedezte régi önmagát, a néző szorongása egyre fokozódik, ahogy a filmvásznat beborítják egy beteg elme sötét látomásai.

A film első epizódja Justin (Kirsten Dunst) kudarcos esküvőjét beszéli el. A lány sikeres reklámszakember, aki igyekszik igazodni a tőle elvárt társadalmi szerephez, ezért végre elszánja magát a házasságra. De már az elején sem mennek simán a dolgok, az ifjú párt szállító óriás limuzin képtelen végigmenni a kastélyhoz vezető kanyargós ösvényen, így alaposan elkésnek a lagziról. A helyzet később sem javul. Justin nővére és annak férje hiába teremt nekik luxuskörülményeket, a félénk vőlegény eredménytelenül próbálja ölelésekkel és csókokkal maga mellett tartani öntörvényű aráját. A násznép szépelgő jólneveltsége ellenére csúfos véget ér az esemény, a lányon elhatalmasodik a depresszió, majd teljesen széthullik.

A film második felének főszereplője az idősebb nővér, Claire (Charlotte Gainsbourg). Húgával ellentétben ő öntudatos, kemény nő. Kézben tartja családja és saját élete dolgait. Igyekszik istápolni betegeskedő testvérét is. És mivel eközben a Melankólia nevű kisbolygó vészesen közeledik a Föld felé, egyre feszültebben fürkészi az eget. A reménybe kapaszkodik, hátha elkerülhető a végzetes ütközés. A pusztulás gondolata csak Justint nyugtatja meg, szerinte „az élet a földön gonosz”, ezért nem érdemes sírni érte. Ahogy nővére lába alól kicsúszik a talaj, mert pánikba esik férje és kisfia elvesztésének gondolatától, Justin egyre inkább felragyog. Fordul a kocka. Az élettől idegenkedő lánytestvérre hárul a feladat, hogy az elmúlással megbirkózni képtelen nővérét segítse.

...

A teljes írás, az Ősrobbanás, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Jean-Pierre és Luc Dardenne: Srác a biciklivel (2011)

A tizenegy éves Cyrilt bedugta az édesapja egy intézetbe, és azt ígérte, csak egy hónapra szól a száműzetés, amíg rendbe rakja a saját életét. Most azonban szó nélkül lelépett, és a telefonját sem veszi fel. Ezt a gyerek nem tudja és nem is akarja tudomásul venni.

In medias res indul a film cselekménye. A Dardenne fivérek a felvevőgép zaklatott mozgásával mutatják meg, ahogy a fiú megpróbál kiszabadulni az intézeti nevelők karjaiból. Morzsánként azért kiderül: a nagymama, aki Cyrilt korábban nevelte, nemrég elhunyt, de hogy az édesanyával mi történt, arról egy szó sem esik.

A néző rögtön rájön: a férfi nem akarja felnevelni a fiát. Ahhoz azonban nincs elég mersze, hogy elhatározását közölje a gyerekkel. A fiú, mivel senki sem ad elfogadható magyarázatot neki, elszökik az otthonból, hogy megkeresse az apját. Hiába Szembesül azzal, hogy apja eladott mindent: telefonját, lakását, motorját, még a gyerek biciklijét is, Cyrilt az üres szobák látványa és a bicikli hűlt helye sem tudja meggyőzni.

Nem riad vissza semmitől sem, hogy apja nyomára bukkanjon. Hajlandó hazudni, nem fél kirabolni az újságárust. Úgy gondolja, ha segít az apjának, talán visszakerülhet hozzá, és helyreáll a csonka család egysége.

Miközben Cyril minden igyekezetével azon van, hogy megtalálja eltűnt apját, apja egykori lakóhelye közelében anyára lel egy harmincas éveiben járó fodrásznő személyében. Samantha visszavásárolja a fiú kerékpárját, és megengedi neki, hogy a hétvégéket nála tölthesse. Arra nem kapunk magyarázatot, hogy miért vállalja, mindenesetre segít megtalálni az apát és megfejteni az igazságot.

Az alkotóknak láthatóan nagyon fontos az apa-fiú kapcsolat ábrázolása. Már korábban is szívesen foglalkoztak ezzel. De amíg a fia gyilkosával szembesülő férfi (A fiú), illetve a saját újszülöttjét áruba bocsátó ifjú férj története (A gyermek) elsősorban az apákról mond el egyet s mást, a Srác a biciklivel a fiú szemszögén keresztül vonja be a nézőt ebbe a bonyolult viszonyrendszerbe. Cyril nem naiv: „Én nem álmodok” – állítja magáról. Számára csupán a makacs elvakultság hályoga nem engedi látni a valóságot. Vezérlő hite nem ismeri azt a törvényszegést, hogy egy apa cserbenhagyja gyermekét.

A fiút felkaroló díler beszédes módon pitbullnak nevezi el Cyrilt. Bátorsága és elszántsága emlékezteti erre a kutyafajtára. Ha verekedésre kerül sor, Cyril valóban képes életre-halálra küzdeni. Első ránézésre nem is lehet benne megbízni,  sosem lehet tudni, mit forgat a fejében. Egy kis törődéssel azonban hűséges társsá szelídül, aki bármit megtesz a „gazdájáért” A fiú szeretetéhségét használja ki a fiatal drogdíler céljai elérése érdekében, de a gondoskodásával Samantha is képes megfékezni a fiú vadságát.

A Dardenne testvérek történetei a nagyváros szegényebb negyedeiben játszódnak, de sosem szociális problémákról szólnak. A pénztelenség, a szétforgácsolódott családi kötelékek háttérként szolgálnak a létezés kegyetlenségének ábrázolásához. Minden filmjük a küzdelemről szól, amelyet az ember saját magával vív meg. Csak a nézőpontot váltogatják.

...

A teljes írás, a Nem tudják, mit cselekszenek, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Xavier Beauvois: Emberek és istenek (2010)

Nyolc francia cisztercita szerzetes él egy nyomorúságos muszlim falu melletti kolostorban, távol hazájuktól. A békében éldegélő csuhások az iszlám fundamentalisták és a kormány hadserege közé szorulnak. Menni vagy nem menni – az itt a kérdés a francia Xavier Beauvois Emberek és istenek című filmjében.

A szerzetesek missziót teljesítenek a civilizáció távoli hídfőállásán. Mások segítésére tettek fogadalmat, és egész életükkel szolgálják a szent célt. Békességet hoztak a vidékre. Az ország szegényeit gyógyítják, látják el élelemmel. Vállalt feladatuk Istennek fogadott hűségük bizonyítéka. Reményt adnak a rászorulóknak.

A terrorizmus eléri a környéket. A falakon túlról egyre hangosabban hallani a fegyverek ropogását. A szerzetesek kincs birtokában vannak: náluk van a lakosságnak szánt gyógyszer. A kormány katonái szemet vetnek a készletekre, hogy ellássák sérültjeiket. Háborús viszonyok között Isten szolgáinak helyzete sem kiváltságos. Halálos a veszedelem, az eskü azonban minden körülmények között kötelez. A sebesülttől, akármilyen oldalon harcol, nem tagadható meg a segítség. Isten egyenlően mér, nem az ember dolga az ítélkezés.

Komoly vita alakul ki a közösségen belül. Miként cselekedjenek a fegyverek árnyékában? A terror lassan mindennapos, indíték nem kell a gyilkolásra. Aki teheti, menekül. A szerzetesek választás elé kerülnek. Hallgassanak a józan észre, és azonnal csomagoljanak, vagy kövessék szívük parancsát. Helyzetük tarthatatlan, a maradás egyet jelent a halállal. Azonban nem mártíromságra vállalkoztak. Ha távoznak, szembeköpnék mindazt, amire életüket tették fel. A legnagyobb bajban van leginkább szükség rájuk.

A kolostor közössége demokratikus mikrotársadalom. Működésük alapelve –  akár az esküdteké –: az ellenszavazat hiánya dönt. Együtt mennek vagy együtt maradnak. Csendes vívódás, halk imák, mély töprengés után határoznak: maradni kell. Nincs más út.

...

A teljes írás, a Nem vagyunk mi istenek, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Jacques Audiard: A próféta (2009)

A cannes-i nagydíjas film, A próféta a muszlim ifjú, Malik El Djebena (Tahar Rahim) börtönkarrier-története. A fiú a felnőttkor hajnalán írástudatlanul kerül a rácsok mögé. A hat börtönév elkerülhetetlen tanulási folyamat, amely során az ártatlan tekintetű Malik sorsa előre ki van kövezve.

Pontosan nem lehet tudni, hogy Malik miért kerül be a fegyintézetbe, csupán egy rendőri kiszólásból sejthetjük, a fiúnak hivatalos közeg elleni erőszak a bűne. A rácsok mögötti világban a fiú védtelen és kiszolgáltatott. César Luciani (Niels Arestrup), a korzikai maffia vezére azonban ajánlatot tesz neki. Meg kell ölnie egy koronatanút, cserébe védelmet kap a benti világban. A választás lehetősége azonban csak látszat szabadság, Malik az életét teszi a mérleg másik serpenyőjébe.

A gyilkos tett után a fiatal férfi a kényszerből választott útra lép. A börtön varrodájában dolgozik, a korzikai maffia helyi különítménye után mosogat, s mindeközben megtanul írni, olvasni, ráragad a korzikai nyelv is. Miközben alázatosan kiszolgálja a biztonságot adó banda minden kívánságát, Malik a saját szárnyait növesztgeti. Lassan kinyílik a szeme. Magába szív mindent, amit lát, tapasztal. A bűnöző a börtönfolyósokon születik meg.

A fiú minden helyzetben a legjobb lehetőségeket választva, a film végére vezérré válik. A film történet szépen példázza azt, hogyan működik a rács mögötti társadalom, megkérdőjelezve a büntetés-végrehajtás társadalomba reintegráló képességét. A próféta szembe megy a társadalmilag általánosan elfogadott erkölcs szerinti jellemfejlődésnek, egyfajta fordított fejlődéstörténetnek lehetünk a szemtanúi.

Jacques Audiard mozgóképe talán azzal emelkedik ki a börtöndrámák mezőnyéből, hogy a filmben látott szereplők jellemei tökéletesen kidolgozottak. A film realizmusa, helyenkénti naturalizmusa hajszálpontos. A valósághű ábrázolás mellett azonban némi spiritulalitás is megfér. A címbeli próféta képességet az elkerülhetetlen gyilkosság okozta lelkiismeret-furdalás által életre hívott látomások adják Malik kezébe. A főhőst egy megölt szellem baráti, testvéri szeretete által suggalmazott tanácsok vezérlik útja során.

A próféta körképet ad a börtönbeli társadalmi viszonyokról is. Malik a korzikaiak között mindig egy koszos arab marad, míg a muszlimok szemében megvetni való korzikaivá válik. A férfi a börtönévek alatt megtanulja, hogy nem állhat egyszerre két oldalon. Malik prófétasága az arabok „korzikai rabságából” való kivezettetésére utal. Malik vezérsége mögött azonban zavarba ejtően semmi erkölcsi megfontolás nem mutatkozik meg, ellenben minden helyzetből a lehető legjobbat hozza ki. A fiú a jég hátán is megél. Mint a macska, aki minden esetben talppal érkezik a földre. A fiú felnőtt, az életet, legalábbis egyfajtát kitanulta.

Tahar Rahim rendkívül jó választásnak bizonyult Malik szerepére, a maga természetességében formálja meg a bűnben edződött ártatlan tekintetű fiút. Könnyeden meghozott, mindenfajta erkölcsiséget nélkülöző, döntései komoly dilemmát okoznak a nézőnek a főhőssel való azonosulás során.

Audiard legújabb filmje rendkívül jó ritmusú, két és fél óra hossza ellenére sem vontatott, meglepő fordulatokkal tarkított alkotás. A befejezés különös heppiendje pedig ambivalens érzéseket vált ki a nézőben.

Kocsis Ágnes: Pál Adrienn; 2010

Piroska (Gábor Éva) nem tud ellenállni a krémes süteményeknek, a csokis pudingnak, és egyáltalán a gyomrot gyönyörködtető harapnivalónak. Piroska az éjszaka kellős közepén sem rest álmát megszakítani, hogy feltárja a hűtő mélységes rejtelmeit. Élettársa, vőlegénye (Znamenák István) hiába próbálja diéta és egy kis testmozgás árán a jó útra terelni, a súlyos hájredők mögül semmiféle érzelem nem szűrődik ki a külvilágba, mindenféle inger lepattan róla. Piroska rezdülés nélkül végzi munkáját a Szent András kórház elfekvőjében, ahol a halál körbelengi a levegőt. Szenvtelen arccal, rutinos mozdulatokkal mossa le, teszi tisztába, kezeli a felfekvéseit a kórház öntudatlan betegeinek, akiknek a kórházi lét szusszanásnyi átmenet evilág és túlvilág között. Nem csoda, ha Piroska különös viselkedése miatt hamar a munkahelyi kollektíva suttogásainak tárgya lesz. Még az is elterjed róla, hogy segítséget nyújt alig életképes embertársainak abban, hogy minél hamarabb levethessék porhüvelyeiket. Mivel azonban a halál ezen a helyen mindennapos, nem csinálnak Piroska érzéketlenségéből nagyobb ügyet.

Aztán egyszer csak Piroskában történik valami, amikor egy betegfelvétel alkalmával egy régi ismerős nevet fedez fel. Egy Pál Adrienn nevű idős hölgy kerül az osztályra. Így hívták Piroska legjobb gyerekkori barátját, akivel – szerinte – sülve-fölve együtt voltak. Természetesen az új beteg nem lehet – már csak az életkora miatt sem – az egykori barátnő, Piroskát mégis mélyen érinti az eset. Bejár az asszonyhoz, de ő csak rövid ideig tartózkodik élete utolsó állomásán.

Piroskát azonban nem hagyja nyugodni az eset, elhatározza, hogy felkutatja Pál Adriennt. Innentől kezdve egy furcsa nyomozás-történet veszi kezdetét, amely során ellentmondásosabbnál ellentmondásosabb dolgokat tudunk meg Adriennről és Piroskáról. Egykori iskolatársak, szerelmek, tanárok emlékképeiből rajzolódik ki az ingatag lábon álló múltbéli valóság. Piroska szerint, ők Adriennel olyanok volt, mint a folt meg a zsákja, mások szerint viszont örökké csak veszekedtek azzal a gonosz lánnyal, akinek szőke vagy sötét haja volt, és akit nem is Adriennek hívtak. Hihetetlen okos ez a film. A nyomozás ugyanis behúzza a nézőt magába. Az ember alaptermészete, hogy szereti a titkokat, nem véletlen, hogy a detektívtörténet az egyik legnépszerűbb műfaj. A Pál Adriennben is belemegyünk a játékba: nézzük meg, ki is ez a Pál Adrienn. Az idő előrehaladtával aztán Piroskával együtt egyre inkább elbizonytalanodunk. Vajon valóban létezett Pál Adrienn? Ha létezett is, tényleg Piroska barátnője volt? Ha jóban voltak ők ketten, biztosan lélektársi kapcsolatról beszélhetünk esetükben? Fontos egyáltalán mindez?

Persze nem mondok újat azzal, ha kijelentem, egyáltalán nem fontos. Nincs semmi meglepő a végkifejletben, de Piroskának végig kellett járni ezt az utat, ahhoz, hogy élni tudjon. A film nagy erénye, hogy rendkívül egyenletesen halad előre Piroska átváltozásában. Piroska, anélkül, hogy ténylegesen megtalálná Pál Adriennt, a gyerekkori emlékek felidézésével kicsit visszatalál önmagához. A külső szemlélő számára ugyan nem tűnhet nagy dolognak Piroska „pálfordulása”, de az ő szempontjából döntő jelentőségű. Elveszíti ugyan a párját, de talán nem is a megfelelő partnerrel élt együtt. Egyébként is, mindig van tanulópénz. Piroska pedig megtanulta, hogy jobban oda kell figyelnie épp úgy magára, mint másokra. Az elfekvőbe érkező betegek ugyan teljes életre már nem lesznek képesek soha, de ők is megérdemlik a kellő odafigyelést. Lehet, hogy a szívritmust figyelő szoba monoton pityegése nem a legkreatívabb munkakör, de az egyik legnagyobb felelősséggel járó feladat. Piroska megtanulja a legnagyobb leckét, figyelem kell az élethez, tudniillik akkor lehetünk „itt és most”.

Külön ki kell emelnem az amatőr Gábor Évát, akinek alakítására nem tudok szavakat találni. Mintha rá öntötték volna Piroska szerepét. Egy percig nem vehető észre, hogy idegen lenne tőle a film világa. Ami pedig hangsúlyozandó még, az a film tökéletesen megkomponált képi világa. Gyönyörű beállításokkal operál a film, és külön öröm, hogy egyik kép sem öncélú. A szürke időben a padon fagyizó Piroska, háttérben a játszótér mászókáival, a hűtő neonfényében falatozó Piroska, a zuhany alatt álló Piroska vízcseppekkel borított válla mind-mind arról a bezárt világról mesélnek, amiben a film főszereplője létezik. Nekem emellett még külön tetszett a filmben a csönd és az abba beletóduló idegen hangokkal való játék: az élettárs hangos zenehallgatása (amely az idősek otthonában is apró geg-ként visszatér) a nyitott hűtőajtó morajlása, a szívhangok ritmikus gimnasztikája, ezek mind a külvilág hírnökei, amelyek próbálnak valami rést ütni Piroska belső világának falaiba.

Legutóbb Hajdu Szabolcs Bibliotheque Pascal című filmje kapcsán lelkendeztem, hogy mennyire üdítően európai film, amely levetkőzte a magyar filmek bárgyú modorosságát. Ezt a Pál Adrienn kapcsán is hangsúlyoznom kell. Én nagyon örülök, hogy mi magyarok is képesek vagyunk ilyen alkotásokra (még akkor is, ha ez a film is koprodukciós munka), és igenis legyünk büszkék fiatal filmeseinkre. Fligeauf, Hajdu, Mundruczó, Pálfi is bebizonyította már, hogy nemzetközi szinten is elismerésre méltó filmeket lehet hazánkban alkotni. Kocsis Ágnes első filmje, amely – nem mellesleg – 2006-ban itt Pécsen elnyerte az akkor MOVEAST Nemzetközi Filmfesztiválnak nevezett közép- és délkelet európai filmmustrát, nagyon tetszett, de a rendezőnő második filmje komoly fejlődést mutat az elsőhöz képest. A Pál Adrienn-t – tegyük hozzá: teljesen megérdemelten – elérte a nemzetközi kritika jutalomfellege. Idén májusban, a 63. cannes-i filmfesztivál második legjelentősebb, az Un Certain Regard (Egy bizonyos nézőpont) elnevezésű szekciójában elnyerte a Nemzetközi Filmkritikusok Szövetségének (FIPRESCI) díját. Ősszel díjazták a miskolci CineFesten, ahol szintén a nemzetközi kritikus-zsűri díját vihette haza, majd a Rigában megrendezett Arsenals-on a nemzetközi seregszemle ökumenikus zsűrije elismerő oklevéllel méltatta, pár nappal ezelőtt pedig a 6. zürichi filmfesztiválon svájci filmes újságírók szövetsége (SVFJ) kritikusi elismerést ítélt oda a filmnek. A Pál Adrienn útja itt még – remélhetőleg – nem áll meg, utazik Rióba, versenyben van az Európai Filmakadémia jelölési szakaszában, és a Magyar Filmszemlén is csak jövőre mutatkozik be.

A legfontosabb – lokálpatriótaként – persze az, hogy jelenleg a II. CinePécsen versenyez. Ennek köszönhető, hogy találkozhattam a filmmel, hiszen az országos bemutató sajnos csak 2011. januárjára tolódik. Kár, de aki nem látta, várjon türelemmel, mert megéri.