jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Raymond Carver: Katedrális; Magvetó, Budapest, 2011

Nem túlzok talán, ha kijelentem: a 2011-es év legnagyobb könyves eseménye volt a 20. századi amerikai irodalom egyik legjobb novellistájaként számon tartott Raymond Carverhárom kötetből álló teljes prózai életművének hazai megjelenése. A Magvető Kiadó az elmúlt év végén a Kezdőkvágatlan verziója és a korai műveket tartalmazó gyűjtemény (Befognád, ha szépen kérlek?) kiadása után a sorozat zárásaként az eszköztelen nyelvhasználatáról ismert író legkiforrottabb munkáit adta közre.

A Katedrális, hasonlóan a korábbi könyvekhez, a kiüresedettkispolgári lét pillanatfelvételeit örökíti meg. Szereplői kísértetiesen hasonlítanak az első két kötet figuráihoz. Elvesztették a munkájukat, elhagyta őket, akit valaha szerettek. Ha még házasok, hamarosan biztosan el fognak válni egymástól. Ha van munkájuk, nemsokára már nem lesz hol dolgozniuk. Valaha volt reményeik örökre szertefoszlani látszanak. A félelem, a hiány irányítja életüket. Sőt még ennél is rosszabbul reagálnak környezetükre: totális közöny, nemtörődömség lesz úrrá rajtuk.

Azt már láthattuk, hogy a Carver-hősök kétségbeesésükben hogyan próbálnak még egy utolsót belemarkolni a Semmibe. Kilátástalan helyzetük dühöt vált ki belőlük, hajlamosak akár az erőszakra is. Egyenes utat találnak az alkoholhoz, amely mindig jó társa az elveszett lelkeknek.

A harmadik kötet szereplői azonban egy valamiben különböznek elődeiktől. Ők már nem ütnek vissza, ha kapnak egy pofont. Történjék velük bármi, fel nem kelnének a kanapéról (Emberkonzerv). Már egy utolsó szitokszó sem hagyja el a szájukat. Meg sem próbálnak cselekedni, vagy ha mégis megteszik a kezdő lépést, nem fejezik be a megkezdett mozdulatokat (A vonat). Teljesen tehetetlenek, egy helyben topognak, magukat ismétlik. Legtöbbjük teljesen elidegenedett a környezetétől, még önmagukkal sem tudnak zöld ágra vergődni. Úgy tűnik, végérvényesen beletörődtek a sorsukba.

Carver diagnózisa: az emberi nem képtelen a kommunikációra. Nem elég, hogy nem tudunk beszélni egymással, de meg sem próbálunk figyelni a másikra. Be van dugulva a fülünk. Ami persze rohadtul idegesítő, ugyanakkor meg sem halljuk, ki beszél, mit mond (Óvatosan!). Ezek a szánni való alakok nem képesek megérteni az egyértelmű üzeneteket sem. Nem hiszik el, amit leírva látnak. Megkérdőjelezik még azt is, hogy a levelet, amelyben búcsút intenek nekik, valóban az írta, aki a szerzőjének mondja magát (Ég a házad ideki). El sem tudják képzelni, hogy egy vak ember náluknál élesebben láthatja azt, akivel az évek óta egy fedél alatt élnek (Katedrális). Az idegenség, az ismeretlenek közelsége válik természetes alapállapotukká.

Carver az egészen hétköznapit formálja irodalommá. Nem a megfoghatatlan történéseket ragadja meg, hanem a valóság nehezen észlelhető, elhallgatott maradékát gyűjti egybe. A mindennapok tragikumát, az orrunk előtt levő láthatatlant gyúrja össze közös élményanyaggá. Ezt a kollektív tapasztalást pedig steril, meztelen nyelven szólaltatja meg. Nem kell tehát ahhoz Gordon Lish, hogy Carver redukálja a nyelvet.

Százszor leírták már, ezért közhely: Carver minimalista. De nem a mondatok rövidsége vagy redukált szókészlet a lényeges, hanem a gondolatok puritánsága és tisztasága teszi jól érthetővé ezeket az írásokat. A megfogalmazás könnyedségében rejtőzködik a szöveg mélysége, amely igazán ránehezedik az olvasóra. A carveri módszer által kinyert esszencia sosem válik közhelyessé. A kelléktelen próza szinte költői tömörségben szólal meg. Az egyszerűségében a katarzis elsöprő ereje lakozik. Az efféle irodalom fordítása hálás feladat, ugyanakkor kőkemény munka. Barabás Andrásnak köszönhető, hogy magas színvonalon, egységben olvashatjuk Carver univerzumát.

...

A teljes cikk, a Szikár költészet az olvassbele.com oldalán olvasható.

Carver prózája

Raymond Carver hősei hétköznapi emberek. Olyanok, mint mi. Nagy reményekkel vetik bele magukat az életbe, de előbb-utóbb elérkeznek ahhoz a ponthoz, amikor bizakodásuk alábbhagy. És akkor jön Carver…

Hőseit nem elemzi a pszichológusok módszerével, nem teszi őket mikroszkóp alá. Egyszerűen csak megfigyeli „áldozatait”, kommentár nélkül mesél róluk. Nem röhög szereplői képébe, nem ironizál rajtuk. Tárgyilagosan, szenvtelenül ír, nem szánakozik, de azért a szeretet, a megértés mégsem áll távol tőle.

Novellái naplószerű történetek. Erőszakos apákról, elhidegült feleségekről, magányos szeretőkről, utálatos munkahelyekről, nem kívánt élethelyzetekről szólnak, miközben a teret súlyos alkoholgőz és vastag cigarettafüst árasztja el. A helyszín Amerika nyugati partja, Kalifornia északi része, Oregon és Washington állam. Carver szereplői nem nagyvárosok lakói. Olyan helyeken járunk, ahol ugyan sokan élnek, de a túlsó sarokig mégsem lát el senki. A szomszédok szorongó, beszűkült élettérben élik mindennapjaikat.

Ebben a világban a család fontos társadalmi közeg lehetne, az élet mégsem működik benne. Carver figurái azonban a végletekig erőltetik a példás családi életet. Nem látják be, hogy a boldogulásuk nem valósulhat meg a választott partner mellett. Görcsösen ragaszkodnak vállalt helyzeteikhez, képtelenek a változtatásra, kudarcként élnék meg. Hogy mindez képmutatás lenne? Ne ítélkezzünk elhamarkodottan. Mélyről jövő a vágy, hogy család vegyen körül bennünket. Carver tragikus hősei próbálkoznak, de sehogy sem megy nekik. Folyamatos feszültségben élnek. Elvesztették a kontrollt életük felett. Egy helyben topognak, nem bírnak tovább lépni jelenlegi helyzetükből.

...

 

A teljes írás, az Idegenek a szomszédból, az olvassbelén olvasható.

Raymond Carver: Kezdők; Magvető, Budapest, 2010

Robert Altman, Hollywood hamisítatlan outsidere rendezője volt. 1993-ban mutatták be a Rövidre vágva (Short Cuts) című alkotását, amely bár nem a legismertebb, mégis talán a legjobb filmje. A Rövidre vágva megnyerte a Velencei Filmfesztivált, az akkori Oscar gálán azonban mindössze a rendezői díjért volt versenyben. sikertelenül. Az Akadémia érdektelensége annak fényében is meglepő volt, hogy abban az évben igen fajsúlyos küzdelem folyt az arany szobrocskákért (1993-ban tarolt Spielberg Schindler listája is, Campion Zongoraleckéje, a Philadelphia című film, és Ivory is akkor maradt hoppon a nagyszerű Napok romjaival). A Rövidre vágva azóta majdhogynem a láthatatlan filmek kategóriájába került.

Hogy miért emlékezem meg Altman filmjéről? A bemutató idején fel sem figyeltem a mozgóképes alkotás alapjául szóló történetek írójára. Akkoriban nem tudtam, hogy Altman filmje a késő XX. század amerikai irodalmának egyik legjelentősebb írózsenijének tollából született történetekből rakódott össze. Raymond Carver nevét a magyar olvasók nagy része biztosan nem ismerte. Mindezek figyelembevételével különösen örömteli esemény a Magvető Kiadó abbéli szándéka, hogy a szerző életművét a magyar könyvkedvelőkkel is megismertesse.

Roppant érdekes a Kezdők című novelláskötet születéstörténete. Carver műveinek szerkesztője, Gordon Lish, aki maga is elismert író volt, komoly szerepet játszott abban, hogy milyen formában jelentek meg az író novellái. Nem elég, hogy Lish kőkeményen meghúzta a szerzővel a szövegeket, de helyenként át is írta azokat. Természetesen mindez Carver tudtával és beleegyezésével történhetett meg. A szerző művei a vágott verzióban váltak legendássá. Az író özvegye, Tess Gallagher, aki Carver második felesége volt, azonban hosszadalmas csatározás után elérte azt, hogy az 1981-ben „What We Talk About When We Talk About Love” címmel kiadott kötetet eredeti címén („Begginers”) és vágatlanul, azaz Carver eredeti szövegével megjelenhessen. Erre a kiadásra a szerző halálát (1988) követően jó húsz évig, egészen 2009-ig kellett várni. Ez a szöveg került el a Magvető Kiadóhoz, amelyet végül Barabás András fordított le magyar nyelvre.

Carver hősei ugyanolyan hétköznapi emberek, mint mi. Ezek az emberek nagy reményekkel vetik bele magukat az életbe, de előbb-utóbb elérkeznek egy ponthoz, szembekerülnek egy-egy olyan helyzettel, amikor már nem bízhatnak semmiben sem. Carver ekkor kezdi el szemlélni őket, de nem elemzi őket a pszichológusok módszerével, nem teszi őket oda a mikroszkóp lencséjére, egyszerűen csak megfigyeli „áldozatait”, és kommentár nélkül mesél róluk. Carver nem röhög szereplői képébe, nem ironizál rajtuk, sokkal inkább szeretettel, megértéssel fordul feléjük, de nem szánakozik rajtuk.

A carveri próza egyszerű nyelven íródik, nem rágja túl a szavakat, nem lacafacázik, könnyedén és frappánsan fogalmaz. Nem írja túl magát, kerüli a cicomát, nem véletlenül nevezik Carvert minimalistának, hiszen novelláinak egyik jellemzője a rövidség. A Kezdők című kötetben persze találhatunk egy-két oldalas írást is, és húsz-harminc oldalnyit is, de közös bennük a tűpontos helyzetfelismerés. Jó pár novellát felismerhetünk Altman filmjéből, de érdemes elfelejteni ezt a kapcsolódási pontot, ahhoz, hogy Carvert magát lássuk, bár engem nem zavart az olvasásban ez az emlékkép.

A novellák szinte mindegyikében előkerül az alkohol, mint a meg nem értett, elcseszett lelkek hű barátja. Ezt az állapotot csak olyan ember képes megfelelő módon megfogni, aki maga is részese volt már. Carver nem a levegőbe beszél, tudja, ismeri, amiről beszél. A novellák mindegyike egy értékvesztett világról regélnek, ahol egymástól elidegenedve, magányosan élnek egymás mellett az emberek. A novellák hősei nem értik mi zajlik körülöttük, fogalmuk sincs, hogyan játsszák az életet. Nem feltétlen jó érzés olvasni ezeket a szövegeket, de lesújtó témája ellenére nem riasztó a carveri próza. És miközben az író szavai keményen és őszintén koppannak, közben sugárzik belőlük valami selymes kedvesség, amely miatt nem alszik el a parázs, pattan még egy utolsót a szikra. Legjobb példa erre a kedvenc novellám tőle (Jól jön ilyenkor az a pár falat), amely egy gyermeküket elvesztő középkorú házaspár és a gyermek születésnapi tortáját sütő cukrász gyötrelmet oldó találkozásával zárul, de a kötet záró és egyben címadó műve is említhető, amely a szerelemről szól egyszerű, emberi nyelven.

Carver sosem mesél arról, mi válthatta ki az emberekből az efféle önsajnálatot, nem láttatja, hogyan csúszott ki a lábuk alól a talaj, egyszerűen csak a veszett helyzetek bemutatásával tanít. Mégpedig azt, hogy nagy részben rajtunk múlik, merre indulunk el, az reménytelenség delíriumába süllyedünk-e, vagy megpróbáljuk felnyitni a szemünket, hogy végre láthassunk.

Ma már Altman és Carver sincs köztünk, de olyan súlyos életművet hagytak maguk mögött, amelyre érdemes odafigyelni, mert a mai nap emberének is sok megfontolandó üzenetet tartogathatnak.