Mindenki ismeri azt az állapotot, amikor úgy érezzük, életünk nem halad semerre sem, egy helyben toporgunk. Belső hangunk azt súgja ilyenkor, hogy tennünk kell valamit. De mit? Paulo Coelho épp ilyen helyzetben találta magát 2006-ban. A mindennapok rutinja gúzsba kötötte, szellemi fejlődése megrekedt. Úgy érezte, az idő hiába telik, jottányit sem lépett előre a bölcsesség útján. Fényévekre volt önmagától.

Mestere tanácsát követve utazásra szánta el magát. Válogatás nélkül fogadta el a külföldről érkező meghívásokat, számos országba elígérkezett. Végül Oroszországban felült a transzszibériai expresszre, hogy végigjárja a majdnem tízezer kilométeres vonatutat Moszkvától egészen a Csendes-óceán partjáig, Vlagyivosztokig. Vele tartott orosz kiadója, tolmácsa, aki mellesleg taoista mester és egy ismeretlen, fiatal török lány, Hilal, aki makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy az író társaságában tegye meg az utat. Az Alef e három hónapnyi spirituális önkeresés összefoglalása.

Számtalan állomás található ezen az úton. Az író rendre leszáll a vonatról, fogadja az olvasók gratulációit. Dedikálja könyveit, elbeszélget az emberekkel. Coelho azonban nem írásművészetének népszerűsítése végett indult útnak. Önmagát kereste. A változást pedig a mozgás indukálja. A helyváltoztatás révén olyan emberekkel futunk össze, akikkel még nem hozott össze a sors – legalábbis nem ebben az életben. Ezek a találkozások azonban ébresztő erejűek lehetnek.

Civilizációnk kezdete óta foglalkoztat bennünket a kérdés, hogy a halállal véget ér-e az élet. Vajon ilyenkor átlépünk egy másik síkra? És visszatérünk-e újra a bolygónkra? Az író saját élettapasztalatait osztja meg velünk, a lehető legőszintébb módon. A könyv – és általánosságban Coelho művészetének – megítélése szempontjából éppen a szerző spirituális alapállása a kényes pont. Csak az az olvasó érzi biztonságban magát a könyv világában, aki elfogadja az író attitűdjét. Ellenkező esetben nincs még felkészülve arra, hogy megértse üzenetét. Aki számára idegen ez a terület, nyilván egyetlen Coelho-művet sem vesz kézbe.

Mit üzenhet nekünk Coelho? Miért lehet érdekes személyes példája? Mert általános érvényű törvényszerűségekre hívja fel a figyelmet. Ha mélyen magunkba nézünk, észrevesszük, hogy múltbéli eseményeken rágódunk, vagy azért szorongunk, mit hozhat a jövő. Pedig ez a legrosszabb, amit tehetünk. A folytonos önemésztés eltereli figyelmünket a jelen megéléséről.

Coelho szerint a mában kell élnünk, a jelenben kell megtennünk mindent a boldog és értelmes életért. Nem szabad engedni, hogy eluralkodjon rajtunk a romboló bűntudat. Képesnek kell lenni arra, hogy megbocsássunk másoknak. Ehhez azonban elsősorban magunknak kell megbocsátani. El kell tudnunk engedni halott szeretteinket, és minden megfélemlítő és kétségbeejtő gondolatot. Ugye mennyire egyszerűnek hangzik?

...

A teljes írás, az Utazás önmagunkhoz, az olvassbelén olvasható.