jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Cormac McCarthy: Átkelés; Magvető, Budapest, 2012

Az Átkelésnek – a Határvidék-trilógia második részének – főszereplője, ahogyan John Grady Cole a Vad lovakban, az ismeretlen messzeség megismerésére vágyik. Cormac McCarthy a kiégett, kopár vidéken szabadságukat kereső magányos marhapásztorok (cowboyok, vaquerók) útját követi, a hanyatlásnak indult Vadnyugat mítoszának állít emléket.

Hőseinek a kóborlás a szenvedélyük. „Semmihez sem fűzi őket tulajdonosi viszony.” A Parham család Grant megyéből vándorolt Új-Mexikóba, elhagyva mindent, ami a régi élethez kötötte őket, tanyát, temetőt, halottakat. Az új ranch körül azonban idővel farkasok bukkannak fel, és csordáikat veszélyeztetik. Valakinek el kell pusztítani. A tizenhat éves nagyobbik fiú, Billy indul az éjjeli vadász nyomában, pedig minden helybéli tudja: ember azt ki nem ismerheti.

Az Átkelésben nyoma sincs a Vadnyugat romantikájának. McCarthy két kézzel szórja a pofonokat koravén hősére, aki útja során a saját bőrén tapasztalja meg, hogy mekkora árat kell fizetnie a szabadságért. Vállalkozásai általában tragikusan végződnek, még a hadseregnek sem kell. Egyetlen lehetőség marad számára: „a világnak való nekidőlés”. Lóháton léptet bele a vörösen izzó horizontba, hogy aztán sziluettje egy szemvillanás alatt szertefoszoljék, mint egy gyorsan múló, s talán sosem létezett világ utolsó emlékképe.

Ugyanis a világ a ’29-30-as válságot követően megváltozott. Roosevelt elnök meghirdette a New Dealt, az északi nagyvárosokban hamar megindult a gazdasági fellendülés. De a déli, határ menti területeken mintha megdermedt volna az idő. „Egészen Mexikóig el lehetett lovagolni anélkül hogy az embert akár csak egyetlen kerítés megállította volna.”

Billy legnagyobbrészt egyedül rója ezt a kegyetlen tájat. Nincs hely, ami maradásra bírná, nincs ember, akihez igazán kötődhetne. Belegázol a gyors sodrású folyóba, felkaptat a meredek sziklák közé, a fakó síkságon lépked. Letáborozik, tüzet rak. Lecsutakolja a lovat, tortillát eszik (az asszonyok szeretik nézni, ahogyan a fiú elmajszolja a neki készített ételt). Éjjel szinte mindig úton van, körülöleli a mindenség. Ha elfárad, a csillagok alatt alszik. Mikor újra útra kész, nyergel, s léptet tovább.

McCarthy néha puritán módon fogalmaz, máskor barokkosan hosszúra nyújtja a mondatokat. Bár elhagyja a vesszőket, az olvasó könnyedén rátalál a szöveg hangsúlyaira, lomha ritmusára. Néha olyan, mintha mantrát ismételgetnénk. A tömör párbeszédek, a fordítás nélkül hagyott spanyol nyelvű szövegrészek, a költői tájleírások lélegzetelállító, távoli látomássá formálják a prózát. Ugyanakkor ez a technika szárnyalni engedi az olvasó képzeletét, aki maga is átélheti a magányos ember szüntelen küzdelmét a vad vidékkel.

McCarthy nem kalandregényt írt, de még csak nem is Billy fejlődéstörténetét olvassuk. Nincsenek pörgő akciók, az erőszak is csak néha szabadul el a könyvben. Az Átkelés vaskos kötetében a főszereplővel sok minden megesik, de a történetnek nincsen pontosan lehatárolható kezdete és vége. Az eseményeknél sokkalta fontosabb maga az utazás, és hangsúlyos szerepe van azoknak a hiedelmeknek, mondáknak, corridóknak [balladáknak], amelyeket Billy az út során ismer meg.

Bölcs indiánok, földrengésben elpusztult város romjai közt élő remeték, lezuhant repülőgép kibelezett vázát cipelő cigányok, tenyérjósok, sokat megélt rancherek példabeszédszerű mesékben számolnak be Billynek az évek során felhalmozott tapasztalásaikról. A rendről, az életről, az igazság megismerhetetlenségéről filozofálnak. De a világ valódi természetéről sokat tanul azoktól a poroszlóktól, a könyörtelen földbirtokosoktól, a rablóktól is, akiknek dühe olykor kíméletlenül lesújt rá.

...

A teljes cikk, a "Az úton mindenki egyforma" az olvassbele.com oldalán olvasható.

*
A cikk a port.hu-n is olvasható!

Cormac McCarthy: Az út; Magvető, Budapest, 2010

Két alak botorkál a pernye lepte, holt földön. Egy férfi és egy fiú. Egy feleséget hátrahagyott apa és anyját vesztett gyermek. Északról jönnek, délnek tartanak. Világégés utáni világban járnak, ahol a pusztulás okai ismeretlenek előttük. A teljes reményvesztettség elől menekülnek. Magukat a tűz hordozóinak mondják.

Meghazudtolva a józan tényeket, még bíznak az élet utolsó szikrájában. A remény hal meg utoljára. E mondás szavahihetősége azonban komoly kétségekbe ütközik a kiüresedett univerzumban.

A növényzet kipusztult, az állatok eltűntek a föld színéről, az emberek egyre inkább fogyatkoznak. Az egész világ hajléktalan. A tulajdoni viszonyok felborultak. Senkinek sincs szüksége lakóingatlanra, sőt egyenesen veszélyes a négy fal között maradás. Amikor már nem találtak elég élelmet, a Föld nevű bolygó szerencsétlen két lábon járó fenevadjai egymást kezdték el fogyasztani. Felütötte a fejét a kannibalizmus, mint az anyagba ragadt élethez ragaszkodás kétségbeesett utolsó gaztette. Bármikor az emberségüket feladott farkasok martalékává válhat az, aki kitűnik a vándorlók közül. Elég, ha a falka útjába kerül az ember, kész a baj. Hogy mi történhetett a világ pusztulása után, csak sejthetjük, de felfogni aligha vagyunk képesek. Nem az érdekes, hogy mi okozta a világégést, hanem a 'hogyan tovább' megválaszolhatatlan kérdését szegezik nekünk.

Az emberi szívbe szinte belehasít a dermesztő hideg. Nincs egy reményt adó napsugár sem a szürke égen. Megdermed minden élő szervezet. Akad-e még egy utolsó szalmaszál, amibe még belekapaszkodhat az ember? Ami napról napra a továbbhaladásra sarkallja a fáradt utazót? A nő, az anya már feladta, nem akart tovább e világ részese lenni. Ha rajta múlt volna, a fiút is magával viszi. A gyermek, a fiú sosem ismerte az egykor volt világot, ő a világégés utáni kor szülötte. Ő a tűz, amely fellobbanthatja újra a tartalmat adó szeretetet a kietlen vidéken. Az apa foggal-körömmel küzd. Miért is? Egy jobb jövőért? A fiáért mindenképp. Miatta, érte nem adja fel sosem.

Cormac McCarthy regénye, Az út egy reményteli, ám kilátástalannak tűnő vándorlásról szól. Sosem tudhatjuk, mi van az út végén, ezért kell folytatni. Apa és fia folyamatosan úton van. Vonszolják magukat előre, hátha találnak valami jót ezen a törvények nélküli földön. Útjukat a folyamatos élelemkeresés és a rosszaktól való folytonos félelem hatja át. Egyetlen egy golyó van abban a pisztolyban, amely készen áll bármikor kioltani a fiú életét, arra az esetre, amikor már nincs más megoldás.

...

A teljes írás, az A tűz hordozói, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Cormac McCarthy: Vad Lovak; Magvető, Budapest, 2011

A romantikus vadnyugati hősök kora a huszadik század derekára végleg lealkonyult. Már nem a coltok szava a leghangosabb. A szemhatáron magányosan ügető lovas hosszú árnyéka lassan belehalványodik a vörös fényben úszó tájba.

John Grady Cole családja darabokra hullt: a nagyapát most temették, az apa lélekben már máshol jár, a még mindig fiatal anya színésznői ambíciókat dédelget, a 16 éves fiút pedig iskolába szánja. John Grady vágya, a birtok igazgatása, nem teljesül. Egyetlen megoldás létezik: irány Mexikó!

John Grady és egy évvel idősebb barátja, Lacey Rawlins útnak indul hát. Nem keresik a bajt, megtalálja az magától is őket – a nagyszájú és babonás Jimmy Blevins személyében. A kölyök idősebbnek hazudja magát a koránál, és még a neve sem igazi. Talán a lova sem az övé. Az öntudatos gyerek gondolkodás nélkül belemegy minden csetepatéba, ha igazságérzete úgy kívánja, de amint megnyílik az ég, és megszólalnak az égi harsonák, magzatpózban kucorog a sötétben. Egy viharban elveszíti lovát, ruháit, mindenét…

A két barát immár – reményeik szerint örökre – elválva Jimmytől egy mexikói haciendán kezd el dolgozni. Frissen befogott lovakat törnek be. John Gradynek a lovaglás a mindene. Nem vágyik másra, csak ember és állat harmóniájára. Érezni, ahogy dübörög a vér a ló ereiben, ahogy megfeszülnek az inai. A szél csapdossa John Grady kalapját, simogatja izzadó bőrét. Ló és lovasa eggyé válik...

Texas és Mexikó határvidékén, a csupasz sivatagi tájon tikkasztó, embertelen a hőség. Napszítta, poros úton ballag minden érzelem. Komótosan mozdul minden élő. Az arcokon vadság tükröződik és szépség. A határ mentén ide és oda is kötődik az ember, mégis mindenhol idegen. Jó és rossz között nagyon nehéz meghúzni a határvonalat. Ha egyáltalán létezik. A civilizáció jelei itt-ott már megjelentek, de még mindig érintetlen vidék ez.

...

A teljes írás, a Nem kölyöknek való vidék, az olvassbele.com oldaján olvasható.

Cormac McCarthy: Véres délkörök avagy a vörös alkony a nyugati égen, Magvető, Budapest, 2009

Cormac McCarthy nevét világszerte, de Magyarországon bizonyosan, Joel és Ethan Coen ismertette meg szélesebb körben, amikor a Nem vénnek való vidék című könyvéből négy Oscar-díjjal kitűntetett alkotást adaptáltak. A film alapjául szolgáló regényt a Magvető Kiadó ismertette meg amagyar olvasóközönséggel, kihasználva a film körüli reklámkampányt. A figyelmes olvasó előtt azért McCarthy neve már korábban, az Ulpius-ház Kiadó jóvoltából ismert lehet, hisz a Vad lovak című regény 2000-ben jelent meg a honi könyvpiacon.

Szerencsére a Coen fivérek filmje kapcsán kialakult csendes McCarthy láz nem csillapodott le, a Magvető Kiadó pedig idén márciusban kiadta a szerző 1985-ben napvilágot látott regényét, Véres délkörök avagy a vörös alkony a nyugati égen címmel. A jövőbeli tervek még inkább örömre adnak okot, hisz az író Pulitzer-díjának közvetlen kiváltó oka, a „The Road” című regény megjelenése az év végén, vagy a jövő év elején várható.

A Véres délkörök alapja az 1849-50-es években az amerikai-mexikói határvidéken skalpvadászattal foglalkozó Glanton-banda kegyetlen és véres gyilkosságokba torkolló portyázásai, amelyet a banda egykori tagja, Samuel Chamberlain „My Confession” című munkájában vetett papírra. Chamberlain emlékiratait McCarthy kőkemény apokaliptikus eposszá gyúrta egybe. A Véres délkörök súlyos mű, mindamellett, hogy ritmusában, hangulatában rendkívül egyenletes, a révült monotonitás sötétségébe löki az embert.

McCarthy a Glanton-banda nyomát követve fokról-fokra tárja fel az olvasó előtt a kegyetlenség testet öltött alakzatait, miközben allegorikus szófestészetével mitikus magasságokba emeli a bandát mozgató földöntúli erőket. A regény egy megfordított road movie írott változata, ahol az út nem előre mutat, nem a hős fejlődésének, lelki átalakulásának tanújaként jelenik meg, hanem az elkallódott utasok pokolbeli utazásainak hírvivőjeként mutatkozik meg.

A mexikói határvidék kopár sivatagi táján, ahol tikkasztó, embertelen a hőség, a nap sugarai minden emberi érzelmet felperzselnek, a Glanton-banda sziluettje e tájon riasztó délibáb.ként hat. McCarthy vessző és gondolatjelek nélküli szikár mondatai szenvtelen és szuggesztív módon regélik el az érintetlen kőrengeteg, a végtelen, halott homok között megbúvó világ rendjét.

A könyv tulajdonképpeni főszereplője a névtelen, csak gyerekként emlegetett tizenéves fiú, aki idejekorán ismerkedik meg a világ romlottságával, de McCarthy nem csak a fiú szemén keresztül láttatja velünk a borzalmakat, hisz e világ rendjének magyarázója a bíró, aki mágikus példabeszédeivel rántja le a leplet az emberi létezés alapvető törvényeiről. A bíró lerajzolja az őt körülvevő tárgyakat és szövegbe rögzíti a létezőket, mert azzal, hogy jegyzetfüzetében minden létezőt lejegyez, birtokolja azokat. Ahogy mondja „semmi sem történhet az én tudtom és jóváhagyásom nélkül.”

A bíró által felvázolt világrend, mely szerint „a jog és az erkölcs az emberiség találmánya az erős jogfosztására a gyengék javára”, és a háború örök, amelyben „minden mesterség benne van”, a pusztulás üres létformáját hordozza magában. A könyv befejezése pedig hátborzongató módon kántálja újra ás újra a bíró igazságát.

McCarthy könyve nem könnyű olvasmány, de aki veszi a fáradtságot, hogy végig olvassa, a regény érzékletes megformált leírásaiban többrétegű, kultúrtörténeti és bibliai utalásokkal teletűzdelt, fajsúlyos irodalmi alkotással ismerkedhet meg.

Érdemes megemlíteni Bart István kiváló fordítómunkáját, nem lehetett könnyű dolga a regény magyar nyelvre ültetésekor. A Magvető Kiadó, szerencsére, a Nem vénnek való vidék külcsínéhez igazítva adta ki a szerző komor művét, így a sorozatokat gyűjtő olvasóbarátok is elégedettek lehetnek.

A Kitűnő munkán csak szépséghiba, de nem mehetek el szó nélkül mellette, hogy ismét több bosszantó elírási, elütési hibát fedeztem fel a könyvben. Sokkal körültekintőbbnek kell lenni, hisz egy ilyen komoly munka megköveteli a lehető legéberebb figyelmet.

Cormac McCarthy: Vad Lovak; Ulpius-ház Kiadó, Budapest, 2000

A Coen testvéreknek (Joelnek és Ethannek) köszönhetjük, hogy mi magyarok is szélesebb körben megismerhettük Cormac McCarthy nevét. A szerző számára a – 2005-ben megjelent – No Country For Old Men című regényéből készült filmes változat hozta el a világhírt. McCarthy az idei oscar díjkiosztó gála előtt saját jogán is örülhetett elismerésének, hiszen legújabb könyve, a The Road megírásáért elnyerte a Pulitzer díjat is.
Hazánkban az Ulpius-ház Kiadó jóvoltából már kikerült a nyomdából egy McCarthy mű, mégpedig a All the Pretty Horses (magyarul a Vad Lovak) című regény. Nem lepődünk meg azon a tényen, hogy ez a könyv is annak köszönhette magyarországi megjelenését, hogy népszerű filmet adaptálta korábban a történetből (Matt Damon és Penelopé Cruz játszotta a főszerepeket, a rendezői széket Billy Bob Thornton foglalta el). Nincs új a nap alatt. Panaszkodhatunk persze azon, hogy mennyire méltatlan helyzet az, hogy a hazai könyvkiadáshoz a filmvásznon keresztül vezet az út, de – habár van benne igazság – azt, hiszem örüljünk inkább annak, hogy egyáltalán kézbe vehetjük ezeket a könyveket (Amint azt elektronikus levelezés útján a Szerkesztőségtől megtudtam: a Magvető Kiadó idén ősszel a The Road-ot, jövő tavasszal a Blood Meridiant is kiadja – nem mellesleg ez utóbbit Ridley Scott kívánja megfilmesíteni).
A Vad Lovak is a Texas-Mexikó határvidék szikár tájain játszódik. John Grady Cole és Lacey Rawlins, két tizenéves, éppen ifjú felnőtt San Angeloból neki vág a Kalandnak, szerencsét próbál Mexikóban. A romantikus, Marlboro Men-es lovagolásból embert próbáló felnőtté válás lesz. A fiúk találkoznak egy harmadik kalandorral, Jimmy Blevinssel. A gyerek még náluk is fiatalabb, nagyszájú és babonás. Blevins lova elveszik, és egy mexikói faluban egy karámban találnak rá. Ez nem az a vidék, és nem azok az emberek, aki szó nélkül hagynák ezt. menekülés közben elválnak a fiútól. egy mexikói ranchón állnak munkába, ahol frissen elfogott lovakat törnek be. A törvény keze azonban utol éri őket, és az sem segít a helyzetükön, hogy John Grady a főnök lányába lesz szerelmes. Hosszú út vezet még hazáig, amelyre nem is biztos, hogy rálel az ember.
McCarthy Határtrilógiájának első része hasonlóan kopár mondatokból építkezik, mint a Coenék által megmunkált történet. A különbség csak annyi, hogy a Vad Lovak világa valamivel optimistábban áll a világhoz, mint a No Country. Itt nem csak az ifjúkori romanticizmust jellemző kalandori hévre gondolok, hanem a befejezés hangvételére. A No Country pesszimizmuson túlmutató komorságát a klasszikus westerneket idéző, a látóhatáron elmosódó, távolodó lovas képe jellemzi. A lovas magával viszi a fájdalmát, és történetével nem döngöli földbe az olvasóját. Ha a lovas nem is biztos, az olvasó feloldozást nyer.
McCarthy szikár stílusa figyelemre méltó, kérem a következőt!

Cormac McCarthy: Nem vénnek való vidék, Magvető, Budapest, 2008; Joel and Ethan Coen, 2009


A könyv:

A 2008-as év amerikai filmes díjkiosztó hónapjaiban a Coen-testvérek neve sokszor elhangzott, ahogy remélem az Oscar szobrocskák átadásakor is el fog hangzani egy párszor (erre nyolcszor van esélyük), főleg a végén.

A Magvető Kiadó gyorsabb volt, mint a UIP-DUNA Film, hisz a könyv már január végén az olvasók kezébe kerülhetett, míg a már most sokat emlegetett film csak március 6-án kerül a mozikba. Személyes kedvenceim, a testvér-rendező páros olyan alapanyagot kapott a filmjükhöz, amire első ránézésre, ha nem tudom, hogy ebből már filmet forgattak, azt gondolnám, csak ők adaptálhatják a filmvászonra, mondom ezt úgy, hogy még a filmet nem is láttam (jó de velük, elfogult is vagyok, vállalom). Cormac McCarthy idehaza kevéssé ismert, ezelőtt egyetlen regénye jelent meg, Vad lovak címen (amit szintén megfilmesítettek a méltatlanul felkapott Matt Damonnal a főszerepben).

A No Country For Old Men (mert hogy nevezzük nevén már a gyereket) 10 eddig megjelent regényéből a kilencedik. Legutóbbi művéért, a The Road című regényért 2007-ben Pulitzer-díjjal jutalmazták.A magyarul „Nem vénnek való vidék”-re elkeresztelt könyv (a cím Yeats Hajózás Bizáncba című versének első sorából jön) nem valami optimista könyv.

Valahol Texas és Mexikó határvidékén játszódik a történet. Llewelyn Moss, az egyszerű „főhősünk” (nem mellékesen kiválóan beleillik Coenék legjobb filmjeinek bukott béna főhősei sorába) a pusztaságban három kocsit talál elhagyatottan, körülötte hullák. Az egyik kocsiban találni még némi drogot, és a helyszíntől nem messze egy újabb hulla társaságában egy aktatáskát, olyan 2,4 millió dollárral megtömve. Mit is csinálhatna ilyenkor az ember. Tehetne-e mást, mint hogy magával vigye. Ha nem profi bűnöző, akkor viszont olyan hülyeséget csinál, ami mindenféle racionalitást elfeledtet velünk, visszatér a helyszínre, holott különösebb oka nem lenne rá. Kérdés, hogy ha egyszerre többen is a nyomodban vannak (és ezek közül a legkisebb baj az, hogy köröz a rendőrség), miért ragaszkodsz a pénzhez.

A No Country értelmezésemben egy fajta modern időkbe oltott western, ami nélkülöz mindenfajta lányregényes romantikát, és elmossa a rossz és a jó közötti határokat. Itt is pénzért folyik a harc, ahogy egy jól kitervelt vadnyugati történetben. Van itt üldözés, pisztolyos párharc, leszámolás, de mindez egy évszázaddal később a letűnt korszak után.

Hogy miért pesszimista a könyv? Nincs jó véleménnyel a világról, a megváltozott körülményekről. Az elmúlt világ szócsöve Ed Tom Bell serrif, aki az ügy után nyugdíjazását kéri (nekem kifejezetten tetszettek az egyes fejezetek között dőlt betűvel szedett személyes vallomásai). Ebben a megváltozott világban nincs egyértelműen jó. Llewelyn felad mindent egy táska pénzért, Bell seriffről is kiderül valami a múltjáról. A gonosz ebbe a világba Anton Chirurgh (Javier Bardem állítólag hidegrázóan jó alakítása a filmben) személyében jön el. Egy gyilkoló gép, aki elvszerűen öl, nem a pénz hajtja, és a sorsról papol. Az egyik legizgalmasabb és legdurvább jelenet a könyvben, amikor egy benzinkút pénztárosával beszél arról, hogy mennyit veszített már pénzfeldobással. Feldobásra kerül egy pénzérme, anélkül, hogy a pénztáros rájönne, hogy az életéről dönt a fej vagy az írás. Ő szerencsével jár, más nem. Chirurgh a világunkban jelenlévő Rosszt mutatja meg, ami minden megmagyarázhatatlan tragédiának az oka.

Persze, ha még jobban belemegyünk, akkor ki lehetne vesézni azt is, hogy McCarthy hogy látja Amerikát, egy olyan országot, amelyet elrontott Vietnám, amely elvesztette minden tisztességét. A könyv ráadásul abban az évben jelent meg hazájában, amikor az országvezetés döntése alapján lerohanták Afganisztánt, majd következett az új Vietnámnak is emlegetet Irak. Kíváncsi vagyok a filmre. Sokan mesterműnek tekintik, a könyv szerintem az. Kemény, és a vége valahogy nem oldoz fel.

A film:

Ahogy írtam már korábban, Cormac McCarthy No Country For Old Men című regényét más nem adaptálhatta volna filmre, mint Joel és Ethan Coen. Miért is? Nézzük meg, mondjuk a Fargot, és mást nem is kell ehhez hozzátenni.

A – magyar cím szerint – NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK az Egyesült Államok egyik legvadabb táján játszódik, Texas és Mexikó határán, ahol a két országot csak a Rio Grande választja el egymástól.

Llewelyn Moss a vadászata kellős közepén egy rossz kimenetelű drogügylet nyomaira bukkan a pusztában. Egy-két pick-up, jó pár hulla, egy raklapnyi heroin, és nem messze onnan egy másik hulla társaságában egy táska pénz (kb. 2,5 millió dollár). A baj akkor kezdődik, amikor Moss, az egykori hegesztő, magával viszi a pénzt. Alapjában véve nem lenne semmi gond ezzel, ha nem gondolná fontosnak azt, hogy éjjel visszamenjen a tett színhelyére. A pénzt ugyanis többen keresik.Egy egyszerű, becsületes ember olyan erőszakhullámot indít el, amit még a korosodó, kiábrándult Bell sheriff sem tud megakadályozni. Moss beleillik Coenék antihősei sorába – leszámítva az idétlen vigyorgást – a legközelebbi rokona az autókereskedő, Jerry Lundegaard. Egyiknek sincs fogalma, mibe keveredik, mit indít el. Mindegyik a könnyebb utat válassza, és ez lesz bukásuk alapja. Moss azonban – ellentétben Jerryvel – szófukar lény. Nem véletlen. Ez itt a vadnyugat, XX. századi kiadásban. A No Country egy modern világba oltott western. Itt a szajré, amiért bandák küzdenek. Láthatunk leszámolást, és fegyveres csatát is, csak itt nem a régi faviskók között szólnak a hatlövetük, hanem fém és üveg roppan a sörét és társai hatására. Ez a vidék már nem az a vidék. A jó és a rossz sem az, aminek látszik. Hogyan lehetne akkor itt eligazodni? Bell Sherrif – az ismételten zseniális Tommy Lee Jones – lesz a szócsöve e letűnt kornak. Annak a kornak, ahol létezett ugyan rossz, de megfogható, felismerhető, felfogható volt. Sok helyütt hallottuk már, hogy a drog mindent megváltoztatott, a bűnözés sem a régi. Szerencsére a No Countryban nincs ez ilyen közhelyesen kimondva. A régi szabályok megváltoztak, és nem tudni merre tartanak. Itt van ez az Anthon Chirurgh, akiről nem is tudni, létezik-e egyáltalán. Aki látta, az már nem tud beszámolni róla, ilyen-olyan okból. Nem tudni honnan jött, volt-e gyerekszobája, és nem tudni merre tart, viszont van az embernek egy olyan balsejtelme, hogy ezután mindig itt lesz közöttünk. Chriurgh megtartja a szavát, ha kell nem öl, mert elvei vannak. Javier Bardem elképesztően kelti életre ezt a figurát. Apró mimikával, szinte rezzenéstelen arccal személyesíti meg Chirurgh alakját, és mindeközben sikerül a karakter titokzatosságát megtartania. Josh Brolin a pénztől eszét vesztett kisember látszólagos magabiztosságába burkolt amatőrét profin alakítja, ezután nagyobb kereslet lesz utána is. Woody Harrelson is kap egy rövid és nem éppen hálás szerepet. Ha cinikus akarnék lenni, mondhatnám, hogy Carson szerepét Steve Busceminek adhatták volna. Ő az, akivel Coenék úgy barátilag, poénból, mindig elbánnak. Persze a karakter Harrelsonra jobban illet, így helyén van ez is.
A film castingja nagyon jó volt. Szerencsére ismét lehet látni olyan karaktereket a filmben, akik láttán nem tudjuk eldönteni, hogy sírjunk vagy nevessünk (mondjuk inkább az utóbbit tettem). Ott van például a benzinkutas, vagy a lakókocsi park recepciós nője. Coenék ebben voltakkorábban zseniálisak, hogy ilyen finoman karakterisztikus alakokkal töltötték meg a filmjüket, a legjobb példa erre korábbról, ismételten a Fargo, de Az ember aki ott se volt-ot is említhetnénk. Hála az égnek, hogy a Kegyetlen bánásmód és a Betörő az albérlőm gagyi karakterei után visszatértek az általuk már kitaposott útra.

Az előbbi megállapításomat tartom az egész filmre is. Az érdekfeszítő, finom humorral fűszerezett thriller szép lassan egyfajta korleletté alakul át. Nem éppen optimista a végkifejlete, de így lesz a történet igazán kerekké. Coenék olyan terepre léptek, ahol igazán az elemükben lehetnek. A testvérpáros kitűnően rakta össze a forgatókönyvet, alig hagyva el valamit a könyvből, szinte egy az egyben felrakták a vászonra a regényt. A filmben nincs zene, ami tökéletes megoldás volt szerintem, mondom ezt annak ellenére, hogy a trailert aláfestő idegtépő ütem és a gitárhang szenzációsan lett összedobva. Sokan a film lassúsága miatt fognak fanyalogni. Ők azok, akik a pörgő, agyonvágott amerikai tucat filmeken nőttek fel. Persze ez ízlés kérdése. Aki a rendezőpáros stílusát szereti, nem fog csalódni, sőt mint a húsz ujját meg fogja nyalni. Nem tartom sokra az Oscar díjat már évek óta, de kíváncsi vagyok, hogy ezúttal menyi eszük lesz.

Cormac McCarthy: Az út, Magvető, Budapest, 2010

A könyvpiac év eleji uborkaszezonjára időzítette a Magvető Kiadó Cormac McCarthy Pulitzer-díjas művének, Az út című regénynek a megjelentetését, amelyből John Hillcoat forgatott filmet. A filmadaptációt valamikor tavasszal tűzik műsorukra a magyar mozik, de a torrent program segítségével én már most megnézhettem azt.
Két alak botorkál a pernye lepte holt földön. Egy férfi és egy fiú, apa és fia. Délnek tartanak, északról jönnek. Világégés utáni világban járnak, ahol a pusztulás okai ismeretlenek előttünk. Nem is a világvége kiváltó oka a hangsúlyos, hanem a hogyan tovább lüktető kérdésének megválaszolhatatlansága. A növényzet kipusztult, az állatok eltűntek a föld színéről, az emberek egyre inkább fogyatkoznak. Hogy mi történhetett a világ pusztulása után, csak sejthetjük, de felfogni aligha vagyunk képesek. Amikor az emberek már nem találtak elég élelmet, egymást kezdték el fogyasztani. Felütötte a fejét a kannibalizmus, mint az anyagba ragadt élethez ragaszkodás kétségbeesett utolsó gaztette.
A regény két fő alakja, egy feleséget és anyát vesztett csonka család, aki a teljes reményvesztettség elől menekülnek, bízva a reményben, meghazudtolva a látszat adta tényeket. Magukat a tűz hordozóinak mondják. Tudjuk, a remény hal meg utoljára, de ez az optimista életszemlélet gyakorlata kőkemény akadályokba ütközhet a kiüresedett univerzumban.
Az egész világ hajléktalan. A tulajdoni viszonyok felborultak, senkinek sincs szüksége lakóingatlanra, sőt egyenesen veszélyes a négy fal között maradás, mert bármikor az emberségüket feladott farkasok martalékává válhat az, aki túl feltűnő. Az emberi szívbe belehasít a kőhideg szél, nincs egy reményt adó napsugár sem a szürke égen. Miben bízhat az ember e vidéken? Mi hajthatja előbbre napról-napra? A nő, az anya már feladta, nem akart tovább e világ részese lenni. Ha rajta múlt volna, a fiút is magával viszi. A gyermek, a fiú sosem ismerte az egykorvolt világot, ő a világégés utáni kor szülötte. Ő a tűz, amely fellobbanthatja újra a tartalmat adó szeretetet a kietlen vidéken.
McCarthy regénye erről a reményteli, ámde reményvesztett utazásról szól. Sosem tudhatjuk, mi van az út végén, ezért kell az utazást folytatni. Apa és fia folyamatosan úton vannak, lépésről-lépésre vonszolják magukat előre, hátha találnak valami jót e kőtáblába vésett törvény nélküli vidéken. Útjukat a folyamatos élelemkeresés és a rosszaktól való folytonos félelem hatja át. Egyetlen egy golyó van abban a kézi lőfegyverben, amely készen áll bármikor kioltani a fiú életét, arra az esetre, amikor a pokol karmaiból nincs semmiféle kivezető út.
McCarthy már a Véres délkörök hasábjain megfestette a jelenlévő földi poklot az amerikai-mexikói határvidéken. A vörös alkony festette vidéken egyetlen jótét lélek sem fordult meg. A szerző éjsötét apokaliptikus történetében azonban nem hiányzik a jó. A remény jelenvaló, annak folytonos életbentartása a regény hőseinek feladata. Ahogyan az apa örökösen összeszedi a tűzre való fahasábokat, hogy újra élessze a hidegben melegetadó tüzet, a gyermek ugyanúgy újabb és újabb esélyt ad az emberiségnek az eredendő jó meglelésére.
Az út nem a legjobb McCarthy regény, de komorsága ellenére mélységesen szép történet. Nem sok minden történik a műben, de a szerző központozás nélküli, rövid mondataiból érzékletesen rajzolódnak ki a lélek körkörös stációi. Totth Benedek kiváló fordítói munkát végzett, ez az eredeti szöveg ismeretének hiányában is egész nyilvánvaló.
A könyvhöz képest John Hillcoat – az kell, hogy mondjam – nem sokat tesz hozzá a történethez, így a regényből készült film különösen nagy élményt nem nyújt. Holott, ha önmagában az irodalmi mű szövegét nézzük, ügyes adaptáció a film. Minden benne van a filmben, ami a könyvben fontos. Még a szavak, a mondatok is erőteljesen egybeesnek, nem változtattak rajta. A könyv lelke azonban valahogy nem adaptálódott át a filmvászonra.
Az az igazság, hogy fogalmam sincs, mi hiányozhat Hillcoat filmjéből. A színészek jól végezték a rájuk szabott munkát, a látványvilág, az irodalmi műhöz hűen, egészen komor, mégis az egész valahogy nem smakkol. A film végén nem éreztem azt a szívbe markoló katarzist, amit a regény elolvasása után átéltem. Arra gyanakszom, hogy a film az út hosszú csöndjét, a csontig hatoló ridegségét nem tudta eléggé visszaadni. Az apa gondolatai a fekete éjszaka szívébe nem tudtak megjelenni a filmfelvevőn. Ez lehetett a baj.
Jó ellenpélda a tökéletes adaptációra, McCarthy egyik korábbi regénye, a Nem vénnek való vidék. A regény ugyan nem rossz, de messze van a legjobb McCarthy művektől. A Coen fivérek azonban saját maguktól valami olyasmit adtak hozzá az irodalmi műhöz, amely mesterművé tett a filmet, és egy olyan kivételes eset fordult elő, amikor a filmadaptáció tulajdonképpen jobban sikerült, mint maga a regény. Nem mellesleg ez a film tette Cormac McCarthy nevét világszerte ismertté. Többek között ennek is köszönhető, hogy immár harmadik regénye jelenik meg a szerzőnek a Magvető Kiadó gondozásában. Remélem, nem Az út volt az utolsó a sorban.
Az út vége életben tartja a reményt, amelyhez erős hit kell. Ezt csak egy olyan gyermek hordozhatja magában, aki nem ismeri az egykor világot, de erőteljesen vágyakozik utána.