jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Darvasi László: Vándroló sírok; Magvetó, Budapest, 2012

A Vándorló sírok történetei a megvalósulás bizonyosságát kutatják. Költők, szobrászok, festők, sírásók, Jézus-imitátorok és Jézus-manökenek, férfiak és nők szenvedik el, élik meg az alkotás olykor hétköznapi, olykor különleges csodáját. Minden egyes emberi cselekedet kis méretekben a teremtést mintázza, ezért tulajdonképpen mindenki saját sorsának művésze, állítja a sorok között Darvasi László.

Novelláinak szereplői a sencseni vagy a hsziani agyagban, az egymás után tolakodó szavakban vagy éppen a konok hallgatásban, az elérhetetlen távolságban vagy a közelünkbe férkőzött esztelen szerelemben, a mindig koncentrált figyelemben és a süket monotonitásban akarják megcsípni a valóságot. Dalban, képben; szóban, a megformált anyagban mondják el saját történetüket.

De nagyon fontos, hogy a művész csak akkor szólaljon meg, ha valami másnak is képes hangot adni, mint ami önmaga. Egy másik valakit, egy másik világot kell szóra bírnia. A magán túlmutató dologról kell mesélnie, nevezzük akár isteni fénynek, akár igazságnak.

Vannak még alapvető szabályok, amiket be kell tartani. „Úgy kell megszólalnom, hogy minden felelősség az enyém” – mondja a költő, aki nem hajlandó parancsra írni, miután felismeri, mekkora hatalom rejlik papírra vetett szavaiban. (Fernando Asahar tökéletes élete) Minden kimondott szó, minden megindított cselekvés következményeket von maga után. Lehet, hogy a hatalom birtokosa világra szóló gazdagságot ígér a művészi tettért, a mű számára mégsem több, mint olcsó ékkő gyarló földi jelenlétén. Még ha az alkotó ki is van szolgáltatva mások igényeinek, a felelősség végső soron az övé. Csak ő tud túlmutatni a pillanatnyi érdekek hazugságán, az örökkévalóságot kell szolgálnia, akár az élete árán is.

Az alkotás folyamata egyénre szabott élmény. Nincsen kőbe vésett törvény tehát, ahogy nem létezik többször megismételhető recept sem. Minden azon múlik, mihez kezdünk a ránk bízott tehetséggel, tudással. S az is nagyon fontos kérdés, hogy az elkészült mű mit indít el a közönségben. Ennél a pontnál már maga a befogadás is művészi cselekedet. Aki magába engedi a művet, a teremtés részesévé válik. Ahol tehát befejeződik az író felelőssége, ott kezdődik az olvasóé. Az írás benne tükröződik vissza. S ez a találkozás sosem azzal az eredménnyel jár, ahogyan azt a szerző elképzelte. Nem kapunk megoldókulcsot Darvasi László rövid prózáihoz. Nekünk kell kihámoznunk a lényeget.

A Vándorló sírok az utóbbi hat-hét év novellatermése. Mindegyik történet más térben és más történelmi időben találja meg a helyét. Bejárjuk a bibliai idők Szentföldjét, a buddhista Kínát, eljutunk a spanyol inkvizíció korába is, de vannak mai miliőben játszódó írások is. Találkozunk Jézussal, de nála fontosabb szereplő talán Júdás, Malkus, vagy azok a nők és férfiak, akik így vagy úgy, de Jézus hasonmásaivá válnak. Mindannyiukban a megváltás reménye munkálkodik.

Bár a különféle történetek térben és időben igen nagy utat járnak be, föl lehet őket fűzni az elmúlás tematikájára. Mindegyik írásban a halál ólálkodik. Minden lemondás a teremtésről együtt jár a tett, a test, a lélek halálával. Darvasi nem kezeli tabuként a halált, a földi lét egyszer mindenki számára véget ér.

Lehet kegyetlen, groteszk, szépséges, mocskos, közönséges, fantasztikus, morbid vagy meghitt – szereplői nem idegenkednek a haláltól. Az élet részeként fogadják el. A novellák tanulsága szerint az élet értelme maga a halál, vagy éppen fordítva: a halál értelme az élet. A jelen végessége inspirálja a létezőt a végtelenség megismerésére.

A novellák hangvételében természetesen vannak eltérések, ahogy a szereplők élményei is különbözők. Egyesek szerint „a világ rábízható az emberi beszédre”, és „minden, ami van, a szavak által is lesz, és válik igazzá”. Mások szerint „aki ír, kiengedi a lelkét a testéből”, mert az „másképpen emlékszik, mint ahogyan az ember számára szabadna”. Van, aki bizonyosságot akar, s van, akinek elég a hit. A Holm-féle előadás című írásból pedig egyenesen arra a következtetésre juthatunk, hogy a boldogságot csak akkor érjük el, ha megszabadulunk mindenféle felesleges mozdulattól. A világ működését akkor értjük meg, ha annyira lelassulunk, amennyire csak lehet. Megállni mégsem szabad, mert minden, ami létezik, mozgásban van. Követnünk kell az ismeretlen futót, ameddig csak mozog. Ezt teszi a novella főhőse is, nekünk sincs más esélyünk.

Darvasi prózája sűrű szövésű, intenzív élményanyag. Bármilyen rövid is az írás, mélységében mintha egy egész regény veszett volna el. Úgy képes bevinni a realitásba a fantasztikumot, a valóságosba a szürreálist, hogy kiszámíthatatlanná teszi a történeteit. David Lynch beszél hasonlóan a felfoghatatlan dolgok titkáról. Talán merésznek tűnik az összehasonlítás a más kulturális közegben alkotó filmessel, de Darvasi írásait olyasfajta homály lengi be, amilyen csak a legendákra, a mítoszokra jellemző.

...

A teljes cikk, a Zarándoklatok az olvassbele.com oldalán olvasható.

Darvasi László: Pálcika; Magvető, Budapest, 2012

Ha kíváncsi vagy arra, milyen az ember, kérj meg egy gyermeket, hogy rajzoljon egyet neked. Figyeld meg: a kislány vagy a kisfiú először nagy kobakot kerekít, majd a fejből egyenes vonalat húz, amely alul két irányba megtörik. Középen firkant még egy-egy végtagot, egyet jobbra, egyet balra. Kész is van az emberforma.

Darvasi László legújabb mesekönyvének hőse kétdimenziós figura, akinek emberi tulajdonságai vannak. Pálcika a maga egyszerűségében megmutatja, milyenek is vagyunk. A világra rácsodálkozók és szeretetre éhesek. De talán úgy még pontosabb a dolog, ha azt mondom, tiszta, ártatlan állapotunkban egy kicsit mi is pálcikák vagyunk. Később aztán az élet sűrűjében jól megvastagszunk, bemázolódunk. Tulajdonképpen Pálcika ezért is esszenciaember vagy inkább emberesszencia. Sokkal inkább rokon a legkisebbekkel, ne feledjük azonban, mi, felnőttek is kicsiből lettünk nagyok. Azonosuljunk hát nyugodt szívvel a pálcikaságunkkal.

Pálcika tele van kérdéssel, folyton kíváncsiskodik. Naiv, vidám figura, aki gyermeki módon fürkészi a külvilágot. Érdekli, miben hasonlít a többiekhez, és miben különbözik tőlük. Néha persze ő is elszomorodik. Például azon, ha kicsúfolják. A vastag derekú tölgyek, a hatalmas bükkök, a terebélyes platánok lefitymálják és kinevetik. A kövér bécsi virsli, a nagyképű frankfurti virsli, a hiú véres hurka, a piperkőc májas hurka, a gyulai Kolbász Jóska is kiröhögi. Mutogatnak rá, hogy milyen kis satnya szerzet. Akadnak olyanok is, akik egyenesen lehurkapálcikázzák. A humor és az őszinte jellem azonban mindig kisegíti, így sikerül felülkerekednie a rossz érzésein. Mert lehet ő olyan vékonyka, mint a cérna, őt mégsem falják fel, és Fűrész úr is jobban kedveli a vastag fákat meg az alig vékonyabb ágakat. Pálcikát sosem szeli ketté. No, hát akkor kicsoda is heherésszen? Pontosan! Aki utoljára nevet!

De milyen is ez a Pálcika? Vörös a haja, mint a parázs, Cipője egy kopott, bumbi orrú, vastag talpú bakancs. Sárga dagi hátizsák feszül az egyenes vállán, amitől nem látszik se feje, se keze, se lába. Mégsem láthatatlan. Belefér a tatyójába szinten minden. A szükségesnél biztosan több: szendvics, fényképezőgép, elemlámpa, képes újság, mesekönyv, papír zsebkendő, biciklipumpa, fésű és szájkenőcs. Giriguri pálcikabiciklijén oda tekerészik, ahova csak akar.

A gyerekeket roppant módon foglalkoztatja, milyen emberként éldegélni, jónak lenni. Egyáltalán milyen lenni? Miért mondják rájuk sokszor, hogy te most rossz voltál. Ezt ne csináld, azt nem szabad. Próbálják megkülönböztetni a helyest és a helytelent, értelmezik a nagyvilágot. S bár eleinte mindent apu, s még inkább anyu szemével látnak, szép lassan beszüremlenek világnézetükbe más vélemények is. Barátok, távoli ismerősök, az óvó nénik, a tanár bácsik mondanak ezt-azt erről és arról. Később felfedezik azt a vibráló és beszélő fekete dobozt, meg az internetet és a különböző magazinokat, amelyekből információ hadseregek indulnak rohamra, bevenni a gyerekfejeket.

A mesék pontosan azért kellenek, hogy az ifjú palánták megszerezzék mindazt a bölcsességet, tudást, ami az életnek nevezett össztársadalmi szerepjátékban való részvételhez elengedhetetlenül szükséges. Az örömteli szerepléshez, mondhatni a túléléshez, az kell, hogy minden lény tisztában legyen önmagával. Pálcika is azért járja be a világot, azért pálcikázik, mozgolódik végig az egész könyvben, hogy megtalálja saját pálcikaságának lényegét. Mert mi is a lényeg? Hát hogy az ízléseken nehéz kiigazodni. Valakinek a lekváros palacsinta ízlik, másnak meg a kakaós jön be. Valaki a pálcikát szereti, más meg a bunkósbotot. Ami pedig a legfontosabb: „Egyetlen pálcika is lehet hős!” Ahogy te is, én is.

A képi kultúra korában azonban nincs könnyű dolgunk. A vizuális társadalomformáló tényezők folyamatosan próbálják belénk sulykolni, hogy csak akkor érünk valamit, ha hasonlítunk a metroszexuális ideálra. Legyünk tehát húszas-harmincas éveiben járó, tehetős, egyedülálló nők vagy férfiak. Lehetőleg karcsúak és jól öltözöttek. Ö… izé… Trendik. Fogainkat súroljuk hófehérre, ne mattra, hanem fényesre. És torzítsuk természetellenes grimaszba arcunkon a mosolyt. A műanyag világ rendje szerint olykor azért a család is megengedett. Kell ahhoz nagy ház, három gyerek és négy kerék. Az Ikea patyolattisztaság természetesen ez esetben is olyan alapfeltétel, amitől eltekinteni nem lehet.

Az igazság azonban, mint azt jól tudjuk, egészen más. Lehetünk görbe hátúak, sárgafogúak, mélyszegények, süketek vagy mozgássérültek. Normális az is, ha van egy kis szeplő az arcunkon, némi súlyfelesleg a fenekünkön, anyajegy az állunkon. Ha ez a helyzet veled is, ne parázz. Itt van ugyanis Pálcika, aki segít rajtad. Tudniillik a kicsi és törékeny hős szeret pálcikának lenni. Hogy megmutassa neked is a pálcikaság előnyeit, kilencven rövid történetet mesél el neked. Az apró sztorik tulajdonképpen ugyanazt a témát dolgozzák fel. Mindegyik külön életet él, de a sokféle, ötletes variációk kerek egészet is alkotnak. Világkörképet adnak. A kötetet végig olvashatod az elejétől a végéig, de bárhol fel is ütheted.

Hősünk felkutatja a hozzá közel álló pálcikaféléket és a nagyon távoli rokonokat. Találkozik a ropival, a szívószállal, a varázspálcával meg a karmesterpálcával, a marokkóval (nem a tevés országra gondolok), a füstölővel, a fogpiszkálóval, az óramutatóval és sok más fajtabelijével. Sok vicces esetet sorol fel, amely Daru Dénessel, Pocsolya úrral, Gerbera Erzsébettel és Sün vitézzel esik meg. A Szalonna rablókról ne is beszéljünk. Az egy külön kaszt. Főhősünk, miközben keresztül pálcikázik az egész világon, tengernyi komoly gondolatnak is nekiszalad. Olvashatunk a hasonlóságokról és különbözőségekről, és arról, hogy nem a látszaton múlik, ki a jótét lélek és ki a mogorva dudva. A mesék szólnak a szerelemről és a varázslásról (ez különösen tanulságos történet), a rémséges álmokról és a félelmetes lyukakról. A görögözést és a girigurigázást meg csak úgy mellékesen jegyzem meg.

Úgy hiszem, Pálcika komoly segítségére lehet gyereknek és felnőttnek is abban, hogy jóban legyen azzal, aki benne legbelül lakozik. A Jóskával, a Sárával, a Tercsivel, a Fercsivel, a Katával, a Klárával. Sorolhatnám, ahány nevet csak találni lehet a naptárban. Mert az a legfontosabb, hogy okézsoké legyen kint és bent, lent és fent. Én se, te se utálj a tükörbe nézni. Gondolj bele! Egy olyan ország, ahol mindenki tök ugyanolyan, mennyire dög unalom lenne. Nem vagyok én képernyő-ellenes, de ezt nem szajkózzák (n)agyon a televízióban. Bezzeg mennyivel jobb az a könyv, ami ilyen szerethető főhőst és ennyi sok kedves mellékszereplőt ismertet meg veled.

...

A teljes cikk, a Pálcikaönarcképek az olvassbele.com oldalán olvasható.

Darvasi László: Virágzabálók; Magvető Kiadó, Budapest, 2009

Ha a kortárs magyar irodalom terén személyes kedvencet kell keresnem, Darvasi Lászlót választom, egészen bizonyosan. A könnymutatványosok legendája című – első – regénye elolvasása óta nagy hatást gyakorol rám prózája, amely a magyar irodalmi berkekben népszerű posztmodern szövegirodalom (Garaczi, Kukorelly, Esterházy, de még Nádast is ide sorolnám) mellett – véleményem szerint – üdítő kivétel. Darvasi szavaiból történetek bontakoznak ki, sőt legendák, mítoszok születnek. Ha elcsépelt, irodalmilag leegyszerűsítő, kategóriával akarok élni, azt mondhatom, hogy Darvasi a mágikus realizmus képviselője, a Kárpátok Márquez-e, aki a kelet-európai népcsoportok történelméből sajátos ízű mítoszt sző.
Legújabb regényének, a Virágzabálók című művének a megjelenését azóta vártam, amióta a szerző egy, a Pécsi Művészetek és Irodalom Házában megtartott beszélgetés során elmondta, hogy több évre visszavonul legújabb regénye megírása érdekében. Bár az évek során több részlet jelent meg a készülő könyvből különféle irodalmi folyóiratokban, egyiket sem olvastam el. Nem szeretek egy készülő műből részleteket olvasni, úgy gondolom, hogy a kíváncsiságom egy alkotás szerves egységét ennyire nem sértheti meg.
A könyv az idei Ünnepi Könyvhét idején jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Sokáig ácsingóztam éhesen a könyvre, gyér anyagi körülményeink miatt nem mertem megvásárolni, a könyvtárakban lekéstem a kikölcsönzéséről, mígnem feleségem meglepett nyaralásunk előtt egy példánnyal. Általában gyorsan olvasok, de Darvasi regényének időt hagytam, had álljon össze az egész a fejemben, a lelkemben. Még a horvátországi utazásunk előtt kezdtem el olvasni a könyvet és egy bő hónap alatt értem a végére. Nem az unalom tartott vissza attól, hogy rögtön befaljam az egészet, de az élménygazdag nyaralás is elvont az olvasástól, valamint nem akartam egy általam nagyon vágyott könyvön hipp-hopp túljutni.
A Virágzabálók Magyarország XIX. századi, olykor fennkölt, olykor vérzivataros történelmébe repít vissza minket, a 48-as forradalmat közvetlenül megelőző eseményektől kezdve, a Bach-korszak megtorló rezsimén át egészen az Osztrák-Magyar Monarchia születésének idejéig, sőt azon is túl. Darvasinál a történelem olyan háttér, amely együtt lélegzik a regény tulajdonképpeni cselekményével, a valós és vélt események kéz a kézben támogatják egymást, hogy egy sajátos ízű, hangulatú mágikus világgá lényegüljön át az egész.
Darvasi főhőse Szeged és a várost benépesítő népek, a szerbek, cigányok, zsidók, magyarok, örmények stb. sokasága. Szeged a nemzetek olyan találkozóhelye, amely tökéletesen festi meg a császári birodalom, majd később a Monarchia szétesését okozó, sőt a közelebbi múltban is megtörtént nemzetiségi feszültségeket.
Darvasi nagy ívű regényét ötszemszögből írta meg, a történet tulajdonképpeni főszereplői, Pelsőczy Klára, Gilagóg vajda, Szép Imre, Pallagi Ádám és Szép Péter, akik ugyanannak a változásokkal teli évszázadoknak a lakói, más és más aspektusból regélik el életük és a térség népeinek meghatározó időszakát, akiknek elbeszélését Schütz bácsi, a helyi doktor alakja fogja egybe. Darvasi „tarantinós elbeszélésmódja” nem egyszerűen ügyes írástechnikai húzás, hanem történetvezetési és -kezelési bravúr. Az egyes elbeszélések sosem csak ugyanazokat a történéseket ismétlik meg más állásból, mint a korábbi szereplői aspektusok, hanem újabb jelentésréteget társítanak a regény gazdag szőtteséhez.
Hasonlóan első regényéhez a Virágzabálókat is időn kívüli alakok töltik meg, akik egy földrajzilag megjelölt hely szellemileg körülhatárolt lényegét jelenítik meg. Ezek a ködből előtáncoló alakok némiképp rokonságban vannak az első regény könnymutatványosaival, akik egyidejűleg csodatevők és a történelem tanúi.
Darvasi kelet-európai mitológiája szavakból épül fel, és végül szavakra esik szét, a történetek már nem ismétlik újra magukat, a változás újakat hoz magával, de az már egy másik történet lesz.
Persze elfogult vagyok, de – véleményem szerint – Darvasi megkerülhetetlenné vált a kortárs magyar próza palettáján.