Vajon sejthették-e a Lumière-testvérek 1895 legvégén, amikor a párizsi Boulevard des Capucines-on álló Grand Caféban néhány tucatnyi fizető vendég előtt megtartották első mozgóképük nyilvános vetítését, hogy találmányukkal forradalmasítják alkotó és befogadó egymáshoz való viszonyát. A film ugyanis különféle technikai eljárások felhasználásával megteremtette a mozgás illúzióját, és a látvány által életre hívott információk segítségével nagy hatást gyakorolt nézőjére. Létrejött egy olyan szerzői nyelv, amely a 20. században meghatározó szerepet követelt magának a művészeti ágak között.

A mozgókép feltalálását követő első három évtizedben a film néma maradt. Habár már ekkor is sokan törekedtek az egyes jelenetekhez tartozó jellegzetes hangos atmoszféra megteremtésére – összekapcsolták például a vetítőgépet a gramofonnal, de próbálkoztak a vászon mögé bújtatott szinkronszínészek hangalámondásával is –, a némafilm korszakában a legtöbbször zongora (ritka kivételként nagyzenekar) kísérte a színészek kifejező arcjátékát, és a cselekmény megértését az egyes jelenetek közé beszúrt feliratok segítették.

A hang nélküli film korában a mozizás vásári mutatványból a század jellegzetes tömegszórakoztató iparágává vált. A korszak végére kifejlődött szinte valamennyi népszerű filmes műfaj és filmtípus, létrejöttek a nagy amerikai filmstúdiók, kialakult a tömegfilmgyártás hatékony rendszere.

A húszas évek közepétől seregnyi mérnök kezdett el azon munkálkodni, hogy sikerüljön a hangot magán a filmszalagon rögzíteni. Az erőfeszítéseik sikerrel jártak és az évtized végén fontos korszakváltáshoz érkezett a film története. Megszületett a hangosfilm. A némafilmesek pedig munka nélkül maradtak.

Erről a korról szól A némafilmes (The Artist). Az 1920-as évek végén karrierje csúcsán álló karizmatikus és sármos némafilmsztár, George Valentin (Jean Dujardin) úgy érzi, bármit megtehet, amit csak akar. Megvan mindene: hűséges feleség, pompás családi palota. Ódákat zeng róla a sajtó, a szakma díjakkal halmozza el. A producerek a tenyeréből esznek. Nem esik nehezére meggyőznie például legújabb filmjének készítőit, hogy adjanak szerepet a szemrevaló, ám teljesen ismeretlen Peppy Millernek (Bérénice Bejo).

Igen ám, de Hollywoodban új szelek fújnak. A nézőknek elege van a tátogásból, hallani akarják végre a színészeket. Ennek ellenére Valentin nem kíván az új igényekhez idomulni, és a némafilm mellett kötelezi el magát, hiszen az hozta meg sikerét. A szórakoztatóipar nem tűri meg a konzervatívokat, ellenben Peppyt, az új reménységet tárt karokkal fogadja. A hangosfilm érdektelenné teszi Valentint. Viharos sebességgel foszlik semmivé, ami a csúcsra emelte. Elveszíti széles rajongótáborát, vállalkozásai csődbe mennek, felhalmozott vagyonát elárverezik, felesége elhagyja. Valentin egyenes úton halad a teljes idegösszeomlás felé.

A némafilmes című mozi azonban hű marad Hollywood nagy meséjéhez. Miután Peppy és George az első közös szerepelés után külön utakat választ, a lány csillaga éppen a hangosfilmnek köszönhetően emelkedik fel. Az ifjú sztár nem feledi egykori mentora segítségét és – a kölcsönös vonzalom okán is – megpróbálja megállítani a férfit a tragikus kimenetellel fenyegető lejtmenetből. Természetesen akad némi huzavona a megoldást illetően, de a Fred Astaire-féle zenés-táncos produkció vállalható kompromisszumnak tűnik mindkettőjüknek. Az álom tehát folytatódhat. (Aki véletlenül áthallást vél felfedezni az Ének az esőben alaphelyzetével, nem téved.)

Michel Hazanavicius filmje azokba az időkbe repíti vissza nézőjét, amikor a mozit még filmszínháznak nevezték, és a moziba járás ünnepinek tekintett társadalmi esemény volt. Hollywood vállaltan a szegényebb és kevésbé művelt rétegek szórakoztatását tűzték ki célul. Az amerikai mozgókép nem elsősorban nevelni akarta nézőjét, hanem időlegesen eltávolítani a valódi élettől. A mozi (h)őskorában természetesen fontos volt a jegybevétel, de a filmek legtöbbször a nézők álmodozásvágyának csillapítását szolgálták.

A francia-belga koprodukció a filmtörténet korai szakaszának állít emléket, miközben tisztelettel fejet hajt a mozi varázsa előtt. Klasszikus karrier- és szerelmi történetbe csomagolja mondanivalóját, ezért nem is érdemes számon kérni rajta az egyedülálló, sosemvolt történet hiányát. Cselekménye se nem több, se nem kevesebb annál, mint amit a megidézett korszak irányadó művei elbeszéltek. A gigászi költségvetéssel létrejövő szuperprodukciók korában született A némafilmes tehát elsősorban nosztalgiamozi. Egy letűnt kor jellegzetes filmes nyelvét ébreszti fel Csipkerózsika-álmából.

Hazanavicius elbeszélésének tárgyát annak sajátos korabeli nyelvén szólaltatja meg. Az alkotók vállalkozása azért szokatlan, mert a filmben alkalmazott technikáról és elbeszélési stílusról napjainkban már csak a leporolt emlékezet mesélhet. Merészsége abból adódik, hogy megpróbálja megmozgatni a készen kapott élmények és gondolatok korában élő modern ember befogadói képzeletét. Visszhangja pedig azért nagy, mert megkapó az az elegancia és természetesség, ahogyan visszahozza a jelenbe a múltat. Mintha mindez magától értetődő lenne.

...

A teljes cikk, a Csendet kérek! az olvassbele.com oldalán olvasható.