Veronica Hagerty, a sok gyermekes Hegarty család egyik sarja Dublinból Londonba utazik, hogy hazavitesse fivére, Liam holttestét, aki saját kezűleg vetett végett életének. Miközben intézi a halállal együtt járó hivatalos ügyeket, szervezi a temetést, igyekszik a világ különböző pontjairól összeterelni a család szétszóródott tagjait, emlékei szűrőjén át megpróbálja összerakni ok és okozat viszonyrendszerét, hogy számára világossá váljon, miért választotta szeretett bátyja eme tragikus, végső és visszafordíthatatlan megoldást.

Veronica visszaemlékezése során megismerkedünk a Hegarty család életének meghatározó momentumaival, amely az öröm, a civódás, a szeretet, a közöny, az összetartozás, az idegenkedés, a közösség és a magány elemeit mutatja felénk. Visszamegyünk egészen Veronica nagyanyjáig, Adáig, aki beleszeretett egy férfiba és egy másikhoz ment feleségül, a gyerekkori emlékek közül pedig szép lassan előbotorkál egy emlékkép, amely minden családtag előtt titok, a mamának pedig nem lehet róla szólni, és amely valószínűleg elindította Liamat az alkoholizmus, a cinikus züllöttség rögös útján.

Veronica és Liam a Hegarty család gyerekserege közül egymáshoz időben a legközelebb születettek, talán éppen emiatt ápoltak egymással szoros viszonyt. Egy olyan családban, mint a Hegarty, megszűnik az intimszféra, hiszen nincs a háznak egy olyan szeglete sem, ahol az ember egyedül lehetne gondolataival. A paradoxon éppen abban áll, hogy az egymás mellé zsúfoltság nem csak a szemérmet bontja le, hanem az őszinteséget is csak a felszínen tartja. Valószínűleg, ha az ember nem képes arra, hogy önmagának a külvilágban megfelelő szabad teret alakítson ki, akkor azt belül teremti meg. Néha azonban ez végzetes lehet, hiszen olyan dolgok maradnak kimondatlanok, kibeszéletlenek, amelyeket egyedül képtelenség feldolgozni.

Liam nem volt képes megbirkózni a saját titkával, amelyről egyedül csak Veronica tudott, de ő sem tudta bizonyítani annak valóságát. A regény ide-oda ugrál jelen és múlt között, Veronica felmelegített emlékei és a homályos jelenvalósága között. Veronica kétségbeesetten akarja megfogni az igazságot, eközben ráébred saját családi élete sivárságára, elhibázott döntéseire. Az emlékezés során a nagyszülők fiatalkorából indul a nyomozás, amely folyamán minden tett, kiejtett szó, vélt gondolat megkapja a maga igazát Veronica tolmácsolásában. Veronica megvizsgál minden egyes porszemet az emlékezés sarokjában, szétcincálja a tényeket, felöltözteti saját tapasztalatokkal, összeveti az azóta történtekkel, végül értékeli a ma eredményét. Anne Enright regénye felettébb szókimondó, olykor cinikus, olykor egészen alpári, de messzemenően őszinte módon tálalja elénk a bátor szembenézés történetét önmagunkkal.

A könyv ritmusával olykor nehéz tartani a lépést, hiszen a múlt és jövő közötti képváltás mindig csapongó, olyan hektikus tudatmozdulat, amelyre igazán csak az képes, aki benne van, vagy aki rá van hangolódva arra. Éppen ezért nem könnyű olvasmány Enright könyve, de érdemes magunkhoz venni A gyászolók gyülekezetét, amely tulajdonképpen a gyászmunkáról szól, egy általunk szeretett ember halálának feldolgozásáról.