A Szent István általi Államalapítás okán hosszúra nyúlt hétvége már csütörtök délután elkezdődött. Délután fél 5-kor a Nagy Lajos Gimnázium előtt gyülekeztünk, hiszen végre elszántuk magunkat, hogy megnézzük a Munkácsy-kiállítást. A Debrecen városától fél évre kölcsönkapott tárlat mindössze három képből áll, ám micsoda festmények azok! Munkácsy trilógiája [Krisztus Pilátus előtt (1881); Ecce Homo (1896); Golgota (1884)] egységes tematikájának és – elkészültének időbeli távolsága ellenére is – stílusa miatt a művész talán legnagyobb hatású alkotás-együttese, amely miatt nyugodtan mondhatjuk, hogy Munkácsy Mihály igényt tarthat a festők Pantheonjának belépőjegyére.

A képek születésük óta kalandos utat jártak be, ezért is jó együtt látni őket. A pécsiek – a szűkre szabott keretek között – ügyesen oldották meg a festmények közönsége elé állítását, az azért egészen nyilvánvaló, hogy a három hatalmas alkotás a jelenleginél jóval nagyobb teret igényelne magának. Mielőtt az ember belép a terembe, rövid, tömör és lényegretörő gondolatokat olvashat a három festményről. Célszerű elsőként ezek elolvasását megejteni, hogy aztán a teremben már csak a festményekkel foglalkozhasson az ember. Szinte ráborul az emberre mindaz a tudásanyag és érzésvilág, amit Munkácsy a festményekbe sűrített. Ebben a szűk térben fél óránál többet nem is bír el az ember.

A kiállítás megtekintése 1500 forintba kerül a látogatónak. Véleményem szerint, korrekt összeg ez a látottak fényében. Ami azért kissé felháborító, hogy egy összehajtogatott A4-es papírlapért, amin néhány gondolat van a kiállításról 250 forintot elkérnek. Itt érhető tetten a turisták lenyúlásának üzletszerű kéjelgése. Ezen a negatívumon azért lépjünk túl, és csodáljuk Munkácsy tehetségét.

Augusztus 20. napján, míg az ország az ünneplésre készült, mi elhagytuk az országot, Eszékre mentünk kirándulni. Eszék sokak emléke a múltból, a jugóba tartó vásárló utak egyik célállomása. Eszéken mindent meg lehetett vásárolni, vagy legalábbis minden mást, mint amit itt nem. Nekem ez az élmény kimaradt a nyolcvanas évekből. 2010 augusztusáig kellett várnom, hogy eljussak a Dráva partján fekvő városra.

Nem olvastunk utána semminek, mint azt teszik a rendszerető turisták többsége, egyszerűen csak kirándulni szerettünk volna egyet, amikor is csak a benyomások számítanak, nem a lexikai tudás. A város belvárosát jártuk körbe. Eszék kedves város képét mutatta nekem, ahol egyszerre van jelen a jövő (a város határában zajló hatalmas építkezések képében) és a múlt (a volt szocialista rezsim építészeti maradványainak öröksége nem enged felejteni).

Sétálgattunk, vettünk némi helyi finomságot, az Eurocrem csokiról kiderült, hogy az tényleg csak Szerbiában lelhető fel, itt maximum a mogyorókrémek között található ilyen nevű termék. Kávéztunk egyet a Dráva parton, a Hotel Osijek tövében, mert utcai mellékhelyiséget sehogy sem találtunk. Márk egy fél órácskát pihent a babakocsiban. Miután felébredt, elindultunk haza.

Estére a városba mentünk, ahol Lilla és Thorsten újszülött gyermeke (Marcell) egészségére ittunk sok kedves ember társaságában. A spontán módon összerántott tejfakasztó buli – a távolság miatt – a főszereplők hiányában lett megtartva, de ez minket nem zavart különösen. A Café Zaccban alig több mint két órát tartózkodtunk, de a roséból készül kétadagnyi viceházmester, és egy négycentes Finlandia vodka kellően bizonytalanná tette hazafelé a lábam alatt a talajt.

Szombat délelőtt otthon játszottunk fiammal, nem igényelte a játszótér közelségét, az újonnan felfedezett karácsonyi ajándékkal játszott inkább. Délután a városba mentünk korzózni. A Széchenyi tér és a Színház tér hatásterületét jártuk be. Márk vezetett bennünket. A Színház előtt beindult a futógép, én csak loholtam utána, hogy – ha kell – összeszedjem testrészeit. Estére kellőképpen kifárasztotta magát.

A hét utolsó napját otthon töltöttük. Délelőtt – szokás szerint – a játszótérre mentünk. A reggeli ébredezés után, szinte minden alkalommal nehezen indulok útnak. Valahogy nem fűlik a fogam hozzá, tartok attól, hogy unatkozni fogok a játszótéren. Persze sosincs így. Miközben labdázunk, kergetőzünk, segítem a csúszdázásban, társulok a homokozásához vagy követem a motorozásban, maximálisan élvezem az együttlétet, sőt valami égen túli békesség fog meg olykor. Ezúttal sem íródott másképp a forgatókönyv.

Az ebédet követő majd kétórányi altatás szinte minden álmot kivert a szememből, pedig fiam is, én is alig bírtuk tartani szemünket fél 1 tájékán. Végül nehezen, de csak elaludt Márk. Délutáni sziesztája hosszú nem lehetett, mert vendégeket vártunk délelőttre. Rég nem látott barátaink a hasonló korú fiukkal jöttek hozzánk látogatóba. Az eredmény a lakásban szanaszét heverő játékok halma, két szobáról-szobára rohangáló gyermek, na meg ami ezzel jár, hangos boldog kiáltások. A végére beizzottak a fiatalemberek, pedig eleinte Márk még ébredezett, Gergőke pedig a dackorszakának adott hangot, amire később Márk is rákontrázott, mielőtt szent lett a béke.

A vasárnap este szinte pontról pontra követte a délutáni alvás forgatókönyvét, de csak-csak álomba szenderült gyermekünk. No, hát igen hól sikerült hosszú hétvégén vagyunk túl. Mondhatni, nem a hétköznapokat pihentük ki.