Az idei nyáron belföldi vakációt terveztünk. Tettük ezt azért is, mert egyrészt az idei évben a tengerparti nyaraláshoz nem álltak rendelkezésünkre megfelelő pénzügyi források, másrészt az üdülési csekk kényelmeit még ebben az évben igénybe tudtuk venni. A két évvel ezelőtti soproni kirándulás után ezúttal Esztergomot választottuk célpontunkká. Én körülbelül tíz éve jártam arra utoljára, feleségem pedig még sosem látta a várost, Márknak meg természetesen minden újdonságként hat. Ideje volt elnézni arrafele.

Nyaralásunk elején útba ejtettük Budapestet és réglátott kedves barátainkat, akiknél az utóbbi években nem tudtuk tiszteletünket tenni. Egy estét és egy délelőttöt töltöttünk velük, ami nagyon kellemes újralátásnak bizonyult. Ica és Péter kedvesen megvendégeltek minket, sőt – mint kisgyermekes családnak – beszerveztek nekünk egy Budakeszi Vadaspark látogatást. Úgy éreztem, hogy ott folytattuk, ahol pár éve abbahagytuk, de amely a gyermekvállalás okán megfordult életrendünk miatt kicsit abbamaradt. Kedvességük egészen odáig terjedt, hogy a Balatonra való indulásukat is eltolták pár órára, hogy fiunk az ebéd után kényelmesen szúnyokálhasson egyet.

Végül jó érzéssel és gazdag élményekkel indultunk tovább Esztergom felé. A kifejezetten modern vonat meglepően lassan, majd másfél órán keresztül vitt minket célállomásunk felé. Állítólag a rossz vasúti viszonyok okozzák ezt a differenciát. Házigazdáink már vártak a vasútállomáson, autóval vittek a szállásra, hogy ne kelljen az egész városon bőröndjeinket áthurcolni.

Esztergom, Molnár sor 13. Itt található a Mami kertje Apartman, Esztergom utolsó épen maradt vizimolnár háza a Bazilika alatt, az esztergomi vár északi bástyájának tövében áll, gyakorlatilag a Duna partján. Az apartman weboldala szerint, „ez a békés környék lehetőséget nyújt a nyugodt pihenésre, kikapcsolódásra - reggelente a rózsaillatú harmatos kert, napközben a Dunán elmenő hajók búgó kürtje és a Bazilika nagyharangjának kondulása, esténként a rigók éneke és a csodás dunai naplemente feledteti a nagyváros zaját.” És tényleg, nincs mit tagadni. Ezekre a szavakra egyből felcsillant a szemünk az interneten való szálláskeresgélés közben. Azzal találkoztunk ott létünk alatt, amit ígértek. Házigazdáink egy csipetnyit sem túloztak magukról. Egy gyermekes, fiatal házasoknak kiváló szálláshely ez az apartaman. A szoba-konyha-fürdős lak nett összkomfortja mindent megad, amelyre szüksége van az embernek, és amint kilépünk az apartmanból, egy rendezett, ámde kellően vad kerttel találjuk szembe magunkat, ahol az sem baj, ha a málna gyökeret ereszt a rózsabokrok tövében. Gyermekünk itt mindent megtalált, amire szüksége volt, homokozó, kismotor, bicikli, egyéb játékok fogadták őt a kertben. A legnagyobb örömöt azonban a házigazdák (Márta és András) unokája, Lizike adta. Több sem kellett, tudtuk, hogy jó helyre érkeztünk. Van, akinek biztosan nincs ínyére, ha a nyaralás alatt a szállásadók karnyújtásnyira vannak, de a Mami kertje tulajdonosai nagyon ügyesen „kerültek bennünket”, pedig mi egyáltalán nem bántuk a jelenlétüket, sőt Márk és Lizike folytonosan egymásnál szomszédolt, nekünk pedig – többek között – különösen jól esett az, amikor egyik este András megjelent egy üveg vörösborral, hogy beszélgessünk kicsit.

Még idehaza sok mindent terveztünk, például, hogy elmegyünk Visegrádba, megnézzük a Duna-kanyart és a fellegvárat, majd hajóval jövünk vissza Esztergomba. Ott létünk során az is eszünkbe jutott, hogy elmegyünk Dobogó-kőre, elzarándokolunk a Föld szív-csakrájához. Végül Esztergomon belül maradtunk, mert rájöttünk, hogy Márk éppen abban a korban van, amikor nagy utazásokat nem érdemes tervezni, főleg autó nélkül. Elegendő energiát emésztett fel, hogy rohanjunk a játszó, ugrándozó, motorozó fiunk után. Annyit mentünk így is, hogy nem is volt már igényünk többre. Párkányba azért átmentünk kétszer is, de Párkány egyetlen nevezetessége az esztergomi Bazilika, Párkány meg szinte Esztergom külvárosa.

8 napot tartózkodtunk Esztergomban. Ezalatt láttuk párszor a Szent Adalbert Bazilikát. Esztergom tulajdonképpen a Bazilikáról szól. Nem léphetsz egyet sem úgy, hogy ne lássad a szakrális építményt. Valóban csodálatos látvány, ahogyan tiszteletet parancsolóan magasodik az ember feje fölé. Először családilag próbáltuk meglátogatni a templom belsőt. Miután azonban Márkot megakadályoztuk abban, hogy felmásszon a főoltárhoz, fiunk próbára tette a templomi akusztikát. Ezt követően felváltva látogattuk meg a templomokat, kiállításokat. Túl sok ilyen kultúrprogramra azért sem szántunk időt, mert egyrészt egy két és fél éves gyerekkel nincs komoly esély túl sok efféle kikapcsolódásra, másrészt mert mi sokkal inkább a hely hangulatát szeretjük felszívni, mintsem hogy folyamatosan kiállításokat, régi épületeket járva, annyi információt szorítsunk magunkba, amely befogadására nem képes az ember szelleme-lelke-teste. Mialatt családom az ebéd utáni sziesztáját töltötte, én az olvasás vagy bóbiskolás helyett azért néha elindultam egyedül csatangolni. Így mentem fel a bazilika kupolájába, megcsodálni az elém táruló panorámát. Eleinte Márkot is fel akartam vinni oda, de be kellett látnom, hogy egy dackorszakban lévő gyermekkel nem feltétlenül kell neki vágni a 413 lépcsőfoknak. Egy másik ilyen alkalommal, Pablo Picasso 95 grafikájából, litográfiáiból, szénrajzaiból és fametszeteiből álló, kifejezetten igényes ízléssel összerakott kiállítást néztem meg. A szerző bemutatott művei a művész és alkotása kapcsolatát feszegetik, azt próbálják megfogni, hogyan születik meg az alkotói gondolat, az ihlet forrására fókuszálnak mind. Rég voltam ennyire alapos egy kiállítás megtekintése során. Legtöbbször csak elfutunk a kiállított festmények, tárgyak előtt, fel sem fogjuk, mit látunk. Tesszük ezt annak ellenére, hogy tudjuk, így nem érdemes semmit sem megnézni. De hányszor cselekszünk tudásunk ellenére! Ezúttal semmi sem sürgetet engem, és nagyon élveztem.

Még egy nagyszerű kulturális élményről szólnom kell. Mégpedig arról a dzsámiról van szó, amely a Duna parton található, pár lépéssel a Mami kertjétől. Az Özicseli Hadzsi Ibrahim-dzsámi az 1600-as évek első felében épült a Víziváros legrégibb erődített épülete, a Veprech-torony átalakításából. A város visszafoglalása után érseki magtár lett. A 19. és 20. század fordulóján a Pecz család birtoka, lakóház volt. A szomszédos épületet, ahol egykor egy tekke, azaz egy derviskolostor működött, gyárrá alakították. A II. világháború után a vagyont államosították. 1953-ban a Pecz-művek dolgozói költözhettek be a házba. A két épület közötti egykori törökfürdő még 1962/63-ig működött három medencével. A házat a lakók 1957-ben megvették. 1998 őszén vendéglőnek vásárolta meg a tokodi Rosenberg Hungária Kft. Ekkor a Balassa Bálint Múzeum figyelemfelhívása alapján a cég eredeti elképzelésein változtatva, magára vállalta az imaház helyreállítását. A felújítás 2006-ban kezdődött meg, amelyet 2007. végén adtak át, de csak idén július elsejétől lehet napi rendszerességgel – ingyen! – megtekinteni. Az épület a szomszédos Malom-bástyával együtt idegenforgalmi látványosság (török kávézó, múzeum) lesz az elképzelések szerint.

Mikor betértem az egykori imaházba, egy fiatalemberrel találtam szembe magam, akiről első gondolatra az jutott eszembe, hogy nyári diákmunkaként gondnoki feladatokat lát el. Meglepetésemre, nagyon kedvesen, közvetlenül és lebilincselő módon mesélni kezdett a dzsámi felújításának történetéről, az egykori Vízivárosról, valamint Esztergom és Párkány történelmét megmutató kutatási forrásmunkák milyenségéről. Megdöbbentő találkozás volt, igazi kellemes meglepetés. Mit számított az, hogy épp leszakadt az ég odakinn, aznap másodszor, ezért semerre nem lehetett menni. Még csak be sem mutatkoztam a fiúnak, pedig sokat adott nekem a röpke és megismételhetetlen találkozás. A XX. század történelem a fő témaköre, de amíg a Balassa Múzeum megfelelő státusszal nem bír, a dzsámiba helyezték el. Sajnos nem egy döcögősen induló pálya van ma, de ő legalább a szakmájában tudott elindulni.

Aznap egyébként háromszor szakad le az ég. Mint utólag megtudtuk, a híradások ítéletidőt harsogtak, ha Esztergomról beszéltek. A harmadik égindulásnál néztük ahogy a kert elmerül az esővíz alatt, a csatornalefolyó nem bírta el a víz mennyiségét, egy ideig még akkor is állt a víz, amikor a fedőt kivettük belőle. Már-már katasztrófaturistának éreztem magam. Egy-két hidegebb napot leszámítva, egyébként kellemes, napos időnk volt. Amikor hűvösebb idő köszöntött ránk, felhasználtuk házigazdáink ajándékát, és az Aquapark élményfürdőjében töltöttünk egy délelőttöt.

Egy délelőttöt tartózkodtunk a várban, ahol a gyermekkel ennyi idő is kevésnek bizonyult. Sokkal több idő kellett volna, hogy mindketten kényelmesen végigjárjuk a vártörténeti kiállítást, illetve a pénzverdékről és pénzérmékről szóló gyűjteményt. A Bazilikában én jártam többször is, de az altemplom és a kincstár ezúttal kimaradt a programból. Párkányban a sétálóutcán jártunk egyet, illetve sétahajókáztunk a Dunán. Márk azonban a városnéző kis vonatot szerette a legjobban. Azon kétszer is utaztunk. A vonat a Bazilika elől indult útnak, a Mária Valéria hídon átment Párkányba is, majd a Duna felett visszajőve, a szigeten tett egy kört és ezt követően ment vissza a főtemplom elé. Számos alkalommal jártunk a város főterén (ott is Széchenyi tér, akár csak Pécsett), a Kis-Duna sétányon közlekedtünk. Itt volt Márk kedvenc helye, az Aradi Vértanúk terei EU-konform játszótér. Mindannyiszor megálltunk ott egy félórára-órára. Nekem ezúttal is a Szenttamás-hegy kálvária dombja tetszett a legjobban, a pécsi havihegyi hangulatra emlékezetet. Gyönyörű szép kontraszt. Az egyik dombon a hatalmas nagy bazilika, szemben vele az ékszerdoboznyi Szent Tamás templom.

Esztergom egyébként érdekes képet mutat magáról. Egyrészt két központja van. A tulajdonképpeni óváros, a várral és a Bazilikával, és az újabb kor kialakította Széchenyi tér és környéke. Amikor legutóbb itt jártam, lenézve a Bazilikából számos romos épületet találtam. Azóta sokat lépett előre a városkép, de van mit javítani a külalakon még. A Széchenyi tér például 2006-ban megújult, de a Polgármesteri Hivatal épülete például omladozik. A város kellős közepén található sziget látképe pedig nagyon tanulságos, a recesszió mementójaként két félkész óriás hotel magasodik az Aquapark körül. Ki tudja be lesz-e egyáltalán fejezve.

Étkezéseinket – mint stratégiai fontosságú tevékenységünket – is jól megoldottuk. Egyszer a házigazdáink által figyelmünkbe ajánlott Padlizsán Étteremben ettünk. A menü ugyan nem volt olcsó (1200 forint), de jóval túl nőtte a kínálat a menü minőséget, és a sziklás vároldal pazar látvány is nyilván be van ott építve az árba. Ha már Párkány közel volt, egyszer a szlovák konyhát is meg kellett kóstolnunk. Olyan sztrapacskát ettem, hogy mind a tíz ujjamat megnyaltam, pedig knédlit rendeltem. Szerencsére rosszul vette fel a pincér a rendelésemet. Az aquaparkos menü jóízű volt, de roppant drága, a kínai büfében pedig két napra be tudtunk vásárolni, és nagyon jó ízűeket étkeztünk. Az utolsó két nap a Szent Adalbert Központ konyháján ebédeltünk. Az ottani étkeztetésnek igazi menzás hangulata van, de komoly főzéstudásról tanúskodik a megkóstolt étkek íze. Az előbbi felsorolásból is látszik, hogy nem szenvedtünk hiányt a meleg élelemben. Ennek köszönhetően hazautazásunk napjára jelentősen megcsappant az érkezései csekkeink száma. Erre tartogattuk őket.

Még egy dologról mindenképp kell szólnom. Éppen ott tartózkodásunk előtt egy hónappal, július elsején nyílt meg a Prímás Pince, amely az országban egyedülálló borkulturális központkánt aposztrofálja magát. A Prímás Pince az esztergomi Bazilika épületegyütteséhez közvetlenül kapcsolódik a Sötétkapu és az annak két oldalán húzódó, 3700 négyzetmétert meghaladó kiterjedésű pincerendszer, amelynek régi funkcióját új tartalommal feltöltve a hazai borászat és borkultúra ápolását, valamint a Kárpát-medence borászatához kapcsolódó egyháztörténeti emlékek gondozását jelölte meg fő iránynak. A létesítményben egy étterem, büfé-kávézó, borkóstoló terem található, de a mindközül a leglátványosabb a Borvidékek Alagútja, ahol a Kárpát-medence valamennyi (határon innen és túli) borvidéke egy hirdetési felületet kapott.

Többször is jártunk ott, de csak egyszer kóstoltunk bort, illetve egyszer egy olcsóbbat vittünk magunkkal (Áldozói Kereklevelű 2003; Tóth Sándor, Scheller Szőlőbirtok), amit hamar el is fogyasztottunk. Mivel a pincében nem olcsó a bor, egy-egy deci nedűt kóstoltunk csak meg. Én az egri Cabernet Franc-t (Vincze Béla, 2003), míg Eszter a csopaki olaszrizling-válogatást (Figula, 2007) választott. Végül cseréltünk egymással, mert a másik választása mindkettőnknek jobban ízlett. Figula bora engem lenyűgözött. Első szippantáskor, az illata engem a gyerekkori cukros tea üdeségére emlékezetett, az íze pedig roppant férfias volt, miközben erős gyümölcsösséget állított magáról. Tökéletes ízvilág, el voltam varázsolva.

Először furcsálltuk, hogy az általunk ismert borvidékek (elsősorban a Villányi és Pécs-Mecseki) nem úgy képviseltetik magukat, ahogy az illene. A szóróanyagok révén aztán rájöttünk, hogy miért van ez. „Az Egyházmegye nem rendelkezik saját szőlőterületekkel és nem állít elő borokat sem. A Primás Pince a jövőbeni tevékenységét ezért elsősorban a legkiemelkedőbb borok válogatására, országos és nemzetközi kereskedelmére, valamint a kárpát-medencei borkultúra szellemi és tárgyi eszközeinek, értékeinek bemutatására alapozza. E célok véghezvitele érdekében két szervezet hoztak létre. A szellemi és társadalmi hátteret az Esztergom-budapesti Egyházmegye mellett a magyar kulturális és gazdasági élet prominens személyiségeiből álló, Dr. Erdő Péter érsek által életre hívott Prímási Borrend hivatott megteremteni. A feladat gazdasági-kereskedelmi felelőse pedig az Egyházmegye és a QUAESTOR Zrt. által alapított, budavári székhellyel rendelkező Vinum Primatis Zrt.

Talán nem hagytam ki semmit az esztergomi napokból, nagyon jó élményekkel térhettünk haza. Márk és Lizike képet cserélt, alig akartak elválni, mi is kicsit fájó szívvel hagytuk el a Mami kertjét. Hazafelé Márk nem aludt a vonaton, folyamatosan járt-kelt, végül egy nagymamámhoz csatlakozott, aki ropival, majd játékokkal édesgette magához. Hazatérésünk napján lépett fel Pécsett a Dóm téren a Buena Vista Social Club Orchestra. Nem hagyhattuk ki. Fiunkat éjszakára kölcsönbe adtuk a nagyszüleinek, mi pedig a belvárosba mentünk. Nagyon szép Esztergom és nagyon jó volt ott lenni, de amikor beléptünk Pécs belvárosába, olyan élmény volt az ember forgatag, amely nagyon lelkesített. A koncert pedig hatalmas élmény volt a pécsi bazilika tövében. Még hogy nincs semmi hatása a városra az EKF. Aki ezt állítja, jöjjön el Pécsre és járjon maga utána.

Szerencsére még volt majdnem egy hét a munka újbóli felvétele előtt. A hétvégén elmentünk strandolni egyet Magyarhertelendre. Az utóbbi hetekben Siklóson és Orfűn is modern wellness, illetve fürdő központ nyílott. Pécsett nem található ilyen, tehát utazni kell, de a környéken rengeteg van. Magyarheretelend épp bővítés alatt van, de ami most fogad, az nagyon kedves. „Ahol a természet maga a valóság”, hirdeti magáról a hely. Ízlésesen az egykor volt maradványokra építették az új fürdőt, helyet adva a növényzetnek is. Egy hosszú délelőttöt töltöttünk el áztatva magunkat a különböző hőfokú medencékben.

Szombat este kerti partin is voltunk, ami a fülledt melegben kiváló kikapcsolás volt. Végül lejárt a szabadság is, munkába járok már megint, de Esztergom velünk marad, itt belül, közép tájt valahol.