Fejes Endre a hatvanas és hetvenes években járt alkotói pályájának a csúcsán. Ekkor publikálta máig talán legismertebb művét, a Jó estét nyár, jó estét, szerelem (1969) című regényt és a Szerelemről bolond éjszakánt (1975). Fejes Endre az ötvenes évek közepétől kezdve írásaiból élt, ám az áttörést az 1962-ben megjelent Rozsdatemető című kisregény hozta el számára. Szerette az olvasóközönség és a kritika szerint talán ez volt a legjobb alkotása, ahogy a Takács Ferenc a mancs 2009. december 17. számában publikált érdekfeszítő esszéjében írja:”1975-ben, amikor Kossuth-díjat kapott, már sejteni lehetett, hogy Fejes egykönyves író. A hetilap elsüllyedt szerzők rovatában megjelent írás azt taglalja, hogy a hetvenes évek közepén egyetemi tananyaggá, gimnáziumi kötelező olvasmánnyá, sőt érettségi tétellé váló regény egyik napról a másikra a feledés homályába veszett. Ma már Fejes Endre sem alkot, a cikk aktualitását az adta, hogy a szerzőt Prima Primissima-díjjal jutalmazták a tavalyi év végén.
A Rozsdatemető tulajdonképpen a családregények sorába illeszthető, ám mégsem terjedelmes, annak lecsupaszított, lényegretörő változata. Cselekménye az első világháború végétől 1962 tavaszáig kíséri végig a Hábetler-család történetét. A műfajra jellemző szerteágazó korrajzról lemond a szerző, helyette csak azt a vonalat követi végig, mely az első világháborús közlegény, eredeti foglalkozására nézve ács, a két világháború között altisztként dolgozó apa, és Pék Mária cselédlány házasságkötéséből született fiúk, ifjú Hábetler János gyilkosságáig vezet. Fejes arra keresi a választ, miért gyilkolta meg ifjabb Hábetler János sógorát.
A regény cselekménye a Nagyfuvaros utca barakktelepen, egy külváros bérházba bezsúfolt munkás család lakhelye, ahol két nemzedéknyi rokonság fut össze. A szerző a kisemberek világát, a kommunista rendszer tartópillérének kimondott munkásosztály berkeit járja be, és a kor szellemétől eltérően hurráoptimizmusra nem lát okot. A Hábetler-család története arra világít rá, hogy a hegeli-marxi történelemértelmezés csak elméleti alapokon lehet sikeres, valójában azonban nem működőképes. A kisemberek csupán elszenvedői és nem mozgatórugói a rendszernek, nincs bennük küldetéstudat és még kevesebb cselekvésre törekvés. A Rozsdatemető igencsak merész következtetésre jut a hatvanas évek elején.
A regény formailag egy nyomozati jegyzőkönyv szenvtelenül tárgyilagos hangján íródott. Tömör, lecsupaszított, rendszeresen tőmondatokban működő szerkezete nélkülöz mindenféle irodalmi cicomát. Születés, vasárnapi ebéd, esküvő, halál körkörös ismétlődése a földi lét gépiességére, céltalanságára, esetlegességére mutat rá. Emiatt Fejes könyve nem éppen bizakodó, és teljeségben ellentétben áll Tamási Áron híres és egyszeri mondatával, mely szerint „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ha túlzó borúlátásával nem is értek egyet vele, a megfogalmazott nehézségeit, emberi buktatóit nagyon is megértem. Egyet kell értenem Talács Ferenccel, aki szerint „nemigen tudjuk nélkülözni ezt a kegyetlen és igaz regényt. Mostanában különösen nem.”