jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Finy Petra: Szárnyak és paták; Kolibri Kiadó, Budapest, 2013

Pego, a bronzhajú pegaurfiú a felhők tetején él Patagónia égi városában, ahol minden pegaurkanca és pegaurmén éppen a Repülési Ünnepségre készül. De álljunk csak meg egy szóra! Mi a veszedelem az a pegaur? Elő hát a farbával: a pegaur se nem pegazus, se nem kentaur, sokkal inkább mindkettő egyszerre. Felső teste akár az emberé, a folytatásban azonban lóféle. De még a hátán hatalmas szárnyak is nőnek, azzal hódítja meg a fellegek fölötti messzeséget.

De egy mese akkor igazán jó, ha indításként sincs egészen rendben valami a világgal. Pego például azért dúl-fúl, mert neki csak szárnycsökevények jutottak, míg társait gyönyörű és repülésképes végtagokkal áldotta meg az ég. Hiába töltötte be az életkort, amikor az ifjú pegaurok szárnyra röppennek, ő az egyetlen, aki nem ugorhat le a Szárnyaló Szirtről. Mégis megteszi.

Tudvalevő, a mesehősök nem ismerik a lehetetlent, de az tényleg csodaszámba menne, ha Pego apró szárnyaival megülné a szelet. Meg kell tanulnia neki is a leckét: akkor válhat igazi hőssé, ha megdolgozik a szépért és a jóért. Mindenkinek másképp kell kijárnia a „saját királyságát”. Pegónak is meg kell találnia a megfelelő módszert és megfelelő segítőket ahhoz, hogy „boldogan éljen, míg meg nem hal”. Mert egyet jó, ha már most tudsz, segítséget kérni egyáltalán nem szégyellni való. Sőt, igazán nagy bátorságról tanúskodik, aki a feléje nyújtott kezet elfogadja.

Finy Petra mesekönyve, a Szárnyak és paták egy olyan csodalény főhőst állít elénk, aki a nem mindennapiságából is a szokatlanságával emelkedik ki. Ez önmagában nagyon szép gondolat, de teljesen érthető az is, hogy Pegót ez valahogy egy cseppet sem vigasztalja. Mondhatják a szülei, hogy ő attól különleges, mert senki másnak nincsenek olyan szárnyai a pegaurok között, mint amilyen csak neki van. De ha egyszer ő repülni akar, és nem tud, akkor mitől legyen boldog?

Kellenek neki a pofonok az élettől, amiből megérti, szárnyak nélkül repülni nem, csak zuhanni lehet. Pego lepottyan az égből, és feltárul előtte a felhők alatti világ, ahol az emberek falvai találhatók. Ott él Glu is, az embergyerek. Ő cukorbeteg, de nem duzzog emiatt, bebizonyítja, lehet együtt élni ezzel. Persze nem árt, ha van nálad vércukormérő, meg egy tollhoz hasonlító inzulinadagoló eszköz. Mert olykor életeket menthet. De mindez elfér egy zsebben vagy egy táskában. Ha ezt felfogod, akkor tényleg nem állíthat meg téged senki. Lehetsz például furmányos feltaláló, aki a hajókat is megrepteti az égen.

Ki hitte volna, hogy egy mesében az ember tanítja a csodalényt, és nem fordítva. A segítség valahogy sosem onnan jön, ahonnan igazán számítanál rá. Finy Petra történetében mindent Pego szemén keresztül látunk. Az ember a mesehőst mindenben segítő szereplő, emberfeletti, akarom mondani: pegaurfeletti erővel, ügyességgel, bátorsággal.

A saját szárnyait kereső pegaurfiú elindul hát szerencsét próbálni, még ha valószínűleg ezt nem is ilyenformán gondolta volna. A kezdetben szépen épülő történetben ömlesztve zúdul hirtelen a főhősre a próbatételek sokasága. A bonyodalmak azonban éppen olyan gyorsan megoldódnak, mint amilyen sebesen összesűrűsödtek a viharfelhők. Ezt a kis sietséget azonban előzékenyen nézzük el. Herbszt László érzelemgazdag illusztrációi segítenek elfeledtetni az efféle apróbb hiányosságokat.

Finy Petra a Szárnyak és patákba belepakol mindent, ami elférhet egy mesében. Pegaurlány szimpatizál az emberfiúval, emberlány komálja a pegaurcsikót. Természetesen kell egy csúf, gonosz is, aki akadályokat gördít a főhős elé. Ő a lényész, aki saját gyönyörködtetésére gyűjtögeti a különlegesebbnél különlegesebb élőlényeket. És ne hallgassunk a pökhendi saskirályról sem, mégiscsak hozzájárul ahhoz, hogy valóra váljanak a főhős álmai. Tudniillik a fennhéjázó tollazat mögött is nemes sasszív dobog.

Glu példájával pedig egy nagyon fontos dologra is felhívják a figyelmünket, mégpedig, hogy mit jelent gyermekkorban a diabétesz. Ez olyan betegség, amely ma már sajnos egyre több kisgyermeket érint. Az Egy Csepp Figyelem Alapítvány kezdeményezésére megszületett könyv külön szószedettel és a betegséggel járó tünetek rövid, frappáns leírásával segíti megértetni a szülőkkel, mennyire fontos, hogy ha már megesett ez a nem kívánt dolog a gyermekünkkel, idejében vegyük igénybe a szakszerű segítséget. Kétségbeesésre semmi okunk nincs, teljes életet lehet élni ezzel a betegséggel is.

A Szárnyak és paták ennek ellenére nem a cukorbetegségről szól. Jóval többre, a toleranciára tanítja a legkisebb olvasókat. Mint például Darvasi László pálcikalénye. Sokan vannak olyanok, mint Pego vagy Glu. Különlegesek, furcsák, mások, fogyatékkal élők (vagy ahogyan kedvesen olykor magukat emlegetik: fogyik), vagy ahogyan éppen az idősebbektől lehet hallani: hibásak (nem, ez egyáltalán nem kedves). Ők sem különbek, mint te, de te is legalább olyan egyszeri és megismételhetetlen vagy, mint bármelyik másik lény a széles univerzumban.

Egy mesekönyv nem tehet többet, mint hogy olyan bölcsességgel látja el az apró olvasókat, amelyet magukkal vihetnek majd felnőtt korukba. Finy Petra műve azért igazán szívhez szóló, mert elsősorban nem is mások elfogadásával foglalkozik, hanem az élet talán legfontosabb dolgára összpontosít.

Minden erőnkkel azon kell dolgoznunk, hogy képesek legyünk szeretni azt a lényt, aki bennünk él. Mert ha magadat nem szereted, hogyan adhatsz másnak egy darabot a szívedből? Ha ezt megérted, a csoda tényleg valósággá válik.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán és olvasható a port.hu-n is.

Madarat tolláról | Finy Petra: Madárasszony

Mit tehet egy madárszellem, ha emberruhába kényszerítve kell leélni egy egész életet? Nem tűri, ha szabadságát korlátozzák. Folyton meg akar szabadulni a lelkét rabságba tartó idegen öltözettől. A költő Finy Petra első regényének címszereplője hús-vér kalitkába zárva próbál meg szárnyalni, törékeny teste azonban nem sokáig bírja el a lélek önpusztító vívódását.

A Madárasszony élete csak egy sóhajtáson múlik, a születését az édesanyja halálával fizeti meg. Muszáj egyből felnőtt nőként viselkednie, lány belőle sosem lehet. Nem ismerheti az önfeledt játékokat, mert korán a nyakára zúdul a szomorúság és rátelepedik a halál. Az apja a bánat miatt nem tud mit kezdeni vele. Egyetlen társa egy holló lesz, aki a szellemvilágból érkezik hozzá segítőnek. Linger Lili nem talál semmit, amiért az emberek világába tartozónak érezhetné magát. Jogosan érezheti hát, hogy a levegőben élő rokonai sokkal inkább megérdemlik a szeretetét, mint embertársai.

Ha emberként is kell léteznie, azt csak szárnyas barátai közelében tudja elképzelni. Hiába lesz ő szerető, feleség, leány, meny vagy anya, e szerepeket sosem tudja tökéletesen eljátszani. Számára minden csak addig létezik, amíg vak szenvedéllyel dobogni tud érte a szíve. De ahogy előbb-utóbb minden vágy lelohad, idővel úgy válik számára unalmassá a szárnyak nélküli létforma. Depressziója fokozatosan eltávolítja a valóságától, helyébe egy másikat épít. Csak a Kolon-tó és annak környéke foglalkoztatja. Olyan vidékekre vágyik, ahol madarakat lehet befogni. Bárhova képes elmenni azért, hogy gyűrűt biggyesszen egy ragadozó lábára. Végül azonban már csak a halál iránt tud érdeklődést mutatni.

A cím kissé félrevezető, mert a regény elsősorban nem a Madárasszonyról szól. A főszereplő a gyermek, Linger Lea, aki sok-sok évvel édesanyja halál után kel vándorútra. Végigjárja a rokonokat, meglátogatja anyja egykori barátait. A benne élő emléklenyomatok az évek folyamán kisimulnak, ezért mániákusan gyűjti az édesanyja után visszamaradt emóciókat, hiedelmeket, mítoszokat. Mások emlékeiből akar felépíteni egy anyaképet.

Lea szeretne tisztán látni, hogy végre feloldozást nyerjen az anyákról lányokra szálló átkok, görcsök alól. Mert nagyon úgy tűnik, ebben a családban a nők közös sorsa, hogy anya nélkül kell felnőniük. Egész életükben ennek terhét cipelik, amivel sehogy sem tudnak megbirkózni. A lány szeretné megismerni az anyját, hogy legalább halálában köze legyen hozzá. Közben pedig kétségbeesetten próbál szülővé válni, hogy kijavítsa mindazt, ami a felmenőinek nem sikerült. Maga is gyógyulni szeretne tehát, hogy kiszakadjon a nemzedékekre visszavezethető körforgásból.

De mit lehet kezdeni egy olyan anyával, aki akkor is csak szenvedélyét táplálja, amikor látszólag a lánya kedvébe akar járni? Hanyatt-homlok rohan, ha mondjuk egy feketerigó fiókát kell megmentenie, de észre sem veszi, amikor a méhéből kikelt embergyerek kerül életveszélybe. Mit csinálhat a gyermek azzal az anyával, aki olykor olyan, mint „a tátogó tornádó, nyitott szájú vihar, ami bármikor elnyelhet, és végképp elemészt őrjöngő páráival”? Máskor mintha lélekben ott sosem lenne, ahol teste formát ölt. Akár véresre is marhatják a vöröshangyák, fel sem fogja, mi történik körülötte.

Lili a fékezhetetlen függetlenség, akiért a férfiak rajongnak, mégis távol tartják tőle magukat. Körülötte minden csupa rejtély, misztérium. A könyv elbeszélői fantasztikus, hihetetlen vagy éppen bizarr eseményekről számolnak be róla. A hiányt az emberi elme előszeretettel dolgozza fel úgy, hogy az egykor megesett dolgokat felmagasztalja. A Madárasszony esetében azonban nem csak erről van szó.

A regény lelkülete olyannyira szorosan kötődik a teremtett természethez, hogy abban másként nem is lehet megszólalni, csak csodálatos költői képekben. A szerző tollából ösztönösen bomlanak ki a gyönyörű hasonlatok, a pontosan megfogalmazott metaforák és a szépen kidolgozott megszemélyesítések. A lágy költőiség a maga természetességében járja át a szöveget, ezért az nem roskad meg az ornamentika súlya alatt. Finy Petra regényében is ugyanaz a gyermeki játékosság és nyers őszinteség mutatkozik meg, ami a verseit is jellemzi. Kifejezetten üdítő olvasmány ez a könnyed ritmikájú próza, ami bátran bánik a szóképekkel.

Az elbeszélő mindvégig ugyanaz, de a tanúskodók személye fejezetről fejezetre változik. Az első és második férj, a szerető, a barátnő, a nagynéni, a nagyapa és a nagymama a saját lényéből formálja a címszereplő alakját. A mesélők sokszínűségét a prózai szöveg lírai fordulatai finoman, alig észrevehetően követik le. A dühödt irigység, a reménytelen szerelem, a szánakozó szeretet, a keserű bűnbánat, az ajnározó áhítat változtatja meg a metaforák jelentését. A különböző emlékmozaikokat végül Leának kell a helyére tennie, illetve az olvasó végzi el az eltérő nézőpontok összefésülését. Minden kimondott szó, elregélt emlékkép a gyógyulást szolgálja. Lea utazása megtisztítja a szíveket a gúzsba kötő érzelmektől.

A családi legendáriumban minden egyes emlék a flóra és a fauna valamilyen megjelenési formájához kapcsolódik. Vörösbegyek, vargányák, kajszibarackok, vadászpatkányok hívják elő a szereplőkből a múlt élményeit. Itt mindenki egy rögeszme rabja: a lepkeimádó, a szarvasgombagyűjtő, a fanatikus bábkészítő, a habókos vajákos asszony, és persze az eszement madarász. A könyv minden egyes szereplője a környezetével szimbiózisban élő embert mintázza. Egy olyan létformát mutat meg nekünk, ami után manapság sokan csak reménytelenül vágyakozunk, vagy aminek létezésében egészen egyszerűen már nem is merünk hinni.

Finy Petra olyan érzékletesen írja le a kék fadongót, a gyurgyalagot vagy éppen a fényseregélyt, hogy még azok számára is elevenné, láthatóvá válnak ezek az élőlények, akik sosem merészkednek ki a nagyvárosok bűzős-füstös aszfalttengeréből. De a Madárasszony sokkal több, mint egy száraz madárhatározó. Valamennyi emberi magatartásra ráismerhetünk egy sajátos madárfaj viselkedésében. Tökéletesen jellemzik azokat a férfiakat és nőket, akik e regény lakói.

Mindegyik történet, valamennyi fejezet következetesen épül az azt megelőzőre. Egy tétova gondolat, egy hirtelen impresszió, egy véletlen látomás csalogatja elő azt az élőlényt, amely a soron következő rész metaforáját kiteljesíti. Az elbeszélők sorrendje is hasonlóan tudatosan van megszerkesztve. Nem véletlen, hogy először a nagyapával beszélget Lea és annak is oka van, hogy legvégül a nevelőapjával találkozik.

A Madárasszony modern identitástörténet, amely egy érdekfeszítő nyomozás köré szervezi cselekményét. Csak éppen nem egy gyilkosság elkövetőjének a személye a kérdéses, hanem önmagunk meghatározása forog kockán. Lea izgalmas utazása során olyan tapasztalatok, élmények után kutat, amelyeket a gyermekkori traumák radíroztak ki az emlékezetéből. Mázlija van, mert az élők hajlandóak tanúskodni.

A több szólamban elmesélt történetek Leának irányt mutatnak abban, hogyan kell messzebb kerülni a fájdalmától. De sokat segítenek a családtagoknak is a felgyülemlett sérelmek oldásában. Finy Petra magával ragadó, letisztult lírai prózája sokrétegű képbe festi bele a hiány és a gyász feldolgozását.

Finy Petra: Madárasszony

Libri Kiadó, Budapest, 2012

 

A cikk a port.hu-n is olvasható!