Ari Folman meghökkentő módon dolgozta fel ifjúkori háborús élményeit. A Libanoni keringő olyan dokumentumfilm, amely az animáció eszközével meséli el azt, amit a kamerák másképp nem tudnak rögzíteni, így lesz az alkotás az egyéni és kollektív emlékezet filmes terápiája.

Az alig húszéves Ari Folman 1982-ben katonai szolgálatot teljesített a libanoni háborúban. Bejrút elfoglalásakor az izraeli hadsereg gyalogosaként szemtanúja volt annak, ahogy a keresztény falangisták vezérük, Basir Dzsemajel meggyilkolásáért bosszúból ártatlan palesztin civilek (férfiak, nők, gyermekek) ezreit mészárolták le a szabrai és satilai menekülttáborban, amit az izraeli hadsereg ölbe tett kézzel nézett végig a tábor falain túlról. Folman a sokkoló emlékeket tudatalattija mélyére rejtette el. Sörözgetés közben egykori bajtársa múltba visszanyúló rémálmai kapcsán döbbent rá, hogy óriási űr tátong háborús emlékei helyén. Folmant nem hagyja nyugodni emlékképeinek hiánya, és az eltűnt múlt nyomába eredt. Megkereste régi katonatársait, a velük való beszélgetésből raktja össze a múlt töredékeit. Lassan eggyé állt össze emlékeinek mozaikdarabkái.

Folman az alkalmazott dokumentumfilmes elbeszélésmódhoz az első ránézésre össze nem illő animációs mozgóképes technikát használta fel. Az animáció ugyan természetéből adódóan elrugaszkodik attól a valóságtól, amelyet a dokumentumfilm meg akar ragadni, de szemben az élőfelvételtől, kiválóan alkalmas a személyes emlékek, víziók érzékletes ábrázolására. A rendezői koncepció olyannyira következetesen véghezvitt, hogy végül egy bátor és megrázó alkotás manifesztálódik a néző szeme láttára.

A film lépésről lépésre visz közelebb minket a libanoni vérengzéshez, a rendező szürreális álomképének gyökeréhez. Felhasználja olykor a fekete humor eszközeit is, amellyel a háború abszurd, értelmetlen és kiszámíthatatlan voltát érzékelteti. Az animáció a film egészében összerakosgatja valóság és fikció egymásba csúszó alkotóelemeit. Először lefejti az emberi tudat felejtés rétegét, majd eljut az emlékezés szintjére, ahol a szembenézés, a bűntudat, bűnbánat és végül a feloldozás vár minket. A néző a rendezővel együtt járja végi ezt az utat, mert amennyire Ari Folmannak is szüksége van feloldozásra, úgy mi, a nyugati civilizáció részesei, is engesztelésre vágyunk a Közel-kelet felé örökké vak tekintetünk miatt.

A film utolsó képeiben az animáció élőszereplős archív felvételekre vált, amint a családjukat sirató jajveszékelő asszonyok özönlik el a képernyőt. Látjuk a holtakat, a végén egy kislány szürke sziluettjét. Megrázó és megtisztító film a Libanoni keringő. Bátor szembenézés az egyéni és kollektív felelősség nyomasztó terhével. A kérdés csak az, hányan követik majd Folman példáját?