A kortárs magyar film egén megjelenő filmalkotások a paletta két végletét célozzák meg: az egyik oldalon az alkotók közönségsikerre törve - néhány kivételtől eltekintve - fantáziatlan, gagyi történetekkel rukkolnak elő (nem egyszer a múltból előrángatott sikersztorikat kívánják a jelenkorra felturbózni – sikertelenül), a másik oldalon pedig az abszolút szerzőfilmes csapat készíti rendületlenül a nem éppen túl sok nézőt csalogató művészfilmjeit (Megjegyzem én mondjuk szeretem Pálfi, Fligeauf, Mundruczó, Hajdú, stb. filmjei – már amelyiket láthattam). Ilyen helyzetben üdítő látvány, ha valaki megpróbál középre tartani, merthogy Gigor Attila, a Simó osztályt követő rendező csapat (őket már Grunwalsky Ferenc vezette végig a Főiskolán) egyik tagja, első filmjével, A nyomozóval ezt az utat kívánja bejárni.

Malkáv Tibor (Anger Zsolt) ideje nagy részét hullák társaságában tölti, hiszen foglalkozása: kórboncnok. Malkáv nem a szavak embere, csak szükség esetén és csak a szükség erejéig szólal meg, humorérzéke pedig – bevallása szerint – nincsen. Szabadidejében moziba látogat, bármit megnéz, legyen az akár történelmi akciófilm (Nándorfehárvár hősei) vagy egy zsidó szerző által írt lengyel színészekkel leforgatott hongkongi mozi. Az egyetlen élő ember az életben, akivel kapcsolatot tart, haldokló édesanyja. Az életmentő műtétre viszont rengeteg pénzre lenne szükségük, ami pedig nem áll a rendelkezésükre. Ebben a helyzetben – már csak, hogy a történetet előrevigyük – törvényszerű egy Mephisto-szerű alak, jelen esetben a Küklopsz (Zágoni Zsolt) megjelenése, aki 10 millió forintot ajánl fel egy gyilkosság fejében. Ölni bárki képes, csak megfelelő indíték kell hozzá, mondja Malkáv a filmben, és lőn a bűn elkövettetik… (A történetről itt több szó ne is essen)

A nyomozó egyszerre műfaji film és szerzői film is, és egyik sem. Gigor filmje a klasszikus krimibeli séma szerint kezdi felépíteni a filmjét (valaki sötét összeesküvésbe keveredik, ahonnan csak aktív fellépésével, élete kockáztatásával tud kikecmeregni), a műfajbeli építményt azonban furmányosan megcsavarja, ráadásul reflektál magára a műfajra és a magára filmre, a mozira is. A nyomozó ügyes dramaturgiájú, szellemes jelenetekkel teletűzdelt mozi, amely nem akar feleslegesen menő, sikk lenni. Ez pedig az alkotók alázatos hozzáállásának a következménye (én borzongtam volna azon, ha megpróbáltak volna direktben egy – mondjuk a Ponyvaregény stílusára hajazó – kultuszfilmet készíteni).

A filmben szereplő színészi gárda egyéni és összteljesítménye egészen kiváló: Anger Zsolt, Rezes Judit, Terhes Sándor, Tóth Ildikó, Kerekes Éva, Zágoni Zsolt, Spolarics Andrea, Tóth József, Tamási Zoltán, Czene Csaba, Blaskó Péter, stb. szervesen illesztik a film közegébe az általuk megformált karaktereket.

A néző az alapszituációból kibontakoztatható „bűn és bűnhődés” történet helyett a film noir hagyományait a sorsdráma elemeivel vegyítő bűnügyi filmet kap, amely a történetben rejlő drámai súlyt groteszk alapszemléletével pehelysúlyúvá változtatja. Külön kiemelném a krimi műfaj kliséinek adott szellemes pofonokat, jól példázza ezt az egyik kedvenc jelenetem, amikor a műfaj hagyományának megfelelően a történet végén egy helyen összegyűlő valamennyi szereplők – még az elhunytak is – előtt a főhős gondolatban leleplezi a tettest (persze valójában nem ez történik).

A nyomozó kisebb hibáival (engem főleg a film elején zavart az, hogy a beszédhang halk volt, főleg a film zenéjéhez képest, illetve néhány dialógus és a filmtől idegen színpadi modorosság zavarja a fület) együtt szerethető mozi, mert egyidejűleg érdekfeszítő, szórakoztató és intelligens is. Végre egy olyan magyar film, amelyet a nézők szélesebb köre szerethet és a szakma is elismer(he)t.