jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Csehov: Három nővér - Andrei Şerban rendezése a Nemzeti Színházban (POSzT 2011)

Szőnyeg alá sörpört hazugságainkról szól a Három nővér. A román származású, évtizedek óta az Egyesült Államokban élő Andrei Şerbant a Nemzeti Színházba Alföldi Róbert hívta meg, hogy a 2010/2011-es évad első bemutatóját rendezze színpadra. Şerban választása Csehov 1901-ben írt színművére esett.

Tegyünk úgy, mintha semmit nem tudnánk. Irina, Olga és Mása csendesen gyászolja egy éve meghalt tábornok-apjukat egy oroszországi kormányzósági városban. Abban bíznak, hogy majd eladják a házat, és Moszkvába költözhetnek, ahonnan még gyerekként jöttek el apjukkal. A nyitott, vendégfogadásra berendezkedett Prozorov-házban állandó a jövés-menés. A városban szolgálatot teljesítő tisztek a ház vendégszeretet élvezik. A mindennapos teázgatás, pirogevés, kártyázás, társalkodás közben szinte észrevétlenül telik az idő. Mindenki dolgos, értelmes élet után sóvárog.

Az előadás elején a hatalmas vörös függöny leeresztve marad. Mögüle – mint bohócfejek – kukucskálnak ki a szereplők. Először nem is egymáshoz, hanem a publikumhoz szólnak. Ezzel meg is alapozzák az előadás groteszk, ironikus alapállását, amelyet az előadás során a Gergye Krisztián által megkoreografált mozdulatok csak tovább erősítenek. A Nemzeti előadása bátran elrugaszkodik Csehovtól. Kosztolányi Dezső fordítását például maga a rendező és Keszthelyi Kinga szabta újra. Andrei Şerban interpretációjában a Három nővér hangsúlyosan rólunk és nekünk szól. Mi, lent a nézőtéren egyszerre sírunk és nevetünk, mert saját magunk látványa erre ingerel.

A három szőke nővér a nézőre függesztett tekintettel jelenik meg a színen. A vénlány Olga (Udvaros Dorottya) incselkedő kiszólásaiban ott rejtőzik a szándékolt hamisság. Ő a legvidámabb hármójuk közül, pedig már rég beletörődött a sorsába, de azért folyamatosan gúnyt űz belőle. Schell Judit Másája titokzatos, törékeny lélek. Sokszor látjuk fenn a függönyön lógva. Mintha egy másik dimenzióban járna. Így próbál kilépni saját sorsából. Irina (Péterfy Bori, akinek szerepét az évad közben Ónodi Eszter vette át) pedig kétségbeesetten kapaszkodik gyermeki énjébe, még a leselkedő szerelemtől is megriad. Viháncol, balettozik, ha valami komoly dolog kerül szóba.

A Prozorov-család nagy ígéretű Andreje (Znamenák István) – miután végre felszabadult felmenői zsarnoksága alól –, erősen hízásnak indult. Nagy fellélegzésében rátalál a szerelemre. Házasságával azonban cseberből vederbe esik. Mészáros Piroska Natasája ugyanis nevetségesen visszataszító, harsány közönségességel utasít el mindenféle ellenszegülést. A többiek feletti hatalma abban rejlik, hogy ő legalább mer cselekedni. Hogy ezt senki nem köszöni meg neki, már más lapra tartozik.

Alföldi Róbert megformálásában Versinyin minden megnyerő vonása mellett esendő figura, aki hiába oly népszerű a nővérek körében, elhibázottnak vélt házassága miatt ismétlődően keríti hatalmába a mélabú. Kulka János Kuliginja öntelt, hidegvérű cím- és nőbirtokos, aki inkább szerelmes iskolájának igazgatójába, mint saját feleségébe, Másába. Sinkó László Csebutkinként igazi udvari bolond, aki vaskos igazságokat kiált rendre a világba. Mondatait alkoholba fojtja. Ő vallja be egyedül, hogy ami egykor az övé volt, már rég elveszett. Abból él, hogy mások a biztos tudás birtokosának vélik. Nem sokat tévednek: a nem-tudás felismerése is bölccsé teszi az embert.

Szoljonij – Szabó Kimmel Tamás – veszélyesen vonzó férfi, aki minden szabállyal szembe megy. A zavaros tekintetű katona lázadása azonban teljesen értelmetlen, mert nem tudni, tulajdonképpen mit is tagad. Mátyássy Bence Tuzenbach bárója pedig nem csak környezetét, de saját magát is hamis illúziókba kergeti, amikor a munka fontosságáról szónokol.

A csöndes mellékszerepeket is pontosan megrajzolva kapjuk. Hollósi Frigyes Ferapontja kifinomult szolgalélek, sosem látja, mi történik körülötte. Azt sem veszi észre, hogy úgy bánnak vele, akár egy kutyával. Anfisza (Nagy Mari) a ház nélkülözhetetlen bútordarabja, jelenléte a változatlanságot erősíti meg. Szatory Dávid és Fehér Tibor kadétjai (Fedotyik és Rode) folyamatosan komédiáznak – csak múlatni akarják az időt.

A Három nővér alakjai folytonosan elvágyódnak, képtelenek megélni saját valóságukat. Nem mozdul meg körülöttük az élet, folyamatosan ugyanazon problémák között őrlődnek. Mindegy hol, de máshol szeretnének lenni. Mindegy, mi lesz, csak ne az legyen, ami most van. Mégsem képesek eljutni a cselekvésig. Milyen nagy is Isten állatkertje, és mennyire kicsi a világ! A jelenkori emberiség: milliárdnyi csehovi hős.

...

A teljes írás, a Majd egyszer..., az olvassbele.com oldalán olvasható.

Anton Pavlovics Csehov: Három nővér; Kolozsvári Állami Magyar Színház; rendező: Tompa Gábor

Olyan még sosem esett meg velem, hogy egy színpadi művet alig egy hónapos intervallumon belül két teátrum interpretációjában tekinthettem meg. Csehov Három nővér című darabja esetében most éppen ez történt velem.

Mint ahogyan arról korábban már írtam, szeptember végén Budapesten töltöttünk pár napot. Ott tartózkodásunk alatt feleségemmel a Nemzeti Színházba látogattunk el. Mivel ott létünk időszakban indult csak be a 2010/2011 színházi évad, és így kevés előadás közül lehetett válogatni, az Andrei Şerban rendező által színpadra álmodott Három nővérre esett a választásunk, amelynek bemutatója épp szeptember végére esett. Mindeközben arról is tudomásunk volt, hogy az ősszel a Pécsi Harmadik Színház által az Európa Kulturális Főváros cím kapcsán indított „Határtalan város Határtalan színház” program keretében Pécsre látogat a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata. A kolozsvári magyar társulatot a korábbi években a POSzT ideje alatt színvonalas előadásai láttán (Woyzeck, Hosszú péntek) igen megkedveltünk, így semmiképp sem hagyhattuk ki idei vendégeskedésüket, főleg, hogy az elmúlt három évben nem kerültek beválogatásra a Színházi Találkozóra. A határontúli társulat szintén Csehov híres darabját hozta magával Európa egyik Kulturális Fővárosába. Az előadás Romániában elnyerte a 2008-as év Legjobb Előadás, és a Legjobb Rendező (Tompa Gábor) UNITER (Román Színházi Szövetség) díját. Şerban rendezői munkájára már megváltottuk a jegyünket, amikor tudomásunkra jutott az, hogy a kolozsváriak szintén Csehov híres darabját hozzák magukkal. Ez volt a szerencsénk, mert – amennyiben előre tudjuk a kolozsvári előadás címét – valószínűleg más színházi élmény után nézünk Pesten. Így viszont abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy ugyanannak az előadásnak két olvasatát láthattuk, mégpedig mindkét esetben a mai embernek szólót.

A két előadás ugyanarról beszél, az elvesztegetett lehetőségekről, arról, hogy mindannyiunknak van egy Moszkvája, amely után örökösen vágyakozunk, de itt és most nem tudjuk megteremteni azt az egyensúlyt, amely megnyugvást biztosítana a számunkra, amely elhozná számunkra a várva-várt Boldogságot. Mivel ugyanarról a darabról van szó, adva van a téma azonossága, de valahogy még is az volt az érzésem, hogy a két társulat – a darabban rejlő számos lehetőség közül – egy utat jár be, miközben egészen máshova helyezik a hangsúlyokat. Şerbanék előadása például jobban elrugaszkodik Csehovtól (Kosztolányi Dezső fordítását például maga a rendező és Keszthelyi Kinga szabta újra a Nemzeti előadására), több az irónia, kikacsintás a nézők felé, míg a kolozsváriak előadás Kosztolányi eredeti fordítását vitte színpadra, és bár megjelenik benne a humor, és az abszurd pillanatok sem maradnak el, mégis mintha olykor sokkal drámaibb pillanatokat fogna meg, mint a Nemzeti előadása.

Azért is volt érdekes, főleg így egy hónap szünettel, megnézni a két előadást, mert az emlékezetemből még jól elő tudtam szedni az először látott előadás egyes momentumait. A tanulság az, hogy egészen máshogy működnek a drámai pillanatok a két színpadi műben, miközben mindkét előadásban ugyanaz a jelenet fogott meg a leginkább. Mind Şerban, mind Tompa rendezésében – ahogy valószínűleg a mű valamennyi színpadi feldolgozásában – a leghangsúlyosabb pillanat az, amikor a színészek figyelik a búgócsiga pörgését. A Nemzetiben Péterfy Bori Irinája Udvaros Dorotty Olgája jelenlétében figyeli az ajándékba kapott búgócsiga pörgését. Miközben sötétül a szín, csak a megvilágított forgást látjuk, Irina pedig rögeszmésen skandálja, hogy „Moszkvába akarok menni!”. A kolozsváriak olvasatában ez a jelenet az egész társulat figyelme által kísért, hosszan kitartott, szinte végtelen pillanat. Mindkét alkalommal úgy éreztem, hogy megállt a levegő a színházban. Az idő megállíthatatlan, folytonos mozgását érzékeltem, az elmúlás irgalmatlanságát, amely minden igyekezetnek ellentmond.

Más a két előadásban három nővér alakjának koncepciója, a Nemzeti verziójában sokkal inkább különálló figurákat látunk, Tompa Gábor értelmezésében ezzel szemben inkább egyetlen nőalak három szintjéről van szó, a gyermeki, a női és az anyai énről. Bogdán Zsolt Versinyinje idealizáltabb, messianisztikusabb alak, Alföldi Róbert megformálásában Versinyin minden megnyerő vonása mellett esendőbb figura. Szoljonij – mint Szabó Kimmel Tamás – inkább egy veszélyesen vonzó figura, míg Bíró József jelenlétéről a mogorva megérinthetetlenség sugárzik. Kulka Kuliginja öntelt hidegvérű cím- és nőbirtokos, Orbán Attila inkább egy hivatalnoki pojáca képében díszeleg, talán csak Csebutkin alakja hasonlít egymásra Sinkó László és Dengyel Iván megszemélyesítésében, amire a két színész egymáshoz simuló testi alkata és hangszíne is rájátszik.

Mások a hangsúlyok, egyes jelenetek Budapesten, egyesek Kolozsváron sikerültek jobban, vagy inkább másként jobban. A budapesti előadás a színpadtechnika okán jóval modernebbnek tűnik, de ez csupán a látszat, annak ellenére is, hogy Tompa Gábor rendezése talán közelebb áll az eredeti műhöz. Az azonban mindkét előadás láttán bízvást állíthatom, hogy mindegyikük a mai kor emberének is égetően aktuális kérdéseket vet fel, mégpedig roppant magas színvonalon.

Anton Pavlovics Csehov: Három nővér; Nemzeti Színház, Budapest (rendező: Andrei Şerban)

Pécsiként nem egyszerű Budapestre színházba járni, ritkán is adatik meg ez nekem. Legutóbb két éve volt ebben részem, akkor a Bárka Színház Az arany ára című közepes előadását néztem meg. Ezúttal a Nemzeti Színházba vezetett az utam, ahol egyszer már jártam, annak is immár négy és fél éve (III. Richárd). Vidékiként különösen nehéz igazán jó előadást kiválasztani, hiszen a repertoárból jószerivel csak a hétvégi előadások közül válogathat az ember, lévén, hogy a fővárosi látogatások leginkább erre az időszakra koncentrálódnak. Különösen nehéz a választás így az évad elején, kevés számú előadás közül kell kiválasztani a legmegfelelőbbet. A pesti színházlátogatás ötlete tulajdonképpen Szorokin A jég című műve ihlette, amelyet Mundruczó Kornél rendezett a Nemzeti színpadára. Már akkoriban is inkább vágyálom volt, hogy ezt az előadást meg tudom nézni, hiszen jó ideje a műsoron van már, és nem tudni legközelebb mikor tűzik műsorra. Az évad első hónapjában biztosan nem, így a színházlátogatás konkrét tervezésekor rögtön le is kellett mondanom róla. Ehelyett esett a választásom a Nemzeti Színház 2010/11-es évadjának első bemutatójára, a Három nővérre.

A Nemzeti Színház újraépítését évekkel ezelőtt politikai botrányok követték, hiszen a hivatalába lépett első Orbán kormány, keresztülhúzva a Horn kabinet eredeti ötletét, Tudniillik, hogy a teátrum az Erzsébet téren találja meg új otthonát, egészen új elképzelést vitt végbe. A végeredménye egy a Lágymányosi híd mellett felépült kulturális központ, ahol a Nemzeti Színház mellett a Művészetek Palotája is helyett kapott (Müpa). A politikai csatározások immár a múlté, és bár az évek során számos kritika hangzott el a teátrum épületének elhelyezkedésével és magával a Siklós Mária építész tervei alapján készült épülettel kapcsolatban is. No persze a színház főigazgatói posztja között is akadtak nézeteltérések. A hangok azért lassan elhalkultak, legalábbis a nagy nyilvánosság előtt. A Nemzeti Színház, amelynek színpadtechnikája kétségtelenül egyedülálló ma Magyarországon, lassan az éltársulatok közé küzdötte fel magát, köszönhetőn például a jelenlegi vezetőnek, Alföldi Róbertnek is.

Olyan szerencsében volt részünk, hogy éppen egy különleges alkalomnak lehettünk szemtanúi. Ugyanis Alföldi Róbert invitálására az Egyesült Államokban élő világhíres román rendező Andrei Şerban munkáját tekinthettük meg a Nemzetiben. Az már csak hab volt a torta tetején (bár a habot én egyáltalán nem becsülném le), hogy lenyűgözően jó előadást láthattunk.

A mai magyar színházi trend szerint, nincsen új a nap alatt. A legtöbbet játszott szerző még ma is Shakespeare és Csehov (érdekes, hogy Şerban a Julius Caesar és a Három nővér közül választott), kevés a kortárs, pláne magyar szerző színpadra vitele, bár vannak ennek ellentmondó jó példák is. Természetesen egy Nemzeti Színház olyan helyzetben van, hogy a lehető legszélesebb igényeket kell kielégítenie, nem mellesleg a legmagasabb fokon. A műsorrendjét elnézve, úgy gondolom, hogy Alföldi és csapata igen jól megoldja a feladatát. A színház műsorfüzete nagyon színvonalas munka, és különösen örvendetes, hogy egyszerűm színlap helyett magát az előadás szövegkönyvét veheti meg a néző.

Ami elsőre örvendetes, hogy Csehov műveit sokan szenvedős, unalmas előadásként képzelnék el. Nyilván tapasztalatból alakul ki az efféle előítélet, én viszont immár másodszor csalódhattam kellemesen (pár éve a POSzT keretében láttam az Örkény Színház előadásban a Mácsai Pál rendezte Sirályt).

Andrei Şerban interpretációjában a Három nővér olyan, mint az a Nagy Könyvben meg van írva, sírunk és nevetünk egyszerre, merthogy erre ingereljük magunkat mi magunk. A Három nővér ugyanis rólunk és nekünk szól. Nagyon nagy tett az, ha egy előadás megérteti ezt a nézővel, persze a nézőtérre kiszóló színészek szépen segítik ebben a színházlátogatót. A Három nővér szereplői folytonosan elvágyódnak, képtelenek megélni valóságukat, máshol szeretnének lenni, mint ahol éppen vannak. Mindegy, hogy mi legyen, csak ne az, ami van. Úgy gondolják, hogy ez boldogságuk záloga. A folyamatos ábrándozás, vágyakozás során pedig elvesztik realitásérzéküket, nem tudják az „itt és most”-ban boldoggá tenni magukat. Na persze, hisz meg sem próbálják. Ilyenek vagyunk mi is, nekünk is van egy „Moszkvánk”, ahol élni szeretnénk jelenlegi lakóhelyünk helyett. Mindannyiunknak van legalább egy olyan helyzetünk, ami helyett mást szeretnénk. Problémáinkat nem helyben akarjuk kezelni, hanem egy másik helyzetbe akarunk kerülni. Jól meglepődünk majd, amikor azon kapjuk magunkat, hogy a másik helyzetben is ugyanazzal a problémával kell szembesülnünk.

Andrei Şerban és a Nemzeti Színház nagyszerű társulata ezt a látszólag közhelyes mondanivalót tárja elénk lenyűgöző módon. Az előadásnak van egy gyönyörű szép íve. Kezdetben többnyire nevetünk a szereplők vergődésein, évődésein, aztán szép lassan az előadás enyhe groteszk komédia jellegéből átcsúszunk a sűrűbb drámai közegbe. Egy-egy vonatfütty, fütyülés, a kémény süvítése és kristálypoharak csörömpölése a mélybe rántják a nézőt.

A nagyszerű színészi játékot kitűnően egészíti ki az előadás minimál díszletvilága. Különösen öröm volt számomra, hogy a hatalmas díszletek mozgására képes Nemzetiben egy ilyen jellegű adást is láthattam. Több mint négy éve a III. Richárdban megtapasztalhattam, milyen az, amikor egy lovat látok a színpadon, hogyan lehet a hatalmas méretű díszleteket seperc alatt ide-oda mozgatni. Lenyűgözött volt az is, de az én világom az efféle üres tér. Meglepő módon üressége ellenére bensőségesebbnek találom az efféle előadást. Az előadást vörös, fehér, fekete színe uralják, a Menczel Róbert alkotta színpadkép (a lépcsőzött téren való fel-le járkálás, a keskeny utakon való egyensúlyozás, a színpadon levő függönyök való üldögélés, a lepedőhalmon való fetrengés) erősíti az előadás szólamait, a semmiről való csevegést, az üres filozofálást, a céltalan tévelygést. A nagyszerű színészek pedig – nagy örömömre – láthatóan igen nagyon élvezték a játszást. Znamenák István, Mészáros Piroska, Udvaros Dorottya, Schell Judit, Péterfy Bori, Kulka János, Alföldi Róbert, Mátyássy Bence, Szabó Kimmel Tamás, Sinkó László, Szatory Dávid, Fehér Tibor, Hollósi Frigyes, Nagy Mari mind-mind nagyon jók voltak. Nem is emelek ki senkit közülük.

Şerban-ék szerint nem tudhatjuk, hogy lehetünk-e majd boldogok, mert most biztosan nem Esetleg kikaparhatjuk unokáink számára a boldogság gesztenyéjét, és két- vagy háromszáz év múltán beérik-e kemény munkánk gyümölcse. Minderre a jövő ad választ. Persze mi nézők azért tudjuk, hogy a jövő is idővel jelenné válik, és akkor és ott kell boldoggá lennünk, ahogyan itt és most. Rajta hát…