jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Háy János: Mélygarázs; Európa, Budapest, 2013

„Mindennek van rendje. A világ összes dolga a csillagoktól a legapróbb részecskékig, az élő és élettelen anyag ezekbe a rendekbe van besorolva, ahogyan minden élő ember cselekedete is. S a rend igazságát senki sem vonhatja kétségbe.” Én sem, te sem, senki sem.

Születésünkkor még él bennünk a rendbontók reménye. Hogy belőlünk bármi lehet. Azt csinálhatunk majd, amit csak akarunk. Holott már akkor rá vagyunk szorítva egy előre eltervezett pályára. Egy genetikailag kódolt programot játszatnak le velünk. Csupán illúzió, hogy saját elhatározásaink vezérlik sorsunkat. Egy titkos akarat a háttérből folyamatosan utasításokat ad, aminek engedelmeskednünk kell.

A biológiai kényszer hajt előre.  A nevelésünk már a gyermekévek alatt elkezdődik. A család, az óvoda, az iskola meghúzza a határokat, amelyek között majd léteznünk kell. A házasság, a gyerekvállalás, a munkaerőpiac, az egész társadalom elfogadtatja a játékszabályait, csak az általuk meghatározott keretek között cselekedhetünk. Az úton visszafordulni nem lehet, de még egy átkozott elágazásra sem találunk. Látjuk magunk előtt a szülők példáját, amit semmi esetre sem követnénk, mégis majdnem mindent úgy teszünk, ahogy ők tették. Sejthető, hogy a gyerekeink, az unokáink sem fogják másképp csinálni.

Háy János regényében egy férfi és két nő meséli el ugyanannak a történetnek három verzióját. A Mélygarázs szerelmi háromszögében a szerető, a férj és a feleség egymást kiegészítő és egymást feltételező szerepeket játszik el. Mindegyik máshol látja a hangsúlyokat, mégis valamennyi monológ közös nevezőre hozható: a bántások és nem-szeretések, az elhallgatások és önbecsapások egybefüggő, megbonthatatlan rendszere áll össze belőlük.

A szerető a mellékalakokkal sosem elégedett meg. Mindig is szeretett volna mesebeli királylány lenni, akiért egyszer fehér lovon eljön a királyfi. Mikor már azt hitte, neki hős nem jár, egyszer csak ott volt, pont őérte jött. A királyfi lelke azonban a csillogó páncél alatt tele volt apró kis sebekkel. Hallgatott arról, hogyan szerezte őket. Hiába mondták a szeretőnek, hogy ez tipikus mese, amit már sokaktól hallottak. Ő mégis reménykedett a mesebeli házikóban és a mesebeli gyerekeikben.

A Férj kínosan ügyelt arra, hogy jól játssza az aggódó apát, a szerető társat, a tehetséges kutatót, de minél inkább meg akart felelni az összes elvárásnak, annál jobban érezte, hogy kifordul belőle a világ. Törvényszerű volt, hogy meginog az addig szilárdnak tűnő alapzat. Megjelenik mondjuk egy másik nő. S míg az egyik kizárólagosságot akart, a másik csak azt, hogy maradjon. Nem tudta, mitévő legyen, csak azt, hogy mindenképp veszít.

A Feleséget agyonszerették a szülei, s állandóan megmondták, mi a jó neki. A legkézenfekvőbb tehát, hogy a férfival lép külön utakra, hiszen egyedül nem merészelt volna. Persze olyan, hogy Igazi, nincsen. Csak, aki éppen akkor ott van. Látta a rossz példákat, mégis hitt abban, hogy lehet másképp is. Tévedett. Mellette maradt ugyan a férfi, de csak mert ő volt a biztonság, a kényelem. De beletörődött.

Minél több örömmel és annál kevesebb szenvedéssel szeretnénk megélni a legfontosabb pillanatainkat. Háy szomorúmanói is közelebb szeretnének kerülni a boldogsághoz, de képtelenek rá. Hajszolják a nagyobb lakást, az új autót, a szebb ruhákat. De ha megszerzik, csak a társadalmi biztonságérzetük nő, a lélek nem kapja meg, amire igazán vágyik.

A Háy-hősök nem ismerik be, ha szenvednek. Tudatában is vannak annak, hogy baj van az életükkel, tudják, mi okozza a gondot. Ahhoz nincs bátorságuk, hogy belássák, ez így nem mehet tovább. Inkább áltatják magukat. Képtelenek meghallani, meghallgatni a másikat. Ezért belegázolnak a másikba. Pedig mindenkinek jobb lenne, ha időben kilépne a hálózatból. Mégis a végsőkig várunk. Apró kompromisszumokat kötünk, értelmes cél nélkül. Ellenben a tüskék bennünk maradnak, a tehetetlenség lassan felemészti az életenergiánkat.

Háy látlelete nyomasztó, de túlzottan ismerős. A mindennapokban a többség által normálisként elfogadott viselkedésmintákat sűríti össze regényében. Nézzünk körül: ami jól működő kapcsolatnak tűnik, képes elkorhadni. Talán neveltetésünk az oka, mert mindig meg akartunk felelni a társadalom elvárásainak, csak éppen a belső békénkről feledkezünk meg. A szabálykövetés külső parancsa felülírja az ésszerű és helyesnek vélt döntéseket. És úgy tűnik, sosem tanulunk hibáinkból.

A szereplők egyes szám első személyben szólalnak meg, de az elmondottak ettől nem válnak Háy személyes történetévé. Mindig az éppen aktuális mesélő szempontjából élhetők át. Az író nem kommentál, nem von le következtetéseket. Megfigyeléseit archetípusokká gyúrja. A Mélygarázs hőse lehetne bárki, ezért sincsen neve. A sok kis apró tanulság viszont sorsszerűségre világít rá, mi több törvényszerűségre. Háy egyedit rajzol, de általánost mutat.

Csak úgy léphetünk ki ebből az önmagába visszatérő (életpálya)hurokból, ha elvonulunk a Mélygarázsba és nem csinálunk semmit – ahogyan a regény egyik főszereplője teszi? Vagy ha ennyire kilátástalan a helyzet, miért nem kötjük fel magunkat az első fára? Talán mégsem ennyire fekete vagy fehér a helyzetünk. Kellemetlen belenézni az elénk tartott tükörbe. Fura, karikatúraszerű ábrázat bámul vissza. Véssük eszünkbe elmosódott kontúrjait, mert éppen azokat kell élesen látnunk. Senki sem ígért egyszerű életet, de talán még nem késő újratervezni.

Vagy inkább a regény szereplőinek sorsában osztoznál?

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.

Háy János: A gyerek; Palatinus, Budapest, 2007

A gyerek útnak indul a faluból, ahol évszázadokkal ezelőtt telepedtek meg ősei. Kilép az anyai nagyapja házából, onnan, ahova beházasodott az apja, és akié így sosem lehetett a ház, hiába építette újjá. A gyerek nagy dolgokra hivatott. Parasztfiúból városi értelmiségi lesz – ezt várják tőle. Az apa egészen biztos abban, hogy a városban tudóst nevelnek a fiából, és így neki már nem kell a földet túrnia. Az anya is minden vágyát a gyerekbe oltja, ő valósítja majd meg a felmenők sosemvolt álmait.

A gyerek felmegy hát Pestre, hogy megcsinálja a szerencséjét. Elvégzi a gimnáziumot, majd jelentkezik a bölcsészkar filozófia szakára. Az egyetemnek azonban nem kell ez a „csodagyerek”, a város pedig nem fogadja magába. A szegedi tanárképzőt azért elvégzi, utána pedig hazatér a faluba. A helyi általános iskola igazgatójává választják. Legyen vezető egy ilyen kvalitású ember, aki mégiscsak közülük való. Lesz felesége, pedig nem valami szép legény, és lesz gyereke is.

Megkap tehát minden esélyt a gyerek, hogy mégiscsak váljék belőle valaki, legyen több, mint az apja, meg a nagyapja. A gyerek azonban az iskolaigazgatóságnál többre vágyik. Mert ahhoz képest, hogy tudósnak kellett volna lennie, ez bizony semmi. Az ilyet pedig csak úgy lehet elviselni, hogy kiül a verandára, és sűrűn töltöget a borral teli műanyagkannából. Éppen úgy, ahogy az apja meg a nagyapja tette…

A regény címében szereplő gyerek nem az emberi élet korai szakaszára utal, hanem az emberi lényeket meghatározó tudatszint milyenségét jellemzi. Háy János regényének szereplői képtelenek felnőni a felelősséghez, amelynek birtokában meg tudnák hozni a sorsukat befolyásoló döntéseket. Életfilozófiájuk szerint ami velük megtörténik, nem is történhet másképp, csak ahogy végül megesik. Látszat csupán, hogy a sorsukat a számtalan lehetőség közül választották ki. Az ő feladatuk más nem lehet: elfogadni a sorsot, ami eleve beléjük van kódolva.

Háy a figurákat a lap síkjában rajzolja meg. Önálló döntések hiányában nincs kiterjedésük, személyiségük. Az emberi akarat szabadsága csupán illúzió, nem kaptunk másra felhatalmazást, csak sorsunk igazolására. Kizárólag szerepek léteznek, amelyeket el kell játszanunk, ahogyan az adott karakter megkívánja. Nem véletlen, hogy lényegtelenek a szereplők nevei, az író csak mintegy lehetőségként ad nevet nekik. A gyerekről is csak a regény utolsó lapjain jegyzi meg, hogy Laci a neve – de ennek akkor már semmi jelentősége nincs.

Háy János maga illusztrálja könyveit, ezeket a dimenzió nélküli alakokat itt pálcikaszerű lényekként ábrázolja, akiknek teste meghajlik egy hegyes állú fej súlya alatt. Él bennük a remény, hogy az emberi élet nem feltétlenül boldogtalan, tapasztalatuk mégis folyamatosan rácáfol reményeikre. Hiába próbálnak meg érvényesülni a világban, küzdelmük eleve kilátástalan.

A regényben ez a sziszifuszi igyekezet ismétlődik meg az egyes emberi sorsokban. Háy epizódok sokaságával szakítja félbe a központi történetet, amelyeket egy-egy mondatba ékelt gondolat hív elő. Az egykori iskolaigazgató, a fiatal történelem-tanárnő, a szomszéd, a tanársegéd, a kocsmabeli haverok történetei végeredményben nagyon hasonlítanak a fő szálra, a gyerek életére. A bukások sorozatából pedig egy apáról fiúra szálló szenvedéstörténet, a másra törekvés hiábavalóságának időtlen rendje rajzolódik ki.

...

A teljes írás, a Minden út romlásba vezet, az olvassbele.com oldalán olvasható.