A monodráma nagyon nehéz műfaj. A játszó egyedül igazolja a mű létjogosultságát. Csak ő részesül a sikerben, de övé a kudarc is. Amikor Hegedűs D. Géza egy egész város népét jelenít meg a Camus regényéből készült átdolgozásban, minden egyes előadás sokszoros teher.

Francis Huster készítette a színpadi átiratot A pestisből. Camus-nek az algériai Oranban megtapasztalt súlyos tífuszjárvány adta az ihletet, hogy egy pestisjárvány ürügyén fogja vallatóra karaktereit a helytállásról, a szélsőséges helyzetben döntésre kényszerülő ember lehetőségeiről. Hegedűsé az egész történet, az egész színpad. Megformálja a főszereplő Rieux doktort és a történet számos epizodistáját: a Párizsból érkező újságírót, Raymond Rambert, a készülő regénye első mondatán görcsölő városházi hivatalnokot, Joseph Grand-t, a jezsuita Paneloux atyát, a kétes előéletű Cottard-t, és a korábbi eszméiért vezeklő Jean Tarrou-t is. Narrátorként bemutatja a jelenetek helyszínét, a benne részt vevő szereplőket. Dialógusokat, vallomásokat, viselkedésformákat, világnézeteket vetít a néző elé – több szólamban.

A játéktér szinte üres, körben fekete függöny szegélyezi. Semmi nem vonja el a néző figyelmét. Hegedűs D. Géza a mozdulatlan csöndbe lép be, hogy tárgyilagosan tájékoztasson a járvány kitöréséről. Látszólag semmi segítsége nincs, ám egy cselló „személyében” nagyszerű társat kap.

Az indítás végtelenül puritán. Hegedűs szinte egy helyben áll, ha mozdul is, alig tesz pár lépést. Márkos Albert, a csellóművész – egyben az előadás zeneszerzője – alig szólaltatja meg hangszerét, éppen csak aláfestésként, a színpadi fény is állandó. Ahogy azonban belemerülünk a cselekménybe, egyre több effekt lép működésbe. Márkos virtuóz hangzatokkal, zajokkal egészíti ki az emberi hangot. Kopogtatja, recsegteti a gordonkát, néhol még a párbeszédekbe is beleszól vonóhangjaival.

A történet során a fények is megmozdulnak. Bevilágítják az egész színpadot, még a nézőteret is beterítik egyszer. Máskor egészen elhalványulnak, sötétséggel takarva a játéktér nagy részét. Amikor a cselekmény felpörög, a színész is gyorsul. Folyamatosan rója a köröket, s csak sorolja egyre a haláleseteket, tehetetlenül bolyong az ostromállapottól szenvedő városban.

Dömötör András rendező hirtelen nézőpontváltásokkal érzékelteti a beszélő személyének változását. Hegedűs D. Géza zökkenőmentesen építi fel az előadás szerkezetét, Márkos Albert pedig szigorú fegyelemmel, mély alázattal követi minden rezdülését. Ez az elbeszélési technika mindkettőjüktől komoly koncentrációt követel. A színpadi változatot készítő Francis Huster, továbbá a színész, a muzsikus – és persze a rendező – összjátéka révén a monodráma valódi többszereplős történetként elevenedik meg.

A regény elképzelt pestisjárványa a mű születésekor (1947) az egész európai kultúrát megfertőző nácizmus analógiája volt. A járvány elleni harc sziszifuszi, mégis újra meg újra folytatandó. A színpadi változat Camus létfilozófiáját mai viszonyokra vetíti. Azt vizsgálja, hogy kiélezett helyzetben miként mutatkozik meg az ember igazi minősége.

A modern ember szereti a biztonság illúzióját. Felhalmoz egy csomó eszközt, hogy megkönnyítse az életét, de közben megfeledkezik az őt körülvevő világról, a megteremtett rendről. Arról sem akar tudomást venni, hogy a halál szerves része az életének. A pestis elterjedésének hatására a békésnek hitt közösség az őrület határáig jut el. Majd mikor már mindenki beletörődne kilátástalan sorsába, észrevétlenül bekúszik a remény melege. A vihar elvonult, mámor váltja fel a kétségbeesést. De a pestis sosem tűnik el, figyelmeztet a történet, s mikor nem várnánk, előbújik a bútorok mélyéről, a hálószobák rejtekéből, s „elküldi patkányait, hogy egy boldog városban leljék halálukat”

A pestis jelentkezhet cunami formájában, alakot ölthet egy betegségben vagy egy közönséges felmondólevélben is. Gyűlölhetjük a kórokozót, megpróbálhatjuk kiirtani, de minden csapás: figyelmeztetés.

...

A teljes cikk, az Egy regény margójára az olvassbele.com oldalán olvasható.