jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Herta Müller: Szívjószág; Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2011

„Ha valaki, csupán azzal, hogy járkál, eszik, alszik és szeret valakit, temetőket csinál, akkor ő a legnagyobb tévedés. Mindenki tévedése, mindenen eluralkodó tévedés” – állítja Herta Müller Szívjószág című könyvének egyik szereplője. A tévedés azonban olykor maga a színtiszta igazság. Amiről a gyerek is azt gondolja, hogy „úgy telepszik a nyelvére, mint egy meggymag, ha nem akar lecsúszni a torkán.”

Lolát az egyetemi kollégiumban holtan találták: a szobatársnője övére felakasztva lógott a szekrényben. A könyv főhősnője – akit a fülszöveg Adinának hív, utalva A róka volt a vadász című regény főszereplőjére, azaz magára az írónőre – egy naplót talál a saját bőröndjében. Lola naplóját. Ahogy olvasni kezdi, egyre inkább gyanakodni kezd; diáktársa esetleg nem is önkezével vetett véget életének. Ez a sejtelem mégsem tartja vissza attól, hogy ő maga is ott tapsoljon a sok piros lábú birka között, amikor Lolát kizárják a pártból, mert halálával szégyent hozott az egész országra.

Az elvadult park szomszédságában, a fiúkollégiumban lakik Edgar, Georg és Kurt. Olyasvalakit keresnek, aki egy szobában lakott Lolával. Így lett Adinának hallgatósága, akiknek elmondhatja, mit is írt Lola a naplójában. És Adina beszél arról, amit olvasott. Még akkor is, amikor a füzet nyomtalanul eltűnik a lezárt bőröndből. A három fiú pedig megmutatja neki az elhanyagolt kert mélyén lévő nyárilakot. A találkozások titkos helyszínét, a tiltott, külföldről becsempészett könyvek és a saját maguk által fabrikált költemények búvóhelyét.

Egy olyan országban, ahol bárki lehet a rendszer arctalan alkalmazottja, nem sokáig maradhat észrevétlen a barátság, amit egyébként is a halál köt össze. Szép csendben elhangzanak a hétköznapi figyelmeztetések, amikor veréssel fenyegetnek a kollégiumban, vagy közönséges kurvának bélyegeznek, mert fiúkkal barátkozol titokban. Mintha az egész ország hatalmas pletykafészek lenne, ahol a valóság a fecsegés negyedigazságai vagy hamisításai útján születik meg. Még anyád is elhiszi, mert mindenki ezt beszéli. Legalább van min keseregnie a derékbántalmain kívül. De a hatóság sem rest feltúrni a szobádat, vagy bevinni egy kis csevejre. Aztán jöhet a testi, lelki megaláztatás. A félelem elültetése, az állandó zaklatások kálváriája.

Amikor a rettegés beeszi magát a mindennapjaidba, képtelenség megbízni bárkiben is. Még a hozzád legközelebb állókról is kiderülhet, hogy első útjuk tőled a jelentéskérőkhöz vezet. Aztán hiába próbálod újranöveszteni magadban a szeretetet, mert a benned élő gyűlölet ugrik a torkának. A diploma után még dolgozol egy ideig, lesz miből fizetned a lakbért és az élelemre valót.

„Ha az ember uralja az arcát, a félelem a hangjába bújik. Ha az arcot és a hangot sikerül eltompítani és uralni, akkor az ujjunk hegyén bújik elő. A bőrünkön kívül is megél, letelepszik mellettünk, körülöttünk, látszik a tárgyakon.” A szavak is elvesztik jelenésüket, és újradefiniálják magukat. Ha levelet kapsz, azon izgulsz, hogy a megszólítás után felkiáltójel álljon, és ne vessző. És nem a helyesírásod miatt aggódsz. Sosem szeretnéd leírni, hogy körömolló, cipő vagy megfázás. A titkos közös nyelv szabályai azonban ezt diktálják. Csak így bírod elmondani azt, amit nem szabad másokkal tudatnod. A fodrászhoz is azért mész, hogy legyen megfelelő mennyiségű hajszálad, amit aztán a levélbe rakhatsz. A postai kézbesítés időtartama és a hajszál megléte sokat elárul arról, hogy a küldőn és a feladón kívül olvasta-e valaki az üzenetet.

...

A teljes írás, az Öv, ablak, dió, kötél, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Herta Müller: A róka volt a vadász; Cartaphilus, Budapest, 2010

„A hangya döglött legyet cipel. A hangya nem látja az utat, megfordítja a legyet, és visszamászik…” „A hangyának gombostűfeje van, nincs benne annyi hely, hogy égesse a nap. Csak szúrja. A hangya eltéved. Mászkál, de nem él, nem is állat az ember szemében. A fűmag ugyanúgy vándorol az út szélén, ahogyan ő. A légy él, mert háromszor akkora, és mozog, mert viszik, a légy álla az ember szemében.”

A róka volt a vadász című regény szürkén nyomasztó képekkel indul, szavai az olvasó lelkében úgy koppannak, mint a kút mélyére vette kő. Elsőre nagyon távolinak hat ez a szenvtelen hang, amely monotonitása ellenére merőben érzékletes képekkel dolgozik. Kis túlzással azt állíthatom, hogy lírából építkezik fel a próza.

Sivár, halott vidéken vagyunk, ahol „a jegenyék, mint megannyi zöld kés darabokra vágják a forró levegőt”. A szőnyegporoló hangja, a drótok és csövek sziluettje tördelik össze ezt a világot, ahol a nap is csak éget. Ez a világ minden porcikájában a halált sugározza, a hétköznapi emberi cselekvések, mint a napozás, a szeretkezés, a munkavégzés csak látszólagos élő tevékenység, minden élő agonizál, vagy szerepet játszik.

Hogy a regénybeli hely történetesen Temesvár, a történelmi idő pedig az ezerkilencszáznyolcvanas évek vége, szinte mellékes. A regény csak az utolsó oldalán nevezi meg történése helyét, és természetesen a fülszöveg is leleplezi az olvasó előtt már amúgy is ismert tényt, hogy „A róka volt a vadász című regény a Ceausescu-diktatúra utolsó hónapjainak krónikája, és Temesváron játszódik.” Természetesen fontos ez, de úgy gondolom jobb, ha ettől függetlenül olvassuk a Nobel díjas író, Herta Müller regényét.

Két barátnő, Adina és Clara. „Adina behúzza a könyökét, nem akarja elállni a légy útját.” „Clara nem látja a legyet.” A két főszereplő különböző módon reagál az őket körülölelő külvilágra. Adina elfogadja a halált, megeszi az almát, amelyet a kukac már megjárt, hiszen „ez csak alma, a kukac az almában nőtt fel, az ő húsa is almából van”. Clara nem tud azonosulni a környezetével, mintha ott sem volna, szerinte „a kukac belemászik az almába, végigrágja magát rajta, aztán a túloldalon kimászik. Ez az útja.” Ellentétes válasz ugyanazon környezeti kérdésfeltevésre, van-e élet a halálban?

Két barátnő, két szerelem. Adina kedvese katona, élete nap mint nap veszélynek van kitéve, Clara a titkosszolgálat emberébe szerelmes, naponta kompromisszumokat köt félelme legyűrésére. A nappaliban elterülő rókaprémmel – amelynek végtagjait furcsa módon az a betolakodó belügyisek levágják, majd visszatolják a helyére – is eltérően bánnak, Clara észre sem akarja venni a lakásban megtörtént változást, mindig a helyére tolja az elválasztott darabokat, Adina viszont látja a rendetlenségben a még nagyobb rendetlenséget. Herta Müller kiválóan fogja meg a diktatúrához viszonyuló ellentétes pólusú magatartásformák lényegét, amelynek a számtalan társadalmi közbeszéd során az elmúlt évtizedekben itthon mi is fültanúi lehettünk.

Tudniillik, diktatúrában élnek a főszereplőink, persze a fülszöveg kapcsán ezt is tudjuk, de a regény ennek kapcsán is csak érzékeltet. „A homloktincs csillog. Mindennap megnézi az országot. A diktátor képének kerete mindennap akkora az újságban, mint a fél asztal.” A diktátor mindent lát, ő a nagy testvér, „a látóidege végigfut az országon”. Városokat, falvakat, kóborló kutyákat, eltévedt utakat, egymást fojtogató fákat lát. „És ahová csak a pupilla fénye bevilágít, emberek állnak, talpuk alatt a föld függőlegesen felkúszik a torkukba, hátukra visszazuhan”. Herta Müller hátborzongatóan pontos képet fest a mindennapokban jelenlévő fenyegetettségről. Mindezt anélkül fogja meg, hogy a terror testet öltött alakja közvetlenül elénk állna, ezt csak apró momentumokban mutatja be egy baráti társaság által összeeszkábált dal okán kipattant belbiztonsági nyomozás pillanatfelvételein.

Adina egykori szerelmével kényszerül menekülni, falun egy baráti házban húzzák meg magukat, a könyv talán legerősebb része a bujkálásban egymásra erőltetett intimitás megrajzolása. A róka volt a vadász az 1989-es eseményekkel zárul, a diktátor elbukik, elpusztul, a rendszer összedől, a reménytelen helyzetben levő menekülők hazatérhetnek, de sosem lehet tudni, hogy ezen a földön mikor veti meg újra a lábát a gonosz. „A stadion földsánca szorosabbra vonja magán a kopasz bozótot. A labda utolsó repülését már elfeledték, a betiltott dal már bejárta az országot, most, ha elharapózik, fojtogatja a torkot, most néma. Mert a tankok még mindig mindenütt ott vannak a városban, és hosszú a sor a bolt előtt. A hosszútávfutó odafönt, a földsánc tetején a város fölé emeli lábát, és egy kabát belebújik egy másik kabátba.”

Herta Müller azért hagyta el hazáját, mert nem volt hajlandó az elnyomásra szakosodott zsarnokság ügynökeként munkálkodni, és miután ezért elbocsátották az állásából, a folyamatos belügyes zaklatás miatt nem lett maradása. Hazájában nem publikálhatott, mert már első műveit is a diktatúra bírálatának szolgálatába állította. A róka volt a vadász 1992-ben jelenhetett csak meg emigrációban, Berlinben.

 

 

Herta Müller: Lélegzethinta;Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2010

Az utóbbi évek Nobel-díjas íróival már többször sikertelenül jártam. Pamuk az egyetlen valódi kivétel a sorból. Az ő könyveit jó szívvel olvasom. Le Cléziót nem értettem meg, Lessinget súlytalannak találtam, Coetze olvasható, de igazán nem fogott meg. Mindenesetre Herta Müller sem maradhatott ki a sorból. Elsőként a 2009-ben megjelent könyvét, a Lélegzethintát adta ki idén hazánkban a Cartaphilus Kiadó. A Vörös Hadsereg 1944 őszén rátette a kezét Romániára, ahogy később sok más közép-kelet európai országra is. 1945 januárjában minden 17 és 45 életév közötti német nemzetiségű román állampolgárt öt év jóvátételi munkára ítéltek. Az író édesanyja is köztük volt, aki visszatérte után nem mesélt az eltöltött öt lágerévről, mert nem lehetett. Herta Müller később megtudta, hogy a nagyszebeni költő, Oskar Pastior is a lágerben töltött el öt szűk esztendőt. Találkoztak és beszélgetni kezdtek. Müller leírta Pastior élményeit, és egy közösen írott könyv gondolatai formálódtak meg. 2006-ban azonban Oskar Pastior váratlanul meghalt, így Herta Müllernek egymagában kellett szépirodalmi alkotássá formálnia a jegyzeteket.
Leopold tizenhét évesen indul útnak, nem tudja, hova viszik, nem tudja, mennyi időre megy, és tulajdonképpen azt sem tudja, hogy miért viszik. De menni akar, mert lakóhelye fojtogató légköréből vágyik szabadulni. Leopoldnak ugyanis súlyos titka van: Leopold homoszexuális. A fiút a titok tudatlanul is felkészíti a lágeréletre, hiszen a szorongató félelem, eddig is meghatározta a mindennapjait. A gramofontokból átalakított bőröndbe csomagolt piciny pakkal indul útnak a hosszú útra, ugyanezzel tér haza, csak a csomag lesz benne más.
Odaút, visszatérés, ottlét. Leopold történeteinek fontos állomásai, amelyek az emlékek szűrőjén át akarnak mondani valamit, vagy inkább csak hallgatni szeretnének. Lehet-e egyáltalán beszélni a lágeréletről, képes-e megszólalni az ember és szabad-e megszólalnia. A nagy kérdés pedig az, hogy miként lehet visszaemlékezni a történésekre, hogyan lehet lezárni a múltat, és reményteljes szívvel továbblépni. Az ember elveszti testét, méltóságát, a különbségek elsimulnak, lecsupaszodnak, az éhségangyal folyamatos jelenléte feszült figyelmet vagy éppen tompult fásultságot követel meg az embertől. Leopold a lágerévek tapasztalataiból talán valami olyasmit is hazavisz, ami segíti titka feldolgozásában. Sosem tudhatjuk, mi visz előbbre, de minden értünk van.
Herta Müller könyve azért is fontos, mert a Holokauszt szörnyű táborai után végre az oroszországi lágerek történeteiből is olvashatunk egyet. Lehet, hogy keleten nem irtották módszeresen az embert, de kegyetlenségük vetekedett a náci németek tetteivel. Az orosz lágerek talán alattomosabban, lassabban falták fel az embert.
Nem állítom, hogy a legnagyobb olvasmányélmények közé tagozódik be Herta Müller könyve, de szerencsére ismét egy érthető és jól olvasható Nobel-díjas íróval volt alkalmam találkozni, akinek további írásait is szívesen veszem majd a kezembe. Helyzete különösen pikáns. Német származású román, aki jelenleg Németországban él. Romániában többször támadták, mert következetesen felszólalt a Ceauşescu diktatúra körmönfontságát. Bátran szólt róla. Erről is olvasnék majd.