Nincs könnyű helyzetben az uralkodóház sarja, ha az atyát jog szerint követő testvér magánéletre hivatkozva lemond a trónról, és emiatt olyan feladattal kell szembesülnie, amelyet sosem kívánt, és amelynek ellátásában komoly fizikai defektus gátolja.

V. György brit király másodszülött fia, Albert yorki herceggé ütését követően különböző hivatalos eseményeken képviselte a királyt, ám közismert beszédhibája miatt sokszor kényelmetlen helyzetbe került. Később fivére, VIII. Edward pár hónapos regnálása után, 1936. december 12-én VI. György néven lépett a trónra.

A király beszéde című film II. Erzsébet édesapja, VI. György dadogását helyezi a történet középpontjába, és ezen keresztül mutatja be a XX. század történelmének egy meghatározó időszakát, amikor a brit királyságnak és egész Európának a hitleri Harmadik Birodalommal is szembe kellett néznie. Ebben a történelmi pillanatban pedig igencsak szüksége volt a népnek egy erős kezű, határozott uralkodóra. Arról azonban, aki nem képes a nagy tömegek előtt vagy a rádió mikrofonjába mondva egy beszédet elmondani, nehezen állítható a magabiztosság. Márpedig a XX. század hajnalán a rádiók korában már nem elegendő a nép körében vagy hivatalos eseményeken integető uralkodói szerep, hanem szólni kell a néphez, és szárnyalnia kell annak hangnak, sőt zengenie. Dadogva pedig egészen biztosan nem lehet. Valljuk be, ez komoly hátrány egy államférfi tekintetében.

Bár Albert herceg nem tervezte, hogy felül a trónra, de a kínos fogyatékosságát így is, úgy is orvosolni kellett. Számtalan orvos kínálta terápiát kipróbált, mígnem találkozott Lionel Logue-gal, aki szokatlan módszerekkel kísérelte meg az uralkodót folyamatos beszédre bírni. Tom Hooper erről a találkozásról szól filmjében.

Logue módszerei azért sem voltak mindennapiak, mert a terápiás találkozások alkalmával nem adott helyett semmiféle etikettnek, a főnemes és beszédpartnere ilyenkor egyenrangú partner volt. Elvégre a király is csak ember, aki különféle pszichés gondokkal küzd a nem mindennapi elvárások szorításában. A napi szintű beszélgetések során szép lassan a herceg megnyílik a tanító előtt, és a hivatalos formulákat a bizalom váltja fel.

A király beszéde nem hordoz magában hatalmas drámai szituációkat, egy szokatlan és a nyilvánosság számára láthatatlan problematikus helyzetről mesél, ami a zivataros évek események árnyékában zajlott le. A film kulcsa éppen ezért a színészek kezében van. Szerencsére fantasztikus a színészgárda. Colin Firth hihetetlen hitelességgel formálja meg a dadogós államfőt, Geoffrey Rush brillírozik a különc beszédtanár szerepében, és ott van még Helena Bonham Carter, aki csöndes alázattal alakítja az uralkodó hitvestársát. A filmbéli helyzet finom cinizmus és szarkazmus kíséretében formálódik. Nem véletlenül, hiszen akkor tudunk túllépni a saját árnyékunkon, ha megtanuljuk megmosolyogni azt.

A király beszéde talán éppen azáltal emelkedik ki a kosztümös filmek sokaságából, hogy a háttért tolja az előtérbe, nélkülözi a súlyos történelmi helyzetgyakorlatokat, sokkal inkább az emberre fókuszál, a zajos nyilvánosság helyett a halk háttérmozgásokra irányítja a figyelmet: két férfira egy üres szobában, ahol egy embernek azt kell megtanulnia, legyőzve saját félelmeit, hogyan adjon reményt és erőt sok millió honfitársának.