A hétvégén befejeztem Horváth Viktor vaskos regényét. A Török tükör a Jelenkor Könyvkiadó gondozásában jelent meg a tavalyi év végén. Megjelenése óta már többször átsiklott a szemem rajta a könyvesboltok, illetve a könyvtárak polcain, mígnem az író nevét megláttam az idei Nemzetközi Könyvfesztivál elsőkönyves mezőnyében. Hallottam ezt-azt a könyvről, de nem állítanám azt, hogy széleskörű ismeretekkel rendelkeztem volna róla, kíváncsiságom azonban lassan felébredt.
A Török tükör a 16. századba röpíti vissza olvasóját, abba az időbe, amikor a Nagy Szulejmán szultán meghódította Magyarország egy jelentős részét és az Oszmán Birodalom részévé tette azt. Az események nagy része a Pécsi szandzsákban játszódik. Megelevenedik a török hódoltság korabeli Pécs, az író még térképi magyarázattal is segít bennünket, hogy elképzeljük, hogyan nézett ki akkoriban a város, ugyanakkor a szerző mégsem fordított arra elegendő energiát, hogy Pécs városa olyan intenzíven megjelenjen a szövegben, mint ahogy az egyes szereplők jelen vannak a regényben. Láttunk erre már ellenpéldát (pl. Szeged Darvasi a Virágzabálók című regényében). A történelem órákon tanult időszakot az olvasó egészen új megvilágításban kapja készhez, hiszen az egy török aggastyán, Ísza bin Juszuf visszaemlékezésein keresztül elevenedik meg előttünk, ami a jól ismert múltat egzotikus, keleti köntösbe csomagolja. A magyar kulturális emlékezet eddig javarészt a hős végvári vitézek képét őrizte meg az utókor számára, így az olvasói elvárásoknak szembe menő elbeszélői technika, ingataggá tehetné a narrátor helyzetét. A szerző nagy erénye az, hogy a választott alapállást sikerül következetesen végig vinnie a regényen.
Horváth Viktor egyrészt szórakozatva tanítja olvasóit, feleleveníthetjük a török szavak, tisztséget jelentését, másrészt pedig olyan jól sikerül a másszemszögű látásmód megvalósítása, hogy a magyar olvasót toleranciára, más kultúrák iránti tiszteletre taníthatja. Az EKF évében, amikor Pécs és Isztambul is Európa Kulturális Fővárosa, gyönyörű gesztus ez a szerzőtől és a kiadótól is, ugyanakkor nem egy célú, hiszen Horváth Viktor egy gyönyörű mese keretébe szövi bele a régmúlt eseményeit, a nézőpontváltás miatt pedig egészen más szempontból szemlélhetjük az ország akkori politikai törésvonalait, a három részre szakadt Magyarország működését meghatározó riválisok egymáshoz való viszonyrendszerét.
A regény szerkezetét tekintve rövid, novellaszerű részekre tagozódik, amelyek erős koherens egységet alkotnak egymással, ugyanakkor viszont lehetőséget teremtenek az idős narrátornak arra, hogy emlékein keresztül tanulságot vonjon le ifjúkori cselekedeteiről, a múlt történéseiről. Minden egyes kisebb rész rendszerint egy tanulságot és egy Korán-idézetet tartalmaz, mellyel a regény szereplőit az Allah által előre megalkotott világrend és az egyéni cselekvési szabadság viszonyrendszerében helyezi el, kijelölve a korabeli ember létezésének kulturális keresztmetszetét. Mindemellett Horváth Viktornak nincs szándékában az egyetlen helyes történelmi értelmezést megadni. Csendes ironikus humorával görbe tükröt is állít a kort egyféleképpen értelmező írásoknak (az Egri csillagok is kap egy csöndes fricskát), és minden egyes sorából kiolvasható az, hogy a regénye által megmutatott történelmi mese csak egyféle látlelet, nem kell azt olyan komolyan venni. A Török tükörben történelmi tényanyag, írói fantázia, népi mondák, mágikus mesék és a Korán tanításai állnak össze egy szerves egységgé, amely rendkívül élvezetes olvasmányt szül. A Török tükör számomra közel akkora olvasmányélmény, mint amilyen a Fogság (Spiró György) vagy A könnymutatványosok legendája (Darvasi László) volt egykoron. Én a magyar irodalomnak ezt a vonalát szeretem igazán, amely a történetre helyezi a hangsúlyt és nem a csak a szövegre, mert ez az irány a mesélésben látja az irodalom erejét, nem az öncélú szóáradatban. A Török tükör – véleményem szerint – nagyszerű írói teljesítmény, remek olvasmány.