jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Kauo Ishiguro: Ne engedj el; Palatinus Kiadó, Budapest, 2007

A Hailsham magániskolában a diákok élete látszólag hasonlóképpen zajlik, mint bármelyik bentlakásos intézetben. A növendékek tanulnak, játszanak, alkotnak, éreznek. Barátságokat kötnek, szerelmet találnak. A felügyelőnők vigyázó jelenlétükkel óvják a rájuk bízott nyájat a káros külső hatásoktól.

De nézzünk csak egy kicsit a dolgok mélyére. Sok itt a furcsaság. Elsőrendű szabály például, hogy minden diáknak különösen óvnia kell az egészségét. Ez persze még rendjén is lenne, de miért fontosabb ez a társadalom számára, mint saját maguknak? Szexelni meg bátran szexelhetnek, hiszen egyiküknek sem lehet gyereke. Ezt mindenki tudja. És mi van a diákok szüleivel? Szülőkről egy árva szó sem esik. Aztán különös az is, hogy az iskolában nem tanulnak szakmát. Itt aztán senkiből sem lesz portás, kertész vagy éppen vízvezeték-szerelő. Ellenben különféle művészi produktumok készítésére ösztönzik a tanulókat. Az alkotásokat a felügyelők kiválogatják, és a legjobbakat elviszik a „Galériába”.

Az egykori hailshami diák, Kathy H. már felnőtt fejjel idézi fel diákéveit. Emlékeiből egy különös érzelmi háromszög képe rajzolódik ki. Kathy, Tommy és Ruth kapcsolatát a barátság, a szerelem és a szeretet bonyolult viszonyrendszere működtette, melyet olykor apró-cseprő nézeteltérések, zavaró félreértések tarkítottak. A háttérben pedig valami súlyos titok lappangott. Titok, melynek létezésével egészen kicsi koruk óta tisztában voltak. Mégsem beszéltek róla még maguk között sem.

Ne engedj el című regényében a japán származású, ám hatéves kora óta Angliában élő Kazuo Ishiguro (Napok romjai) hátborzongató jövőképet fest. A tudománynak és a technikának köszönhetően nincs többé gyógyíthatatlan betegség. Az emberiség múlt és jövő nélküli klónokat gyárt, akiknek egyetlen életcéljuk lehet, az „adományozás.” Ha kigyógyulhatsz a rákból, kit érdekel, milyen árat kell fizetni érte. És hogy kinek kell fizetnie érte… A klón-donoroknak nincsenek jogai.

Kathy H. és társai mégsem lázadtak fel soha e kegyetlen világ ellen. Létezésük kezdete óta azt sulykolták beléjük, hogy a szabályok szerint kell élni. Még életükben apránként odaajándékozhatják létfontosságú szerveiket a rászorulóknak, majd joguk van meghalni. Ebben nőttek fel, ezt tudatosították bennük, elfogadták, nem menekültek. Pedig nem tartották fogságban őket valamilyen szupertitkos laboratóriumban. Sőt! Járhattak, kelhettek az emberek között. Végzetüket azonban nem befolyásolhatták. Életüknek nem lehetett más célja.

Gyermekként még ábrándoztak, mert álmok nélkül nem lehet létezni. Persze egy klón még legmerészebb vágyaiban sem gondol gyerekre vagy családra. Egy rendes foglalkozást azonban el tud képzelni magának. Az még belefér a világképébe. Ki ács, ki postás, ki irodai alkalmazott szeretne lenni. Pedig semmi esélyük sincs erre.

...

A teljes írás, az A Klón-donor lelke, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Kazuo Ishiguro: Napok romjai; Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2010

A Napok romjait én eddig, mint filmrajongó ismertem, amely - véleményem szerint - James Ivory (Szoba kilátással, Howards End, Túlélni Picassót) legjobb rendezői munkája. A film az 1994-es év Oscar gálájának nagy vesztese volt, hiszen az Akadémia összesen 8 kategóriában jelölte a legjobbak között, de végül üres kézzel kellett az alkotóknak hazatérniük.

Mondjuk abban az évben különösen erő volt a mezőny, hiszen az Apám nevében (Jim Sheridan), A szökevény (Andrew Davis) , a Zongoralecke (Jane Campion) és a hét Oscar díjas Schinder listája (Steven Spielberg) volt versenyben még a legjobb film kategóriájában, mellettük még Robert Altman Rövidre vágva, illetve Jonathan Demme Philadelphia című filmjéről sem feledkezhetünk meg.

Két évvel korábban Anthony Hopkins – teljesen joggal – megkapta a legjobb színésznek járó Oscar díjat A bárányok hallgatnak című film emblematikus figurájának, Dr. Hannibal Lecter alakjának megformálásáért. Kétségtelenül nagy kaliberű alakítás volt, számomra azonban Anthony Hopkins színészi kvalitásait elsősorban a Napok romjai főkomornyikjának (Mr. Stevens) messzemenőkig átlényegült megjelenítése mutatja meg.

A film alapjául a Japánban született, ám hat éves korától Angliában élő Kazuo Ishiguro harmadik regénye szolgált, amely megjelenése évében (1989) elnyerte a rangos Booker-díjat, és amely 2010-ben a Cartaphilus Kiadó jóvoltából másodszor jelent meg magyarul.

A regény jelene 1956 nyara, amikor is Darlington Hall új gazdája, az amerikai Mr. Farraday szabadságra küldi főkomornyikját, Mr. Stevenst, akinek így alkalma nyílik arra, hogy elautózzon Dél-Angliába, megcsodálja annak számos szép látnivalóját és egyúttal találkozzon Miss Kentonnal, Darlington Hall egykori házvezetőnőjével, arra krévén őt, hogy térjen vissza a birtokra, s foglalja el újra régi pozícióját.

Mr. Stevens utazása azonban párhuzamosan a múltba is vezet. Ahogy a főszereplő egyre távolodik Darlington Hall-tól, a múlt eseményei egyre élesebben rajzolódnak ki emlékezetében. Mr. Stevens visszaemlékezéseiből képet kaphatunk arról, hogy milyen volt az élet a Darlington Hallban a XX. század harmincas éveiben, és hogy a kastély akkori tulajdonosa, Lord Darlington milyen fontos szerepet töltött be az első világháborút lezáró békediktátum utáni sokkból felébredő Európa újrarendeződésében.

A Napok romjai főhőse a végtelenül kifinomult, a minden helyzetben megfelelő méltósággal viseltető, szigorú erkölcsi normák szerint élő főkomornyik, aki lényegében maga a megtestesült, két lábon járó viktoriánus kor, hiszen élete minden pillanatát mindenkori ura szolgálatában tölti. Nem tehet mást, ugyanis ezt tanulta édesapjától, a szintén kiváló hajdani főkomornyikról, akinek halála épp egybeesik egy világtörténelmi jelentőségű konferenciával, amit Darlington Hallban tartanak.

Mr. Stevens teljesen alá rendeli magát a Szolgálatnak, nem fér meg mellette semmiféle személyes ügy vagy magasabb erkölcsi eszme. Ishiguro nagyon szépen szemlélteti Mr. Stevens látszólag egysíkú alakjának árnyalt ellentmondásosságát, amely maga Mr. Stevens életének tragikus tanulsága, amelyet talán épp a könyvbéli utazás végére ért meg.

A történet másik jelentős alakja, Miss Kenton talán több is volt Mr. Stevens számára, mint egy kiváló képességekkel rendelkező házvezetőnő, ám ezt a férfi sosem volt képes saját magának bevallani. A könyvből a főkomornyik saját vallomásai is elrejtik ezt a beismerést, Ishiguro regénye csak nagyon halkan érzékelteti ezt ez elmaradt, elvarratlan érzelmi szálat, amelyet tökéletesen egészít ki Ivory filmje, és annak főszereplőinek (Emma Thompson és Anthony Hopkins) tűpontos játéka, kettősük jeleneteiből egészen elképesztő módon árad az elfojtott erotika.

Mr. Stevens életének másik dilemmája, az általa szolgált Lord Darlington szerepvállalása a náci Német Birodalom megerősödésében. A főkomornyik hivatástudata által meghatározott magatartásán keresztül egészen érdekes módón vetődik fel az egyén történelmi és morális felelősségének kérdése.

A Napok romjai esetében film és írott mű is nagyszerűen működik, ritka az olyan alkotás, amelyről ez elmondható. A regény egy stílusbravúr. Szinte hihetetlen, hogy azt egy japán származású ember írta, aki se nem született angol, se nem tüke japán. Valószínűleg egyszerűen az írói zseni okán lett ilyen költőien szép és felkavaró a regény. Ivory és csapata pedig megmutatta, hogyan lehet tökéletes adaptálni a vászonra az írott alapművet. A film nemcsak hogy messzemenőkig hű marad a regényhez, de a filmnyelv segítségével elvégez egy finomhangolást is rajta, amely által megteremti saját, a könyvtől független egzisztenciáját.