jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Vörös István: Gagarin avagy jóslástan alapfokon; Jelenkor Kiadó, Pécs, 2013

A rendszerváltás előtti évtizedekről mindenkinek megvan a saját története. Természetesen másképp mesélnek nekünk az ötvenes vagy éppen a hatvanas évek, és egészen másképp emlékezünk vissza a nyolcvanasokra is, amelyekről Cseh Tamás is megénekelte, hogy „sapkát viselnek”. Vörös István már csak életkorából adódóan is azokról az időkről beszélhet hitelesen, amikor „valami izgalmas pezseg a jövőben, mint pohár vízben a gyógyszer”, de még sokan nem mernek hinni abban, hogy a dolgok állása lehet másmilyen is, mint amilyennek akkor látszott. De vajon hogyan működtette a félelem, a hazugság és a bizonytalanság a mindennapokat?

Azokban a nyolcvanas években már semmi sem volt fekete vagy fehér. Ahogyan egy emberről sem lehet biztosan állítani, csúnya-e vagy szép. Márpedig egy kamaszt komolyan foglalkoztatja ez a kérdés. Vörös István rögtön az elején elveti ezt a leegyszerűsítést: „sokkal jobb, ha hét fokozatot használunk” az emberek megjelölésére. „A leggyakrabban csúnyákra hétfőt, a hol csúnyákra, hol szimpatikusakra keddet, a néha szépekre szerdát, a gyakran szépekre és gyakran csúnyákra csütörtököt, a felvillanásokban gyönyörűekre pénteket, a többnyire csodaszépekre, akik néha még ébredés után is vonzóak tudnak lenni, szombatot, és a mindig egyformán szépekre, akiknek a szépségét hamar megszokjuk, és nem sokkal később meg is unjuk, vasárnapot mondunk. A hétfő és a vasárnap így aztán nem is esik olyan távol egymástól”. Nézhetjük őket (vagy magunkat) így is, meg úgy is. Ahogyan annak a tételnek is megvolt a logikája, hogy bár a kapitalisták sokkal jobban élnek, mint mi, mégsem élnek jól. A nyolcvanas évek „a semmibe néznek. Semmit se kérnek. Semmit se félnek.”

A változások ideje persze sosem állít könnyű helyzetek elé. Különösen igaz ez a tizenévesekre, akik éppen el vannak foglalva azzal, hogy megtalálják helyüket a világban. Kell egy szilárd alapzat, ahonnan egyértelműen definiálhatják önmagukat. Szükségünk van a fogódzkodókra, hogy megfejthessük, mi jelent számunkra a halál, élet, barátság, gyűlölet vagy szerelem. De hogyan felelhetünk meg egy olyan valóságnak, amely egészen valószerűtlen képet fest önmagáról? Nem csoda, hogy Vörös István sem biztos abban, hogy a Gagarin avagy jóslástan alapfokon című regényében a 20. század talán legszebb szerelmi történetét és az utóbbi idők egyik legrosszabb tréfáját meséli el, vagy éppen a fordítottja az igaz: amiről szól, az az utóbbi idők egyik legszebb tréfájának bizonyult – és egyben ez az egyik legrosszabb szerelmi történet. Nem az ő hibája, hogy a könyv végén sem látunk tisztábban.

Vörös István öt kamasz – két lány és három fiú – kusza kapcsolati hálójának tükrében mutatja meg a mára történelmivé vált időszakot. A regény tulajdonképpeni főhőse Péntek Boldizsár. Ez a csúnya, álmodozó könyvmoly. „A matektanár kedvence, a töritanár üdvöskéje, a tornatanár gúnyának céltáblája.” Még az általános iskolában ragadt rá a Gagarin becenév. Nem azért, mert hasonlított volna a jó kiállású, sportos űrhajós őrnagyra. Vastag lencséjű, keretes szemüvege miatt gúnyolták űrpatkánynak. Érthető volt hát, hogy nem is akart hasonlítani Gagarinra – ellenben szeretett volna önmaga lenni. Mert ha ez sikerül, akkor már teljesen mindegy, hogy Boldizsárnak vagy Gagarinnak hívják. Csakhogy a lányok, a barátok, az iskola, a szülők örökké akadályokat gördítenek elé. Igaz, ő maga is rendesen összekuszálja sorsának szálait. És persze mindenre rátelepszik a társadalom, ahonnan legszívesebben mindenki szabadulna.

Erről az abszurd világról nagyon sokat elmond az a hisztérikus káosz, amelyet egy otromba tréfa (vagy gyerekes csíny, ahogy tetszik) vált ki. A regény két kamasz hőse orosz katonának adja ki magát az erdőben kiránduló középkorú nőnek és fiatal lányának. Ez az első pillanatban ártatlan heccnek tűnik, de hirtelen véresen komolyra fordul. Az anyában beindul a hatalomnak való engedelmesség reflexe. Rémülete hatására számára hihetővé válik az irracionális is. A fiúkat valódi megszállóknak vélik. Az anyuka meztelenre vetkőzve felkínálja magát: tegyenek vele bármit, csak a lányát ne bántsák. Olybá tűnik, semmit sem lehetett eléggé komolytalanul venni. A burleszkszerű (vagy éppen kiábrándító) jelenet komoly hatással van mindazok életére, akik részesei voltak a történetnek, vagy csak hallottak róla.

A regény keret-elbeszéléséből derül ki, hogy maga Péntek Boldizsár kéri meg az írót, mesélje el az ő történetét. Nem lenne illendő, ha ő maga beszélné el, talán nem is lenne eléggé hihető. De amit a kamasz emlékezete fantáziával alaposan megtold, azt az írói képzelet is kiszínezi. Hogy minden pontosan úgy ment-e végbe, ahogyan a regényben le van írva, nehezen igazolható. De talán nem is a pontos igazság a fontos, csak hogy megesett és elbeszélhetővé vált. „Hazudni pedig csak a nagyobb igazságok miatt érdemes.”

A Gagarin…-t nehéz egyetlen műfajba beszorítani. Természetesen ifjúsági regény, hiszen utolsó éves gimnazisták a főszereplői. Gyerekek, akiknek muszáj felnőniük, de olyan „fiatal felnőttekről” is szól, aki azért még olykor szeretnének gyermekek is lenni. És hát szükségképpen szó van benne szerelemről, meg persze szexről. Mert ez a kettő együtt jár, és csúnyán meg tudja bolondítani a fiúkat is, a lányokat is. Sőt: akár sorsokat befolyásolnak.

Vörös regénye mégis több. Elfér benne a mai negyvenesek generációja, és kimondva, kimondatlanul ott susog hátterében a rendszerváltás előszele. Már rogyadozik a „kis-átkos” szocialista rendszer, de még mindenki kivárásra játszik. „Útütögetve. Tíz fehér bottal.” – jut eszembe megint Cseh Tamás és Bereményi Géza dala, a Jóslat. Vörös átélhetővé festi le kortablóját azok számára is, akik akkoriban még a szüleik gondolataiban sem születtek meg, vagy éltek már, de szemük még nem nyílt ki a világra. Megmutatja a társadalmi hangulatot, amelyben a disszidálás már nem is tűnt olyan sürgető kérdésnek. A rendszer lazul: a fiúk megúszhatták az erdei tréfát, nem csapták ki őket az iskolából.

Vörös rengeteg humorral, szenvedéllyel, mesével teszi élvezetessé Péntek Boldizsár történetét, amely egyszerre szomorú és vidám, szürreális és valóságos. Hazug és igaz. És hát rengeteg mély gondolat, mi több: filozófia is megbújik a sorokban. Hiszen minden kamasz nagy filozófus: a végső kérdésekre kutatja a választ. Vörös sokrétűen megrajzolt karakterei hitelessé teszik, ami első olvasásra kevéssé hihető vagy meseszerű. (Ez utóbbira egy rendkívül mulatságos betétet kapunk, Gagarinnal, Hruscsovval [szovjet pártfőtitkár], meg az űrben elfogyasztott vodkával.)

Végül is a Gagarin avagy jóslástan alapfokon című regény természetesen a múltat idézi meg, talán éppen azért, hogy összevessük a mával. Nekem csak apró emlékeim maradtak azokból az évekből, de néha úgy érzem, mintha több szabadság, fantázia jutott volna akkor mindenkinek, mint a mai szabadnak mondott röghöz kötöttségben. Tudom, kedves olvasó, nem vagyok egyedül ezzel. Ez az összehasonlítás pedig mindenképp tanulságos konklúziókra hívja fel a figyelmünket. Már csak ezért is érdemes elolvasni Vörös István könyvét.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.

Oravecz Imre: Kaliforniai fürj; Jelenkor, Pécs, 2012

A galambnál méretre nem nagyobb, ámde kerekdedebb kaliforniai völgyfürj (Callipepla californica) „csapatokban kóborolva a földön él, de ha megijed, felröppen, és vitorlázva ismét a földre ereszkedik.” Ha meghalljuk bús-derűs lamentálásukat, úgy érezzük, mintha folyamatosan valami fontosat, értékeset keresnének, amit egyszer már elvesztettek. És közben állandóan vigasztalnák, biztatnák egymást, hogy meglesz, meglesz az.

Árvai István és felesége, Anna is így tartja a lelket egymásban. Hátuk mögött hagyták Magyarországot, elhajóztak Amerika felé. Ahogyan azt az előző századfordulón sok százezer nincstelen parasztember is tette. Istvánék menekültek otthonról, mert a férfi despota apja mindenbe beleszólt, földet meg nem adott a fiataloknak az önálló élet elkezdéséhez. Szívükbe zárva vitték magukkal szülőföldjük, fiatalságuk, szerelmük színhelyét, Szajlát, és benne Ondrok gödrét.

Nem szándékoztak ők véglegesen letelepedni az Újvilágban. Egyetlen céljuk volt csupán: akár emberfölötti munka árán is annyit megtakarítani, amivel hazatértük után jobbra válik otthon a sorsuk. Sokan mentek, s később sokan vissza is tértek. De van úgy, hogy a terveket a valóság felülírja.

Árvaiék arra nem tudtak felkészülni, ami odaát, idegenben fogadta őket. Telek és nyarak váltották egymást, de a hazaúthoz szükséges pénz csak nem akart gyarapodni. Amikor pedig már lett volna miből egyről a kettőre jutniuk, a megváltozott körülmények szabtak gátat terveiknek – további gyerekek születése, a világot porig égető háborúk, az utódok kötődése az új hazához. Újra kellett fogalmazniuk a Haza és az Otthon jelentését.

Ondrok gödre című regényében Oravecz Imre szociografikus hitelességgel festette meg a kétkezi munkából élő, egyszerű emberek világát, amelyet időtlenné a nemzedékek egymásra rímelő sorstörténetei tettek, meg az évszakok állandó körforgása. Az Árvai család három generációjának útját elbeszélő történetből megtudhattuk azt is, hogyan jutott el a kiegyezés utáni magyar vidék népe a tömeges kivándorlások gondolatáig. Oravecz azonban nemcsak a történelmi háttérről, a mindennapokról szerzett rendkívül gazdag tudását osztotta meg velünk, hanem személyes élményanyagból gyúrta össze szülőföldjének mitológiáját.

Az Ondrok gödre Oravecz egész addigi lírájának prózai betetőzése volt, amelynek meghatározó eleme az író gyerekkorának Szajlája. Az Árvai család története mellett fontosabbá vált a vidék, a falu, amely az emlékképek leltárszerű felidézéséből, a nyelv, a kultúra, az ott élők alapos megfigyeléséből bontakozik ki. A mű igazi mélységét az a szemlélet adja, mely szerint az ember a természeti törvényekkel való harmonikus együttélésben teljesedhet csak ki. Oravecz egész művészete ezt az üzenetet adja tovább.

A Kalifornia fürj éppen ott veszi fel a történet fonalát, ahol azt az első kötet, „Az álom anyaga” letette. Oravecz nagyregénye újabb harminc-negyven esztendőn ível át.  Hasonlóan elődjéhez, fellehetőek benne családtörténeti és történelmi aspektusok, mellé részletes társadalom- és korképet is ad. A különbség az elbeszélő hangnemében mutatkozik meg. Ohio és Kalifornia nagyon messze van Észak-Magyarországtól. Ahogy Oravecz eltávolodik az otthoni környezettől, egyidejűleg távolságtartóbbá is válik. Nem is rajzolja meg olyan mélységben ezt az új univerzumot, mint amennyire a gyerekkorából jól ismert vidékkel tette.

Érződik a műről, hogy megszületését alapos kutatómunka előzte meg. Oravecz hihetetlenül nagy tárgyi tudást halmozott fel, amelynek részleteit folyamatosan beleszövi cselekménybe – ezzel mintegy kiterjeszti regénye határait. Általában békésen megfér a száraz tényanyaggal a letisztult nyelvezetű próza. Néha azonban eltúlzottan hosszúra nyúlnak az ismeretterjesztő leírások (például az olajfúrásról vagy a vaskohászatról), s ezzel megrepedezik a cselekmény koherenciája. Összességében azonban nem annyira zavaró ez az elbeszélői manőver, mert a Kaliforniai fürj könnyen olvastatja magát. A szereplők Oravecz előadásában személyes isme­rő­seinkké válnak. A jellemzően kelet-európai életfelfogás, az állandósult spórolás élménye közösséget teremt Árvaiékkal.

Elejétől a végéig folyamatosan előkerül a szereplők identitás-konfliktusa. Merjék-e meg­val­lani magyarságukat, vagy minél gyorsabban tagozódjanak be a környezet társadalmi köze­gébe? Magyar iskolában tanuljanak-e a gyerekek, vagy sajátítsák el minél jobban az angol nyelvet? Saját házba fektessenek, saját földet vegyenek, vagy bankban kamatoztassák össze­kuporgatott pénzüket?

...

A teljes cikk, a Borúra derű az olvassbele.com oldalán olvasható.