Joe Wright: A szólista (2008)

Steve Lopez (Robert Downey Jr.) újságíró élesre töltött szimattal jár-kel a világban, mert olyan történeteket keres, amelyeket a nyilvánosság elé tárhat. Steve Lopez ezzel szerzett hírnevet már magának a múltban is, hivatása mások történetének feltárása. Egy nap felfedezi Nathaniel Anthony Ayerst (Jamie Foxx), aki Beethoven szobrának tövében egy elnyűtt hegedű maradék húrjain szólaltatja meg a mester egyik zeneművét. Lopez érdekesnek találja Nathaniel történetét, aki egykor komolyzenei őstehetség volt, később azonban ismeretlen okok miatt hajléktalanná vált, jelenleg pedig fedél és barát nélkül rója Los Angeles utcáit. Otthona és egyetlen társa a zene. Lopez első cikke hatására egy idős asszony felajánlja Nathanielnek egykori hangszerét, egy csellót. Lopez a zene iránti szertettel próbálja meg a konszolidált társadalmi keretek közé csalni a zenészt, ám Lopeznek rá kell jönnie, hogy ez nem egy olyan sztori, ahol ő hozza a megváltást, legalábbis nem olyan formában, ahogyan ő azt elképzelte.

A Steve Lopez által megírt igaz történet meglehetősen halk maradt a hollywoodi filmtermésben, pedig Joe Wright (Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés) meglepően mértéktartó filmet alkotott. A két nagyszerű színésznek és a rendezői koncepciónak köszönhetően sikerült elkerülni a történetben benne rejlő giccshatást, ehelyett egy finom hangvételű filmet kaptunk, amely tele van valódi emberi érzelmekkel és vállalható tanulsággal, amit egyszer már Antoine de Saint-Exupéry is megírt A kis hercegben, tudniillik, hogy „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” Lopez tanulsága ez, ami fontosabb mindenféle anyagi jónál.

David Fincher: A közösségi háló (2010)

Mark Zuckerberg (Jessie Eisenberg) az oka annak, hogy emberek milliói nap, mint nap órákra a számítógépük elé szegeződnek, és az elektronikus hálón szövik tovább társadalmi kapcsolataikat. Hollywood egykori fenegyereke, mára már konszolidálódott nagy mestere, David Fincher ezúttal a Facebook keletkezéstörténetének nyomába vetette magát.

Zuckerberg a dicsőség eljövetele előtt vagy közben szemben találta magát egykori barátaival, akik szerint a csajozási szándékból született Facebook nem csak az Ő szellemi terméke, sőt mi több, hozott anyagból dolgozott, azaz lopott. Persze kőkemény anyagi javakról van itten szó, no meg az Egot baszogató presztízsről. Az efféle játszmákban igazából senki sem szimpatikus figura, de szó sincs arról, hogy mindenki abszolút negatív hős lenne. Szánnivaló figurákkal találkozunk, akik között a legelárvultabb a világ egyik milliárdosává lett alulszocializált szuperzsenije.

A közösségi háló című film vérprofi munka, minden a helyén van benne. Nem csak egy szokásos karriertörténetet láthatunk, hanem egy modern Shakespeare utánérzést, ahol a Király köré szerveződött udvartartás szépen lassan, de szisztematikusan felmorzsolódik. Hiába lesz ugyanakkor A közösségi háló a jövő év elejei hollywoodi díjkiosztók egyik kedvence, az maximum Finchernek fog szólni. A közösségi háló számomra érdektelen marad, mert túl nagy távolságot teremt önmaga és a néző között, az eltúlzott hidegség által viszont a mű attól a szellemtől fosztja meg magát, amely vonzóvá tenné magát a nézők szívében.

Paul Weitz: Utódodra ütök (2010)

Sosem szerettem az üres hollywoodi viccelődést, ezúttal még is arra adtam a fejem, hogy megnézzek, sőt fizessek azért, hogy megnézzek egy ilyen filmet. A Beckur és a Byrnes család életével 2000-ben ismerkedtünk meg. Az Apádra ütök és a Vejedre ütök (2004) után a stáb idén piacra dobta a sorozat immár harmadik részét.

Greg-nek ezúttal azt kell be bizonyítania, hogy ő az úr a házban, mivel csak ezzel érdemelheti ki – Jack elhalálozása esetén – hogy átvegye a családi ügyek vitelében az irányító- és ellenőrző szerepet. Persze Jack bizalmatlan hozzáállása és Greg szerencsétlenkedése ismét megkavarja az állóvizet, és jönnek a félreértések, a kémkedések, a titkos hadműveletek, és a csattanós végső összecsapás após és vej között.

Sajnos az Utódodra ütök osztja a hollywoodi vígjátékok sorsát, azaz vajmi keveset lehet nevetni rajta, pedig Byrnes család morcos és gyanakvó após figurája (Robert De Niro) és a Beckur család végletekig egzaltált fiúgyermeke (Ben Stiller) közötti torzsalkodás kezdetben jó móka volt, különösen a sorozat második darabja volt vicces, na jó persze csak hollywoodi viszonylatban. A harmadik opus viszont ugyanazt a bőrt húzza le harmadszor is, előveszi a régi poénokat és egy-két ügyes megoldáson kívül a már ismerős helyzeteket kapjuk vissza sótlan fűszerezésben.