Tojás, Tej, Méz – Semih Kaplanoglu trilógiájának befejező filmje visszatért a történet kezdetéhez. A trilógia központi alakja, Yusuf – A tojás hazatérő középkorú költője, A tejesember felnőttkort próbálgató huszonéves poéta kezdeménye – ezúttal kisfiú. Kaplanoglu főhőse visszafelé halad a számvetésben, a felnőttkorból indulva közelít, az ifjúkoron keresztül, a gyerekkorig.

Yusuf gyerekként édesanyjával és édesapjával egy török kis faluban élt, közel az erdőhöz. A fiút merőben szoros kapocs köti az apjához. Az apa hivatása szerint méhész, minthogy a mesterség apáról fiúra száll, a férfi annak rendje és módja szerint magával viszi Yusufot a kaptárak kiürítésére, megtanítja neki a vadon élő virágok nevét, segít neki az olvasástanulásban. A fiú az atyán keresztül létezik, csak az ő jelenlétében halljuk folyamatosan, dadogás nélkül beszélni, csak mellette vagy neki tud szépen olvasni, az iskolában minden igyekezete ellenére nem jár sikerrel, hiába áhítozik az állhatatos munka jutalmára, a piros téglalap alakú kitűzőre, amely a szekrény tetején lévő akváriumban pihen. Apa és fiú kapcsolatát talán az a jelenet érzékelteti a legjobban, amikor egy este a családi tűz mellett apa és fiú az asztalnál ül, az anya piros almákkal teli tálat helyez szerettei elé, de meghagyja a fiúnak, hogy előbb igya meg a pohár tejet, amit kikészített a számára. A fiú nem szereti a tejet, ezért a férfi átveszi ezt a terhet tőle, majd cinkosan összekacsint a fiával. Ritka az ilyen apa fiú kapcsolat, amely maga mögé utasítja a gyermek anyához való viszonyát.

Yusuf apja messzi vidékre viszi kaptárait, hogy a méheknek, a méznek jó termő vidéket keressen, a fiút nem viszi magával, talán nem véletlen ez, hiszen Yusuf elsuttogta neki álmát, amikor a méhész ég és föld között himbálózott az eltört faág súlya alatt. A fiú hiába várja vissza hosszú napokon keresztül apját, semmi hír felőle. A Méz komótosan sétál előre a történetben, minden egyes hangnak, nesznek jelentősége van. Ereje van annak, ahogyan fúj a szél, reccsen a faág, zümmögnek a méhek, elered az eső, majd folyamatosan esik. A környezetből érkező hangok mély meditatív tónust kölcsönöznek a filmnek, a Méz tulajdonképpen egy belső utazás. Belépünk Yusuf világába, ahol az otthon a félelem nélküli, felszabadult örömök lakhelye, az iskolában pedig a megfelelni akarás, a szemlélődő figyelem válik hangsúlyossá.

A Mézben a történet lassan tör magának utat, nehéz kitalálni, hova vezet minket a rendező. Kevés szó hangzik el a filmben, és ahogy haladunk előre, egyre ritkábbak a szavak. Belülre igyekszünk, ott inkább a képek dominánsak. Gyönyörűen és egyszerűen megkomponált filmekkel dolgozik a film. Végül minden a helyére kerül. Az apa nem ér már haza, az ártatlan gyermeki tekintet végül riadttá válik, az utolsó filmkockákon az erdő sötét mélyén, ahol a fiú álomba szuszogja magát, egy végpontra leltünk, amely egyben új kezdet. A védőburok eltűnt, az identitást újra kell konstruálni. Mindannyiunkkal megtörténik ez, amikor magunk mögött kell hagyni a gyermeki tekintetben rejtőzködő ártatlan lényünket. Yusufnak talán túl korán kell ezt megtennie, de mindenkinek más története van.